VI.

Ez a fölfedezés még szigorúbbá tette Vavel Lajosra nézve a Névtelen vári fogolylétet.

A leányban felébredt az életvágy, a világ utáni holdkór. Az ilyen holdkórosra nagyon vigyázni kell, mert az mindig kiszabadulásról gondolkozik.

Most már Vavel sohasem merte elhagyni a házat. A lovait már eladta; ki nem vihette magával Marie-t, mint azelõtt, amidõn egy órai szabad légszívás volt még mindkettõjüknek megengedve. Az idõ is elromlott. Egy õszi dér megfosztotta a kis kertet virágdíszétõl: csak a chrysanthemumok maradtak meg a virágjaikban.

Hogy valami kárpótlást szerezzen Marie-nak az elvett „szép” világért: azt gondolta ki, hogy egy üvegházat építtetett a számára, abba meghozatta Erfurtból és Harlembõl a legdrágább divatvirágokat, s Józsefnek, kit kertésszé tett a virágházban, gyakran adott megbízást, hogy menjen fel Bécsbe dísznövényeket beszerezni. Azalatt maga ápolta az üvegház növényeit. Itt hát télen is virágok közt sétálhatott Marie, s kedvét találta az egzotikus növényekben, miknek neveit, hazáját, sajátságait megmagyarázta neki Lajos. Úgy látszott, hogy a gróf is nagy virágkedvelõ lehetett valaha: minden külföldi ritka növényt ismert. Tudta, melyiknek milyen földkeverék kell? sok vagy kevés öntözés? árnyék vagy napfény? korom vagy vaspor? s télen hány fokú légmérsék?

A kertésszel csak a virágok elnevezései fölött volt a grófnak többször vitája. Némely híres nevet nem tûrt meg a virágházában. Annak a legújabban divatba jött pompás kínai virágnak, ami egyszerre kedvence lett minden üvegháznak: „Hortensia” név alatt, nem akart helyet adni a növényei sorában, míg a botanikusok igazi tudományos névvel „hydrangeának” nem keresztelték.

Egyszer a télikertbõl, hová a kertész eltávozása után szabad volt Marie-nak egy órára lemenni (onnan nem szökhetett el), egy újon nyílt virággal jött vissza a leány.

A virág meglepõen szép. Kettõs, szétterült kelyhe van; a külsõ haragos kék, a belsõ égszínû, sugár alakú szirmokkal, a kehely közepébõl pedig kiemelkedik öt vastag karmazsinszínû pilis, ami csillag alakban terül szét.

E virágnak alig van valami kocsánya, annálfogva azt Marie gombostûvel tûzte a keblére: éppen a szíve fölé.

Egyenesen Lajos dolgozószobájába sietett vele; gondolva, majd meglepi e gyönyörû új virággal, amibõl az elsõ bimbó ma reggelre nyílt ki.

Meg is lepte, Vavel Lajos kilökte a széket maga alul, mikor a leányt e virággal keblén szobájába belépni látta. - Az a virág éppen olyan volt ott, mint a „légion d’honneur” rendcsillaga. Bámulva nézett rá.

- Hol vette ön ezt a virágot? - kérdé Marie-tól reszketõ hangon.

- Az éjjel nyílt az üvegházban. Menjen le. Még van rajta egy, azt önnek a számára hagytam.

Vavel Lajos szótlanul elhagyta a szobáját, s a leányt is a szobában.

Marie szokva volt már Lajos különc modorához; mely olyan ember elõtt, aki annak az okát ismerte, bátran mehetett volna hóbortszámba; s ott maradt körültekinteni Lajos könyvtárában, aminek az ajtaját az most nyitva feledte.

Az elsõ tekintetre meglepte az, hogy annak a Bertuch-féle szép illusztrált mûnek, amit õ már könyv nélkül ismert, még egy kötete oda van dugva Lajos könyvei közé.

A legkönnyebben megbocsátható kíváncsiság egy leánynál, ha egyszer egy olyan munkának, mely kedvenc olvasmánya volt, még egy eddig nem ismert kötetét fedezi fel valahol, mohón kap utána, hogy ugyan mi lehet még abban: kivált ha e kíváncsiságot még az a tudat is sarkantyúzza, hogy az az egy kötet el volt elõle dugva.

Amint a könyv színezett ábráit sorba lapozgatta, egyszerre az a lap állt elõtte, amin a keblére tûzött virág volt lefestve.

A leírásban el volt mondva, hogy ezt a híres francia természetbúvár, Palissot-Beauvois fedezte fel Észak-Afrika Oware királyságában, s virágainak a légion d’honneur rendcsillagához való hasonlatossága miatt elnevezte „Napoleona imperialis”-nak.

Most már tudta Marie, hogy miért sietett el oly hevesen Lajos. Utánafutott a télikertbe.

Késõn érkezett.

Már akkor Lajos jött vissza az üvegházból, markában hozva az ízekre széttépett dísznövényt.

Dühös volt. Marie csak annyit hallott, hogy a künn ácsorgó kertésznek azt kiáltotta: „canaille”! S azzal az összetördelt növény ágait kihajította a hóra.

Marie visszasompolyodott a szobájába.

De Lajos ott is fel tudta õt találni.

- Hová tette ön azt a virágot? - kérdé a leánytól, s keble úgy fujtatott, mintha mértföldnyirõl szaladt volna utána.

Marie szép szelíden, de egész öntudatos határozottsággal felelt neki:

- Lenyomtattam az imakönyvembe.

A férfi fogait csikorgatta, s felemelt öklei remegtek: a saját fejét kezdte velük ütögetni.

Pedig a leánynak igaza volt. Az õ hazája nagyságának a jelvénye volt az a virág: az õ nemzete dicsõségének csillagait nyílták annak bimbói.

A férfi csak gyûlölni tudott: - a leány csak szeretni.

Lajos megfordult a sarkán haragosan, s otthagyta a leányt szótlanul.

Most már az üvegház is látogatatlan maradt. Kiknél a kedély túlérzékennyé lett, azoknak egy gondolat is elég, hogy õket egy kedvenc hely látogatásától eltiltsa.

Lajosnak nem maradt már egyéb összeköttetése a világgal, mint a távcsövének lencséi.

Még hátravolt, hogy errõl is lemondjon.

Maguk az elemek is ellene esküdtek ebben az évben a Névtelen Vár lakóinak.

A Fertõ tó egyszerre elkezdett szertelenül áradni, minden partján túlöntött, s elborította szerteszéjjel a kaszálókat, az õszi vetéseket, a tanyák, kertek ott úsztak a víz közepén.

E csapás miatt Marie kis virágoskertje is szenvedett. Környéke egészen semlyékessé vált. Lajos ugyan sietett azt nagy költséggel megoltalmaztatni; volt módja benne. Kapuját csak úgy ostromolta a sok munkát keresõ ínséges föld népe, akinek a télire nem maradt a vízár miatt semmi elesége. Nem kergetett el senkit, hanem nekiállította õket töltést hányni, rõzsesáncot fonni az egész virágoskert körül. Úgy megerõsítette azt, mint valami váracsot. Hanem azért azt mondta neki a kertész, hogy mind nem használ neki az semmit, a vízár alulról fog felfakadni, s tavaszra valamennyi díszbokrot ki fogja ölni.

Ez aztán kegyetlenség.

Akinek semmi egyéb öröme nincs a világon, mint a virágos, zöldülõ bokrai, annak az egyetlen gyönyörûségét egy szivacstörléssel elpusztítani! Ez képes az embert istentagadóvá tenni.

Lajos ingerült volt már minden iránt.

- Az én szép casuariáim! - nyögé méltatlankodva.

Marie megfeddte e kislelkûségért.

- Önnek csak a casuariái válnak pusztulásra; de hát az a sok ezernyi szegény ember, akinek a mindennapi falat kenyerét veszi el az Isten csapása, és mégsem szállnak perbe az Istennel!

- Igaz - monda rá Lajos; s még aznap ötszáz forintot küldött tiszteletes Mercatoris uramnak, hogy ossza ki az árvíztõl sújtott hívei között.

Ez a küldemény újra megindította a kettõjük közt félbeszakadt levelezést, mely már hosszú idõ óta szünetelt.

A hálálkodó válaszban egyúttal elõadta a lelkész a mostani ínségnek az igazi okát.

„Az bizony nem Istennek az õ csapása, hanem ember csinálta, ember elnézte hiba. Hanem ilyenek vagyunk mi, föld lakói. Ha valakinek szép búzája terem, azt mondja dicsekedve: íme, ezt én produkáltam; ha pedig selejtes a termés, akkor azt mondja: e bizony csak olyan, ahogy az Isten megteremtette! A Fertõ tó túláradásának okait már régóta fürkészik. Az utolsó tíz év alatt negyvenkétezer hold mívelt termõföld lett vízfenékké, akik azon éltek, koldusokká. Amit a tudósok ki nem bírtak találni, arra rájött egy bolond ember. Lakik itt e vidéken egy mindenhez értõ mester, akit Mester Mátyásnak gúnyolnak, aki asztalos, lakatos, bognár, órás, vincellér, ahogy kívántatik, - ez a múlt évben Gyõr táján a hajóból a Dunába ejtette a bodnársulykát, ami elmerült. Az idén visszakerülve a Fertõ tájékára, megismeri egy hajdani bodnár gazdája kezében az elvesztett sulykot. - Ez az én sulykom! - mondja neki - én ejtettem a Dunába Gyõrnél. - Lehetetlen az - mond a bodnár -, a feleségem itt fogta ki azt a Fertõbõl. - Mégis az enyim; bizonyságául mondhatom, hogy a sulyok fejébe van cövekelve hat darab körmöci aranyam. A cöveket megtalálták, s benne volt a sulyokban a hat arany. Ezért úszott el a víz alatt. De hátravan a csoda nagyobbik fele. Hogyan úszott az a sulyok a Dunából fel a Fertõbe? Ez a bolond emberrel történt anekdota a mi tudós mérnökünket arra a következtetésre vezette, hogy azoknak a vizeknek, amik a Hanság tavaiból az ingó lápföld alatt a Fertõ vizét eddig a Dunába levezették, most felfelé kell folyniok. Valami ismeretlen gát állja az útjokat. Ez az oka az egész veszedelemnek, mely milliókra menõ károkat okoz. Hogy azt ki lehessen puhatolni, az egész Fertõ tó és Hanság vidékét újból fel kellene mérni; mert ami mappát Krieger ezelõtt huszonöt évvel készített e tórul és környékérõl, az már nem is hajaz a mostani alakjához. Új felmérésre van szükség, s csak azután, ha ki van derítve, hol a befolyást gátló akadály, akkor lehet annak az elhárításához fogni. Inzsellérünk megcsinálta a költségvetést, s óriási summa jött ki belõle. Majdnem tizenötezer forint. De ki adja ezt elõ? Tekintetes nemes Mosony vármegye azt tartja, hogy ez a tekintetes nemes Sopron vármegyére tartozik; tekintetes nemes Sopron vármegye pedig abban a meggyõzõdésben él, hogy az tekintetes nemes Mosony vármegyének a kiadása. Márpedig hamarább megtörténhetik az, hogy a Fertõ túláradjon a ruszti hegynek a tetején, mint az, hogy akár Sopron, akár Mosony tekintetes vármegyéknek a domestica cassájában úgy megáradjon a pénz, hogy annak a szélén tizenötezer forint magától kiöntsön. E fennakadáson végtére is segített az Úrnak angyala, akit vidékünk oltalmazójául küldött ide jókedvében: õnagysága Landsknechtsschild Katalin bárónõ, ki is megtudva, hogy a föld népének nyomorúságán segíteni egyedül ez úton lehet gyökeresen, õ maga saját pénztárából felajánlá a megkívántató tizenötezer forintoknak kifizetését az inzsellér számára; mely nagylelkûség annyival nagyobbra becsülendõ, mivelhogy a bárónõnek tudomása volt róla, hogy az inzsellér (ki parenthesisben mondva, amilyen tudományos férfiú a dolgozóasztalánál, éppolyan atrobilosus és rusticus ember társaságban) egykor a bárónõt igen méltatlanul rágalmazta. De õ sokkal nagyobb lelkû, hogysem ilyen tereferére reflektálna. - Tehát mármost annyi praeambulum után »ad rem«! - A tizenötezer forint a szükséges munkálatokra már megvolna. Hanem mármost még egy kitûnõ távcsõre volna szüksége az ingenieurnek, hogy a nagy távolságokat, amik lánccal meg nem mérhetõk, kivehesse. Ilyen pedig belekerülne két-háromezer forintba. Nagyságodnak, mint tudjuk, van egy ilyen telescopiuma. Ezért ugyan az inzsellérnek magának illenék instálni; de õkelme érezvén, hogy amely subscust a bárónõ ellen elkövetett, abban nagyságodat is injuriázta, nem mer a színe elé kerülni; hanem én kérem helyette nagyságodat, hogyha az említett telescopiumot a felmérés idejére nélkülözhetné, azt pro publico bono neki odakölcsönözni ne terheltessék.”

Így szólt a lelkész levele.

Ami ezekbõl a szavakból Lajos lelkében leginkább megmaradt, az volt, hogy Katalinról mendemondákat hurcolnak szét a világban: olyan mendemondákat, amikben neki is része van. S a nõ azzal áll bosszút azért, hogy megszabadítja az ínségtõl az egész vidéket, mely az õ rágalmazásától visszhangzik.

Vavel Lajos másnap elküldte a lelkészhez a maga nagybecsû Savary-féle telescopiumát, azzal az izenettel, hogy ezt a mérnöknek ajándékozza.

Neki nem volt már több szüksége arra.

Becsukta maga elõtt az ablakot, hogy ne lásson ki többet a világba.

A tudós inzsellér aztán hozzáfogott a nagy munkához egész lelke szerint, s télen át a befagyott tavakon keresztül-kasul méregetve, elkészíté az egész Fertõ és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmû volt az. Mikor a kész munkáját elvitte a nagylelkû pártfogónõhöz, bizony nem jutott eszébe, hogy a sáros csizmáját meg kellene elõbb törülni a tornácon a pokrócban; hanem azért úgy megörvendezteté e munkával a bárónõt, hogy az még egy drága brilliántos melltûvel ajándékozta meg e tökéletes munkájáért. - Vavel grófhoz aztán el se mert menni, hogy a telescopiumot megköszönje neki. Attól félt a derék ember, hogy ez is valami ajándékkal fogja zavarba hozni, pedig a bárónõnek sem tudott rá mit is mondani. A vármegyegyûlésen az igaz, hogy mikor referált a bevégzett dologról az inzsellér úr, a sok „mit is mondok”-tul senki sem értette, hogy mit adott elõ; hanem annyi bizonyos, hogy az általa vezetett munka után a Fertõ egyszerre minden oldalán elhagyta az elfoglalt termõföldeket, visszatért a régi medrébe.

Az az egyetlen csatorna, mely a Királytót a Rábcával összekötötte, oly rohamosan zúdította le a Fertõ vizét, hogy amint az egész Hanság ingó lápföldje egyszerre egész tömegével alászállt, a réten emberderék vastagságú szökõkutak lövelltek fel szerteszéjjel, világ csodájára.

Most azután Marie kis kertje is megszabadult attól a veszélytõl, hogy az új tavasszal békalencse ússzék a szép tulipánágyai felett.