II.

A fiatalabb úr kilépett a kapun. A világosság elé érve, ugyanazon öltözet látszott rajta, ami az imént, s a karján emelve egy leánykát hozott, ugyanabba a színehagyott veres gyapot kendõbe burkolva, s biztató dédelgetéssel beszélt hozzá: eléggé fennhangon, hogy akárki hallhatta.

- No hát, kis comtesse, mégiscsak rá tudna találni a mamának a palotájára? Egy szökõkút van elõtte? Azon egy kõember háromágú villával, meg egy halfarkú kõkisasszony. Na, errõl majd rátalálunk. Mindjárt a mamánál leszünk!

Erre a szóra a beburkolt elkezdett sírni.

- Az Istenért! ne sírjon! - suttogá neki a férfi.

De mikor olyan nehéz azt megállni egy kisleánynak, hogy ne sírjon, mikor azt mondják neki, hogy „mindjárt a mamánál leszünk!” - mikor az a mama rég elment már az égbe! És milyen úton ment el!

Azonban egy durva blúzba öltözött férfi jött rájok szemközt, begyûrt sipkával a fején, kurta pipával a szájában. Részegnek tette magát, és dülöngélt.

Az ifjú úr a falhoz húzta magát, hogy utat engedjen a szemközt jövõnek. Azonban az is a falhoz tartotta magát, s beléje kötött részeg módra.

- Nos? Mi az? Ön le akar engem szorítani a járdáról? Ön azt akarja, hogy én lépjek bele a csatornába? Azért, mert önnek à la boucanier csizmája van, nekem meg csak facipõm? Olyan polgár vagyok, mint ön! Nem vagyunk-e egyenlõk?

Az ifjú úr tudta jól, hogy kivel van dolga. Ez az õ embere. A rendõrség álcázott kéme, kinek az a feladata, hogy õrá vigyázzon, és belécsimpajkozzék, mint a bojtorján.

- Nem vagyunk egyenlõk, polgártárs - mondta neki nyugodt hangon. - Mert elõször is az én karomon egy gyermek van, aki amellett még szerencsétlen is, mert eltévedt az anyjától. Márpedig a francia tiszteli a gyermeket és a szerencsétlenséget. Igaz-e? Honneur au malheur!

- Önnek igaza van, polgár. Errõl beszélgethetünk - szólt a blúzos, megfogva az ifjú úr köpenyegét.

- Minthogy azonban hideg van - szólt az ifjú -, s a szegény gyermeknek sietõs a hazajutás, annálfogva tegyen ön inkább egy szívességet a szerencsétlennel, s szaladjon el a legközelebbi utcaszegletig, s hívja el onnan azt a bérkocsist, aki éjszaka ott szokott állomásozni. Mi addig itt fogunk várni.

A blúzos ember nem távozott el messzebbre, mint ahonnan szem elõtt tarthatá az embereit; ott sajátszerû füttyentést hallatott, s arra nemsokára hallható lett a bérkocsi gördülése. A bõrrel fedett redõnyös ablakú jármû a három lépcsõs felhágóval nemsokára a kapu elõtt állt.

- Köszönöm önnek a szívességét, polgártárs - monda az ifjú, egy húsz sous-s pénzdarabot nyomva a blúzos ember markába. - Nem volna önnek ideje velünk jönni és segíteni a házkeresésben - jó borravalóért?

Ha nem kérte volna erre az ifjú, a blúzos ember bizonyosan megtette volna azt; de így furfangot gyanított az ajánlatban. Azt hitte, azért akarják innen elcsalni most szép ürügy alatt, hogy eközben a másik férfi eltûnhessen a szemmeltartás körébõl.

- Nem tehetem, polgár! A feleségem vár odahaza. Az asszony nagyon veszekedõ. S én szeretem a házi békét. Csak bízza ön magát erre a bérkocsisra. Ez igen ügyes fiú. Ugye, Peroquin? Sok éjjeli járást tettél te már Párizsban. Jól megszolgáld a húsz frankodat egy órára, Peroquin!

Az a bérkocsis is a titkosrendõrség szolgálatában állt. Tudta ezt az a fiatalember jól.

A blúzos férfi aztán barátságosan megrázta az ifjú úr kezét.

- Adieu! Ha megbántottam, ezer bocsánat. Most visszavonulok. Hová vonulok vissza? Vagy a feleségemhez vagy a kocsmába. Ki tudhatja a jövendõt? Ezt a húsz sous-t vagy a feleségemnek viszem vagy a likõrbódésnak. A sors határozzon. Fej vagy írás? Ha fej, hazaviszem, ha írás, megiszom.

Azzal felvetette a pénzt, ami azonban élével esett a hóba, s nem volt se fej, se írás. Nem is ment a blúzos ember se a feleségéhez, se a kocsmába; hanem amint az ifjú úr a leánykával beült a bérkocsiba, meghúzta magát a lámpásos házzal szemben egy kapu alá, s onnan figyelt arra a mozgó árnyékra, mely a kivilágított ablak függönyén meg-megjelent, s újra eltûnt.

- Hát tulajdonképpen hová megyünk? - kérdé a bérkocsis.

- Hja, polgár, ha én azt tudnám, hát akkor minden jó volna. Hanem hát éppen csak ez hiányzik. A kis comtesse eltévedt a mamájától, s nem tudja sem az utcát, sem a házszámot; csupán annyira emlékezik, hogy a ház egy téren van, ahol egy szökõkút áll. Mármost hát nekünk sorba kell járnunk minden szökõkutat.

A bérkocsis nem kérdezett többet, felült a bakra, s elkezdett hajtani.

Igazi példánya volt a párizsi fiacre-nak. Kiborotvált rezes arc, burnóttól fekete orrlyukakkal, a fülében arany lencsefüggõ, a fején kopott, piszkos paróka, lenyomtatva zsíros carmagnol kalappal, a nyakán egy véghetetlen vászonpólya, melybe az egész álla a fültövéig s az alsó ajkáig el van takarva. Egyéb termetét burnótszín köpeny takarja, melynek hét, egymásra következõ gallérja van, s hosszú ujjai, amik felölteni valók.

Tehát elindultak Párizsban szökõkutat keresni.

Az elsõ két szökõkút nem volt az igazi.

Akkor az ifjú úr mondott valami utcát a bérkocsisnak, amin keresztül a valószínûleg igazi helyes célponthoz legbiztosabban el fognak jutni.

Az pedig egy szûk, kanyargós utca volt: a Rue des Blancs Manteaux.

Egy földszinti ház elé érve, a fiatalúr meghúzta a zsinórt, ami a bérkocsis karjára volt kötve, s azt mondta, hogy itt egy percre ki akar szállni.

Amint a kocsi megállt, a földszinti ház ajtaja rögtön felnyílt, s azon egy hórihorgas, csontos, vállas férfi lépett elõ, futársarukban, egy, sarkában következõ, kövér, tenyeres-talpas hölgy kíséretében, aki az egyik kezében gyertyát tartott, a másiknak pedig a tenyerét tartotta eléje, hogy el ne fújja a szél.

- Te vagy, Raoul? - szólt ki a kocsiból a fiatalúr.

Erre a kérdésre nem felelt semmit a hosszú ember, hanem felugrott egy szökéssel a bérkocsis mellé s annak egy tapasszal beragasztotta a száját. Mire a bérkocsis védelemre gondolhatott volna, már akkor a kocsiból kiszökött ifjú úr megragadta a két karját, azzal lerántották az ülésbõl, s oly hirtelen bevitték a házba, hogy meg se nyikkant.

A markos hölgy pedig kiemelte a reszketõ leánykát a hintóból, s a férfiak után vitte.

A bérkocsis izmos ember volt; de két megtámadója még izmosabb.

Egy szobába vitték, aminek az ajtaja a kapubejáratra nyílt: ott megkötözték, betömték a száját, lehúzták a köpönyegjét, leoldozták a nyakravalóját, s aztán farkasgúzsba illesztették, s úgy ültették fel az ágyra.

Mikor aztán ártalmatlan hallgatóvá lett téve, akkor ugyanarra az ágyra, amelyen õ a falnak támasztva guggolt mozdulatlanul, egy toalett-tükröt helyeztek el.

- Ne féljen semmit, polgár! - monda neki a futárcsizmás férfi - nem lesz önnek semmi baja. Csupáncsak le akarják festeni. Tudja, a szépsége végett.

Azzal az ifjú úr odaült a tükör elé, s a saját két pofaszakállát lenyírta, aztán mindenféle pamacsokkal éppen olyan rezes arcot, burnótos orrot festett magának, mint az elõtte ülõ eredeti, a fülébe odacsíptette a függõt, a rossz parókát feltette a fejére, tetejébe a carmagnol kalapot. Azután a nyaka körül csavarta azt a terjedelmes nyakravalót, elborítva vele az annyira ismertetõ állat. Végre felölté magára a hétgallérú köpenyeget, míg tökéletesen hasonló nem lett az elõtte lebegõ eszményképhez.

- No most, polgár, legyen nyugodt, és ne féljen semmitõl - biztatá a megkötözöttet a hosszú férfi a futársarukban. - Legfeljebb holnap ilyenkorig visszakapja ön a kocsiját, lovait, köpenyét, nyakravalóját és minden egyéb jogos tulajdonát; amiknek a használatáért, egy napra óránkint húsz frankot számítva, itt hagyunk önnek ötszáz frankot, húsz frank a borravaló. Ide lesz dugva a mellénye zsebébe. El ne felejtkezzék róla. Holnap reggel tizenegy órakor be fog jönni önhöz a tejhordónõ; az majd kimenti önt e kényszerhelyzetbõl, s annak majd elmondhatja ön, hogy mit álmodott. A rendõrbiztosnak ne mulassza ön el átadni a legszívesebb üdvözletet két ismeretlen tisztelõje részérõl. Addig pedig viselje ön magát helyzetéhez méltó nyugalommal és hidegvérrel. Hogy jól tudjon ön aludni, szépen bekötjük a szemeit, s ha mégsem tudna ön elaludni, kezdje el magában a kétszerkettõt mondani: én is mindig úgy teszek, s mire a hétszerhéthez érek, inkább elalszom, mint hogy kitaláljam. Jó éjszakát, polgár.

A mellékszoba ajtaja kinyílt, s azon az említett köpcös asszonyság lépett ki - egy fiúcska kapaszkodott a karjába. A kisleányból már fiú lett.

Az asszonyság már nyusztprémes bársony wicklerbe vala öltözve, strucctollas kalappal; a kis fiúcska pedig à la polonaise, bõ nadrágba, hosszú szárú csizmákkal, prémes bekecsbe, aminek a gallérja fel volt hajtva, a fején egyike azoknak a festõietlen alakú sipkáknak, amiknek a felhajtóját ha lehúzzák, s az áll alatt keresztülkötik, az embernek nem kell messze menni, hogy eszkimót lásson; azonfelül a gondos „mama” egy szörnyû nagy sált kötött az ifjú úr nyaka körül, amitõl annak csak az orra hegye és szemei látszottak elõ.

- Készen vagyunk - mondá az asszonyság.

A két férfi oldalzsebeibe dugta a pisztolyait. A fiatalúr egy bõrtokba rejtett ládikát bízott a futárcsizmásra, mit az gondosan a nyakába csatolt. Azzal a hölgy és a kis úrfi felültek a hintóba, a két férfi fel a bakra, s a hintó tovább gördült. Most már tudta a kocsis, hogy hová.

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A gyermek a bezárt hintóban mélyen aludt, ahogy gyermekek szoktak, ha éjjeli félbeszakított álom után kocsira ültetik õket.

Vajon álmodott-e azokról a helyekrõl, amiken keresztülvitték?

Mikor a nehéz kocsi végigdöcögött azon a nagy téren, ahol még beleütõdött a tengelye egyikébe azoknak a szétszórt szegletköveknek, amik egy király szobrának az alapját képezték, s amelynek helyén most egy szomorú faalkotvány van felállítva, két cölöp között egy harántos élû ekevas (a halál ekéje, a guillotine), míg a tér közepén egy megkezdett óriási oszlop talapzata terpeszkedik, amihez a hozzá való rézburkolatot még ellenséges ágyúk képezik, (a Vendôme-szoboré) - nem jelent-e meg ott álmában egy halavány hölgy alakja, veres vonallal a nyaka körül, hogy homlokára lehelje hideg csókját? - Mikor keresztülgördült a jármû azon a Szajna-hídon, mely még egyedül volt házakkal beépítve, nem kiáltott-e fel hozzá a Szajnából egy kardal: „maradj itt!” - gazdátlanul tovaúszó fejek kardala? - Mikor a hófuvatban elrekedt a kocsi az elõtt a várkastély elõtt, aminek „bagatell-vár” volt a neve, nem visszhangzott-e még a falak között álmában az a himnusz, ami e nyolc nap alatt épült tündérkastélyt felszentelte? Aztán meg a játszó-gyermektársak kacagása? - S mikor az elõtt a kis templom elõtt megálltak Saint-Leu-ben, ahol kocsit és négyes fogatot váltottak a nagyobb sietés végett, nem csendült‑e meg érkezésére az a kis lélekharang, aminek kivették a nyelvét, azóta, hogy egy szerencsétlen asszonynak a halála napján gyászimára merte hívni az embereket! S megbüntették magát a templomot is; eladták kótyavetyén, megvette nyolc aranyért Ottovairi nevû kereskedõ, s csinált a templomból salétrom-raktárt. Nem mondta-e álmában ez a harang: „gingalló!”

A gyermekek olyan jól alusznak.

Hanem az, aki ébren volt, s a lovakat hajtotta: az talán álmodott mindezekrõl?