III.
Másnap reggel, még csillagos égnél,
hangzott a trombitainduló: a dragonyosok búcsút vettek Fertõszegtõl. Valamikor
Lajos elõtt is ismerõs volt ez a hang. Most is, mikor reggelenként arra ébredt,
úgy jött, mintha le kellene mennie az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán
felkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok elõtt, s hangoztatni a büszke
vezényszót. Elmúlt az már! A jó harci nyerges paripa rúd mellé van szoktatva, s
a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyébõl, mikor megfenik, hogy meg ne
lepje a rozsda.
Egy tehertõl megkönnyebbült a szíve a
hadcsapat elvonulásával. Nem lesz több lárma a helységben; ismét olyan csendes
menhely lesz az, mint eddig volt.
Reggel, a szokott órában, megérkezett a
Schmidtné a batyujával, s berakta a donjon ablakából leeresztett kosárba, amit
hozott: konyhaszükségletet, hírlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták, s
Schmidtné eltûnt a zárt udvar túlsó ajtaján.
Vavel gróf minden levélnek a borítékán
megismerte már az írásról, hogy ki küldi azt. Nagyon kevés emberrel volt
érintkezésben. De azt a finom nõi kézírást mindenekfölött jól ismerte. Ez a
levél Katalin bárónõtõl jön.
Ejh, tehát már eszébe jutunk?
De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.
„Gróf úr!
Igen kérem, mielõtt ma kikocsiznék,
fogadjon el engem lakásán; igen fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány
órakor jöjjek?”
Vavel Lajos elbámult a levélen.
Mit jelentsen ez?
A bárónõ beszélni akar õvele. Miért nem
teszi ezt a saját lakásán? Ha azt kívánná, hogy látogassa õt meg a kastélyában
a gróf, ez készséggel sietne kívánatának eleget tenni. - Miért akarja, hogy õ
fogadja el? Miért akar az õ lakásába bejutni, ahova még soha nõlátogató be nem
lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónõnek õhozzá?
Nem tudta kitalálni.
Aztán „válaszoljon”! Ezt könnyû kívánni; de
nehéz teljesíteni. Saját kezûleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva,
hogy a keze írásgörcsben szenved, amint a tollat megfogja, ujjai
rángatózáshoz kezdenek. Marie-nak pedig nem diktálhat egy olyan levelet,
melyben a bárónõnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem
vitte, hogy írni tudjon.
Azt tette a gróf, hogy egy látogatójegyének
a hátára ezt írta fel római számmal: XI. Ebbõl, ha megérti a bárónõ, hogy
várnak rá tizenegy órakor, eljön; ha nem érti meg, otthon marad.
Amíg az idõpont eljött, nyugtalanítá a
kíváncsiság. Nem maradhatott a házban, kisuhant a parkba, s ott sétált alá s
fel a lehullott sárga faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az
istállóban a lovaknál, s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja
azt õ maga.
S aztán járta a hosszú fasort végig, mint
aki vesszõt fut.
Nyugtalanul leste a hintógördülést a
töltésen, s mikor tizenegy óra felé járt, minden két percben elõvette az
óráját.
Hintógördülés mégsem hangzott, hanem a
kapun csengetett valaki.
- Hát ez ki lehet? - mondá magában, s
sietett az ajtót kinyitni.
A bárónõ állt elõtte.
A termetérõl ismert rá, mert az arca sûrûn
le volt fátyolozva. Kék selyemruhát viselt bõ ujjakkal, aminõ Marie kedvenc
viselete.
- Én vagyok, gróf úr - suttogá,
aggodalmasan széttekintve.
- Hogy jött ide, bárónõ? Nem hallottam
hintógördülést.
- Az öblön keresztül jöttem a
szandolinomon, egyedül; senkinek se szabad idejöttömrül tudni. - Nem lát meg
bennünket valaki?
- Senki sem.
Marie ablakai és a konyhaablakok a másik
oldalra nyíltak.
- Ne menjünk be a házba - mondá a bárónõ -,
itt a parkban sétálva elmondhatom önnek, amiért jöttem.
Ez meglepte Lajost. Õ abban a hitben volt,
hogy a bárónõt valami veszedelmes kíváncsiság ûzi éppen a belsõ titkaiba
hatolni be a Névtelen Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.
- Látogatásomon éppen úgy ne csodálkozzék
ön, mint én nem csodálkoztam az önén. Ez is minden etikett ellen volt. A
veszély nagysága kimenti. Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy
merész megjelenéssel, most én rovom le hasonlóval a tartozást.
- Engem fenyeget valami baj?
- Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben
a parkba; valaki meg ne hallja, amit beszélek.
Egy fenyõkkel körített helyre jutva,
megállt a hölgy, és elkezdé:
- Ön tud valamit Barthelmy Léon ezredesrõl?
- Megkaptam a látogatójegyét - felelt Lajos
egész közönyösen.
- No, önnek többet is kell róla tudni -
mondá Katalin, a vizsgálóbíró türelmetlenségével. - Hiszen minden hírlapban le
volt írva az esete. Cause célèbre lett belõle. A direktórium alatt õ a francia
seregnél mint õrnagy szolgált. A császárság alatt mellõzték. Ez és még egy
másik eset kényszeríté, hogy a francia szolgálatot elhagyja, s nálunk fogadjon
el tiszti állást, ahol nemsokára ezredessé lett. Ez az említett eset pedig az
volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppe-i fürdõbõl elszöktette valaki, s nem
lehetett megtudni, hogy ki. Barthelmy Léon most aztán ezeket a szökevényeket
üldözi az egész világon keresztül.
- Mármost emlékezem rá, hogy olvastam ezt
én valahol. Azért tetszett olyan ismerõsnek elõttem ez a név.
- Úgy? - szólt a bárónõ, nagyon furcsa
hanglejtéssel, s hátravetette fátyolát, hogy szép arcának egész igézetével
hathasson Vavel grófra. Aztán hirtelen megkapta a kezét, s azt súgá fülébe:
- Nem ön az, aki elszöktette Barthelmy Léon
nejét?
- Én? - szólt Lajos elbámulva, és elkezdett
nevetni.
- Igen, igen, akivel itt elrejtõzve él
éppen azon idõtõl fogva, amikor a szép nõ eltûnt a világ szeme elõl, s akinek
az arcát nem szabad az embernek meglátni.
Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt:
- Nagyságos bárónõ, ha én volnék az, aki
Barthelmy Léon nejét ezelõtt négy évvel elszöktette, s azóta azzal a világból
számûzve rejtõzködik, akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy
azt az egyetlen embert, aki miatt az egész világról le kell mondanom,
végre-valahára szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés vagy egy ostoba golyó árán
számûzetésemtõl megszabadulhatok. - Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy én
Barthelmy úrral sohasem akartam összejönni.
- Márpedig az egész világ azt hiszi, hogy
ön Barthelmy Ange elszöktetõje.
- Ön is?
- Én? Talán - nem. Hanem Barthelmy ezredes
annál jobban. Ez volt az oka, amiért önt három nap egymás után kereste.
- No, és ha megtalált volna?
- Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse õt be a
családjánál.
- Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.
- Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon
arra a kérdésére, ki az a hölgy, akivel ön együtt szokott kikocsizni?
- A válasz igen rövid lett volna rá.
- Tudom, mit értenek a férfiak egymással
szemközt e szó alatt: rövid válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.
- S nem hiszi a bárónõ, hogy én egy ilyen
súlyos következményt el bírok viselni?
- Ami a lovagiasság és bátorság rovatait
illeti, azokban senkit sem fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerû
rencontre-hoz több is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy
professzionátus katona, ön pedig egy tudományoknak élõ philosoph, akirül még
azonfelül köztudomású, hogy a keze írásgörcsökben szenved.
Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva,
amire a férfiak leghiúbbak.
- Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen
kontemplatív remete; s az sem bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva
reszkessen, ha én nem akarom.
A hölgy hevesen folytatá:
- Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövõ
és vívó; de amióta a Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem
kard nem volt a kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát,
játékból és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a
szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, akiket
átugorva megelõzött.
Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a
vér.
- De hát az nem történhetett-e meg, hogy
egy hangnemadó fegyverrel, amit összesajtolt léggel lõnek ki, mindennap
céllövésben gyakoroltam magamat, anélkül, hogy a fegyverdurrogás azt elárulta
volna? Az is lehetõ, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, akivel
mindennap gyakorlom magamat a kard- és tõrvívásban.
- Ah, ugyan mire való volna az önnek?
- Arra, hogy nem szándékom itt ebben a
bagolykalitkában megõszülni.
Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy
többet beszélt ki, mint amennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.
- Ön most megtorolja rajtam azt, amit én
tettem önnel, mikor a legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a
veszélyt, amelyet ön elhárított a fejemrõl.
- Hogyan? A bárónõ az én fejemrõl valami
veszélyt hárított el?
- Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos
õrjöngõ. Ha elrabolt felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut,
akkor elveszti a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, ahol valami
titkot lát. Ha egy ajtót nem nyitnak ki elõtte, amelyen be akart menni, szentül
azt hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül
nevezetes a mendemondáiról. S azok között, amiket önrõl költöttek,
legeslegszelídebb a nõcsábításról szóló legenda.
- Ah! Ez rám nézve nagyon hízelgõ.
Valószínûleg egy kissé hamispénzverõ is vagyok?
- Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én
kastélyomat választá ittléte alatt szállásul. Szívesen engedém át neki
kastélyom egyik szárnyát, amit elõdeim is vendégek számára rendeztek be. Mi
bécsi nõk szeretjük a katonatisztek társaságát. Õk igen mulatságos és finom
vendégek. S ez a helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden
erõszakos föllépéstõl ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös
haragjában gyanúját kifejezte elõttem, hogy követelem magam iránt azt a
kíméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne kössön. Mert
ön is, mivelhogy a bérletszerzõdését velem meg nem újította, - annálfogva -
vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.
Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint
föléje került ez a nõ. Arra nem gondolt, hogy ha a birtokosnõ nem megy a per
útjára, akkor õ mint vendége fog annak a vadászvárában lakni.
A bárónõ a pontosan megküldött
bérletösszeget éppen olyan pontosan a gyermekmenház javára szokta beíratni,
Vavel gróf kegyajándéka címe alatt.
Katalin vette észre a nyert elõnyt, s azt
egy futó mosolyával elárulta.
- Ön megértheti, hogy ezt a felfogást
tartozott Barthelmy tiszteletben tartani. Ebbõl következett, hogy õ egész
ittléte alatt többé nem kísérté meg önnel találkozni.
- Amiért önnek nagy hálával tartozom -
monda Lajos, nem minden iróniától menten.
- Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra.
Azt, hogy egy nõ két férfit nem enged összeverekedni, higgye el ön, hogy csupa
önszeretetbõl teszi. Az a hevély, ami az önök idegeit csak felvillanyozza, a
mienket kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami tragikus
eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam meg minden
összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni. Hanem az utolsó
estén, amikor búcsút vett tõlem az odább költözõ vendég, azt mondá: „Íme, én
megtartottam ígéretemet, nehéz volt, de megálltam, hogy azt a rejtélyes embert
ne kényszerítsem feleletet adni. Vendége voltam önnek, s ön parancsolt velem.
De holnaptól kezdve megszûnök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi
tekintet. Én meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy,
vagy az övé. Hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?”
Vavel gróf arca csupa tûzláng lett erre a
szóra.
- Annak szeretném ismerni a módját! - szólt
indulattól reszketõ hangon.
- Azt is megismertetem önnel. De most már
beszéljünk halkabban, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondok.
S avégett, hogy még a bokrok se hallják
meg, amit mondani fog, oly közel kellett hajolnia a bárónõnek a grófhoz, hogy
csaknem egymást érték az arcaik, s szemeik, mint két vítõr harcoltak egymással
gyors keresztvillámlással.
- Hallgassa meg ön az ádáz tervet, amit az
a bõszült ember indulata hevében elõttem elárult. Õ a szomszéd városban fog
beszállásolva lenni, amelynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak
sétakocsizni. Õ rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak
lovagolni az ön hintajának, s akkor õ bemutatja magát önnek, megállíttatva a
hintót; elmondva egyenesen, hogy õ Barthelmy Léon, s meg akarja tudni, hogy az
a lefátyolozott hölgy, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e.
Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a
levegõben markolászott, mint aki fojtogatni készül. Aztán visszaerõltette
önuralmát, s csendesen felelt:
- Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy
lovagi és nemesi szavamra mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy
Ange asszonyság. S lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között
tisztelni.
- De ha õ azzal nem lesz megelégedve, s meg
akar gyõzõdni?
- Micsoda?
- De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét
meghallják. Engedje, hogy a fülébe súgjam, amit akarok; s ön is tompítsa a
szavát. Ha Barthelmy Léon a hölgy fátyolához fog nyúlni...
- Akkor meghal!
Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak
dörmögte. De olyan hangon, mint mikor az oroszlán a foga között tartja valami
állatnak a nyakát.
- Õ képes lesz azt megtenni - suttogá
rettegõ arccal a hölgy.
- Én pedig képes leszek õt ezért megölni -
mormogott rá a férfi.
- Elhiszem. De én már sok esetet tudok,
ahol mind a két ellenfél azt mondá: megölöm õt. És mind a kettõ bátor volt,
vitéz és gyakorlott: meg is tudta tenni azt, amit mondott. Aztán megölték
egymást mind a ketten. Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely
egyszerre röppen el, s lesz utána két halott. - Férfiak, tudom, hogy nem
szokták azt kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni,
mint egy szemszúrástól megkarcolva élni. - Azt még sohase hagyta magának
mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy asszonytól.
Még a feleségétõl sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál: megfordul, és
elõrelép. - Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a magáé...
Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.
Katalin egy lépéssel hátrált tõle, s a
fejét rázta, és a kezeivel tiltakozott.
- Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe
jutni. Sohasem fürkésztem. Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, ahol mások
mendemondáztak róla. Én tudom, mennyi örök szentség van egy nõszív világában,
amit felfedezni nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy
nõ, akinek ön mindene, s akinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a világon;
aki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen oltalmat?
Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.
- De hát mit tehetek? Elbújjak-e az odúmba,
s addig ki ne merjek onnan mozdulni, amíg csak Barthelmy ezrede a szomszéd
városban tanyáz? Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem
az életemet? Csináljak börtönt a házamból, s ki ne bocsássak a levegõre egy
gyöngéd, éteri finom lényt, akinek az egészségét egyedül ez a kis szabad légen
mozgás tartja épségben; ezt a szánalomra méltó teremtést kárhoztassam, ki tudja
mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért, mert félek, hogy bennem valami
kár esik?
- Lássa ön: amibõl ön csak tragédiát tud
faragni, ugyanabból én, ha én veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom.
Vigyen ön ez egyszer magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.
Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A
legnagyobb dühbõl a legféktelenebb jókedvbe esett át. A bárónõ együtt nevetett
vele.
- No ugye, hogy minden helyzetnek megtalálom
a humorisztikus oldalát. Gondolja csak! Valami vén banya, valami ráncos képû,
töpörödött alak a fátyol alatt. „Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange
asszony? Akarja visszavenni?” - „Brrrr!” hogy kapná sarkantyúba a lovát, s
nyargalna hazáig, „ventre à terre!” Nem jó ötlet ez tõlem?
- Köszönöm, bárónõ, köszönöm, hahaha!
- De ne nevessen hát ki.
- Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam
bolond ötletét. Képzelje, bárónõ, az az egyetlen nõszemély, aki a háznál
rendelkezésemre áll, a szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy
ha azt a hintóba beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek
vele szemben foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, õ sem fogja
megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani, hogy
„uram, ez a tréfa nagyon vastag!” s miután beszélhetett elég
emberrel, aki látott bennünket együtt sétálni az erdõben, s azoktól
megtudhatta, hogy az általam kísért hölgy karcsú, magas, szilfidi alak; könnyû,
lebegõ járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpcös tréfa által gyanúja
egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész következetességgel kívánhatja
tõlem a világos, határozott választ arra a kérdésre: ki az a hölgy, akit
„máskor” kísérni szoktam? A tréfa csak akkor sikerülne, ha valami valószínûség
volna a tervezetében.
- Most mindjárt rá fog ön jönni - szólt Katalin -, amiért
idejöttem. - S azzal kalapja fátyolát elõrehúzva, egészen beburkolta abba az
arcát. - Elég nagy-e így a hasonlatosság?
Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte
az alak, mely ez öltözetben, a fátyolos kalappal, tökéletes hasonmása volt
Marie-nak, de még inkább meglepte a merész ötlet.
- Hogyan? Ön? Bárónõ! Ön akarná kockáztatni
azt, hogy velem jöjjön kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe
kerülhet ön ezáltal?
- Éppen olyan jól meggondoltam, mint ön,
mikor egy szál bottal odajött a házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól
tudta, hogy megtámadóim négyen vannak, és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh
mit? gyávák azok: egy szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna,
hogy nem teszik meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély percében önnek
segélyére jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végzõdhetik. A
felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, aki ön
mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdezõ lovagias ember, s a
lovagszóban megnyugszik, s azontúl békét hagy önnek.
- De gondolt ön arra, bárónõ, hogy hátha a
nejét keresõ férj szenvedélyében durva, erõszakoskodó lesz, és szemeivel akar
látni, mi történik akkor?
- És ön gondolt-e arra, hogy hátha a betörõ
rabló durva, erõszakos ember lesz, s vakmerõen szembe akar szállni, mi történik
akkor?
- Akkor a szeme közé ütöttem volna.
- Én meg a szeme közé fogok nevetni.
- Nincs egyenmérték a vállalataink közt,
bárónõ. Én csak olyan sebet kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely
begyógyul; de az ön nõi tiszta hírneve olyan sebet kaphat, ami nem gyógyul be
soha.
A hölgy keserûen monda:
- Mi sebet üthet az én lelkemen a világ,
ami annak még fájjon? - Aztán elnevette magát. - Tán attól fél ön, hogy az
ezredes azt fogja hinni, hogy én önnek titkos szeretõje vagyok?
Valaki mélyen elpirult erre a szóra -
kettejük közül. Az Vavel volt.
A hölgy nevetett.
- Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy
„jux”, ahogy mi bécsiek szoktuk mondani, s amit nem szoktunk magunktól
megtagadni, ha kapóra jön. Az igazi „hecc” bécsi találmány. Vannak nõk, akiknek
pokoli gyönyörûséget okoz az, ha a publikumot így felkavarhatják, hogy az
körös-körül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A filiszterek felabajgatása is
sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bõszült ezredes hogy fogja
káromkodva elhistorizálni, hogy õ két hónapig lakott egy szép asszonynak a
házában, aki az õ irányában csupa etikett és formalitás volt, míg ugyanazalatt
minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a szomszéd kastély urával, akihez
az elválasztó öblön át juthatott észrevétlenül, s õ azt csak az utolsó nap
fedezte fel! Hahaha! Magam is ott leszek a nevetõk között. Az a kevés ember
pedig, akinek a véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merõ
képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielõtt én e
vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt találkozni, két
külön kocsin ülve, s így tudhatják, hogy a két nõalak nem lehet egy. -
Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit törõdöm én vele tovább,
hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz anélkül is fog mondani. - Nos. Adjon rá
kezet. Csináljuk meg együtt ezt a „jux”-ot. Ha én nem félek tõle: ön csak nem
fél talán?
Vavel még tétovázott.
- Bárónõ. Ez nem pajkos csíny, - ne mondja
azt! Ez egy nagy áldozat öntül. Olyan nagy, aminõnél nagyobbat nõ már nem
tehet. Szégyenpír - ok nélkül.
- S nem látott volna ön még nõt, aki nem
vette áldozatnak azt, hogy elpirult?
- Aki szerelmeért pirult, nem szenvedett
vele; de barátságért, hála fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a
legkínzóbb tûz, amit mártírnõk kiálltak.
- Hát legyen
áldozat. Ahogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg akarom azt tenni. Én
önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg akarom szabadítani egy súlyos
veszélytõl önt és még valakit, akirõl nem tudom, hogy ki, de aki önnek drága.
Azért akarom azt tenni, hogy ne legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára
kvitt! - Nos, menjen ön: járassa elõ a kocsiját. Várják.
Vavelnek minden
csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy egy erõs férfit nagy
veszedelmébõl egy asszony szabadítson meg. És micsoda áron! A legdrágább vér
pazarlásával. Egy tiszta nõi arcon fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem
lehet azt elfogadni.
- Nos -, menjen
ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni fogok itt a
fenyõköröndben.
Vavel felment a
várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Marie-hoz, hogy ma nem viszi õt
magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd városban, ahová egyedül fog
menni. A leány megnyugodott benne.
Ma úgyis megint
olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos úton sétálni az erdõkerülõ,
azt mondta volna: „Aha! a gróf úr megint az öregasszonyt hozta ki magával.”
Azután bejött a
gróf, s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elõ a fogatát. Az alatt, amíg
Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, õ maga sietett csodálatos látogatónõjét
feltalálni.
- Nos!
Elhatározta ön magát? - kérdé a bárónõ.
- Igen.
- Engem fog
magával vinni?
- Nem.
- Hát a
másikat?
- Azt sem.
- Hát mit?
- Ezt a két
pisztolyt! - szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva két mordálynak az
agyát. - Megyek egyedül felkeresni azt az urat, aki mindenáron egy
lefátyolozott nõt akar meglátni, s majd mutatok neki egy nõt, akirõl még nem
mondta el senki, hogy milyennek látta az arcát.
Katalin az
ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arcán ragadá meg Lajos kezét.
- Nem! Azt én
nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja meg hát az utolsó
gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem felelni. Készen voltam rá.
Ilyennek képzeltem önt. Mármost nézzen ide. Olvassa el ezt a levelet. Ha ön
most azzal az elhatározással indul el, hogy egyedül akarja felkeresni az
ezredest, én visszasietek a kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb
versenyparipámra, s az ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön a két nehéz
lovával és batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.
E szavakkal egy
levelet vont elõ oldalzsebébõl a hölgy, s azt szétbontva, odatartá a gróf elé,
hogy olvashassa, de nem adta ki kezébõl, mintha féltené, hogy majd nem kapja
vissza.
A levélben ez
állt:
„Ezredes úr!
Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy
Ange asszonyt; - a fátyolos nõ, ki õt kísérni szokta, én vagyok.
B.
Landsknechtsschild Katalin.”
Vavel bámulva tekinte a hölgyre.
Az ismét összehajtá a levelet, s
visszadugta a zsebébe.
- Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is
teszem azt, amit én akarok. - És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert
Barthelmynek egy írott bizonyítvány lesz a kezében, amivel a nevemet mindenütt
meghurcolhatja.
Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy
arcába. Az, amit ezek az égõ szemek mondtak, amirõl ez indulattól vonagló ajkak
tanúskodtak: nem lehetett játék. Annak, ami egy nõt arra késztet, hogy „ily
áron is” elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.
Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor
nem tehetett egyebet, mint hogy a karját nyújtsa a hölgynek, s azt mondja:
- Menjünk, asszonyom!
A hölgy betakarta arcát a fátyollal, s
egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen
sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstõl kezdve, mikor a hölgy csak az
ujjai hegyével érinti kísérõje karját, mintha minden percben el akarna tõle
maradni, egész addig a kígyószerû átfonásig, ami azt jelezi, hogy kész vele a
világ végéig is elmenni.
A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá
Henrynek, hogy hajtson az udvar park felõli ajtajához, s a fátyolos hölgyet az
angol sétányon át vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba, s maga melléje ült. -
Még Henry sem vette észre az alakcserét.
Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e
hölgyet maga mellett látta ülni, akivel egy órára a legszorosabb, a
legveszedelmesebb lánccal van egybefûzve. Csak egy órára. Ez idõ alatt annyira
övé e hölgy, mint az élõ embernek a saját lelke. S egy óra múlva annyira nem
lesz az övé, mint a holt embernek az eltûnt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nõ
egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; - aztán megint álom lesz
minden, s az üdv megint rejtéllyé válik.
Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy
szokták mindig. A két fekete megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül
tudott utat. Olyan jól ismerték már a járást, hogy a zökkenõknél, hidaknál
maguktól meglassíták a lépést, és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett
nekik ostor.
A hintó egész odáig megtette már az utat,
ahol rendesen meg szokott fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa elõl,
s idáig semmi sem történt velük. Nem várt rájuk senki.
Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy
fenyegetése?
Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok
hajtani, s gépileg visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap.
Visszatéret az erdõszélen szokott megállni
a fogat, ahol egy gyalogösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas,
pázsitos térre vezetett. Ez volt az õ megszokott sétájuk helye, ahol gyakran
találkozott velük az erdõkerülõ, aki azt állította, hogy a Névtelen úrnak
kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni, másszor a
másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.
Ennek a másiknak is megtetszenek a fû közül
elõkandikáló kék harangvirágok és nefelejcsek. Ez is szeretne azokból
emlékcsokrot tépni. Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem
szabad.
Õsszel a vadrózsákon olyan gubancok szoktak
teremni, mint egy csodálatos borzas bogácsfõ. (A cynips rosae gubicsai azok,
mûnyelven Bedeguar.)
- Ezt sem szabad leszakítani? - kérdé a
hölgy.
- Minek? - monda Vavel.
- Azt regélik, hogyha egy ilyet az alunni
nem tudó gyermek feje alá tesznek, annak csendes álma lesz tõle: azért hívják
„álomalmá”-nak.
- Elhiszem.
- Önnek nincs gyermeke?
- Nekem! - kiálta fel elbámulva a gróf. S
aztán nagyot sóhajtott. Arcán mondhatlan keserûség volt kifejezve. (Igaz! Hisz
õróla azt hiszik, hogy neje van!) - Sétáljunk vissza a hintóhoz.
Ez azonban nem történt meg akadály nélkül.
Amint visszafordultak, a csalit gyalogútján
három férfit láttak feléjük közeledni: három dragonyostisztet. A két hátulsó be
volt burkolva fehér köpenyébe, az elsõ nem viselt burkoló felöltönyt.
- Ez Barthelmy! - súgá a hölgy, megszorítva
a kart, melyre támaszkodott.
Vavel gróf arcán semmi indulatváltozást nem
lehetett észrevenni. Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövõk elé.
Azok bizonyosan a gróf hintaját utolérve, megtudták Henrytõl, hogy a gróf merre
távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána elsétáltak.
Nemsokára ott álltak egymás elõtt.
Az ezredes magas, tekintélyes alak volt;
fenn hordta a fejét, hajlott sasorrához, simára borotvált arcához illett a
büszke tekintet. Minden mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó
gúnnyal, mit az udvarias allûrök csak álcázni törekedtek.,
- Gróf úr! - szólt Vavel elé lépve - van
szerencsém bemutatni magamat. Én vicomte de Barthelmy Léon ezredes vagyok.
Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy
nagyon örül rajta, hogy ezt megtudhatta.
- Régóta kívántam önnel megismerkedni -
folytatá az ezredes, mialatt két kísérõje hat lépésnyi távolban maradt mögötte
-, de olyan szerencsétlen voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer
pedig olyankor jöttem, amikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat
viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két ízben nem voltam
odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig
mindenesetre találkozni kívántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy önnel
most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni két barátomat:
Kriegeisen kapitányt és Zagodics fõhadnagyot a Sándor cár nevét viselõ
dragonyos ezredtõl.
Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség
megejtése fölött is kifejezni õszinte örvendezését.
- Miben lehetek önnek szolgálatára, ezredes
úr?
- Igen egyszerû dolog biz az, gróf úr.
Engem egy sajátszerû baleset ért, ami a férjekkel közös. Én azonban nem
tartozom azon flegmatikus természetek közé, akik ezt könnyen veszik. S ez
temperamentum dolga. - Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. - Engem a feleségem
megcsalt, és megszökött tõlem valakivel, akit én nem ismerek. Ennek már négy
esztendeje. Az egész világot összekutattam utánuk. - Nem találtam rájuk sehol.
- Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak vezetett. - Itt hírét
hallom egy rejtélyes kastélynak, amit mindenki Névtelen Várnak nevez; -
megtudom, hogy abban egy délceg, daliás lovag lakik, egyedül egy hölggyel,
akinek az arcát még nem látta senki, mert a világ elõtt mindig le van
fátyolozva. - Ön nem fog engem szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva
bennem a soha el nem aludt láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az
eszembe. - Én tartozom a szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel:
vajon az a hölgy, aki Vavel gróf kíséretében szüntelen lefátyolozott arccal jelenik
meg a világ elõtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?
Vavel Lajos erre a legcsendesebb, de mérsékeltebb hangon
felelt:
- Vicomte de Barthelmy Léon úr! Én önnek
lovagi becsületszavamat adom, hogy az a hölgy, akit karomon vezetek, nem
Barthelmy Ange asszony; - nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi
becsületszavam kötöm le.
Az ezredes különösen mosolygott.
- Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen
teljes értékûnek fogadom el minden kérdésben; hanem általánosságban
kénytelen vagyok tagadni akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy
kérdésben, ahol asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az
eskü is igen kétséges próba. Ahol asszonyt vagy férjet csalnak meg, ott a
becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez „extra leges” esik. Itt a
csalás éppen úgy megengedett dolog, sõt éppen kötelesség, mint - a háborúban!
Ha tõlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdõben katonaság elrejtve:
becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt minden bokor tömve volna is
muskétással. Harcban és asszonyok dolgában nincsen becsületszó.
- Akkor nem tudom kitalálni, hogy mit kíván
ön tõlem még többet.
- Hát megmondom én, hogy ne fárasszam önt a
találgatással. - Teljes meggyõzõdést gyanúm alaptalanságáról csak oly bizonyossággal
szerezhetek, amit saját szemeim által nyertem. S anélkül innen el nem távozom.
- Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek
önt kétségei között hátrahagyni.
E szónál Vavel gróf indulni készült.
Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a
legudvariasabb arckifejezéssel, keresztbe tette elõtte a lábát.
- Én azonban kérni fogom önt az
ittmaradásra.
- Mi célból?
- Egyenesen abból a célból, hogy az ön
által kísért hölgynek bájos arcvonásaiból meggyõzõdjem arról - hogy az én
férgemnek igaza van-e engem marni, vagy nincs?
Ez utolsó mondatot már a kendõzetlen vad
indulat hangján ejté ki az ezredes, s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.
De ugyanazon hangon kiálta vissza Vavel gróf:
- Azt a célt pedig nem fogja ön elérni, uram!
S e percben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve
a levegõbe, s csak az volt függõben, hogy melyik üti elõbb homlokon a másikat.
E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónõ
azzal, hogy hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.
- Itt van, uram: lássa meg hát, ki vagyok?
Barthelmy Léon meglepetve hõkölt vissza, s hirtelen a
szájához kapta kezét, mintha egy indulófélben levõ szót akarna visszatartani, s
arra a legtökéletesebb menüett-lépésben kicirkalmazott bókkal hajtva meg magát
a gróf elõtt, mondá:
- Gróf úr, íme fogadja részemrõl a legünnepélyesebb
bocsánatkérésemet. E hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én
önt minden lovagias forma és szabály szerint megkövettem.
A két kísérõ is közelebb lépett most, s azok is furcsa
kíváncsisággal bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, akinek a házánál még
tegnap színdarabot játszottak, és puncsot ittak. - Barthelmy Léon még aközben
is, amidõn Vavel gróf elõtt meghajtá magát, a bárónõre vetett egy
oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértõ gúnnyal.
E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám
megvilágítja az éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül
kellett villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nõ az õ
megkíméléseért ily önfeledten áldozza fel magát, és annak a pokoli
keserûségnek, hogy ez õt védõ, miatta szenvedõ hölgyet ily meggyalázó
gúnytekintet éri.
Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól
pisztolyát, s annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arcának irányozva, éppen a
két szeme közé, hörgé szenvedélytõl rekedt hangon:
- És én követelem öntõl, hogy kövesse meg ezt a hölgyet!
- és kérjen õtõle bocsánatot!
- „Ön” követeli azt? - kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást
gúnyosan mosolyogva, s belenézve a pisztoly csövébe, ahol farkasszemet nézett a
felé mosolygó golyóval.
- Vagy szétzúzom önnek az agyát.
A két kísérõ kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát
Vavel keblére, két kezét esdeklõen emelve felé.
- Szabad lesz elõbb öntõl megkérdeznem, gróf úr - szólt csendes,
kimért hangon Barthelmy Léon -, micsoda önre nézve ez úrhölgy?
Vavel gróf egy percig sem gondolkozott a
feleleten.
- Ez a hölgy: jegyesem...
A gúnymosoly egyszerre eltûnt az ezredes
arcáról, kísérõinek kardjai visszazörrentek hüvelyeikbe.
- Akkor sietek a megkövetéssel - monda
Barthelmy Léon. - Madame! Fogadja legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg
bocsánatát azon sértésért, amit tudatlanságomban elkövettem. Engedje
legõszintébb hódolatomat e vezeklõ kézcsókban kifejeznem.
S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel
gróf karja körül összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyújtá oda a
bocsánatkérõnek, az hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét
érinthesse, s még a sisakot is levette a fejérõl, s a hóna alá fogta addig.
Aztán kísérõihez fordult, s fedetlen fõvel
így szólt:
- Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy
oktalanul elkövetett sértést õszintén megbánva, azért lovagias készséggel
megkövetést és bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel
gróf? - szólt aztán sisakját feltéve.
- Meg.
- Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. - Semmi
ellenségeskedés. - Fogadja ön legõszintébb üdvkívánatomat. - Önnek pedig,
bárónõ, a vett leckét köszönöm. Rászolgáltam.
Azzal még egyszer meghajtá magát, s
félreállt, jelezve, hogy tiszta az út.
Egész modora oly õszintén lovagias volt,
hogy lehetetlen volt rá neheztelni.
Vavel odanyújtá neki a kezét.
Katalin ismét arca elé rántá a fátyolát, s
durcásan készteté Lajost az indulásra. Nõk nem bocsátanak meg oly könnyen.
Õk elöl mentek az ösvényen, a három férfi
tiszteletteljes távolban kíséré õket.
De e távol mégsem volt elég nagy arra, hogy
az elöl menõk valami beszédet kezdhessenek egymás között.
Mikor hintajukhoz értek, ott találták az
erdõ szélében a három tiszt csatlósait, uraik lovaival együtt.
Vavel grófnak itt kellett várni az utána
jövõket, hogy üdvözleteiket kicserélhessék egymás között. A négy szolgának
látni kellett azt, hogy õk nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak
el.
Mikor Katalin és Lajos ismét fenn ültek a
hintóban, ott szintén nem lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik
ember ott a bakon meghallhatta.
Mennyivel más érzések voltak azok, amik
visszatéret Vavel szívében egymást ûzték. Az álmodó valamit kiáltott, amibõl a
nem alvók is megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a
felébredés után is itt maradjon. Érzé, hogy amit tett, azt joga volt
tenni. Ez a nõ úgy szereti õt, ahogy csak valaha asszony szerethetett. - És
amit Vavel tett, kötelessége is volt tenni. - Õ is szereti azt a nõt.
Nem volt hazugság, amit mondott, csak
retorikai szabadság. „Hysteron proteron.”
Az nem csupán kényszerítõ körülmények által
kisajtolt rehabilitációja volt a megsértett nõi becsületnek: - az igazság volt,
mert érezve volt.
Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá
meg a fogatát, s ott leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a
fõkapuhoz; õ maga bevezette a parkba a bárónõt.
- Mit cselekedett ön? - szólt hevesen a
bárónõ, amint egyedül maradtak.
- Kimondtam azt, amit a szívem érzett.
- Tudja ön, hogy mit tett ezáltal?
- Mit?
- Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással
valaha még találkozzunk, hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk.
- Nem értem ezt.
- Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön
rajta, megértené. Én nem kérdem, hogy e rejtélyes nõ önre nézve mi. De azt
tudom, hogy ön e nõre nézve minden. Ne higgye ön, hogy elég rossz szívû tudnék
lenni, e nõtõl, akit nem is ismerek, elrabolni az õ egész világát. Nem tudok
hazudni. Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogysem
eltagadhassam, amit érzek. De még van a szívem fenekén valami, amit ön
nem látott. Büszkeség. Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytõl, akihez ön
hozzá van láncolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással való
találkozásunkat. Talán egy másikban újrakezdhetjük azt. Kérem, maradjon itt.
Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a kastélyban eltávozásomat;
sietnem kell, míg észre nem veszik. És most arra kérem, ne kísértse meg hozzám
közelíteni; mert amint ön meg akar látogatni, én rögtön elköltözöm errõl a
tájról. És még egyet. Ne mondja ön el annak a hölgynek, akit ez érdekel, hogy
egy rossz órában ki foglalta el a helyét. - Adieu!
Azzal a fátyolát még sûrûbbre vonva arca elõtt, kilebbent a
park ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni látszának, eltûnt a fûzfák
között.
Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban, és bámult a semmibe -
és még mindig ott látta õt.
|