III.

Descourselles kapitány úrnak kitûnõ paripája lehetett, õ maga nevezetes távlovagló, és valószínûleg nagyon szerelmes. A három együttvéve azt eredményezte, hogy már délután öt órára a vitéz úr vissza is érkezett Gyõrbõl.

A parlamenter zászlóval jött, egy trombitás kíséretében s a volónok, hadi szabály szerint, szemeit bekötve vezették a vezérük lakásáig.

A vérteskapitány nem kevéssé volt meglepetve, mikor a tábornoknét az ellenséges vezérrel együtt kártyázva találta.

Szerencsés véletlen, hogy éppen egy kilencvenes matt volt Vavel gróf kezében, mert ha ugyanaz madame Guillaume kezében lett volna, bizony várnia kellett volna a hírmondónak a maga sürgõs izenetével. Így azonban össze lehetett csapni a kártyát. Vavel volt nyereségben, nem volt baj, ha a felrakott iratokkal letörlõdött is az asztalra krétával felírt számadás.

- Guillaume tábornok mindenbe beléegyezett! - mondá a kapitány sietségtõl és örömtõl elfulladt hangon. - A hölgyeket szabadon bocsátja.

Vavel odasietett megszorítani e jó hír hozójának kezét.

Az pedig még jobban igyekezett madame kézcsókolására.

- Hogy vannak önök?

- Pompásan! A „messieurs les cannibales” igen udvariasak, s „leur catzique” kitûnõen pikétezik.

- S hol van mademoiselle? Nem történt valami baja?

- Arról nem szükség kérdezõsködni. Õ toalettjét csinálja, uram!

- Madame. Én felelõs vagyok a tábornoknak aziránt, hogy a rám bízott hölgyeknek egy hajaszála se görbüljön meg.

- Ne legyen önnek gondja az én leányom hajaszálaira! Intézze el a monsieur le catzique-kal a kapituláció föltételeit: én majd addig elintézem a leányom úti-toalettjét. Remélem, hogy rögtön utazhatunk.

A delnõ az oldalszobába távozott, hol a kisasszony pihent, a két vitéz pedig egyedül maradt.

- Íme, itt van önök számára a „Sauf-conduit” - monda a kapitány, átadva az oltalomleveleket Vavelnek.

Az oltalomlevél a legszabályosabban volt kiállítva; az alkirály stampigliájával, a császári nagy pecséttel, s Guillaume tábornok aláírásával hitelesítve; maga a papír is utánozhatatlan az átlátszó víznyomatú sasos címerrel.

Az oltalomlevél szólt Vavel de Versay, expatriált francia nemes s indigenált magyar mágnás számára, kinek kíséretében utaznak Dealba Thémire, másként Landsknechtsschild Katalin bárónõ, s nevelt leánya Botta Zsófia, állítólag Capet Marie Charlotte hercegasszony, a hozzájuk tartozó komorna, inas és lovász; kiknek minden francia csapatparancsnokság részérõl szabad utazás, oltalom és védelem biztosíttatik.

Vavel Lajos nagyon sokáig tanulmányozta ezt az okiratot.

- Kételkedik ön tán egy francia katonatiszt adott szavában? - kérdé a kapitány.

- Nem - szólt Vavel, kezét nyújtva neki. - Egy szón akadtam csak fel. De hisz az lehet a fogalmazó hibája. - Mit tesz az? - Én hálára vagyok önnek kötelezve.

- Óh, kérem önt igen szépen - szólt a kapitány hátra lépve. - Legyen olyan jó, és tartsa fenn ezt a hálálkodási jelenetét akkorra, amikor madame is itt lesz.

- Értem! - szólt Vavel elmosolyodva.

- No ha érti ön, hát akkor még többet is mondok önnek. Éppen ma hirdették ki a fegyverszünetkötést a két hatalom között. Itt van a nyomatott proklamáció.

Vavel összevonta homlokát, s kedvetlenül mondá:

- Még abból nem következik, hogy békét fognak kötni.

- Semmi esetre sem. Hanem az mégis következik, hogy mindkettõnk táborának a megállapított demarkácionális vonalak mögött kell maradnia s egymásnak a területére mint ellenség nem, csak mint vendég látogathatunk át. Az ön csapatjának határvonala a Fertõ déli partja lesz. (A kapitány elõvette táskájából a térképet, s azt az asztalra kiterítve, megmutogatá rajta a veres vonalakat, melyek a telepezési határokat megjelölték, s azokat veres irallal mindjárt fel is jegyzé Vavel térképére is.) Ön természetesen maga fog eljönni Gyõrbe, hogy hölgyeit elhozza?

- S azt még ma szándékozom tenni.

- A fegyverszünet négy hétre van megkötve, ezt is megsúghatom önnek; s azt hiszem, hogy ha ezt a négy hetet mindketten mézeshetekké alakítanók, az nem volna kárba veszett idõ.

- Kívánjunk egymásnak sok szerencsét hozzá.

Kezet szorítottak.

Ezalatt a hölgyek elkészültek, s kijöttek az oldalszobából. A kisasszony arca elevenebb volt, mint azelõtt.

Vavel nagy pátosszal fogott hozzá, hogy most megköszönje a fiatal tisztnek a nagy szolgálatot; de a tábornokné nem engedte neki, hogy szóhoz jusson.

- Tudom, mit akar ön. Elismervényt akar adni egy adósságról, amit azután nekem kell kifizetnem. Mintha Guillaume tábornok csak a kapitány úr térden állva elõadott rimánkodásaira engedte volna meglágyítani a szívét, hogy a feleségét és leányát kiváltsa a fogságból az ajánlott cserével. Ismerem én Guillaume tábornokot. Azt tudom, hogy egy milliárdért ki nem adta volna azt a kincset, ami rá volt bízva, s inkább el hagyta volna magát Gyõr romjai alá Marie hercegnõvel együtt temettetni, mint hogy õt szabadon bocsássa; de azt tudom, hogy mikor azt mondták neki, hogy Clarisse és Margot Vavel gróf kezébe kerültek, odadobta az egész gothai almanachot: „Tessék belõle kiválasztani, hány fejedelemnõt adjak értük cserébe?” - Ebben monsieur Descourselles-nek semmi érdeme nincs. Egyedül önnek, Vavel gróf. Ez pokoli ötlet volt öntõl, s csak a kentaurok segélyével kivihetõ! Ön kicsikarta kezünkbõl a kész diadalt. Nagy szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet! El fogom mondani Guillaume úrnak, hogy ön milyen rettenetes ember! Hogy mire akart engem rávenni a templomban? Csitt! Clarisse-nek nem szabad azt megtudni, mert elájul. Õ nagyon ideges. És aztán hogy játssza a catzique a pikétet! Ah, önök letörülték az ügyetlen térképeikkel az asztalról a számadásainkat; s most én nem tudom, hogy melyikünk van tartozásban. Kétséges a tour. Majd befejezzük Gyõrött. Ön meg fog bennünket látogatni a tábornoknál. Adieu!

Margot asszony feledékeny volt. A házigazdától is elfeledett búcsút venni, - meg azoktól a honfitársaitól is, akik a templomban feküdtek sebesülten.