II.
Dehogy tartották õtet itten!
Jól mondá az alispán: „Nem való tinektek,
franciáknak az ilyen teremtés!”
Minek az ilyen lény erre a világra?
Aki nem tud: csak szeretni és lemondani,
nemzetét még üldözõiben is imádni; - akinek nincs más vágya, mint békét
szerezni haragvó felek között, s odaadni nekik mindenét, amije legdrágább, hogy
béküljenek ki rajta.
Minek volna ez tinektek?
Azért, hogy három esztendõ múlva elûzzétek?
Hogy aláírjátok a halálítéletét? Vagy rosszabbat annál. Hogy minden bûnt,
hibát, szerencsétlenséget, országos csapást, szégyent, veszteséget, amit
országnagyok, hadvezérek, elementumok, diplomaták és ellenségek halmoznak egy
országra, az õ rovására írjatok fel? hogy minden éhezõ azzal vádolja, hogy õ
eszi meg a kenyerét? minden sebesült, hogy õ fürdik a vérében? minden rab, hogy õ tartja bezárva? s aztán átkozzák a gunyhóktól a palotákig? lefessék a
képét torzalaknak? nevét megörökítsék gúnydalokban? s a kínszenvedések
koronájául adjanak neki egy férjet is, aki mellett a szolgáló lesz az
asszonyának az úrnõje?
- -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az Úr másképp gondoskodott az õ
választottjáról.
- -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Sötét zivatar fogta el a hansági láthatárt:
az égboltozat olyan volt, mint egy gyásszal bevont templom, a távol villanások
meg-megemelték a földig érõ kárpitot, s utánuk hangzott - a távoli orgonaszó.
Az acélfekete égnek ellenmondó fényben
világol a kiterjesztett tó tükre. Kénesõ-csilláma élesen kitünteti a távol
fekete partok közül, míg a közeledõ vihar õrá is lassanként fátyolt kezd húzni,
s a sötétzölddé elboruló hullámsíkon hófehér sávok üldözik egymást.
Az eszterházai jegenyesorok zúgása
elõrehangzik, mintha óriások énekelnének valami kardalt a távolban.
Percek szünetei között, valami titkos kéz
villámfénnyel betûket ír a menny érclapjára. - Nincsen próféta többé, aki
megmagyarázza Belsazárnak, mit jelentenek ezek a betûk? Pedig azok most is azt
írják, hogy „menetekel ufarzin!”
A fertõszegi parton sorakozva, hadrendben
áll a halálfejes valónok bandériuma.
Valakit várnak: - a túlsó partról.
Az érccsillámú tó tükrén egy fekete pont
közelít, el-eltûnve, meg kiemelkedve a hullámtorkolatok között: egy dereglye.
Hat férfi evez, hetedik a kormányos.
A dereglyén van egy koporsó; egyszerû
bakacsinnal bevonva.
Nincs rajta semmi dísz, csak egy
mirtuszkoszorú, fehér virágokkal átfonva. Két véginél ül két asszony: egy úrnõ
és egy pórnõ.
A hat férfi hatalmasan küzd a habokkal,
amik be-becsapnak a dereglyébe, mintha õk is üdvözölni akarnák koporsójában
azt, aki oly sokszor enyelgett velük.
A dereglye hosszú barázdát húz a víz
színén, s úgy tetszik, mintha e vonal mentén fel-felbuknék néha egy idomtalan
gömbölyû fõ, s a vihar fütyülésébe s a sirályok sikoltozásába még valami
szokatlan jajgató hang vegyülne.
Mikor a dereglye a fertõszegi parton kiköt,
a zivatar is megérkezett. A szakadó záport megvilágítja az egyre lobogó villám,
s úgy tetszik, mintha égtõl földig érõ hárfahúrok özönében vinnének feketeruhás
alakok egy koporsót egy megásott gödörig a part mentén, nyomukban két síró
asszony. Távolról árnyaknak nézi õket, aki látja.
Egy kiváló árny, a kormányos alakja, feláll
a dombtetõre és beszél.
Szavát túlzengi a dörgés.
- Vitézek! Adjátok meg a végtiszteletet a
visszatért zászlóanyának... Nincs miért harcolni többé... A béke
megköttetett. - „Amaz” - elvett országotokból kétezerötszáz
négyszögmértföldnyi tért... „ez itt” nem vesz el többet két négyszögölnyi
térnél... Nektek marad a tépett zászló és a kapott sebek... Térjetek
családjaitokhoz vissza... Az én kardom bevégezte munkáját örökre, s utánamegy
annak, akiért ki volt húzva.
Ezt mondva, kettétörte kardját, s a koporsó
után hajítá azt is a sírba.
- Adjon az Isten nekünk feledékenységet és
elfeledtetést.
Ez volt az utolsó szava a fénylõ vízsugarak
között fel-feltûnõ árnynak.
A vitézek három sorlövéssel üdvözölték a
sírgödröt; annak a hangja és villanása is elvegyült a zivataréban.
Azután még hangzott valami dübörgés, minõ a
távozó paripák robogása és még halkabb dobogás, minõ egy sír betemetése; azután
semmi más, csak a zápor zuhogása.
És mikor elvonult a zivatar, s feljött a
hold; az idõ lecsendesült szépen, tündérregei ihlett éjszaka szállt le, csak a
felköltött habok beszélgettek még a hazatért kedvenchez: akkor már üres volt a
tér, s a gyep borította parton nem volt más változás, mint hogy az egy égerfa
mellett most egy másik is zöldült.
Õ kívánta így, hogy fektessék öreg barátja,
D’Avoncourt mellé, aki atyja helyett atyja volt.
És hogy ne tegyenek sírjához semmi jelt
egyebet annál az örök élõfánál, ami holta után kõvé válik.
Mit is írhattak volna sírkövére? Egy nevet,
mely nem az övé, egy történetet, mely nem igaz?
Vagy írták volna rá az igazi nevét s
éltének való történetét, hogy aztán azok, akiknek ez nem tetszik, pöröljenek
egy sírkõvel?
Jobb volt neki semmi jelt nem tenni, hogy
senki se tudja, hová lett!
Hanem amint ég, föld elcsendesült, csak az
élõ habok beszélgettek még, aranyvilágot vetve a telehold fényében: a tündöklõ
smaragdbölcsõbõl elõbukkant egy szörnyeteg. Nem ember, nem állat, egy kárba
veszett lény.
Feje még rútabb, amióta az égõ bozót
leégette a haját, s egykori ruhájából csak rongyok csüggnek még tagjairól.
Kijön a partra, óvatosan körülszimatolva, mint a farkas. Keresgél; kezeivel
tapogatja a pázsitot. Egy helyen aztán összekuporodik, fejét térdei közé húzva.
Megtanulta a hiúztól, a vadmacskától, hogyan sír az, mikor a vadászok elvitték
a fiait, s üresen találja fészkét. Nyihog és üvölt.
Majd meg visszamegy a tó medrébe, s
teleszedi a markait azokkal a fehér kagylókkal, amik kõvé váltan hevernek a tó
fenekén.
Mit akar azokkal?
Emlékezik rá, hogy látott õ egyszer egy
jelvényt, amit úrasszonya a nyakában viselt: egy jelvényt, ami elõtt az emberek
letérdeltek, s könyörögve néztek föl rá; egy jelvényt, amit a koporsók elõtt
szoktak vinni. Ezt a jelvényt kirakta ott a pázsit fölé azokból a fehér
kagylókból.
Azután megint eltûnt a tóba.
*
Ha azt kívánta Vavel, hogy adjon Isten
nekünk feledékenységet és elfeledtetést: ez bõven beteljesült.
Egypár esztendeig járt még a híre Botta
Zsófiának, el is jöttek a névrokonok messze földrõl azért az ezerötszáz
forintért, amit Vavel gróf, mint a megholt leány hátrahagyott ruháinak
vételdíját, a vármegyénél letett a jelentkezõ örökösök számára; de egy sem
tudta a családi összeköttetést bebizonyítani. Aztán jött a devalváció; a fekete
bankó elolvadt a bezárt kasszában, s többet senki se jött aztán Botta Zsófia
felõl kérdezõsködni.
Vavelrõl és Katalinról sohasem hallott
többé a világ semmit.
A nemesurak is hazamentek a falvaikba
szántani, vetni, s befogták a harci paripát szekér mellé. Ez volt az utolsó
nemesi inszurrekció.
A Névtelen Vár is el tudott tûnni. Ahogy
el-eltûnnek a Fertõ partjain falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte
szépen a föld, lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó
szélvitorláig; mint ahogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész korszakot: a
nemesség erõs várát, egyik bástyáját a másik után, egész a címeren könyöklõ
kardhordozó karig, lassan, csendesen, észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás
nélkül, - örökre.
„Nemes lelkek” még vannak a világon, „urak”
is vannak; „vitéz harcosok” is vannak; de „nemes emberek” nincsenek
többé!
.oOo.
|