IV

 A győri két nap⁵

Mikor Tétnél a két fõvezér összetalálkozott, János fõherceg serege állt tizenhatezer fõnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák honvédségbõl, kétezer-kétszáz lovasból és a két inszurgens lovasezredbõl. A nádor parancsa alatt álló inszurgens haderõ ment tizenegyezer-száz emberre, aközött nyolcezer-nyolcszáz lovas.

Az inszurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelõk betörése ellen, s zempléniek Galícia közepéig vitték zászlóikat. Ung, Bereg inszurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menõ vagyonát mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A Tisza melléki inszurgensek még útban voltak, s június 13-án keltek csak át a budapesti hajóhídon, a gyõri tábor felé igyekezve.

A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétól elkezdve a Marcalig nem volt pihenõ éjszakája, nem egy napja, amelyen az ebédet megfõzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már, és testileg, lelkileg elcsüggedve.

Az inszurrekciót még fenntartá a lelkesedés, dacára a hiányos fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik, betöltötte ki-ki a maga eszére bizakodással.

Az inszurrekciónak törvény szerinti fõvezére volt a nádor, az ország fõkapitánya.

József fõherceg akkor a harmincas években járó daliás férfi volt; komoly, hosszúdad arcának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán magyarok által viselt bajusz.

Az õ kedvenc alkotása volt az inszurrekció.

Csoda fordulatokat várt tõle, mind a csatatéren, mind a politikai helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulikus körökben „der neue Rákóczi”-nak.

Az õ ajánlata az volt, hogy az összegyûjtött tizenegyezer emberével, akihez még a Tisza-vidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly fõherceg nagy hadtestéhez csatlakozzék, s az inszurgens lovasságot egy tömegben mûködtesse a beközelgõ eldöntõ nagy ütközetnél.

S ebben volt katonai gondolat.

Teringettét! Kilencezer olyan lovas, akinek a két sarkantyúja „becsületérzés” és „hazaszeretet”, odavetve a March-mezõ rónáira egy tömegben, nekizúdítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna az eseményeknek! Nem döntötte volna-e el másfelé a kockát?

Más volt írva a sors könyvében.

Azon a napon, amelyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett magát rendelnie a tábornok fõhercegnek. Hisz ez tábornok volt, õ pedig csak egy országnak a fõkapitánya. A nádor elõre kimondta, hogy Gyõr alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az elsáncolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen uralják.

Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdõs magaslatokat megszállják, s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál. A franciák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az alkirály serege.

Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy az olaszországi hadsereg már a gyõri elõvárosok alatt áll. A reggelt sem várták meg: éjszaka jöttek el, anélkül, hogy valaki üldözte volna õket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi hegyet, erdõt, mély utat megszállva. Egypár kompánia katonát el is felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgyhogy azok csak akkor vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtõl.

A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfõ és Tenyõ közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent tábornokkal, János fõherceg táborkari fõnökével, aki azokat bizonyosan végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a fõherceghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejébõl.

Andrássy két inszurgens ezrede tartotta még a ménfõi magaslatot - a maga bölcs belátásából - megszállva. János herceg serege letelepült Szabadhegynél, s végre-valahára hozzájutott, hogy megfõzhesse a rég nélkülözött ebédet.

A jászkún hadosztályt, melyet az elõõrsön feledtek, Józsa Imre káplár mentette meg, tizenkét társával a hédervári erdõben Zámoly és Újfalu közt elállva az utat az ellenség elõtt, s addig viaskodva, míg a századosa, Vojnics Mihály összeszedte az egész eszkadront, s elvonulhatott vele.

A Rába mellett voltak Mecséry inszurgens tábornok csapatjai. Ki-ki helyet foglalt ott, ahol legcélszerûbbnek találta. Senki sem osztott rendeleteket.

A nádor sürgette, hogy csináljanak valami csatatervet, s a maga részérõl minden jó tanácsot elõadott; de a táborkari fõnök, Nugent, sokkal sürgetõbbnek találta az ebédet; és tökéletes igaza volt, mert az ellenséget megkapja az ember akármikor, de a jó ebéddel sietni kell. Íme alig ülhettek le, már ott kellett hagyni az asztalt, az ellenség elkezdett Csanak felõl ágyúzni, s a dörgés egyre közeledett.

A két fõherceg erre fölkelt az ebédtõl, s nyeregbe ült.

Az ellenség elõhada már akkor a nevezetes „vörös keresztig” nyomult elõre, s a csanaki hegyhátról az egész Gyõr-vidéket uralta.

A francia elõhad és az inszurgens csapatok voltak egymással ágyúharcban, melybõl lassanként lovassági csata fejlõdött ki.

Két újonc ezred került bele a tûzbe, a barsi és zalai lovasság, akik még e napig nem láttak ellenséget.

A barsi inszurgens lovasság, Jeszenszky János alezredessel a szakasza élén, bátran bevágott az ellenséges lovasság közé; az visszanyomult elõle ravaszul, de csak azért, hogy odacsalja egy árok elé, melyben egy csapat gyalogság volt elrejtve, mely egyszerre sortüzeléssel fogadta a barsiakat, s arra rögtön visszafordult a hátráló francia lovasság, s körülfogta a zavarba jött inszurgenseket. Hanem emberére talált bennük; fel van jegyezve a nevük a derék férfiaknak, kik nem hagyták megcsúfolni a zászlójukat. Jeszenszky halálos sebeket osztva ellenfelei közt, kivágta magát a csoportból, s azzal összeszedve elszéledt embereit, újra rátámadt az ellenfélre, visszakergette a csanaki dombokig. Tormos Mátyás, Litassy Bálint, Gálos Károly, Nándory András ahol megjelentek, ott elszéledt az ellenség, vagy halva maradt. Ott azután elkezdtek rá ágyúzni; a barsi lovasság állta a tüzet nyugodt lélekkel egész besötétülésig, mintha kérdezné, hogy no, hát mit tudtok még? Elsõ föllépésre megismerte a kardtusát, a puskasortüzet és az ágyúgolyót.

A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben ismerkedni meg a háború zsengéivel: az inszurgens ágyúütegek fedezésére volt rendelve. A leggyarlóbban felszerelt lovasság: kötõfékkel kantár gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva. Mégsem ingadoztak, s ha futottak, futottak elõre, s visszaverték az ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyúgolyó. Egy teke az ezredesük, Kisfaludy fejébõl csapta ki a csákót, magát is szédülten ütve le lováról, másik a kapitány, Foky Ferenc lovát lõtte ki alóla, utoljára egy gránát odatalált egy lõporos szekerükbe, azt felrobbantotta. A pukkanás lángja egy inszurgens tüzért egészen összepörkölt, s mind a két szemét kiégette. Ennek a nyomorult alaknak nevezetes, szomorú szerep jutott az inszurrekció történetében, nem ugyan a mai napon, hanem a rákövetkezõn, amit majd sajnosan fogunk tapasztalni, ha rájövünk.

A két újonc lovasezred akként tette le a próbát ezen az elsõ napon, hogy az ellenfél tábornokának, Lauriston grófnak késõbbi elbeszélése szerint az ellenük kiküldött chasseur-ezrednek kétszázhetven halottja s tizenegy tiszt vesztesége volt, úgyhogy azt másnap nem lehetett az ütközetbe vinni. Lauristonnak saját fia e csatában nyerte el a vállrózsáit. Õalóla kétszer lõtték le a lovat az inszurgensek, s ezrede õrnagyát levágták; másnap az ifjú Lauriston lett õrnaggyá helyébe. Ezt tette a két újonc lovasezred az elsõ napon.

De még az inszurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.

Gyönyörû jelenet van följegyezve róluk. Két testvér volt a hadsorban: Berecz István és Ferenc. Nagyon szerették egymást, itt sem akartak elválni. Mikor az ágyútekék zúgni kezdtek a fejük felett, az öcs Ferenc azt mondta: „Bátyám, én most ide állok kegyelmed elé. Kegyelmednek felesége, sok kisgyermeke van, nekem senkim. Ha jön a golyóbis, engem hadd találjon!” - s jött a golyóbis, odaterítette Ferencet a bátyja lába elé. Erre Berecz István elkeseredetten kiálta: „No, francia, ha meglõtted az öcsémet, hát lõj meg engemet is!” Abban a pillanatban jött a másik golyó, s odafektette Berecz Istvánt is az öccse mellé szépen.

Déltõl késõ estig tartott az ágyúzás és a lovassági harc.

Ezalatt a nádor folyvást ott járt a csatatéren. Kíséretében voltak Kisfaludy Sándor, a nagy hírû költõ, Nagy Pál, Csohányi: szárnysegédei, Beckers táborkari fõnöke, Diószeghy, a nógrádiak, Kisfaludy János, Eölbey, a Vas megyeiek, s Nagy Gábor, a túróciak ezredeskapitányai s több alsóbbrendû tiszt.

Az ellenség nyolcfontos ütege, mely vágtatva érkezett meg Pápa alól, folytonosan a fényes csoportot tisztelte meg ágyúgolyóival. Ráismertek a nádorra aranyos díszöltönyérõl, érdemcsillagai ott fénylettek mellén, mintha célpontnak rakta volna fel. És õ hidegvérrel nézte az ütközetet, melyet - senki sem vezényelt. A figyelmeztetésre, hogy ne tegye ki annyira az életét, csak egy szomorú mosoly felelt ajkain, az ellenség haubicai körülötte csapkodtak le. Egy ágyúteke a nádor közelében lovagló Stocker fõhadnagy lovát sodorta el, egy másik Günsberg tisztnek a karját zúzta szét a kíséretében. Mégsem volt rábírható, hogy elhagyja a helyét. Mintha vasból öntött szobor állna ottan. Példa a többieknek, kik idejöttek, megmutatni, hogy készek a halálra.

A rendes hadsereg pihent azalatt, és fõzte a maga húsait, mint akire ez az egész bolondság nem tartozik.

Csak a két gyönge lovasezred, a Hohenlohe dragonyosok és az Ott huszárok tettek egyszer - a maguk jószántából - egy kísérletet az alkalmatlan üteg elmozdítására. De azok is véres fejjel jöttek vissza, az ellenség kartácstüzétõl megtizedelve.

E roham után egy jellemzõ epizódot jegyzettek fel a szemtanúk.

Egy gyõri inszurgens lovas, Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet látni. Senki se hívta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes portyázó francia lovasokat megkaphatott, azoknak nekirúgtatott, s ha helytálltak, jól elpáholta, ha elszaladtak, „szakkerbokkert” kiabált utánuk.

A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három francia lovas egy földön fekvõ osztrák dragonyos tisztet körülfogott, aki már meg van sebesítve, de mégis védi magát.

- Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! - rivall rájuk Ugrinovics, s oda vágtat, leüt egyet, levágja a másikat, a harmadiknak utána küldi a véleményét: azzal leszáll a lováról, felveszi a németet, felülteti a saját lovára, s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva fogságból és halálból, azt veti oda hetykén: „Így tesz az inszurgens, mikor megharagszik!” A dragonyostiszt szemébõl kicsordult a könny. Õ is ott lehetett Landsknechtsschild bárónõ estélyén, mikor az inszurgenst paródiázták.

Utoljára aztán, hogy senki sem jött a csatát vezetni (a nádor csak közvitéz volt már, õ nem volt vezér) támadt egy elmés ember az inszurgensek között: Ertel alezredes. Ennek az a gondolata kerekedett, hogy ugyan mit pihennek azok az öreg ágyúk az elsáncolt tábor elõtt, ahol nincs ellenség, s odavontatott belõlük hatot a Rába partjára, ahonnan az ellenséget szépen oldalba lehetett ágyúzni, s amint az elkezdett dolgozni gorombán, az ellenség átlátta, hogy ennek fele sem tréfa, s mindenestül, ágyústul, lovastul visszavonult Ménfõre, s békét hagyott azután.

Ekkor itt lett volna az idõ és alkalom szépen levonulni az egész sereggel Komáromhoz s ott átkelni a Dunán.

Hanem ehhez valami intézkedés kellett volna: valami vezénylet, vagy hogy híják?

Keresték is Nugent tábornokot egész éjjel, de biz azt nem találták sehol. Valószínû, hogy lefeküdt.

S ha azt tette, igaza volt benne. Sokat fáradt, s olyankor bizony jólesik az embernek, ha kedvére kipihenheti magát - ha mindjárt nem is a babérain.

Az egész éj tétlenségben folyt le, mialatt az átelleni hegyeken a francia tábor õrtüzei mutatták az ellenség messze kiterjedõ haderejét.

Másnap reggel hét órakor a két fõherceg már lovon ült, s annyira kedvezett nekik a szerencse, hogy Nugent tábornokot csakugyan feltalálták.

- De mármost itt az ideje, hogy tegyünk rendelkezéseket - sürgette a nádor.

- Minek az? - mondá a tábornok - majd rendelkezik az ellenség; s mi ahhoz alkalmazzuk a mienket.

Amiben megint tökéletes igaza volt.

Tehát minden csapat állt, és feküdt ott, ahova a mennyei gondviselés odarendelte.

A hadsereg hozzáfogott megfõzni a maga ebédjét.

Az inszurgens is ugyanazt tette volna, ha nem hiányzott volna az ebédhez két lényeges alkatrész, a kenyér és a hús.

A veszprémi és pesti ezredek már hat nap óta nem kaptak élelmet, a tarisznyájuk pedig már kiürült.

Nyolcvanezer darab kenyeret süttetett a nádor elõre, hanem azt a generalissimus a megelõzõ napokon a fõhadseregbe követelte be, abban a hitben, hogy az inszurgens sereg és az olaszországi had úgyis oda fognak csatlakozni.

Tehát nem volt mit enni.

Ekkor a nádor beizent Gyõr városába, Kisfaludy Sándor által, hogy ugyan az Isten szerelméért ne hagyják a polgárok éhen elveszni a felkelõ nemességet! Amint a hõsregék költõjétõl ezt a szózatot megtudták a jó gyõriek, nosza minden háznál elkezdtek sütni, fõzni az inszurgensek számára, bort is adtak össze nagy bõséggel; minden készen volt nagy hamar, csak érte kellett jönni.

A fõhercegek a kismegyeri kápolnához vitették ki maguk után a reggelit, s a nádor újra sürgette, hogy ideje volna egy hadirendet kigondolni.

Vállat vontak rá. Neki nem volt itt szava.

Abban a kéziratban, amelybõl ez adatokat vettük, vannak több helyen kitörült sorok. Ezek a legtanulságosabbak. Egy ilyen kitörült mondatból ezt lehet kivenni: „E lemondásból lehetett megismerni az õ magas lelkét (a nádorét), ki a régi rómaiak mintájára, felülemelkedve a mostani katonai etiketten, ha királya úgy kívánta mint zászlótartó is kész volt szolgálni más vezér alatt.”

Az ebéd már meg volt fõzve az inszurgensek számára, a veszprémiek, akik legközelebb érték, beküldték a maguk részeért a városba Fehér Mihály káplárt, Lampert és Csizmadia közlegényekkel.

A város kapujához érve, már felütötte az orrát a legénységnek a jó pecsenyeillat, ami minden konyhából üdvözölte õket, s ami a gyomorban oly kellemes fantáziákat ébreszt.

- Éppen délre harangoztak: jókor jövünk - mondá Csizmadia Péter.

Ekkor elkezdtek ágyúzni.

- Nem pajtások, már elkéstünk - monda Fehér Mihály. Nekünk ottan harangoznak!

S azzal megfordultak mind a hárman, otthagyták a jó ebédet, s étlen, szomjan, mint társaik ott kinn a mezõn, vágtattak vissza a csatatérre, s éppen jókor érkeztek, hogy részt vehessenek abban a vendégségben, melyben Fehér Mihály is kapott két sebet; az volt neki a jó áldomás, a lovát is lelõtték: az volt a pecsenye, de a két bajtársa nem hagyta ott veszni. Odavették a két lovuk közé, s egyik-egyik kezét fogva, úgy vágtattak el vele, az ellenséget jobb kézzel, bal kézzel hárítgatva el kétfelõl.

A franciának aztán volt hadirendje.

Amint roppant lovassági tömegével elkezdett kiterjeszkedni Kis-Megyeren túl, s ugyanakkor gyalogságát rohamoszlopokra alakítá Szabadheggyel szemben, mindjárt ki lehetett találni a szándékát, hogy egyfelül az egyesült osztrák-magyar hadsereg derekát akarja keresztültörni, másfelõl annak a visszavonulási útját Komárom felé elvágni.

Most azután az utolsó órában Nugent tábornok is átlátta, hogy valami intézkedést kell tenni. Abdánál állt még egy inszurgens hadtest Meskó tábornok alatt, egy másik a Szigetközön Keglevich tábornok alatt. Ezekhez gyorsfutárt küldött, hogy adjanak rendelkezésére még tizenkét svadron inszurgens lovast. Hogy mi történt ezekkel a lovasokkal? Azt majd érdekes lesz elnézni. Az egész két dandárt idevonni a fõhadsereghez már nem volt idõ. Még reggel lehetett volna.

A francia egy óra alatt készen volt a maga csatarendjével. Hiszen a mieink is készen voltak.

Szabadhegy elõtt egy kiálló szögletet képeznek azok a dombok, amiknek a legmagasabbikán áll egy majorság. Itt lettek elhelyezve az ágyúk és a gyalogság.

Csak három inszurgens zászlóalj van a tûzben: Vas, Zala, Veszprém. A pesti és komáromi a tartaléknál volt, a többi az elsáncolt táborban.

Az elsõ halott neve, akit az elsõ francia ágyúgolyó lezúzott, Rózsás János, a veszprémi gyalog zászlóaljból. Mikor összerogyott, s látta, hogy bajtársai (akik még sohasem láttak meglõtt embert, vérzõ tagokat) meg vannak indulva (nagyon szerették, derék fiú volt, sok apró gyermeke otthon), lelkesülten kiáltott fel: „Ne törõdjetek velem! Harcoljatok vitézül. Nem fáj a halál! Gyönyörûség a hazáért halni!” - S félrehúzta magát - és meghalt.

A franciának volt haditerve.

Vezérei: Grenier, Colbert, Lauriston, Narbonne Európa legnevezetesebb csatatérein tanulták a háború tudományát.

Míg ágyúi a mi hadsorainkat tizedelték, gyalogsága tömött oszlopokban rohant fedett hadállásaink megostromlására, s a gyalogság mögött vonultak a lovascsapatjai, a visszaveretés esetére helytállani.

A szabadhegyi halmok és a majorépületek körül folyt a leghevesebb csata: itt volt a három inszurgens gyalog zászlóalj s két magyar sorezred, az Eszterházy és Alvinczy.

A gyõzelem nem volt se könnyû, se olcsó.

A veszprémiek az Eszterházyakkal, mikor már az ellenség ágyúikat elfoglalta, szuronyszegezve rohantak rá, visszavették az ágyúkat, s kiverték az ellent Szabadhegybõl, egy lövés nélkül; kapitányuk, Krantz Károly maga vágta le személyes viadalban az ellenség vezénylõ fõtisztjét, s az újra támadó ellenséget háromszor leszórta a megmászott halomról.

A zalaiak egészen fedetlen helyen álltak, lenn a síkon, ahol az ellenség ágyútüze és puskagolyói ellen nem védte õket semmi. Utoljára nem tûrhették tovább. Ezredesük, Ghilányi János leszállt a lováról, s kezébe ragadva a zászlót, rohamra vezette vitézeit. Rossz puskáik voltak; de jó volt a szurony, meg a puskaagy, s az ellenség kénytelen volt menekülni a haragjuk elõl. Hanem ekkor egyszerre egy osztály lovas chasseur került a hátukba, s Ghilányi, ki elöl rohant a zászlóval, már körül volt fogva. Még a betanult sorgyalogságnak is veszedelme az ilyen lovassági roham. Hanem ezek helytálltak neki, összecsõdültek a megtámadott ezredesük körül. Osterhuber, Sós, Vizy, Szigethy, Sólyom, Dervarics, Ádám, Taba: szuronnyal, puskaaggyal harcoltak körüle; Dóczy fõhadnagy nehéz fringiájával, s - szétverték a megtámadó lovasságot, s megmentették az ezredest és a zászlót.

Itt a tegnapi jelenet megint megismétlõdött a két testvérrel. Hermány Antal és Péter együtt, egymás mellett estek el zászlójuk védelmében. A zalaiaknál jellemzõ volt, hogy annyi egytestvér volt közöttük együtt (kötelességen kívül). Három Kármán, négy Szeghy testvér lett kitüntetéssel jutalmazva.

Ezek már nem voltak újoncok, mert hiszen tegnap már részt vettek az ütközetben.

A Vas megyei inszurgens gyalog zászlóalj a második harcvonalban volt felállítva; mikor a francia gyalogság az elsõ harcvonalat áttörte, s a sorgyalogság szétzavarva rohant hátra, otthagyva az ágyúkat: ez az újonccsapat útját állta a hátrálóknak, s míg egy része azoknak újrafelállításával foglalkozott, a másik részét a zászlóaljparancsnok, Erdõdy Károly gróf szuronyszegezve vezette rohamra a gyõztes ellenség ellen. A roham sikerült, a franciákat visszavetették, Sipkovics László, Mesterházy Mihály és társaik utánarohantak az ágyúnak, amit az ellenfél már vitt magával, s szétverték az elfoglaló csapatot, s visszahozták az ágyút. Ekkor szokás szerint egy osztály lovas chasseur rohanta meg a csapatvezért és a zászlótartót. Zongor Mátyás káplár volt; hanem azért a nagy bajban õ is tudott vezér lenni; összeszedte a pajtásait, György Benedek, Sterniczky, Török, Váry megmutatták hogyan kell szuronnyal lovasok ellen harcolni, kiszabadíták zászlójukat, vezérüket, s minthogy ennek elhordta a lovát egy ágyúteke, felvették õt a vállaikra, úgy vitték ki a pusztító kartácstûz közül. Mintha csak restaurációban lettek volna!

A balszárnyon ezalatt a lovassági harc fejlõdött ki egész terjedelmében; ott voltak a pesti és veszprémi ezredek.

A pesti lovasezredet sikerült a francia lovasságnak egy oldalrohammal az úgynevezett Viczay-ároknak nekiszorítani. A mély vízárok a távolból nem volt észrevehetõ, s a vitéz ezrednek könnyen lehetett volna az elõre megásott sírjává.

A bõszült viadalban, mely itt kifejlõdött, elveszté már lovát a vitéz Jeszenszky s Teleky Ádám gróf; az árok tele volt már hanyatt-homlok lezuhant lovasokkal és paripákkal.

Az ezrednek volt két tábori lelkésze is, egy katolikus pap, Járossy Mihály, és egy protestáns lelkész, Varga József. Mind a kettõ versíró ember volt, s a tábortûznél sokat versengettek egymással, hogy melyiknek a verse hathatósabb. A Viczay-ároknál is ott voltak mind a ketten lóháton.

- No páter! - kiáltott most Varga a másiknak e szorongattatásban - most fújjuk el a költeményeinket. Lássuk, melyikünké gyújt jobban?

S azzal hozzáfogtak ketten kétfelõl harcosokat lelkesíteni szép rímes alexandrinusokban. S mind a két versnek egyforma hatása lett. A vitézek új tûzre gyulladtak.

Fekete József káplár bajtársaival elszántan közé rohant az ellenségnek, s elõször is a fõhadnagyát, Jeszenszkyt szabadítá ki a fogságból, azután balra fordult, s Teleky Ádám kapitányát vágta ki a franciák kezébõl, s lovat is szerzett neki, amire megint felüljön.

Clementis és Gyurikovics Vince hadnagyok és Halász õrmester Gosztonyi ezredes segítségére rohantak, ki az ezred zászlója körül elkeseredett harcot vívott, s szétverték az ellenfelet.

Baross János két fõhadnagyát szabadítá ki a franciák közül, kiket már elnyomtak, Horváthot és Sárközyt.

Miskey Ferenc kapitány maga vágta keresztül magát a támadóin, senki segítsége nélkül, Máriássy Dénes tiszttársa követte a példáját.

Ezalatt Földváry Gábor és Antal, Szeles Józseffel, Zsámbokrétyvel a mély árokba hullott bajtársakat szabadíták ki veszedelmes helyzetükbõl, s csodálatos erõfeszítéssel kimentve valamennyit, újra a csatába vitték.

A legdühösebb küzdelem Rakovics Antal százados körül folyt, ki alól a tusában két lovat lõttek ki, a harmadikat Szalmásy Ferkó káplárja adta át neki, s maga gyalog harcolt tovább. Egyetlenegy férfi sem volt az ezredben, aki ellenféllel össze ne vagdalkozott volna. De az igazi inszurgens „hat vágás” Tisza Péterrõl van följegyezve.

Ez a hõs lovag ebben a nagy tusakodásban elõször is a fõhadnagyát, Ladányi Sándort csikarta ki az ellenség kezébõl; akkor õ maga is olyat kapott a fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nemsokára felocsúdott. A francia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott; egyet halálos csapással leütött. Akkor felveté magát annak a nyergébe. Aztán amerre nyílást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor ismerõs lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája után. Azt õ maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért. „Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el franciának!” - mondta Tisza Péter, s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott, szétcsapott a sûrûben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött annak a nyergébe: „Itt a lovad cserébe: tartsd meg!” - kiálta a franciának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se tenné más meg; csak az inszurgenstõl telt ki az valaha napján!

S az egész hõsi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga lelkesítõ versét kitûnõ sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek, kardok csattogtak össze!

...Ilyen zenészeti és szavalati akadémiát se rendeznek többet soha a világon!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Most a veszprémi ezredre került a sor.

Óh, hisz ezek már veteránok! Már tizenhét nap óta állnak ellenség elõtt. De az idõt nem a kalendárium és a klepsidra után, hanem a kardokra rótt csorbák fûrészfogai után kell számlálni.

„Rádócz!”
„Szombathely!”
„Karakó!”,
„Takácsi!”
„Pápa!”

Öt ilyen „nap” csak elég arra, hogy vitézt veteránná tegyen!

Méltó volt rá ezen ezred, hogy a francia legjobb vitézeit küldje ki ellene, akinek már annyival tartozott a rováson!

Ráismerhetett jól a zászlójárul. Ez volt legjobban összetépve, szaggatva a golyóktól.

Ez állt a harcvonal legszélsõ pontján, mindenünnen rá lehetett rohanni.

Kartács, haubic özönlött reájuk. Nekik is volt négy hatfontosuk, ami visszafelelgetett becsülettel. (Ezen a napon a két inszurrekcionális lovas üteg és a félüteg haubic kétezer-száznegyvennégy lövést tett az ellenség ütegeivel szemben. Hanem a franciák jobban lõttek, két ágyúját a veszprémi ezrednek leszerelték, s az ott hevert az útfélen.)

A francia lovasság rohamra indult.

Ekkor Zichy Ferenc gróf, az ezredes, kiküldte az õrnagyát, Ihász Imrét, hogy az ágyúkat mentse meg minden áron. Az a szégyen nem érheti a veszprémi ezredet, hogy tõle ágyúkat vettek el.

S ugyanekkor az öccsét, Zichy Károly kapitányt, Hunkár Antal svadronvezetõt a szakaszaikkal a rohamra jövõ ellenséggel szembe indítá.

Ihász Imre, ki már Szombathelynél rajta hagyta a kezeszennyét az ellenfelén (ott levágatta ötven lovasát, s harmincat foglyul ejtett a megyeház elõtt), sietett végrehajtani a parancsot, leszállítá a legénység egy részét a lóról, s nekiállítá az összetört ágyúknak, hogy vegyék azokat fel, és hozzák ki a dulakodásból.

Hallatlan merészség! Összetört kerekû ágyúkat embervállra emelve hozni ki a csatából.

Megtették.

Az ellenfél bámulatára s a haubicok durrogásai közepett, felvették a vállaikra az ágyúkat, átemelték az országút mély árkán, ott azután kötelet kötöttek a végeikre, s lóhoz kötve, úgy szánkáztatták el azokat magukkal a sík mezõn.

A két hadosztály ezalatt kétségbeesett harcot kezdett a túlnyomó erõvel. Kovács András hadnagyot egy pisztolygolyó holtan teríté le. Kemény Dénes elvágott kézzel fogságba jutott, s maga a hõsök hõse, Hunkár Antal négyszer vezette a rohamra szakaszát, mindannyiszor kapott egy nehéz sebet. A negyedik leteríté a földre. Véres teste fölött még megújult a tusa. Egy kedves legénye volt: Fodor István. Az nem akarta engedni a kapitányát. Saját testével védte meg õt, míg maga is föléje roskadt. Tizenegy kardvágást és tizenhárom pisztolygolyót fogott fel a testével a kapitányáról. S a huszonnégy sebbel még megélt, és kigyógyult! S Hunkárt is megmenté, az is kiépült nehéz sebeibõl.

Mesék ezek!

A veszprémi ezred Zichy Ferenc alatt visszaverte ezt a rohamot is.

A nádor szeme láttára történt ez, ki maga a kíséretével ott volt a balszárny tusáinál, s abban az ütközetben, ahol senki sem vezényelt, õ legalább osztozott a saját alkotta had nehéz sorsában, s keserû elégtétele volt annak hõstetteiben. A nádor kíséretében levõ fõtisztek, Luzsénszky József tábornok, Reinisch alezredes, maguk is az ostromló inszurgens ezredek élére álltak, s együtt harcoltak velük mint önkénytesek.

Ekkor jön jelenteni hangosan a hadsor elõtt Geramb ezredes, hogy az õ rendes lovassága annyira szét van zilálva, hogy kénytelen visszavonulni.

Most már az inszurgens lovasság egyedül maradt.

Még ez sem volt jeladás a meghátrálásra.

Hanem ezalatt a francia voltigeurök a Párzsa patak folyásán megkerülték a kismegyeri halmokat, s a szõlõhegyeken át oldalába nyomultak a szabadhegyi majorságnak.

Onnan sietve kértek lovasságot a nádortól, a támadókat visszaverni.

Abban a pillanatban érkezett meg a zempléni lovasság Kandó ezredes vezetése alatt.

Elég jól siettek. A Kárpátoktól a Dunáig. S az ágyúszó vezetése alatt odataláltak a csatatérre.

Sohase láttak még ellenséget.

S mindjárt az elsõ pillanatban azt mondták nekik, hogy amott a síkon villog egy hosszú vonal, az a francia szuronysor; két oldalán egy-egy gömbölyû fehér füstfelleg: azok a francia ágyúk. Azokat el kell onnan verni hevenyén.

Rögtön sarkantyúba kapták a lovaikat, s vágtattak elõre, elõre! Az ágyútekék ott búgtak el soraik között: nem rettenték õket vissza. Most nagy ropogva vágott közéjük a kartács. Egész utcát vágott soraikban, s a csapat legdaliásabb vitéze: Barkóczy halálosan találva rogyott össze lovával együtt. „Ne gondoljatok rám!” - kiálta a dalia. „Elõre! A hazáért!” S azok vágtattak neki az öldöklõ hadsornak, elszántan... és egyszer aztán meg kellett nekik állni. Közöttük és a francia gyalogság és ágyúütegek között nyúlt végig egy széles, mély árok. És a mi hadvezéreinknek nem volt egy térképük, mely a veszedelmes árok létezésérõl tudósította volna õket.

Vissza kellett fordulniok; felvették sebesülteiket, halottaikat, s szomorúan ügettek vissza a csatatérrõl, ahol a haza földe maga veri meg azokat, akik õérte vérzenek.

*

Ezzel a balsikerrel el volt az ütközet sorsa döntve. A franciák elfoglalták a szabadhegyi majort uraló dombokat, s azzal az ott harcoló gyalogság minden hõsi ellenállása kárba veszett.

A visszavonulás el lett rendelve Komárom felé.

Nem volt az vad futamodás. Rendben, zárt sorokban húzódtak vissza a gyalogezredek, az inszurgens zászlóaljak; lövéseiket, miket nem pazaroltak a csata alatt, most a visszavonulásnál használták föl. Egyetlen ágyút, egyetlen zászlót nem vett el tõlük az ellenség. Nemhogy a fegyvereiket, de még azok a fiatal iskolás gyermekek, akik dobosokként szolgáltak, egyetlen dobot el nem vetettek maguktól.

A nádor maga Szent-Ivánnál négy zászlóalj lovasságot állított össze a menekülõ csapatokból, s mikor egy tömegben volt, akkor maga, a fõhadsegédével, Beckers ezredessel, Csonányi József szárnysegéddel, visszavezette azt még egyszer a csatatérre, s a gyõri országutat védõ magaslaton felállítá. Ott harcolt még a felállított ágyúütegek körül Hadik altábornagy, Luzsénszky József tábornok, Almásy Kristóf ezredes, az ellenség támadásait visszaverve, s e hõsi ellenállás oldja meg a hadtani rejtélyt, hogyan lehetett egy csatavesztett hadseregnek „oldalt” elvonulni, szemben az ellenség csatavonalával, s háta mögött a Dunával. Itt dolgozott az inszurrekció két ágyújával és két haubicával Machold József inszurgens fõtûzmester, ugyanaz, aki Némánál Macdonald francia tábornok alól kilõtte a lovat, s gránátjaival a chasseuröket szétrobbantotta, s a franciáknak két élelemszállító hajóját tönkre lõtte. E végerõfeszítés egy érckaput tartott nyitva az elvonuló seregnek, melyet a gyõztes ellenség nem bírt elõtte elzárni, biztosítá ezáltal a sereg elvonulását Komáromba. Mi lett volna, ha az ütközet elejét is az vezeti, aki a végét?

És lehetett látni e visszavonulás fedezése alkalmával a hõstetteit a jobbszárnyról elõkerülõ Bars, Somogy, Zala, Vas megyei inszurgens lovasságnak: a jászok, nógrádiak hadosztályainak. Itt esett el a somogyiak egyik legjobb vitéze, Bátor György. - Utána rögtön Festetics János gróf, csapatja élén az elõnyomuló francia gyalogságot rohanva meg: szívén találta egy ostoba golyó. Utána Pásztory Menyhért vezette a rohamot a francia négyszög ellen. Elesett a zászlótartó is, s a zászlót egy köznemes, Sepsey János ragadta fel. Az is elesett. A harmadik zászlótartó Szuhányi Ferenc volt. Perc múlva azt is lelõtték: s volt bátorsága még egy negyediknek felragadni azt a jelvényt, mellyel együtt jár a becsület és a halál. Ez Mohos János köznemes volt. Ennél mindvégig megmaradt a zászló.

Ezekkel egyesülten harcolt a tartalékban hagyott hevesi hadosztály Dessewffy Tamás vitéz kapitánya alatt.

A jászok visszavonulásukkor összeverekedtek a francia gyalogsággal és lovassággal. Egy oldalról lõtték õket, más oldalról vágták õket. Tury Miklós káplár lovát lelõtték, akkor gyalog maradva, puskát kapott, amit egy holt francia voltigeur ejtett el, azzal nekiment egy francia lovasnak, azt lelõtte vele, annak a lovával, fegyverével aztán megint folytatta a harcot, míg rendben kikeveredtek egymás közül, s mindkét félnek egyforma öröme volt, hogy a másiktól megszabadult.

Utánok következett Zala. Ennek az ezrednek kellett magával vinni az inszurrekció második ágyúütegét. Ezt a kincset nem adták ingyen. Mind elsorolni a zalai hõsök és vértanúk neveit, egy litánia volna! Az is tünemény, mikor egy zászlótartó maga attakíroz, s õ keresi a sûrûséget a csatában, hogy megritkítsa; ezt tette Sepsey Pál. Amit Porpáczy tett, hogy gyalog maradva, hat lovast levágott egymás után, akik nem akarták neki elhinni, hogy nem adja meg magát: az csak katonadolog; hanem az, amit a két Lázár testvér elkövetett, az már hõsballada, s méltó volna egy epikus tollára.

Közlegény volt mind a kettõ. A bátya, Lázár Márton, a kapitányát, Bessenyey Jánost igyekezett kivágni a körülfogó hat chasseur közül. Kettõt le is vágott. De a franciák is jól verekedtek, s Márton sebesülten rogyott le lováról. - Meglátja az öccse, József, hogy gyilkolják bátyját; négyen egy ellen! Odarohan, s közéjük vág. Akkor azok otthagyják a földön fekvõ sebesültet, s nekifordulnak a Jóskának, s azt kezdik vagdalni. Erre felpillant a nehéz sebben fekvõ bátyja: összeszedi minden erejét, felugrik a földrõl. Fegyvere már nincsen, puszta kézzel rohanja meg hátulról az egyik chasseurt, kifacsarja kezébõl a kardot, s letaszítja a lováról; azzal maga ugrik a nyeregbe, s rohan az öccse segítségére. Az is sebekkel fedve van már; de egy ellenfél megint lehull, s most már egyenlõ a szám! Ekkor egy pisztolylövés éri a bátyját, s az lehull ismét a lóról. De még akkor sem ereszti el annak a kantárát, hogy a letaszított ellenfél fel ne ülhessen rá, s az öccsét ne támadhassa meg, hanem még a földön kúszva is tovább vonszolja azt magával, s még térden állva is ellenáll a vele tusakodó chasseurnek; míg végtére a dicsõ küzdelembõl kiszabadítja mind a kettõt Horváth János kapitány. - Márton vitézi érdemrendet kapott. Megérdemelte: a szívéért még inkább, mint a karjáért.

Tele van ilyen jelenetekkel az inszurrekció története.

Az a kigúnyolt, kinevetett, leköpdösött lap! Amit magunk is behajtottunk a nemzet krónikájában, hogy mikor az utódok lapozgatnak benne, rá ne találjanak.

A Vas megyei ezred is elveszté derék hõsét, Foky Ferenc kapitányt e harcban. Jó barátja, Horváth Kristóf megfogadta, hogy bosszút áll érte! Horváth Mihály csak káplár volt, de azért a József huszároknak három tisztjét, meg két ágyúját kiszabadítá az ellenség kezébõl a maga fokosos bajtársaival. Az alezredes, Szapáry Vince gróf alól is kilõtték a lovat. Az ifjabb Zichy Ferenc gróf maradt leghátul. S a visszavonulásnál leghátul maradni - az a legelsõ hely.

Futásnak lehet-e nevezni ennek az ütközetnek a végét?

A futás egy mozdulat - hátrafelé.

De hisz az osztrák és magyar hadseregnek a háta mögött volt a Duna; és azon semmi híd, oda nem futhattak. Õk az ellenfél egész harcvonalán keresztül törtek maguknak fegyveres kézzel utat! Egyenként minden ezred, és külön-külön magára hagyva, végig az ellenséges tábor hosszában: nem az üldözõ ellenség elõl, hanem azon keresztül.

A kifáradt, agyonhajtott rendes sorezredek s a tanulatlan inszurgensek nem adták meg magukat, ezredenként, zászlóstul vonultak végig az ellenség ütegei elõtt, egy ágyút sem vesztettek, hanem õk hoztak el magukkal két elfoglalt ágyút a franciáktól.

A gyõri ütközetben a rendes hadseregnek hétszáz halottja esett és ezerhétszáz sebesültje, az inszurgens seregnek száznyolcvan halottja és ötszáznyolcvan nehéz sebesültje: tehát egy tizedrésze a harcoló seregnek! A franciák maguk a leggyilkosabb harcnak ismerték el ez ütközetet, s Dömölktõl Pápáig megtelt sebesülteikkel minden város és falu.

Hanem azért a gyõri ütközet gúny és nevetség tárgya a mai napig.

Az Alvinczy-ezred veszített legtöbb halottat.

S lett érte a jutalma egy csúfos közmondás, amivel a mai napig is egymást gúnyolja a magyar.

„Kend az Alvinczy?”

És Alvinczy se semmiféle vezére nem volt az inszurgens seregnek, se puskacsinálója, se fegyverliferánsa; de még csak közelében sem volt a gyõri csatatérnek, hogy õt akárki e szóval interpellálhatta volna.

Honnan tapadt hát a nevéhez ez a csúf adoma?

Talán kipuhatoljuk most, - hatvannyolc esztendei megszokás után?

S mikor a két sereg elvonult már a csatatérrõl, akkor érkezett meg az Abda melletti elsáncolt táborból a pozsonyi inszurgens lovasság két csapatja: az egyik Horváth Ferenc, a másik Olgyay Boldizsár vezetése alatt. Nem úgy tévedtek ide: rendelve voltak; parancsot kaptak, hogy jöjjenek, csakhogy késõn kapták.

Már akkor az osztrák és magyar hadseregnek csak a halottjai voltak a harcmezõn - és a gyõztes ellenség.

És õk a maguk két kis csapatjával az egész ellenséges tábortól körülfogva!

Arról szó sem volt, hogy megadják magukat, csak arról, hogy merre vágják magukat keresztül.

- Egyikünk jobbra, másikunk balra! - Ez volt a jelszó. S azzal Olgyay délnek, Horváth keletnek vágtatott a maga csapatjával.

Olgyay megindult a pápai úton. Takácsinál útját állta egy túlnyomó számú francia lovascsapat.

„Gyõzni kell itt, vagy meghalni!”

Közé vágtak az ellenségnek. Ez a gyõzelmes had bizakodásával, õk meg a halálraszánt kétségbeesésével verekedtek.

Olgyay mindjárt a tusa elején a francia vezénylõtiszttel akadt össze s a párharcban a kardjának a vége letörött. Csak egy csonka karddal védhette magát.

- Ohó! ez nem járja! - kiáltja ezt látva Radó János, s kirántva pisztolyát, rásüti a francia fõtisztre; azazhogy sütötte volna, ha csütörtököt nem adott volna: hanem azért áldott jó pisztoly volt! Radó János úgy hajította vele fõbe a fõtisztet, hogy az menten lefordult a lováról. Lett azután kard is a vezére számára, amivel tovább verekedjék. S azután olyan szépen verekedtek, hogy nemhogy õket fogták volna el, de még õk hoztak magukkal harmincegy franciát, meg hét társzekeret tele puskával és eleséggel: el is vitték szépen Komáromba, egy kis kerülõvel.

*

Horváth Ferenc pedig, aki keletnek vágtatott, keresztültörte magát az elfoglalt csatamezõn, folyvást harcolva futás közben, s elérte a tábort, ahová be volt rendelve. Egy kis akadályverseny volt az egész! E rohamban esett el a soproni lovasság vezére: Hegedüs János, a vakmerõ Lendvay György és a herkulesi termetû Péterffy István. Mind golyó által megölve.

*

A gyõztes fél nem üldözte a visszavonulót. Maga is össze volt törve ez ütközetben, melynek szokatlan harcmodora egészen meglepte a franciákat.

Nem volt az tömegharc, ahol zárt hadoszlopok taktikai mozdulata, túlnyomó haderõk gyors összpontosítása dönti el az ütközet sorsát. Itt egyes emberek, csoportok hõsi viadalából állott a harc, mint a középkori keresztes vitézeknél, akik nem kérdezték, mekkora a támadó ereje, verekedtek emberszámra: elfutottak, ha megszorultak, meg visszajöttek újrakezdeni. Nem látott Európa ilyen harcmodort rég - és sohasem fog többé látni.

Caffarelli, francia hadügyminiszter, ki történetesen jelen volt ez ütközetnél, Napóleonhoz utaztában, azt mondá Dömölkön házigazdájának, Mayer õrnagynak az inszurgensekrõl:

„Ils sont braves, mais ils ne sont pas encore dressés.”

(Derék vitézek, de nincsenek még idomítva.)

*

Hanem azért minden ember csak azt a gúnydalt énekelte utánuk: „Retirálj! Retirálj! Komáromig meg se állj!”

*

Ez volt az epitaphium a nemzet legjobb hõseinek jeltelen sírdombjára.

*

Gyermekkoromban sokszor hallottam ezt a gúnymarsot, amivel apámat bosszantották ifjabb ismerõsei, õ is ott volt Gyõr alatt mint hadnagy. Csak mosolygott a bosszantásokra, s nem mondta el senkinek, hogy mi történt Gyõr alatt. Csak annyit hallottam tõle mint gyermek, hogy az ütközet tüzében egyszer a kapitánya eléje állt, s azt kérdezte tõle, hogy hány óra. Abban a percben jött egy golyó, s azt mondta neki: utolsó óra! A kapitány halálra sebesülten rogyott össze. Apám akkor éppen võlegény volt. Ez a golyó neki volt szánva. Ha ez a véletlen nem jõ közbe, most én sem írom ezt a történetet.