TIZENHARMADIK RÉSZ
Marie

I.

A vértesosztag, melyet a halálfejesek Öttevényig elûztek, értesítve volt már, hogy a két úrhölgyet megint fedezet alá veheti. A gyõri úton vonultak Börcs felé.

Vavel fekete lovagjai azt hitték, újabb összemérkõzésre jönnek, s nagy harci kedvvel szándékoztak õket elfogadni. Ott álltak már egész hadirendben.

- Hüvelybe a kardot! - vezényelt Vavel gróf. - Négy hétig nem verekszünk. Fegyverszünet van. Önök a hadsegédem vezénylete alatt Fertõszegre fognak visszavonulni, s ott megvárják, míg újabb rendelettel megérkezem.

Azzal intézkedéseket tett, hogy a Névtelen Várat hogy alakítsák át kaszárnyává, gondoskodott a legénység napidíjáról és élelmezésérõl, megköszönte a vitézeknek eddigi hûségüket, hõsi bátorságukat; maga is könnyezett, azok is: olyan nagyon megszerették egymást. S aztán, mikor a vértescsapat a falu egyik végén bejött, ugyanakkor az inszurgens volóncsapat a falu másik végén kivonult. Csak Vavel maradt egyedül hátra Mátyás mesterrel, ki volón egyenruhában kísérte õt e kalandban mint trombitás.

Descourselles kapitány lóra ült, s csapatja elhelyezésérõl gondoskodott, melynek egy része itt a faluban fog maradni; más része Gyõrbe vonul a hölgyeket kísérve, most már csak díszõrségül, nem oltalom végett.

Vavelre maradt a lovagias kötelesség a hölgyeknek kezét nyújtani, mikor azok a hintóba felültek.

Mikor már biztos helyen érezte magát a tábornokné, kihajolt a hintó ablakán, s azt mondá Vavelnek:

- De most mégis bosszút fogok önön állni azért a furfangért, amivel minket rászedett. „Desden con desden.” Megfosztom önt diadala gyümölcseitõl. Én egy éjszakával hamarább ott leszek Gyõrött, mint ön, s amint megérkezem, rögtön megírom az ön jegyesének a velünk történteket; - mire ön megérkezik, már akkor tudni fognak mindent, és ön meg lesz fosztva attól a gyönyörûségtõl, hogy maga adhassa nekik hírül, hogy meg vannak szabadítva. Ez édes bosszú lesz.

- Nagyon édes - mondta Vavel, megcsókolva a delnõ kezét. - Áldja meg önt az ég azért, hogy szegényeknek egy nyugodalmas éjt fog szerezni ez izenet által.

- De mármost még egy dolgot nem értek, s azt is szeretném felvilágosítva látni. Véletlenül botlott ön mibelénk? Vagy valami abrakadabra által?

- Számot adhatok róla. Marquis de Fervlans-nak egy levelét portyázóim elfogták, amit Guillaume tábornok úrhoz írt; ebbõl én megtudtam, hogy a tábornoknõ asszony minõ hivatásban jön Magyarországra, s azóta mindig nyomában voltak a kémeim, s engem tudósítottak az ellenfél minden mozdulatairól.

- Rettenetes! Igazam volt, mikor azt mondám, hogy jó szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet ellenünk. Kérem, adja át búcsúüdvözletemet házigazdánknak, nem látom õt sehol.

- A kórodába hívták egy haldokló sebesültet meggyóntatni.

- Kóroda! - Hajts, postillon!

S azzal eau de Cologne-os zsebkendõjét arca elé kapta, s ott tartotta addig, amíg csak az utolsó házat is el nem hagyták.

Vavel gróf azonban nem várt a másnap reggelre, hanem õ is felkapott a lovára, s Mátyás mesterrel együtt igyekezett kifelé a faluból.

A falu végén az õrszem rájuk kiáltott, és megállította õket. Mátyás mester elõhúzta a csizmaszár mellül a fehér lobogót, s trombitaszóval felelt. Vavel Lajos elõmutatta az oltalomlevelet, s amíg azt a káplár olvasá, észrevette, hogy annak is, meg a közlegénynek is, friss kardvágás sebe van az arcán: a mai utolsó kardcsattogások emléke.

Milyen gunyoros a sors! A „piquet-partinak” a veszteségét ezek a szegény katonák fizették meg.

Alkonyat után érkezett meg Vavel Gyõr alá.

A nyolc órát éppen akkor harangozták, s a francia helyõrség takarodót fúvó trombitaszava hangzott minden kapunál. Azokon most holnap reggelig Vavel grófot be nem bocsátják. Hanem hiszen arra való Mátyás mester komájának, Tajkos uramnak, a cserzõvargának a kiskertje, hogy azon keresztül ki- s bejárhasson az ember, akinek éppen nincs kedve a kapura kerülni. Mátyás mester sohase szokta azt kérdezni, hogy merre az egyenes út. Ilyenkor a görbe út a rövidebb. Egy kis kerülõvel a cserzõállások között bejutottak a városba.

Hiszen látott Vavel már bombáktól összezúzott falakat, leégett várost máskor is, de az a gondolat, hogy e kormos romhalmaz közt kell neki felkeresnie azokat, akiket szeretett, mégis elszorítá a szívét.

A háborúban lerombolt város képe nagyon különbözik más leégett városokétól. A kárvallott lakosok nem jajveszékelnek a romok között. Még dicsekesznek vele, hogy kinek a házába ütött be több bomba. A milliókra menõ veszteséget nem számítgatja senki: csak a csodákat jegyzi föl, amik között maga és háza népe megmenekült, s ha az ellenség kegyetlen nagy sarcot vetett a városra, az élelmes népkedély megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy visszaszerezze a veszett fejsze nyelét. A belsõ városban már oly élénk a piac késõ alkonyat is, hogy alig lehet lóháton is keresztültörtetni a sokaság közt. A közel Gyõrszigetbõl, Révfaluból, Pataházáról beözönlött a nép, amint a fegyverszünet ki lett hirdetve, s a közlekedés felszabadult, s hozta szekérszámra az eladni való eleséget. A franciának sok pénze volt, vett mindent, mesés árakon. Nem volt olyan képtelen követelés, amit meg ne adott volna. Egy földszinti ház tulajdonosának, kinek porig égett minden vagyona, megmaradt a pincéje s abban a borai; de kidugott egy rudat azon a lyukon, amit a golyó ütött a falán, arra felakasztott egy fagyöngybokrot, ami azt jelenti, hogy ott bort mérnek, s özönlött a házához a sok szomjas katona: szakajtókosárral szedte össze a pénzt, úgyhogy esténként, mivelhogy az ércpénzt a bankótól különválogatni nagy munka lett volna, kiállt az udvarra, s a kiterített ponyva fölött „megszelelte” a pénzhalmazt: ezüst, arany, réz aláhullott, a rongyos papirost félrehordta a szél: aztán összesöpörték mind a kettõt, s külön a magot, külön a polyvát rakták zsákra!

Vavel grófnak és trombitásának a megjelenése nem is keltett senkiben csodálkozást, az utóbbi napokban sokat jártak-keltek itt keresztül az inszurgensek küldöttei, kik a határvonalakat megállapítani segítettek. Azt is tudta minden ember, hogy Gyõr tõszomszédjában táboroz már az egész inszurgens sereg. Vavel, amint keresztül bírt hatolni a szénatér szekérvárán - hol most a szép sétánysor vonul végig - minden kérdezõsködés nélkül mehetett kedveseit fölkeresni: Mátyás mester tudta már a járást. Az ostromágyúk hordtávolán kívül volt egy kis nyári lak, oda vitte ki õket a bölcs alispán.

Mikor ezt a házat messzirõl meglátták, Mátyás mester dicsekedve monda:

- Nem áll már a két medvesüveges a kapuban! Az alispán hajdúja strázsál ott most.

Vavel sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott ahhoz a házhoz.

S e gyors száguldás alatt félistennek érezte magát.

Íme, ki tudta vívni elrabolt drágaságait a diadalmas ellenség kezébõl, mikor az már vasmarokkal tartá azokat fogva. Kicsikarta kezébõl furfanggal és erõhatalommal férfiak és asszonyok dolgával. Ha a hadvezérek vesztettek is: õ diadalmaskodott. Azt az óriást, akit senki le nem bír gyõzni, õ legyõzte azon a téren, ahol egymásnak találkozót adtak!

Hanem aztán, amint közelebb ért a házhoz, eszébe jutott, hogy a paripa-robaj megriaszthatná a leány gyönge szívét, s inkább megállította a lovát, és leszállt róla. Gyalog ment odább; Mátyás mesternek azt hagyva, hogy jártassa meg azalatt az utcán csendesen a nagyon meghajtott lovakat.

Csendesen közeledett a ház felé. A kapuban katonásan tisztelgett elõtte az alispán hajdúja, kivont karddal. Lajos sietett a házba.

A folyosón találkozott a kis Lacival, annak egy csizma meg egy kefe volt a kezében. Vavel láttára csizmát, kefét kiejtett a kezébõl.

A folyosóról betért a konyhába: ott Sátánnéval találkozott, az ijedten csapta földhöz, akármi volt a kezében.

Ettõl sem kérdezõsködött, benyitott a legelsõ szobába, ahonnan férfihangokat hallott, s ott három ismerõst talált: az alispánt, Tromfszky doktort és Doboka mérnök urat.

Mind a három megrettent, amint Vavel közéjük lépett. Az alispán arca ugyanazt a furcsa átalakulást mutatta, amin legelsõ találkozásuk alkalmával keresztülment, mikor Vavel olyan vadul rápillantott; Doboka úgy mosolygott, ahogy nagyon megijesztett emberek szoktak, a doktor pedig azon a ponton állt, hogy megfutamodjék, mint mikor a Névtelen Várban a komornyik torkának esett a feldühödött gróf.

E három ijedt arc kifejezésébõl egy villámgyors gondolat jött Lajos agyába: gondolat, mely leforrázta képzeletének idáig hozott kedves ábrándjait.

- Valaki beteg? - kérdé tõlük.

Kettõ nem felelt, a harmadik pedig azt hebegte, hogy „én azt mondom, hogy semmit se mondok!”

- Marie beteg? - suttogá lenyomott hangon Vavel.

Erre az alispán némán inte a fejével, s a mellékszoba ajtajára mutatott.

Lajos nem kérdezett többet, hanem sietett a mellékajtón belépni.

Minõ ismerõs szobácska ez!

Megint a Névtelen Vár-i hajadon tündéri menedéke. Ide hozatták a gyermekjátékszereket, a bútorokat, még a négy macska is ott mosdik az ablakpárkányon és a pamlagon, s a két kutya ott fekszik a hímzett vánkoson, s a szoba mélyében ott áll a mennyezetes ágy, kígyós oszlopaival, kínai selyemvirágos függönyeivel, s az ágyon fekszik Marie, és az ágy fejénél ül Katalin.

- Ah! Uram Isten! - ordít fel Lajos, két kezével homlokára csapva, s az olyan keserves hangon ejtett kiáltás, hogy aki azt meghallja, asszony, férfi, gyermek, mind egyszerre elõveszi a zokogás. Csak õ maga, csak a beteg kacag.

Neki van oka nevetni, örülni!

Van, mert Lajos nem menyasszonyához siet elébb, hogy azt üdvözölje, ölelje, csókolja; hanem õhozzá. - Õ az elsõ. - Õ az, aki elõtt térdre veti magát, akinek orcáját elárasztja csókjaival, könnyeivel.

- Óh, én drágám. Óh, én szentem! Óh, én kicsi kis bálványom!

A leány arca ragyog. Nemcsak azok a vészt jelentõ rózsák ragyognak rajta, amiket az a sötét arcú võlegény szokott menyasszonyai arcára festeni; hanem a legtisztább földi öröm, ami már az égi üdvnek verõfénye.

Õ is magához ölelte Lajos fejét, s forró lélegzettel suttogá fülébe:

- Ne félj tõlem. Nem halok meg. Nem az a rút influenza támadott meg. Nem Cambray-tól ragadt rám. Meghûtöttem magam, mikor éjjel futottunk a tûzgolyók elõl. De most már meggyógyulok. Hogy te itt vagy. Hogy értem jöttél. Hogy megszabadítottál. Most már akarok élni! Te olyan hatalmas vagy. Ha ki tudtál ragadni az õ kezeikbõl, ki tudsz ragadni még a halálból is!

Katalin a homlokára tette a leánynak lágy kezét, suttogva:

- Óh, ne beszélj oly hevesen.

A leány aztán megfogta Katalin kezét, s odavonta azt Lajos ajkaihoz, hogy csókolja meg.

- Csókold meg - Õ nekem nagyon jó kis anyám. Mennyit sírt miattam! - Óh, ha tudnád, miket végeztünk együtt, ha engem erõvel el akarnának innen vinni! De mármost nem kell. - Minden jól van. - Olvastuk a levélbõl, amiben mindent megírtak. - Te vagy a mi hõsünk, a mi Szent György lovagunk. - Mitõl félnénk már? Már meggyógyulok. - Nem is betegség ez az enyim; csak rettegés volt az és kétségbeesés. - Ez elmúlt, s mármost majd a baj is elmúlik. - Kérjétek meg szépen a doktort, hogy hadd ne vegyek ma semmi orvosságot. - Szeretnék fölkelni. Erõsnek érzem magamat. - Felöltözöm. - Aztán majd a karjaitokba kapaszkodom, s elsétálok veletek az ablakig. - Megnézem, hogy jön fel a hajnalcsillag. Küldjétek be hozzám Sátánnét. - Õ majd felöltöztet; jobban fel bír emelni, mint Katalin - én nehéz vagyok. - Addig menjetek a belsõ szobába. - Beszéljetek egymással. - Sok mondanivaló van a világon, - amit az ember kigondol, - s ha „egy” embernek el nem mondhatta, sohase mondja el.

Marie Lajos nyakába kapaszkodva ült fel ágyában, s még aztán õ kérdezte tõle aggódva:

- Nem sebesültél meg?

A nõcseléd bejött a hívásra, Marie-t felöltöztetni; az orvos azt mondá, hogy meg kell tenni a kívánságát.

Lajos azalatt kiment az oldalszobába, Katalin követte õt.

Võlegény és menyasszony.

Ott álltak egymással szemközt, és aztán sokáig néztek egymás szemébe.

S e tekintetben is sok olyan gondolat volt, amiket, ha „egy” embernek el nem mondhatunk, sohase tudja meg azokat senki. Nehéz tusakodás volt az: fegyver nélkül, szavak nélkül. Mégiscsak a nõ adta meg magát legyõzött félnek.

Térdre roskadt a férfi lábainál, s kebléhez szorítva annak karját, arcát odafekteté annak kezére.

- Õrangyalom vagy! - suttogá hozzá. (Hangosan nem szólhatott, nehogy Marie meghallja ) - Õt megszabadítád ellenségeitõl; de engem a kárhozattól. Óh, ha tudnád, mit szenvedtem ez idõ alatt! Ennek a leánynak minden sóhajtása, éjszakai álmainak hagymázos szavai mind az én lelkemet sújtó vádak voltak. Egy elárult angyalnak a vádjai egy bûnös ellen, aki nem áhít egyebet, mint megtérni, vezekleni és vétkét jóvá tenni. Óh, minõ rettenetes napok voltak ezek! Válogatni a csapások között; nem hogy hárítsa el azokat Isten; hanem hogy elébb hozza el a szelídebb csapást: a halált! Óh, minden órában rettegni: melyik látogató kocogtat elébb az ajtón: az a csontkoponyájú-e vagy az a kifestett képû? S aztán kívánni annak, akit úgy féltünk, hogy haljon meg inkább! És látni azt a mártírszenvedést egy angyal arcán; aki elárulóját vigasztalja kétségbeesései között, és érte imádkozik, mikor az nem tud! Ha Marie-t elragadták volna az én kezeim közül, nekem más választásom nem maradt volna, mint vagy élve vagy halva temetkezni el! - Óh, milyen jól tetted, hogy mikor hozzánk beléptél, õt ölelted, õt csókoltad, nem engem! - Olyan igazságos voltál, mint egy Isten! - De én is szenvedtem annyit, mint a biblia akármelyik asszonya! - Te most elvetted rólam e szenvedéseket. Kimentettél önszívem pokoltüzébõl. Felmentetted lelkemet láncaiból. Minden rosszat, mit én elkövettem, egy kézfordítással jóvá tettél. Visszaszerezted õt. Odamenekülhetett a karjaid közé, ahol oly boldognak érezte magát, mint az oltár mennyezete alatt. Most ítélj fölöttem. - Dobj el, vagy emelj fel. - Mind a kettõt megérdemeltem; - megköszönöm.

Vavel Lajos karjai közé fogta az asszonyt, és ajkait ajkára nyomta, hosszan, végtelenül.

E csókban volt bûnbocsánat, szerelem, megtisztulás, - együtt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A mellékszobából zongorahang zendült elõ. Halk akkordokban az inszurrekció népdala.

Lajos és Katalin odasiettek.

Marie be akarta mutatni Lajosnak, hogy mennyire ment már, amióta õ távol van.

Az õ kedvenc kék ruhája volt rajta.

Azok az õ átlátszó finom ujjai csak úgy libegtek végig az elefántcsontokon, kicsalogatva azt a búbánatos melódiát.

S az utolsó akkordhoz még a verset is eldanolta, felhõk távolából révedezõ hangon: „Rágalmazó nyelvek irigysége, Régi szerelmünknek lett vége.”

Azután a szék támlányára hullottak karjai. Ez a néhány ütem minden erejét kimeríté.

Fáradságát azzal rejté el, hogy Lajosra és Katalinra mosolygott. - Ez a dal nem tinektek szól ám - suttogá. - Ez csak tréfa. - Ugye ti nagyon fogjátok szeretni egymást? - Elmentek innen messze, messze, s itt hagyjátok „Marie”-t eltemetve? - No, nem engem: hanem azt a rossz leányt, aki annyi bajt okozott a világban; aki miatt annyi jó ember szenvedett, s akinek a hamvai ott porlanak abban az acélszekrényben; akinek annyit fájt az élet, hogy nincs kedve még egyszer feltámadni. - Hanem a „Sophie”, az itt marad, az elmegy veletek, s látni akarja, milyen boldogok lesztek. - Vigyetek az ablakhoz, hadd lássam meg a hajnalcsillagot.

Odagördíték karszékét az ablakhoz, s Vavel kinyitá az ablakszárnyat, hogy friss lég jöjjön be a kertbõl.

Marie megfogta kettõjük kezét, s ölébe vonva, egymáshoz szorítá azokat. Csendesen suttogott hozzájuk:

- Ugye? El fogátok felejteni a tegnapot, - s nem emlékeztek rá többé? Álom volt: rossz álom. - A Névtelen Vár! - Hagyjátok ott. - Ne lépjetek bele többet. A fátyolos nõ, a bezárt ajtók, a messzelátó csõ, a szótalan férfi, a magányos séták az emberhangtalan kertben. - Álom volt: nem kell rá gondolni többet! - A fenyegetõ férfiak, - a kardcsörgés és ágyúzengés - mind nem voltak, csak álmodtuk. - Nem jártunk közel soha se a trónhoz, se a vérpadhoz. - Ki volt Marie? - A macskák fejedelemnõje. S a kiskutyák meg a kismadarak országában trónörökösnõ. - Dajkamese, amivel rossz gyermekeket elaltatnak. - De itt lesz Botta Zsófia holnap is, holnapután is, és örökké, míg az emlékezet tart, az együgyû, bohó leány, aki nem tud semmit, csak szót fogadni azoknak, akiket nagyon szeret. - Ne beszéljetek Marie-ról soha többet. Az haragot, keserûséget támaszthatna közöttetek, ahogy harcot, vérontást támaszthatna a világban; viszálykodást, gyûlöletet a koronás emberek között. - Ha megharagusztok egymásra valaha, híjátok Botta Zsófiát; az kibékít. Elõjön még egy más csillagból is. - Nem! Nem! - Ha ti parancsoljátok neki, hogy meggyógyuljon, meggyógyul, és itt marad köztetek.

Vavel Lajos keze oly erõvel szorítá Katalin kezét e szavak alatt, hogy szinte összetörte. Kézszorítás és szívszorítás ki lett állva, anélkül, hogy egy könny kihullt volna. - Pedig az volt a legerõsebb küzdelem.

Nem szabad az élni óhajtó beteg elõtt sírni.

S annak oly lángban égett most az arca.

- Nézzétek, máris mennyire jobban vagyok! Eddig minden este, mikor a hajnalcsillag feltûnt, eljött rám a láz. - Ma elmaradt. - Látjátok, az öröm meggyógyított. - Hagyjátok még a kezeiteket a kezemben. - Ezek itt tartanak engem.