|
I.
És mármost hát egy darab ideig vége minden
asszonyokkal való históriának, csak férfiak maradtak a színen; kegyetlen,
kardköszörülő férfiak. Azokról fogunk beszélni hosszú, hosszú történetet.
Vavel gróf, amint portyázó csapatjával a Rábához
visszatért, Katalint elküldé Győrbe, lelkére kötve, hogy Marie-tól azontúl
el ne váljon. Ő maga nem kísérhette kedvesét oda, mert csapatjával rögtön
a Szigetközbe betört franciák ellen kellett indulnia. De megígérte neki, hogy
mihelyt egy szabad napja lesz, meglátogatja őket, s addig is
sűrűn fognak egymással levelezni.
De bizony ő az ígérete első felét
nem válthatta be; mert olyan nap nem virradt rá nézve többé, mely asszonyokkal
találkozásra lett volna rendeltetve.
A Himfy írójának kötetre menő epedő
levelei szerelmes feleségéhez eleven képét nyújták annak a kornak, melyben két
szerető szívnek hónapokon keresztül nem lehetett egymással egy pillanatra
is találkozni, ha csak néhány mértföldnyi távol választotta is el őket
egymástól.
A táborozás gyors eseményei Vavel Lajost
mindennap új meg új jó barátokkal ismertették meg, kiknek lelkesedése őt
is magával ragadta. Egy új, sajátszerű népet tanult megismerni,
aminőről soha könyvekben nem olvasott.
S voltak jó barátok, akikkel ma
összeölelkezett, s holnap már a lovagtalan paripájukat látta elővezetve: a
jó barát ott feküdt már valahol a szép zöld mezőn.
Különösen a derék bácskai lovasokat, akik oly
jó vitézek a kardcsattogás közt, mint amilyen jó cimborák a pohárcsengés közt,
nagyon megtizedelték a Szigetközbe betörő nagyszámú franciák.
Hanem a szíve dolgai iránt egészen nyugodt
lehetett Vavel Lajos. Mindennap felkereste a futár Győrből, akármerre
kalandozott, azzal a kedves levéllel, melynek egyik oldalát Katalin, a másikat
Marie írták számára teli, egész a papír széléig. S az tele volt jó kedéllyel,
örömmel, reménnyel, jövőben való megnyugvással.
Milyen nevettető jelenet volt az, ahogy
Katalin leírta, mikor az acélládikót átadta Marie-nak, s aztán felnyitotta azt
a rejtélyes kulccsal! Eleinte milyen szomorúan, kedvetlenül nyúlt bele a leány,
arcát is félrefordítva, s csak azután, mikor megérezte ujjai hegyével, hogy
annak rejtelme pernye és hamu, kacagott fel nagy örömmel. - Ah, milyen boldog
lett egyszerre! Hogy rettegett nagyságától megszabadulhatott! Most már szabad
neki az egész világra nézve senkinek és semminek lenni. - Most már lehet
„valaki!” - Ha örömet akar neki szerezni Katalin, hát úgy szólítja, hogy
„Sophie!” Rég azt akarta ő már!
Aztán Katalin elbeszéli neki Lajos hősi
csatáját a Hanságban: ezt mindennap újra el kell neki regélni.
Aztán minden reggel, minden este elmennek
együtt a templomba imádkozni az Istenhez, hogy védje meg Lajost minden
veszélytől. Ez az ő mindennapi látogatásuk, mulatságuk,
vigasztalásuk. Az ő imájuk védni fogja az ő egyetlenüket.
Lajos lóháton ülve olvasta azt a levelet; az
ellenséges golyók füttyentettek egyet közbe a légből.
És aztán arra gondolt, hogy a bácskaiak derék
vezére, a hős Stipsics, éppen ilyen levelet olvasott fel neki
tegnapelőtt a menyasszonyától, - s ma már úgy hozták haza a homlokán
keresztüllőve.
*
Ej! hallgasson el a csalogány most, hadd
szóljanak a trombiták.
|