V.
Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott
ismét össze Marie-val. Odáig nem mutatta magát elõtte. Azt hitte, hogy
azalatt el tudja csillapítani annyira indulatait, hogy azok el ne árulják
magukat arcvonásain.
Mégis remegett, mikor összejött a leánnyal.
Hûtlenség tudata bántotta lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét
elajándékoznia. Hogyan mondhatja ezentúl neki: „testestül lelkestül az öné
vagyok!”
A leány magaviselete irányában ez órától
fogva meglepõen nagyot változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott
lenni. Ha õ megszólította, arca felderült; egyébként komoly, tartózkodó volt.
Sejtene tán valamit?
Meg van-e adva az az erõ a magába zárkózott
léleknek, hogy a más lelkének titkait ki tudja találni?
De hátha látott valamit?
Nem történhetett-e az meg, hogy a leány,
attól a vágytól hajtva, hogy Lajos útját kísérje, fellopózott az
obszervatóriumba, s az áruló csõ tudatott vele valamit, ami kezdetet ád a vég
nélküli gondolatoknak?
Vagy arra sem volt szükség? Elég egy
sympathicus léleknek a sugallat, hogy többet tudjon, mint aki a szemeivel
látott?
Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas,
elõzékeny lenni; de meglátszott rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.
Ez estén nagyon késõre adott jelt
csengettyûjével, hogy már lefeküdt, s az érkezõ Lajos széttárt könyveket talált
az asztalon. A leány tanult.
Másnap a szokott délelõtti órában eljött
hozzá Lajos, a sétakocsikázásra felkérni a leányt.
- Köszönöm. Nem megyek - monda Marie.
- Miért nem?
- A kocsizás nekem rosszat tesz.
- Mióta veszi ezt észre?
- Már rég ideje.
Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie,
hogy abban a kocsiban tegnap más ült az õ helyén? Valami ösztön (büszkeség
talán?) azt súgná neki, hogy az a hely el van foglalva már?
- Holnap sem fog ön velem kikocsizni?
- Ha ön megengedi, hogy itthon maradjak.
- Van önnek valami baja?
- Semmi. Csak nem szeretem a kocsirázást.
- Akkor én eladom a lovakat.
- Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek
nincs szüksége rájuk. - Én majd annál többet fogok sétálni a kertemben.
- S ha majd tél lesz?
- Akkor járkálok az udvaron, s csinálok
hóembert, ahogy a parasztgyerekek szoktak.
Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon
jól nem õrizte volna a leányt, hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry
fecsegett elõtte a tegnapi találkozásról az erdõben a három dragonyostiszttel;
de hisz annak még azóta nem volt semmi alkalma Marie-val távolról is
találkozhatni.
Hanem azért mégis az lett a vége a
dolognak, hogy Lajos eladta a lovakat. Potom áron, ajándékképpen vesztegette el
egy helybeli parasztgazdának, s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl
szántani.
Marie-nak pedig minden járása azontúl csak
a virágoskertjére szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.
Ha kiment a kertbe, azalatt a
kertészlegényt eltávolították onnan, s annak a leány visszatértéig más dolgot
adtak.
A kertészlegény fiatalember volt: a Schmidt
családnak legidõsebb sarjadéka, írni, olvasni tudó fiú. Vavel gróf azért
szerette, hogy olyan csendes, szótalan legény volt, nem járt kocsmába.
Meg volt neki parancsolva, hogy azalatt,
amíg az úrhölgy a kertben sétál, õ a park útjain és pázsitjain gereblyézze
össze a lehullt faleveleket. Ott látta õt Marie mindannyiszor.
Egy késõ õszi délután, amint Marie ismét
visszatérõben volt a kertbõl, József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró
vadgesztenyefák lehullt gyümölcsét hárítgatta össze kupacokba, s eközben a
szokottnál közelebb esett ahhoz az úthoz, amelyen a leány végig szokott
haladni.
Schmidtné, mint rendesen, elöl ment, s
annak rendelete volt soha hátra nem tekinteni, amit az nem szegett volna meg
egy világért.
Marie, amint a kertészlegény közelébe ért,
egy pillanatra megállt. E pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most õrá senki
sem ügyel fel. Lajos, kirõl jól tudta, hogy a vizsgáló-toronyból õt folyton
kíséri tekintetével, amíg a kertben sétál, - arra a jelre, hogy õ felveti a
zsebkendõjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át Schmidtnének az
ajtókulcsot. Ez alatt az idõ alatt, amíg odáig leér, õrá éppen nem vigyázhat.
Ez bizonyos.
Hirtelen elhatározta magát.
Amíg a Schmidtné hátra nem tekintve haladt
elõre, õ hirtelen a vadgesztenyefák felé irányzá lépteit, s sietve ment a
kertészlegény felé. Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az
úrnõt egyenesen maga felé sietni látta; akivel neki szót váltania szigorúan meg
volt tiltva.
Marie tikkadt lélegzettel mondá e szókat a
kertészlegénynek:
- Kérem, legyen ön olyan jó: fogja ezt a
levelet...
De alig mondhatta idáig, még a levél jóformán
a kertészlegény kezében sem volt, amint a kastély északi oldalán levõ kis
vasajtó hirtelen fölpattant, s azon elõrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy
vadállat. Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg, s olyat
penderített rajta, hogy az az orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével a
leány kezét fogta meg. A levél mind a kettõjök kezébõl leesett a földre. Azt a
gróf felkapta és a zsebébe dugá, s azzal szótlanul és hevesen elhurcolta
magával a leányt.
(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig
abban a hitben maradt, hogy õbelé egy elátkozott hercegasszony volt szerelmes,
de rajtakapták a félbeszakadt szerelmi vallomásnál, s így nem lett e kész
szerencséjébõl semmi.)
Lajos pedig vitte magával egyenesen a
leányt a tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá. Arca sápadt volt a
dühtõl és ijedtségtõl, hogy félelem volt ránézni.
Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy
fal között, akkor eléje állt a leánynak, s a szemébe nézett vádterhesen.
- Ön levelet akart küldeni valakinek?...
A leány nyugodtan nézett a haragvó arcába.
- Kinek szólt e levél?
A leány szomorún mosolygott, s csendesen
bókolt a szép fejével.
Vavel kivette zsebébõl az elfogott levelet.
Címül ez volt rá írva:
„A szép, jó, kedves szomszédnõnek.”
- Ön Landsknechtsschild bárónõnek akart
írni?
- A nevét nem ismerém, azért írtam így.
Amint a túlsó oldalára fordítá a levelet
Vavel, ott meg a pecséten a leány címerét látta. Azt a címert, amit minden
ember ismer.
Sietett ezt morzsalékká törni.
S aztán elolvashatta, ami belül volt írva.
„Kedves, szép, jó asszonyom!
Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye õt boldoggá; õ nagyon
jó ember. - Én nem vagyok rá nézve senki és semmi.
Marie.”
Amint elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez
csapott Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.
A leány most nem ment oda hozzá, hogy
megkérlelje. Szánakozó tekintettel nézett le rá, és nagyot sóhajtott.
- Hogy õ nekem senkim és semmim! - fuldoklá
a férfi.
- Senki és semmi - suttogá utána a leány csendesen.
Erre Vavel felugrott, s odament eléje: égõ
szemei még könnyeivel teli.
- Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?
Ekkor a leány egész lelki erejével föléje
kerülve, megragadá a férfi kezét, s szólt egész szíve teljességébõl:
- Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön
nekem anyát! Azt akarom, hogy hozzon nekem asszonyt a házhoz, akit én
szeressek, s aki engemet szeressen: asszonyt, aki nekem parancsoljon, s akinek
én szót fogadjak, akinek elmondhassam, ha búsít, ha felvidít valami, s aki
megdorgáljon, ha ostobaságot teszek, s akinek a kezét megcsókolhassam, ha
megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó leánya
leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; - akárhogy bánik velem,
eltûröm tõle, s megáldom az órát, amelyen e házba belépett! Irtózom már az
egyedülléttõl.
- Nem vagyunk-e ketten? - szólt tompa
hangon a férfi. - S nem vagyok-e én is oly egyedül, mint ön?
- S azt hiszi ön, hogy ez az ön márványarca
nem az én lelkemnek a terhe? Ez a vas tekintet, amivel ön a legirtóztatóbb sorsot
tûri, az én legijesztõbb kísértetem. Mindennap látom ez arcot, aki eltemette
magát az én elátkozott sorsom miatt elevenen; ifjan, erõvel, lélekkel gazdagon;
és soha egy mosolyt; soha egy örömsugárt rajta: kifosztva, megölve,
megsemmisítve. És aztán tudnom kell, hogy mindennek én vagyok az oka. Hogy átok
a létezésem annak az egyetlen embernek a fején, aki tudja, hogy vagyok a
világon.
- Az Istenért, Marie! Ki sugall önnek ilyen
gondolatokat?
- Azok az én hosszú éjszakáim! Óh, miket
nem tanulok én abban a mély sötétségben! Ha azt én önnek mind elmondanám! Csak
egyet mondok el belõle. - Nemhiába kérdeztem öntõl egyszer már régen, hogy
milyen az a halál? Fáj-e még azután is valami, vagy vége van vele mindennek? Ha
akkor tovább kérdezett volna ön, mondtam volna valamit. Önök akkor, mikor engem
megmentettek a haláltól, az én nevemet odaadták Botta Zsófiának, aki helyettem
elvállalta az én sorsomat. Nem tudom, mi lett belõle azután. Ha meghalt
helyettem, nyugasztalja meg Isten; s ha élve maradt, magasztalja fel Isten,
hogy tündököljön az én helyemen; - de adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia
nevét; adjátok ide az õ szolgálóköntösét, adjátok ide az Isten szabad világát,
ami az övé volt: hadd legyek Botta Zsófia én, s hadd mossak ruhákat a patakban!
Ha cseréltünk, cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy tudjam
meg, hogy milyen a halál!
Vavel Lajos bámulva hallgatá ez
indulatkitörést. A csendes, szelíd, méla leánynak ez volt az elsõ szenvedélyes
hangja. Maga sem tudta õ azt, hogy ennyire képes. Ekkor ezt mondta neki Vavel
gróf:
- „Madame!” Amiket öntõl hallottam ma,
azokból megtudtam, hogy a kerek föld legnagyobb gyémántja az én õrizetemre van
bízva. - Ezentúl kétszerte jobban fogom önt õrizni!
- Szükségtelen - felelt neki a leány
büszkén. - Ha azt akarja ön biztosítani, hogy megmaradjak ebben a Névtelen
Várban: csináljon belõle otthont; hozzon bele boldogságot. Ha önt boldognak
fogom látni, én is az leszek.
- Óh, az én boldogságom napja is arra vár,
hogy az öné virradjon. Eljön az, szentül hiszem. De a Névtelen Várban ne várjon
ön reá. Tartson bolondnak az egész világ: joga van hozzá; egyedül önnek nincs.
Ha élne még apám, anyám, akiket imádtam, még õket sem bocsáthatnám be ide e
falak közé, hogy titkomat megtudják.
- Egy nõ, aki szeret, el nem árulja azt.
- De ki szeretne engem?
- Aki önt ismeri.
- Honnan ismerne engem valaki?
- Leveleibõl. Nincs-e azokban lefestve
önnek a lelke? képmása? Õneki kell önt szeretnie. És önnek is kell õt szeretni!
Ha én szeretem önöket mindkettõjüket, hát akkor önök hogyne szeretnék egymást?
Csodálatos észjárás!
- Én mindig errõl álmodtam; tehát igaz!
Lajos átérezte, hogyha õ most tettetne és
tagadna, a legméltatlanabb sértést követné el a legkristálytisztább lelken.
Õszintén megmondá utolsó gondolatját.
- És ha lehetõ volna az, hogy engemet
valaki úgy szeressen, ahogy ön arról álmodik: emberi gondolat volna-e tõlem,
még egy harmadik lényt, egy napsugárnak örvendõ lelket eltemetni magam mellé
ide ebbe a magányba, ahol megszûnik minden érintkezés az emberekkel, az egész
világgal? Mert bizony mondom, hogy ki a Névtelen Vár lakójának beállt, annak a
számára ez a ház egy sírbolt, aminek az ajtaja nem nyílik meg elébb, mint a
szabadító angyal trombitaszavára!
- S sokáig fog-e még e trombitaszó magára
váratni?
- Hiszem, - és tudom, - hogy nem sokáig! Az
idõk jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk közelít. Addig tûrjünk és várjunk.
A leány magához vonta a férfi kezét, s
utánasóhajtá:
- Tûrjünk és várjunk. - De most hát adja ön
vissza elfogott levelemet.
- Miért kívánja ezt?
- El akarom most tenni, s aztán elküldeni
az igazi címzetére: - majd mikor az angyal trombitaszava megharsan.
- Aki angyaltársának szabadítására eljön.
Isten engedjen bennünket is kiszabadulni velük együtt, szegény bûnös ördögöket.
- Amen. - És aztán adasson ön egy pohár
bort annak a szegény kertésznek, akit miattam úgy megijesztett. Pedig
csak én voltam a hibás.
- Ave Maria!
Hanem a levelet nem adta neki vissza.
|