II.

Lajos tanulmányává tette a szomszéd kastélyban lakó nõt. Ráért. Nem volt sürgõsebb dolga. S minthogy a közvetlen kérdezõsködés, szomszédpletyka, hírharang ki volt zárva tanulmány-adatai közül: csak azt tudta meg felõle, amirõl távcsöve értesíté, s ezekbõl aztán a képzelem hozzájárultával alkotott magának egy kiegészített képet, - ami valószínûleg hamis volt.

A szomszédnõ elzárkózottan él és férfigyûlölõ. Hanem azért se zárdahölgyet nem csinál magából, se amazont. Pedig rendesen ez a két véglet az, ahová megtört szívû hölgyek tévedni szoktak: az egyik a nõiség minden dicsõ jogáról lemond, a másik meg a férfiasság jogait foglalja el magának. Ez a hölgy megmaradt nõnek, nem lehetett rajta se búskomorságot, se szilaj kedvcsapongást észrevenni. Jó falusi gazdasszonynak tûnt fel. Korán kelt, cselédjeit dologba állította, rendet tartott; gyakran kijárt könnyû kocsin vagy lóháton birtokát bejárni; szép svájci tehenészetet állított, s istállóit mindennap meglátogatta; mikor az idõ kiengedett, rögtön a díszkertje után látott, ott lehetett õt napeste szemlélni, ahogy kertészeinek rendeleteket osztott: a kész munkát sokszor elrontotta, s újra kezdette, ami arra mutatott, hogy szenvedélye van hozzá.

S nem látszott semmit tudni afelõl, hogy a Névtelen Vár obszervatóriumában õt egy figyelmes vizsgáló folytonosan nézi oly erõs távcsõvel, hogy szinte közvetlen közelében látja. Ezt onnan lehetett gyanítani, hogy az úrhölgy gyakran maga is beleavatkozott a kerti munkába, s olykor egész gondatlanul feltûzte ruhája szegélyét az övszalagjába: ami még ugyan nem bizonyít semmit, mert egy pár istennõi lábat és bokát elárulni egy leskelõdõ férfi elõtt lehet szándékos kacérság is; hanem amit ezután tett, hogy szép fehér kezeit egész csuklóig besározta a tulipánhagymák elültetésével, hogy azokat a vénuszi kacsókat borzalom volt látni, ez már csakugyan a gyanútlanság teljes értékû bizonyítványa.

S ami a legfõbb: egész ismeretlenné tette maga elõtt azon körülményt, hogy a Névtelen Várban egy hölgy is lakik; aki lehet, hogy asszonya a kastély bérlõjének. Mert azt már a legközönségesebb udvariasság és a társadalmi élet rendes szabályai követelik, hogy ha egy úrnõ valahol letelepedik, a szomszédságában lakó úrnõknél látogatást tegyen: ha más módon nem, legalább egy látogatójegynek a kapusnál hagyása által. A bárónõ ezt is elmulasztá, ami azt bizonyítja, hogy Marie rejtélyérõl nem tud semmit, vagy elég finom érzékkel bír megítélni, hogy annak tudomásul vétele az illetõkre nézve alkalmatlan.

Mind a két lehetõség megnyugtató volt Lajos grófra nézve.

Egy asszony, aki nem kíváncsi!

Eközben tanult is tõle valamit, amit Marie-ra nézve értékesíteni lehetett.

Még a tél folytán kapott tudósítást attól a fiatal jogtudóstól, akit az alispán kelletlen látogatása alkalmával megismert, s aki nagyon megnyerte a kegyét azáltal, hogy a principálisát olyan szépen megszöktette a kastélyból. A fiatalember jelenté, hogy már letette a censurát, s ha a gróftól megkapja a szükséges meghatalmazásokat, azokban kész eljárni.

Lajos gróf megírta neki, hogy a bérlési szerzõdés megújítására nincs már szükség, miután az új birtokosné a felmondást elmulasztotta, a régi szerzõdés érvényben maradt. Csak a honosítás kieszközlésére volt tehát szükség, s a Fertõ-part melletti birtokvásárlásra.

A fiatal fiskális rendbe hozott mindent, s a grófnak nem volt egyéb dolga, mint kinevezni a maga részérõl az „absentium ablegatus”-t a diaetára, s kezébe venni az átadott hantot, amivel néhány holdnyi birtokát tulajdonába bocsátá egy compossessor, a Névtelen Vár tõszomszédságában.

Lajos ezt a darab földet rögtön bekerítteté magas deszkapalánkkal, kertészt fogadott belé, s tavaszig átalakíttatta azt gyönyörû virágoskertté.

Mikor aztán az elsõ tavaszvirágok nyílni kezdtek: a jó régimódi kedves európai virágok, miket még akkor nem szorítottak ki a kertekbõl a japáni flóra pompás, de illattalan kegyencei: akkor egy szép verõfényes délután azt mondá Lajos Marie-nak: „menjünk el sétálni”. S aztán karjára ölté a lefátyolozott leányt, s a parkon keresztül, megkerülve a benyúló öblöt, elvezette õt az újon kavicsozott úton a körülpalánkolt kertig; ennek a bezárt ajtaját felnyitá elõtte.

- Lássa ön. Ez az ön kertje. Most van önnek is egy darab földje, ami önhöz tartozik.

És aztán körülhordozta a leányt a kert virágágyai közt. Elmondta neki a virágok nevét. Itt nárcisz, ott tulipán, jácint; ezek itt kökörcsinek, amaz ott szironták-csoport. Emez itt pensée, amaz ott égõ szerelem. Ez itten tavaszi nefelejcs.

Milyen különös neveik vannak a virágoknak.

Lajos azt várta, hogy a leány tapsolni fog örömében, s bokrétának fogja tépni a gyönyörû virágokat. S aztán majd kedvet kap hozzá, hogy felakasztott ruhával nekitérdeljen a virágültetésnek, s besározza vele a kezeit.

Az pedig ahelyett búskomoran kapaszkodott karjába. Arca nem mondhatta meg, hogy mire gondol, mert az le volt fátyolozva; hanem nagyot sóhajtott.

- Hát mért sóhajtott ön most? Nem örül neki?

- Nagyon örülök.

- De hát mért sóhajtott?

- Azért, hogy én ezt nem tudom önnek megköszönni.

- Hiszen már tette ön azt.

- Az csak hang volt. - Szóljon ön. Lát itt bennünket valaki?

- Senki sem. Egyedül vagyunk.

E szóra a leány lerántotta fejérõl a fátyolt, s tündértiszta arcát elõször aranyozta be hosszú évek óta Isten szabad napsugára. Amit ez arc mondott, amit e szemek könnyeiken keresztül ragyogtak, az volt a beszéd, az volt a köszönet.

Mikor e megdicsõült tekintettel teleragyogta védõje lelkét, ismét vissza akarta tenni sûrû fátyolát fejére. Lajos gyöngéden megakadályozta.

- Hagyja ön arcát fedetlenül. Itt senki sem látja azt meg. Mindennap egy órára eltávolítom innen a kertészeket, azalatt ön idejöhet aggodalmatlanul. A palánkot úgy készíttettem, hogy azon be nem kémlelhet senki. Ezentúl nem kell önnek az eget fátyolon át nézni.

Mikor elhagyták a kertet, a leány két szál nefelejcset szakított le, azokból a nagyvirágú myosotisokbul, amik e század elején még minden kertnek dísze voltak, ma már maguk is „elfelejcs”-csé lettek, - s az egyiket odaadta Lajosnak.

E naptól fogva eggyel több öröme volt Marie-nak: a kert, a szabad ég látása, a napsugár melege, ami eddig el volt tõle tiltva; hanem azért a gyermeteg kedély mind jobban tünedezett arcáról.

Hozzá se nyúlt már a festékekhez; a csavarorgonát nem játszatta többé, még az órája zenemûvét sem húzta fel soha: bántották ezek az ismeretes dallamok; a macskáival, kutyáival sem játszott már komédiát.

Lajos aggódva látta e méla kifejezést arcán, s orvoslást keresett az ellen pedagógiai segédeszközeiben. Tizenhat éves korában már lehet a leánynak világtörténetet tanítani. Ilyenkor már érdekes eszmekört talál a népszokások leírásában, a régészet fölfedezéseiben, az útleírásokban. Egész könyvtárt összehozott a számára, s buzgó magyarázója volt könyveinek.

Hanem aztán rövid idõn tapasztalta, hogy a tanítványa nem olyan tanulékony, mint ezelõtt volt. Nem sokat ügyel az õ tudós elõadására, s a feladott penzumokat nem végzi el. Emiatt sokat kell vele zsémbelni. - Ez is egy neme a jégbehûtésnek. A tanár, aki fiatal nõtanítványára zsémbel, ezzel legjobban bebizonyítja, hogy õ egy más planétáról való lény.

Mikor toll alá mond Marie-nak valamit, az egészen más dolgokat firkál azalatt a papírra. Mikor a pedáns mogorvaság nem segít, akkor aztán a tanító könyörgésre fogja a dolgot; az ambícióhoz szól: minõ szégyen lesz az, ha nem fogja ismerni hazája történetét! Pedig ahhoz volt legkevesebb kedve a leánynak. Ezekhez az örökös embertömeg-legyilkolásokhoz. Hogyan lépett egyik király a másik holttestén keresztül a trónra? Hogyan ragasztotta országa egyik darabját a másikhoz embervérrel? Hogyan égette bele a nevét tûzzel, hogy véste bele vassal a nemzetek eleven testébe?

Az ifjú tanító azt hitte, hogy tanítványa nagyon hallgat azokra a dicsõ hõstettekre, amiket õ Szent Lajos keresztes hadjáratáról magyaráz neki nagy buzgalommal, a térképen mutogatva a hõs király emlékezetes lábnyomait. Az pedig egy elõtte fekvõ papírra írt valamit.

- Mit írt ön?

A leány el hagyta olvasni.

Ez volt a papíron elkezdve:

„Kedves Lajos. - Szeress te engemet.”

Vavel gróf kezébõl kihullott a térkép és a históriás könyv. A leány nyílt, õszinte tekintete találkozott az övével. Nem szégyenlette, amit leírt; nem restellte, hogy az el lett olvasva. Igen egyszerûnek találta ezt.

Lajos keserûen tört ki:

- Hát nem szeretlek-e én téged? Ahogy a fakír szereti Brahmáját, ahogy a perzsa rajongó szereti Hosszeinját, ahogy a karthauzi szereti Szûz Máriáját: nem szeretlek-e én téged olyan nagyon?

- Hát akkor ne szeress engem úgy... ne olyan nagyon!... monda a leány, s azzal elhagyta a tanuló szobát, s bement a maga tündértanyájába a macskáival játszani.

És attól fogva nem akart többé semmit tanulni Lajostól.

Az ifjú azt az egy sort eltette ereklyéi közé: „Szeress te engemet!”

Mit lehet még ezentúl beszélniök egymással? Mi tárgy lehet még a világon, mely egyiket kettõjük közül megszólalásra bírja, mikor úgy hosszasan ülnek egymás mellett a döcögõ hintóban, vagy egymással szemközt az étkezõ asztalnál.

A kerti sétáira nem kísérte el többé Marie-t a gróf. Ezentúl ezek a séták is sajátszerû körülményességgel mentek végbe. Délután öt órakor a kertész elhozta a kert kulcsát, ahonnan mindenki eltávozott, s a kulcsot az ablakon beadta. Akkor egy sípszóra elõjött Schmidtné, a mindenes és kijáró posta, s háttal az ajtó felé fordulva megállt. Aztán kinyílt az ajtó, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgy egyedül. A Schmidtné erre megindult a parkon átvezetõ úton a kert felé, a háta mögött jövõ alakra vissza nem tekintve. Mikor a kertajtót kinyitotta, addig az ajtó mögé kellett rejtõznie, amíg a hölgy belépett a kertbe. Azzal rázárta az ajtót, s a kulcsot visszavitte a kastélyhoz, s beadta az ablakon. A magára maradt hölgy aztán járkálhatott egyesegyedül virágágyai között, fátyolát hátravetve arcáról. Lajos az obszervatórium ablakából nézte õt azalatt folyvást. Mikor aztán vissza akart térni a kertbõl a magányos sétáló, akkor felvetette a levegõbe a zsebkendõjét. Az obszervatóriumról erre lehangzott az éles sípszó, egy kéz az ablakredõnyön keresztül kinyújtá Schmidtnének a kulcsot, az visszament vele a kerthez, felnyitá vele az ajtót, s éppen úgy, mint idáig jött, tért vissza: a kísérõ elöl, az úrnõ a nyomában. Még lefátyolozottan sem volt szabad õt meglátnia.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amióta a szomszéd kastélyban az új úrnõ lakott, Lajos naponta sokkal több idõt töltött az obszervatóriumban, mint máskor. - Eleinte gyanakodás, ellenõrködés volt az indoka, késõbb egyéb is. Valami mágikus élvezet volt abban, hogy egy nõt, kivel szellemileg érintkezett eddig: távcsövével olyan közel hozzon magához naponként, mintha egymással beszélgetnének.

De hát ha kíváncsi õt látni, mért nem megy oda hozzá? Mért nem beszél vele élõszóval? Mért nézi csak távcsövön keresztül, mért beszél hozzá csak írott szavakban? Õt bizonyosan elfogadná az.

De hát azután?

Ez a „hát azután?” volt a kezére, lábára vert bilincs, ez a szájára zárt lakat. Neki nem volt szabad ismerkedést kezdeni senkivel. Annak következései lehetnek, s hát azután?

Az eltemetett embernek nem szabad elhagynia kriptáját. Hanem, hogy kiüljön e kripta sötét ablakába, s onnan körültekintse naponta a szép tilalmas világot, az szabad neki.

Milyen délceg alak ez a hölgy, amint hosszú uszályos fehér öltönyében, parkja zöld pázsitján végigsétál. Szalmakalapjának ernyõje alól göndör csigákban ringatózik aranyat játszó szõke haja arca körül. A nagyító üveg szivárványnimbusszal dicsõíti meg az arc és alak körvonalait. Mostan megáll, keresni látszik valakit. Mostan megszólal. Valakit hívott. Egy nevet kiáltott tán. Az alak itt áll; hanem a hang ott marad, az ezer lépésnyi távolban. Akinek kiáltott, az nem jön elé. Most hangosabban felkiált, s a szemlélõ fülét e szó üti meg: „Kedves Lajos!”

Összerezzen. Azt a szót nem a közel hozott fantom mondta ki, hanem egy élõ tünemény, aki mellette áll: Marie.

Sokszor föltette magában a leány, hogy utána lopózik Lajosnak, mikor az a toronyba felmegy, s megtudja, mit csinál ott. Eddig nem merte azt tenni; de most már nem félt tõle. Amióta azt a szót le merte írni, azt hitte, hogy mindent merhet már. Meglepte a kémlelõt, oly lopva jött, hogy az nem vette észre, csak mikor már mellette állt a leány, s fülébe súgta nevét: „Kedves Lajos!”

Az ifjú felugrott helyérõl, a bámulat és meglepetés zavarával, s nem tudott a leánynak mit mondani. Az nem is várta azt, hogy õ beszéljen; hanem mohó kíváncsisággal kérdezé:

- Ah, mit néz ön itt ezzel a nagy csõvel?

S mielõtt Lajosnak ideje lett volna a csõnek más irányt adni, már a leány odakuporodott az õ üresen hagyott helyére, s maga nézett bele a csõbe, dévaj, pajkos, dacoló nevetéssel.

És aztán lassanként elmúlt, elhalt arcáról a mosoly, amint azt a világot meglátta, amit a távcsõ mutatott: - azt a bûbájos nõalakot ott a virágos rét közepén, körülfogva szivárványszínek olympi nimbuszától.

Mikor elvette szemét a távcsõ lencséjétõl, arcán valami megdöbbentõ átváltozás látszott. E megnyúlt vonások, e félig nyitott ajkak, ez összevont szemöldök, ezek a szempillák alá rejtõzõ szemszivárványok: Lajos jól ismerte ez arckifejezést: - ez a féltés.

A leány felfedezte, hogy van egy nõalak, varázsló szép, akinek tüneményes bûbájában gyönyörködni az õ Lajosa ide feljár. A hûtelen!

Lajos mondani akart neki valamit, de Marie szájára tette a kezét, s aztán megint belenézett a távcsõbe. Az a „sárga szemû szörny” még többet is akart látni.

És azután lassanként megint kiderült, örvendõ mosolyra gömbölyödött az arca, ajakszegletei a gyönyör mézzel telt gödröcskéivé alakultak át; a szemlélés alatt azzal a kezével, melyet Lajos elé tartott visszatiltó mozdulattal, annak a kezét ragadta meg, és megszorítá, hálasóhajra enyhült hangon suttogva:

- Hát mégis igaz, amit nekem mondtál; nem akartál megcsalni.

- Mit látsz?

- Azt a vízlakó szörnyet, aki engem megrémített. Azt hittem, csak mesét gondoltál ki számomra, hogy elámíts a nyomtatott könyveddel együtt. Most itt látom azt közel. Az úrnõ hívta õt, s az eléje kullogott, de négykézláb. Most azt parancsolja neki, hogy járjon felállva. Milyen nevetséges alak szegény most, így piros ruhába felöltöztetve. A kalapot nem akarja tûrni a fején, s egyre vissza akar esni a négykézláb járásra, mint a táncoltatott uszkár. Istenem! Milyen jó ez az asszony, hogy olyan türelemmel bánik vele. Megfogja a kezét a kis szörnyetegnek, az neki csak a hónaljáig ér, s úgy sétáltatja magával, mint a gyermeket, akit én, mikor a vízben üldözött, óriásnak néztem. Most leül elébe a fûbe, s látszik az ajkán, hogy ezt a szót akarja vele megtaníttatni: „mama”. Istenem! Milyen jó asszonynak kell ennek lenni.

Azután egyszerre felkelt a leány a távcsõ mellõl, s odaborulva Lajos nyakába, elkezdett zokogni. Forró könnyei összeáztatták az ifjú arcát.

De az nem a fájdalom sírása volt.

Mikor elvégezte a zokogást, mosolygott; még a könnyeken keresztül.

- Áldom az Istent, hogy engem most idehozott. Ugye Lajos, máskor is feljöhetek ide, amikor te megengeded? Ha te hívsz: tudod, csak úgy. - És aztán holnap megint hozzáfogunk az úszáshoz. Ugye, kísérni fogsz a csónakon?

Eddig hallani sem akart felõle.

Azután, hogy azt megígérte neki Lajos, jó kedvvel trallázva futott le a toronylépcsõkön a kastélyba, s napestig majd fölvette a házat danolásával.

A gróf maga is tovább szemlélte a szomszéd kastély parkjábani jelenetet. Egy úrhölgy, fiatal és szép, hogy veszõdik azzal a feladattal, hogy egy rusnya, csivasz szörnyetegbe visszavarázsolja a kárba veszett emberi lelket. A hölgy elragadó szép, mint egy tündér, türelmes, mint egy szent; s védence makrancos, mint egy ördög, és csúf, mint egy majom.

Aztán mi oka van ezt tenni?