|
I.
Egész Fertőszeg kinn volt az országúton
az új földesasszonyt fogadni. Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül
diadalív volt felállítva zöld lombokbúl, s azon sárga kassai rózsákból kirakva
ez a szó: „VIVAT”; két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák
a kezeikben, a kántorfelügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az
ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen pirospozsgás parasztleányok vannak
felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé tenni,
melyen érett dinnyék, szőlőfürtök s csoda formájú ostyepkasajtok
vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terepély
bükkfa árnyékában bivouacoznak a statutio hivatalos tagjai egy csoportban: az
alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás fizikusa, a tiszttartó s a
hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és tiszttartói hajdú, sáfár és írnok;
az alispán patvaristájának is ott kellene lenni, hanem az most nagyon sok
buzgólkodnivalót talál a gyümölcshordó falusi canephorák informálásában. A jelenlevő
uraknak feleségeik és leányasszonyaik is vannak („kisasszony” azon időben
sértő cím volt), s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az
árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, ami
akkor nem volt tréfadolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak téve az
ökörsütéshez: a nagy, kerekes nyársra már fel van húzva a kövér tulok, s az
alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas állványra feltéve a
tíz akós hordó tele borral; a csapszék leveles színjében egy banda cigány
pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig gyerekfők kandikálnak
elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor meghúzhassák a harangot.
A falunak csak egy tornya van, azon kereszt;
hanem azért az nem a katolikus templom. A helység lakosai Luther-követők,
svábok, keverve magyarral, akiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer
magyar prédikációt is tart a lelkész.
A falu elöljárói a helységháza előtt
vannak csoportosulva, ünnepi kék posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja
hátrasimítva nagy görbe fésűkkel; az ifjak ellenben tarka
csináltvirágbokrétákat viselnek báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban
tartott pisztolyaikkal nagyszerű üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.
Azok az urak ott a terepély bükkfa alatt
azalatt sem unják magukat. A nagy melegben jólesik az appetitóriumnak fogadott
borvizes ruszti, amit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a
hűtőbűl. Három egymásnak szögellő lóca képezi a sessio
helyét; mint elnök, középen ül az alispán, hatalmas faragott tajtékpipából
szopogatva az édes véki dohányfüstöt. Termete eleven illusztrációja az „extra
Hungariam non est vita” örök igazságának, melyet pirosra hízott arca sem cáfol
meg, s a keményen kifent hatalmas bajusz hozzáteszi, hogy „ne bántsd a
magyart!”
Viselete egészen ősmagyaros, ti. a század
elejéből való, s hogy alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma,
paszomántos violaszín lábszárhüvely, hosszú, combig érő virágos mellény, a
fölött kajszi barackszín kanca-mente, quekker szabású, de körülprémes és
sújtásos. Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s
abba beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a copfot már elhagyták, mely
még a burkus háborúban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi
emberek, akik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól öröklött
kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen, de látható mégse
legyen; elöl a fül mellett két hurkányi csigába van csavarítva a huncutka, s
takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag, kifityegő piros bársony csákóval.
Az egyik padot ő foglalja el a lelkésszel, akit egyházi tisztsége erre a
szomszédságra kvalifikál. Ez pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt
alázatos férfiú, akinek az egyik válla lejjebb áll, mint a másik, az egyik
szemöldöke feljebb húzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az
egyik felét nyitja ki, azon ereszti ki a szót. Hivatalának egyenruháját viseli,
fekete kabátot, bársony pulidert, gyapot harisnyát, csattos cipőt,
háromszegletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött
Luther Márton-féle bő ujjú ráncos köpönyeg, aminek a zsebéből a tudós
férfiú elő-előhúzogat egy bőrkötésű könyvet, s nagyokat
sóhajtva, ismét visszacsúsztatja azt. Őrá néz a beneventatio nehéz
feladata, s ámbár a derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás,
azért mégis remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig
hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.
- Aztán úgy ne járjon, tiszteletes úr -
tréfálkozik vele az alispán -, mint nemrégiben Csokonai; akinek a parókián
elcserélték a prédikációs könyvét egy szakácskönyvvel, s csak akkor vette
észre, mikor a katedrában elkezdte olvasni a textust: „az ecetes...” akkor
vette észre, hogy ecetes ugorka becsinálásáról van szó. De hamar feltalálta ám
magát; ex tripode folytatá tovább: „az ecetes vízzel megkínált Jézus pedig
mondá: elvégeztetett!” S errõl a textusról stante pede
olyan prédikációt improvizált, hogy bámult rajta a presbitérium!
- Én csak megleszek a magam dikciójával
valahogy - felelt a lelkész -, csak a spectabilist el ne ragadják Phaëton
paripái, mikor a statutio alkalmával ki kell mondani a domina nevét.
- Már az igaz, hogy perversus egy név!
Eleget utaztam Soprontól Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott;
de úgy szekér még meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell
mondanom: hogy is van csak, tiszteletes úr?
- Catharina....
- No azt még tudom.
- Catharina de Landsknechtsschild.
A két hegyes bajusz megpróbálta ezt a nevet
felöklelni.
- Lantz-k-nek-htsz-sild! - Ez sok egy
embernek.
- Pedig magyar nemes família az. A
legközelebbi diaetán indigenálták az õsét.
Ezt egy harmadik úr mondta, aki a
diagonalis padon ült, egészen tubákszínû öltözetben, himlõhelyes ábrázattal,
szanaszét kuszált sárga hajjal s veres karikájú szürke szemekkel.
- Hát maga ismeri azt a famíliát, doktor? - kérdé a
spectabilis.
- Hogyne ismerném - felelt a doktor -, báró
Landsknechtsschild örökölte ezt a birtokot anyjárúl, aki Markóczy leány volt, s
Mária Terézia idejében ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta
a birtokot az unokahúgának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, inzsellér úr,
mikor a „Névtelen Vár” környékét kihasították a bolond gróf számára.
A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint
elõrenyújtott nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezébõl le nem tette volna
egy világért azt a nagy bádogtokot, ami az uradalom térképét rejté. Igen tudós
és a maga szakmáját értõ férfiú volt; de a beszélgetés nem volt kenyere; amihez
hozzáfogott, az nem ment ezen túl:
- Én azt mondom, hogy mit is mondjak?...
Aztán nem vártak rá, hanem beszéltek
tovább.
- Százezer schein forintért vette meg a
jószágot a baronesse, minden regaléval és úrbériséggel együtt - mondá a doktor.
- Az bizony elég szép ár - szólt az
alispán. - De még szebb az, hogy még itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó
úr tudhatja legjobban.
A tiszttartónak az a szokása volt, hogy
mikor mondani akart valamit, sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró
gölödényecskéket gömbölyítene ki.
- Megvallom, megvallom (mindig benevolumon
kezdte), ami igaz, az igaz. A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsbõl;
még clavicordiumot is küldött le, egy stimmelõ meisterrel; s a szobákat mind
kitapecéroztatta, és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust is egészen
renováltatta.
- De ugyan mi történhetett a baronesse-szel, hogy úgy
megszerette a mi vidékünket? Ami annyival különösebb, hogy a statutióra senkit
se hívatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha elõre tudtul
akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más statutiónál
a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk vagyunk, akiknek ex offo
itt kell lennünk. - Ezt az alispán úr kérdezte a pipaszopókán keresztül.
- Én hallottam felõle valamit - szólt közbe a doktor.
- No hiszen, ha a „vármegye harangja” se tudna semmit.
- Már azért, amit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt
mondják, hogy a baronesse-szel az történt, hogy jegyben járt egy bajor
majorescoval, a lakodalom napja is ki volt tûzve; amikor a võlegény egyszer
csak megtudja, hogy a menyasszonya...
- De lassan, az Istenért! - szabódott a tiszttartó - a
cselédek meg ne hallják.
- Hiszen semmi rossz sem, amit meghallott felõle; csak azt
hallotta meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta
matrimonia tiltva vannak, annálfogva recedált; ebbeli bújában aztán a repudiált
sponsa valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra határozta magát, s
azért kereste ki e félreesõ falut állandó rezidenciájául.
- No, inzsellér úr, ez jó parti lenne magának - enyelgett a
fõbíró. - Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.
A tudós matematikus megcsóválta a fejét.
- Azt mondom én, hogy mit is mondok?
- Ugyan mondja ki már egyszer! - nógatá a
doktor.
- Azt mondom én, hogy az bizonyosan valami
vén klepsidra. (Ami nem más, mint egy hajdankori fövényóra.)
Ezért mindannyian rátámadtak: honnan
következteti ezt?
Az inzsellér erre a két középsõ ujja közé
csíptetve az orrát, így igazolta véleményét:
- Mert hogyha valami formás személy volna,
bizonyosan mindjárt kapott volna másik võlegényt ott Bécsben.
Ezért aztán kinevették.
- Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a
cirkalom mellett! Nem trigonometria ez!
Úgy látszott, hogy az alispán úr elõtt
legmegvetettebb tudomány volt a háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú
állatok között legalábbvalónak tartotta azt, amelyik a papíron lépeget: a
cirkalmot.
Azonban egyszer csak megkondul a harang a
toronyban; erre elpukkannak a mozsarak; a cigányság rákezdi Bihari „negyvenemberes
marsát”, az országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik
elõ, s nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három strucctollas sipka a
fején, könnyû kutyakocogásban; s utána egy nehéz négylovas hintó, jágerrel és
postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából a diadalív elé; a
tiszteletes utoljára húzza elõ zsebébõl a fekete könyvet, meggyõzõdést szerezve
felõle, hogy dikciója még mindig benne van. A négylovas hintó megáll, s akkor
látják, hogy nem ül abban senki. Csak a levetett wiklerek és
schlüpferek bizonyítják, hogy abban asszonyok utaztak.
Az általános hüledezésnek a hátul jövõ
hintóban érkezõ bécsi ágens vet véget, felvilágosítva az urakat, hogy a
baronesse a vadaskerthez érve, társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból, s
onnan kedve tartotta az erdõn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba.
Ezóta már ott is lehet, mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.
S ezzel az egész nagy parádé mind kárba
veszett.
Aminthogy szaladt is már nagy lelkendezve a
faluból a deputációhoz egy hajdú, fél kezével a forgós csákóját fogva a fején,
hogy le ne essék róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban, s
várja az urakat.
Ez már bosszúság! Amihez minden ember egy
hét óta készült, azt egy asszonyi szeszély mind dugába dönti.
Lett is rá egy általános megjegyzés,
nyíltan és elhallgatottan.
- Ez a második bolond a faluban.
Azzal minden ember kullogott nagy morogva a
kastély felé.
A baronesse bizony szépen besétált az
egyenes úton, a szép árnyékos erdõn keresztül, s nem tette meg a tisztelgõk
kedvéért, hogy körülkerülje a saját faluját a poros országúton.
Tökéletes bécsi nõ. Jókedvû és nyílt szívû.
Minden szemközt jövõvel egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki
minden, ami falusi. A kalapját levette fejérõl, s azt mindenféle útszélen termõ
virággal teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztülment, az apró kis sárga
csirkéket mind összeszedte az ölébe: azt gondolta, kanárimadarak, amiért nagy
vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megcirógatá, s a kis
béresgyerekeknek elsimította a hajukat a szemükbõl, s társalkodónéját, ki nem
bírt vele bodzás lábaival lépést tartani, kétségbe ejté elõreszaladásával.
A baronesse szõke szépség volt. Semmi kendõzésre nem szorult
eleven arcszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresznyepiros ajkakkal;
s arcának hódító bûbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes kisebbíteni,
mely megkívánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a halántékaikhoz lapítsák, s a
füleiket kereken betakarják vele, s semmiféle fejdíszt nem tûrt el a
hajfonadékon kívül, mely lehetõ sok ágba és mentül keményebbre fonottan volt a
fésûre feltûzve.
A kastélyban az elõreküldött hopmester
fogadta a földesasszonyt. Azt egy héttel elõbb ideküldték, hogy a lakást
rendezze el, s a beiktatási lakoma vendégeirõl gondoskodjék. Itt is elsõ gondja
volt a baronesse-nek a konyhát, éléskamrát beszaladgálni, s a szakácsot és
szakácsnékat bámulatra ragadni a konyhamûvészet minden ágaiban való
jártasságával. Innen hítták elõ, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az
ujját szopogatta, amire valami marmelád ráragadt a linzer-tortáról.
- Csak semmi ceremóniát, uraim! - kiálta
csengõ hangjával, a társaság közé toppanva a fiatal hölgy. - Szívembõl gyûlölök
minden szertartást. Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegõt akarok színi
falun: tömjén és lõporfüst nélkül. Legfeljebb a dohányfüstöt engedem meg. Én
rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét, mikor
megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy „hozott Isten!”, aztán egy
kézszorítás. Ami hivatalos formalitás jár a statutióval, azt végezzék el az urak
a meghatalmazott ágens úrral: s aztán tegyünk úgy, mintha régi ismerõsök
volnánk, s tekintse magát mindenki idehaza.
Erre azt mondta az alispán, hogy:
„Kisztihand.”
- Ah, ön beszél németül?
- Beszélek - felelt a szittya utód -,
csakhogy rajtam is megeshetik, ami a vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor
dicsõ királynénk, Mária Terézia bárányhimlõjébõl felépülve, panaszkodott neki a
kiállt betegség nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy „ah, Euer Majestät haben
noch immer sehr schönes Leder”.
- Ah haha! - nevetett a baronesse. - Ön az
az úr, aki mindenre tud adomát mondani? Már hallottam hírét. Kérem,
ismertessen meg a többi urakkal.
Az alispán sorba vette a bemutatandókat.
- Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki
egy szép szónoklattal várta méltóságodat, de amit itt nem mondhat el, mert azon
kezdõdik, hogy „ím e zöld fáknak kies árnyékában”.
- No, majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr
vasárnapi prédikációiban. Én igen buzgó híve leszek.
Azután a doktort mutatták be.
- Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás
fizikusa, maga is fertõszegi lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e
vármegyében, de Gyõr, Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert
legnagyobb pletyka és hírharang.
- Ah! Hisz ez nagyon szeretetreméltó
tulajdonság! Én nagyon szeretem a pletykát! Véghetetlenül szeretem a
mendemondákat. Már csak azért is lesz mindennap valami bajom, hogy a doktor
urat meghíhassam. Ugyebár, a doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit
fõzzenek ebédre? Mindennap kérni fogom a konzultációt.
Ilyen páciensre volt már a doktornak
szüksége régen.
Következett a mérnök.
- Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye
inzsellérje, „hites matematikus”, vagy ahogy a paraszt nevezi: „hityimityimatyi
mókus”, földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik,
azt megigazítja.
- Remélem - szólt a baronesse Doboka úrhoz
-, hogy sokat fog ön velem foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.
A szegény inzsellér mosolygó álarca
egyszerre a rémülés facies hippocraticájára nyúlt el e szóra. Csak a kezében
levõ bádog mappatok tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint
tudná saját magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa.
A szép selma pedig hamiskás mosollyal mondá
neki, megfenyegetve öt ujja hegyével:
- Nekünk bécsieknek nagyon jó rendõrségünk
van ám.
A patvarista is ott ágaskodott a többiek
mögött, s igyekezett a fejét elõretolni a válla közül. Az úrnõ azt is
észrevette.
- Hát ezt az urat hogy hívják?
- Ez még senki sem - szólt az alispán -,
csak a patvarista. Ezt még nem hívják, csak kiáltják, hogy „audiát!” Az
ilyennek mondta azt Cziráky, hogy „sohase válogasd, öcsém, hová ülj az
asztalnál, ahová te leülsz, bizonyosan az az utolsó hely”.
„Audiát” aztán megint lehúzta a fejét a
válla közé, s iparkodott magát eccliptizálni.
- A tiszttartóját úgyis meg fogja ismerni
méltóságod: Határi Ádám úr, akinek nem szükség azt mondani, amit Klobusiczky
püspök mondott a tisztjeinek, mikor inaugurálták: „már csak úgy gazdálkodjanak
az urak, hogy nekem is maradjon valami.”
- Óh, az én tisztjeimnek nem lesz panaszuk
ellenem.
- És most magamat kell bemutatnom, én
vagyok ennek a megyének az alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.
- Jaj, uram! - szólt nagyot nevetve az úrhölgy
- én ezt három esztendeig sem tudom összerakni.
- No, éppen így vagyok én méltóságodnak a
nevével.
- Hát tudja mit? Inkább, hogysem egymást
kínozzuk a kimondhatatlan neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a
keresztnevén.
- Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot
kötök, azzal én össze is csókolózom.
- Hát hiszen az is megtörténhetik -
nevetett a baronesse, s minden mórikálás nélkül megadta a tekintetes úrnak a
ceremonialis csókot, s aztán kezet szorított vele. - No, mármost hát „te Bernát
bácsi”, én pedig „te Katinka!” S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak
az irodába a hivatalos funkciót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig
visszavonulok toalettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.
Azzal gyermeteg hibbanással kilebbent a
mellékszobába.
- Ez már aztán kapitális egy menyecske! -
mondá az uraknak a fõszolgabíró. - Hát ugye nem „klepsidra”, Doboka barátunk?
A jámbor mérnök most is azt igyekezett a
sinusok és cosinusok segélyével kikalkulálni, hogy ugyan kitõl tudhatta meg ezt
a baronesse. Csak nem a patvarista fecsegett tán a szobaleány elõtt?
- De nagyobb baj lesz abból - szólt közbe a
doktor maliciózus arcfintorral -, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja
a „csókot”; az lesz ám még csak a francia háború.
A szittya hõs e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt
megrémíté szavával a kakas; Bernát urat pedig - a tyúk. (Õ szokta a feleségét
„tyúkom”-nak nevezni.)
- Csak lesz annyi becsületérzés doktor úrban, hogy nem
pletykázza el.
- Már hiszen én magamról jótállok, mert sohasem szoktam
pletykázni; hanem, ha egyszer az az inzsellér ki talál rukkolni azzal a szóval,
hogy „azt mondom, hogy mit mondok?” akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha
még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per „te Katica, te Bernus!”
diskurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anekdotával elütni.
Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos
urakat a komolyabb teendõk elvégzése végett a kancelláriába.
|