III.

A pápai nap

Június 11-én, tehát nyomban a karakói nap után, Macdonald francia tábornok, két csapatra osztott kilenc hadosztály lovassággal, Pápával egyenlõ magasságban, Mersénel áthatolt a Marcalon, János fõherceg hadserege már ekkor Pápát is elhagyta, és gyors menetben haladt az egyenes téti úton.

Ismét Andrássy inszurgens dandárjának jutott a feladat az oldalban támadó ellenséget feltartóztatni. A salamoni erdõbõl kibontakozó francia lovasság Borsos-Gyõrtül Mátyusházáig és Kéttornyú-laktól Pápáig egy vizenyõs lapályt talált maga elõtt, melyen egyetlen, kétezer lépésnyi hosszú kettõs fasorokkal szegélyezett egyenes út képezte az egyedüli bejárást Pápára.

Ezt a defilét védte a pesti inszurgens lovasezred reggeltõl délig, együtt hat kompánia Alvinczy-gyalogsággal és egy lovasüteggel. Az ellenség többször megtámadta õket, de a hosszú defilét mindannyiszor pusztító ágyútûzzel seperték tisztára.

Egyszer aztán, mikor a derékhad elvonulása végre lett hajtva, a leghátul verekedõ pesti lovasságnak is parancs adatott a visszavonulásra.

Elõbb a gyalogság húzódott vissza, azután a lovasezred szakaszonként. Az ellenség nem láthatta az elvonulást a két sor fa miatt; de amint az üteg is elvonult, s az ágyúk elhallgattak, arról megtudta, hogy az, ami a defilé elején elõtte áll, az egyetlen, utolsó eszkadronja az ezrednek.

Ezt azután teljes erõvel megrohanta.

S itt fejlõdött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, aminõket csak a hõskölteményekben találunk.

Hunyady József az ezred zászlóját kezébe ragadva, odavágtatott az ellenség közé, mely a szoros út hídját elfoglalta. Most ezen a kõhídon, melynek alacsony mellvédje volt, kellett mind a két félnek végerõfeszítéssel verekedni. A zászlótartó körül harcolt Hegedüs, a hadosztály századosa s Mayerffy, a fõhadnagy; mind a kettõt elnyomta már az ellenség, de a nemes vitézek nem hagyták a tisztjeiket, Béky István, Horvát Péter, Papanek János odaveték magukat az ellenség közé, s kiszabadíták vezéreiket. A mellvéden keresztül az összetömõdött lovasok jobbra-balra hullottak le a mocsárba.

Egy közvitéz - Vörös Mihály volt a neve -, miután a jobb kezét elvágták, bal kezébe fogta a kardot, akkor azt is elvágták, akkor leugrott a lováról, egy fának támaszkodott, s ha mást nem tehetett, csonkult kezeivel fenyegette az ellenséget, s harsogó szavával biztatta társait, hogy ne féljenek vérüket ontani a hazáért.

Egy másik közvitéz, Tóth Péter, úgy dúlt az ellenség közt, mint egy oroszlán; kapott is viszonzásul sebeket minden oldalról; mikor azután azt gondolta, hogy eleget kapott, a lovát is leszúrták alatta, akkor félreállt a tolakodásból. Akkor aztán elkezdte számlálni a kapott sebeit. „Tizenegy!” - „De biz én kicsinálom egész tucatra!” - monda, s fogta a kardját, visszament gyalog, és csakugyan kicsinálta. Akkor azután a tizenkettõvel megelégedett.

De az már csakugyan a magyar inszurgens humorátul telik ki csupán, amit Ferenczy Jánosról jegyzett fel a haditudósítás. Ez a nemesúr közvitéz volt a pesti lovasezredben, akit útközben kilelt a harmadnapos hideg, azért ott kellett maradnia az ispitályban. De biz õ, amint meghallotta, hogy a közelben ágyúznak, azt mondta a doktornak, hogy nem kell neki több medicina, megy õ verekedni, hol a fegyvere? - Mondák neki, hogy a beteg katona mellé nem szokták odafektetni a fegyverét, azt odaadták másnak, akinek kellett. Hol vegyen õ mármost fegyvert? Elment a városházára: ott sem adtak neki. Utoljára meglátott az õrszobában egy alabárdot, amit valami bakter hagyhatott ott; azt nem is kérte, csak elemelte szépen, s aztán loholt ki a borsos-gyõri út felé. Alabárddal a franciák ellen! Azzal a jámbor fegyverrel, amit a diákok minden éjjel a hátához vernek az éji õrnek, aki azt mutogatja. De ugyan mit tehetett gyalog lovassági harcban? Azt tette, hogy odafurakodott az út menti árokba, s mikor jöttek a franciák nagy vágtatva, hirtelen kiugrott az árokból, s egy lovast ledöfött a lováról. Azzal az alabárddal. Azután megint átugrott az árkon. Háromszor egymás után csinálta meg ezt a mesterséget a franciák elõtt, s mind a háromszor leszúrt egy chasseurt a lováról. Azzal az alabárddal. Lehetett rajta nevetni, káromkodni vagy bámulni! Mikor aztán a hídnál folyt a hõsi tusa, s az egyik oldalon az inszurgens lovasok hullottak bele a mély iszapba: akkor oda helyezte el magát Ferenczy János a híd alá s mikor egy lovas nemes lebukott, az alabárd kampóját beleakasztá a vízben fuldokló gallérjába, s egyiket a másik után úgy húzgálta ki a sáros halálból a partra - azzal az alabárddal. Végre a Gerence pataknál megsokallta egy chasseur az impertinenskedéseit, rajta hajtott, megszorította, hogy mindjárt összevágja. Jó Ferenczy János hidegvérrel felfogta a kardcsapást - azzal az alabárddal, s csendes békességgel olyant ütött a chasseur fejére - azzal az alabárddal, hogy az lett a negyedik. Annak aztán a lovát is megtartotta magának, meg a kardját és pisztolyait is, s kész ember lett belõle a nagy petek után.

Mikor e csodahõst bemutatták a vezérlõ fõhercegnek, ki õt nagyon feldicsérte: jó Ferenczy János meg nem foghatta, hogy mi nevezetes dolgot találnak abban a kis hajcihõben, hogy még érdemrendeket is akasztanak a mellére érte. Hiszen „mi az egy igazi derekas restorációhoz képest?” A legnagyobb nyeresége az volt belõle, hogy a hideglelése végképp elhagyta a jó kis izzadság után; rekommendálta is mindenfelé azt a hideglelésvesztõ módot; de nem tudni, hogy használt-e az másoknak is.

A francia lovasság a hídról vissza lett verve, s azzal az ágyúk és az utóhad háborítatlanul vonulhattak a sereg után, melynek tartaléka a városon túl levõ Kálvária hegyen volt összevonva.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A veszprémi ezred ugyanazon az utcán vonult végig, amelyen egy hónappal elébb a csatamezõre indult. Zászlója össze volt már tépve: ellenség dulakodott érte. Hiányzott közüle ötvenhat férfi: halott és sebesült. Soknak a feje volt bekötve, a karja felkötve, arcon, homlokon félig behegedt sebek. Úgy vonultak végig a kapukban álló ismerõsök, jó barátok, apa, anya, feleség, gyermekek láttára.

Az volt a szomorú pompa!

Hát még azoknak a sírása, akik nem találták a végigvonuló hadsorban azokat, akiket egy hónap elõtt búcsúcsókjaikkal bocsátottak útnak!

Egy õrmester, Baráth István, egyike az inszurrekció legjobb vitézeinek, mikor a saját háza elõtt végiglovagolt, nem állhatta meg, hogy meg ne álljon egy szóra.

Öreg apósa, felesége, két kisfia álltak kinn a kapuban. Lehet-e rossz néven venni egy hõsnek, ha megállítja olyan helyen a lovát, s egy biztató szót adni nem sajnál szerelmeseinek?

- Ne fussatok el az ellenség elõl; az a védtelen embereket nem bántja. Isten megoltalmaz.

A feleség a kisebbik fiát felnyújtá hozzá, s az átölelte a nyakát, a nagyobbik a kengyelvasába kapaszkodott. Úgy könyörögtek neki: „Ne hagyj itt bennünket, apám! Maradj velünk itthon! Ki védelmez minket, ha te elhagysz!”

Az öreg após elkeseredetten szólt hozzá:

- Ha már a rendes hadsereg sem képes megállni a nagy hatalom elõtt, mit erõsködtök ti tovább? Szállj le, maradj itt! Nem tartozol a törvény szerint csatába menni: családapa vagy!

A feleség sírva szólt:

- Úgyis veszve van már minden.

Erre Baráth István azt felelte:

- A haza elébb való, mint a gyermekek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!

S azzal megcsókolta kisfiait, visszaadta õket anyjuk karjaiba, s sarkantyúba kapva lovát, elhagyott helyére visszavágtatott.

S Baráth Istvánnak ez a mondása nagy hamar elterjedt az egész ezredben; onnan megint a többi felkelõseregre.

„A haza elébb való, mint a gyermek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!”

S az többet ért száz cifra proklamációnál.

Ugyanez a Baráth István volt az, aki, mikor észrevették az inszurgensek, hogy a közöttük kiosztott töltényekben a golyók agyagból vannak (!) (persze, drága volt az ólom!), odakiáltott a bajtársainak: „Sebaj! van a menténken ólompityke, vagdaljuk le”. S az inszurgensek lövöldöztek a mentéjük és mellényük ólompitykéivel!

Még egy találkozása volt a visszavonulás alatt a veszprémi õrnagyi szakasznak az ellenséggel, ami egyike a legszebb jeleneteknek. Egy francia lovasosztály sebes rohamban vágtatott az utóhad után, akkor a veszprémi lovasság szembefordult, és mozdulatlanul állt, mint a fal: úgy várta a közeledõ ellent. Az vágtatva jött rá egész húsz lépésnyire. A veszprémi had csak állt, kardját a csípõjéhez nyomva. Erre a francia fõtiszt is „megálljt!” parancsolt a maga lovasságának, s aztán néztek egymás szeme közé néhány percig. Akkor a francia tiszt szalutált a kardjával: „Bravó, kamerád!”, visszafordította a csapatját, s aztán mentek csendesen ki jobbra, ki balra.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És annyi összecsapás közt az inszurgens sereg csak egyetlenegy foglyot vesztett; azt is a rossz, csökönyös lova ejtette rabbá, ami megkötötte magát az út közepén, s úgy fogatta el a gazdáját. - Szegény Gasparics Józsit sajnálták is nagyon az ismerõsei, mert igen jó fiú volt, s szerette a tréfát.

Hát este az õrtûznél csak elõkerül ám Gasparics Józsi, s szép jó estét kíván az atyafiságnak. Nem is gyalog jött pedig, hanem lóháton, s volt annyi esze, hogy a legjobbik lovát válassza ki a franciának, azt hozta el a magáé helyett cserébe, s azon is verekedte végig az egész hadjáratot.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A legfényesebb jellemvonása volt az inszurrekcionális hadviselésnek az az egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás nyilvánulása.

Ha fel volt már adva a csata, ha már összevonulót trombitáltak, s aztán észrevették, hogy valakit közülök visz már az ellenség; vagy ha szétzavartattak, s futottak már szerteszéjjel, s akkor egy elkiáltá magát: „Barátim, a kapitányunkat elfogta az ellenség!”, visszafordultak, újrakezdték a harcot. Az öcs meglátta a bátyját ellenségtõl szorongatva, visszafordult: ne hagyjuk a bátyámat, s azzal a bajtársak mellé rúgtattak, újrakezdték a verekedést.

Tömérdek fényes adat van összegyûjtve a jellemzõ vonásaiból az inszurgens hadnak. Egyike azoknak e visszavonulás alkalmával történt Bereczky Márton urammal.

Bereczky Márton uram tekintélyes nemesúr volt, bíróviselt ember egy olyan községben, ahol csupa nemesség lakik: annálfogva választott õrmester a maga szakaszában. A csatározásnál észreveszi, hogy két legénye elmaradt az ellenség között: a Gerecs Miska, meg a Kis Jancsi, akiket pedig különösen a lelkére kötöttek az anyjaik, hogy gondot viseljen rájuk mint keresztapjuk.

- Tyhû, aki lelke van! - kiált fel Bereczky Márton uram. - De biz a két keresztfiamat ott nem hagyom, mert megöl a két komámasszony otthon!

Azzal nekivágott az ellenségnek, szétcsapott közötte. Nem sokat kérdezõsködött, hogy mi a váltság, fizetett készpénzzel: kivágta a két keresztfiát a fogságból. Akkor azok mondták neki, hogy de még a Varga István is ott van ám a József huszároktól. Hát azt se lehetett otthagyni: azért is „érte ment”. De azonban a három megszabadított vitézt nem vihette el a maga egy lován. Tehát még egyszer visszament a franciák közé, s olyan szépen tudott velük bánni, hogy visszaadták a három elfogott lovat is, s így hozta vissza Bereczky Márton a két keresztfiát, meg a huszár bajtárst lóháton, ép bõrrel. Azok a  német tisztek majd megették, úgy összevissza csókolták ott a front elõtt Bereczky Mártont, aki azt nagyon természetesnek találta, hogy ha az ember nemcsak õrmester, hanem keresztapa is, hát azért extra kell megszolgálni. Elõ is léptették rögtön alhadnagynak.

Rendkívüli szép jellemvonás azután a felkelõ seregnél a tisztek és a közvitézek közötti familiáris jó viszony. Szentkútnál Földvári Gábort, a pesti lovasság egyik kapitányát, tízszeresen túlnyomó ellenség közül vágták keresztül, saját sebeik árán, Badácz István s Fehér Mihály közvitézek: Takácsinál éppen így Harcsa Péter és társai a derék Olgyay Boldizsárt, míg a Pápa melletti harcban, mikor Boronkay Pál kapitány látta, hogy a csata heve alatt Halász Vince közvitézének a lovát lelõtték, odavágtatott azt kiszabadítani, s felkapva õt a földrõl, felültette hátul a nyergébe, s úgy hozta magával vissza.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A pápai napot bevégezték a Kálvária hegyi kartácslövések, mely után mind a két fél nyugalomra tért.

A megvívott csatának az lett az eredménye, hogy azalatt János fõherceg derékhada Gyarmatig mehetett, ahol aztán a Gyõrtõl eléje küldött Mecséry tábornok inszurgens serege által fölvétetett. Az I. pesti s a VIII-ik zalai, a Veszprém, Zala és Komárom megyei inszurgens gyalogság, a Bars, Sopron és Vas megyei lovas fölkelõ ezredek álltak most szemben az ellenséggel.

Ez volt a Karakónál megkezdett harc harmadik napja.

A taktikai siker el lett érve, János fõherceg hadserege egyesülhetett a nádor felkelõ hadseregével.

*

A francia hadsereg zöme átkelt a Marcalon, a pápai Kálvária hegyrõl meg lehetett számlálni tizenötezernyi gyalogságát, amint az Nyárádtól Borsos-Gyõrig felvonult.

A megszállt Kálvária halom huszonnégy órai pihenést biztosított a felvonuló hadseregnek.

A veszprémi lovasságnak oda hordtak ki a pápai asszonyok ennivalót, ami azoknak nagyon jókor jött.

- Felét eltegyétek a kenyérnek - mondá Baráth István a bajtársainak -, már három nap óta nem láttunk kenyeret, s Gyõrig megint nem látunk, s meglehet, hogy ott sem látunk.

Ez este a kapott sebekre is lehetett gondolni. Tábori orvos ugyan nem volt az inszurgenseknél; mert hiszen hogyan keveredett volna borbély a lovas nemesurak közé?, hanem volt nekik egy Regimentspáterük, a derék Csobránczy Ferenc, az tudott a sebészethez is, s ha valaki meg akart élni, azt meggyógyította; ha meg akart halni, azt meggyóntatta, s mind a két minõségben tökéletes munkát végzett.