HATODIK RÉSZ
A halál a háznál

I.

E délelőtt Vavel Lajost olvasmányai közül Marie keserves zokogása riasztá föl.

A leány úgy jött be hozzá, hogy az arca egészen nedves volt a könnyektől; csak egy pongyola-öltöny volt rajta, s azt is az egyik kezével tartá elöl összefogva, a lábain pedig nem volt más, csak harisnya; a haja meg szétbomolva hullott a vállára, keblére; úgy rontott át Lajos szobájába.

- Mi történt? - kérdé Lajos, ijedten elbámulva.

- Az Istenért! Segítsen ön! Könyörüljön! - zokogá keservesen a leány.

- Mi baja önnek, Marie?

- Hol vannak a gyógyszerei? Mit tud ön a halál ellen.

- Marie! - kiálta Lajos, odaugorva hozzá, s keblére vonva a leányt.

- Nézze ön! Nézze csak: - szepegett a leány, keblébe nyúlva, s reszketõ kézzel vonva elõ ruhafodrai közül - a kis magányos verebet. - Meghal!

A kedvenc zsoltáréneklõ ott feküdt hanyatt a leány rózsaszínû tenyerén, hátrahajtott fejjel, s száját tátogatva; a leány forró leheletével iparkodott õt fölmelegíteni.

- Segítsen rajta! - rebegé Lajoshoz, könnytõl ragyogó szemeit hozzá emelve.

- Mi történt vele? - kérdé igaz részvéttel Lajos.

- Óh, én magam vagyok az oka, hogy meghal. Oda szokott a lábamra repülni reggelenként, mikor öltözködtem; és ma nem gondoltam rá, nem ügyeltem oda, hogy ott repked; egyszer csak azt veszem észre, hogy amint a lábamat letettem a földre, nagyot sikoltott. Rátapostam. (A leány összerázkódott.) Óh, Istenem! Én magam tapostam rá. Én magam öltem õt meg. Szegény kedves kis Dávidomat.

S ismét rákezdte a keserves zokogást.

- Hm! Hogy tud sírni - egy veréb miatt, - akit eltaposott! - dörmögé Vavel Lajos. - Hát az, aki népeket tapos el! És nem siratja meg lábának nyomait, amik után ezernyi halott marad el, agyongázolva! Ön már egy madár halálát sem tudja magának megbocsátani!

- Adjon ön neki életet! - kiálta kétségbeesetten a leány.

A férfi elõvette gyógyszereit, bedörzsölte szeszes életébresztõkkel a kis énekes fejét; vizet csepegtetett a szájába, illó-olajjal kenegette be a szívecskéje táját. Mind a ketten leültek emellett a padlat-szõnyegre, a kis állatot középre véve.

- Már felnyitja a szemeit... - suttogá a leány. - ...Még lábra áll!... Ugye, meg fog élni?

A kis énekes még egyszer összeszedte életerejét, szárnyai repdesni kezdtek, félig futva, félig repülve odasietett úrnõjéhez, s aztán elbújt annak a selyemköntöse fodrai alá.

- Hozzám sietett! Pedig én gázoltam rá! - rebegé a leány, s aztán óvatosan, gyöngéden szétbontá ruhája szárnyait, hogy rátaláljon az odamenekültre.

A kis énekes meg volt halva.

Most már nem sírt a leány, mikor látta, hogy vége van, csak mély szomorúsággal tekinte kis halottjára, a földön ülve, s a fejét bólingatta csendesen.

...Nem lesz már, aki engem reggelenként felköltsön énekével... - suttogá magának - ...nem csókolgatja már sorba az ujjaim hegyeit... nem pöröl velem, mikor öltözködöm... nem lopkodja el csészémbõl a kalácsdarabkákat... üresen fog állani a kalitkája.

- Majd szerzek önnek másik madarat, éppen olyan kedveset, mint ez volt - biztatá õt Lajos.

- Ne hozzon ön nekem másikat - monda Marie. - Akit én szerettem, annak a helyébe nem tudnék én tenni egy másikat, hogy azt szeressem. Hiába volna az szép is, okos is, kedves is, csak azt gondolnám mindig: az az elmúlt volt az igazi.

S azzal fölvette a holt madarat, és megcsókolgatá.

- Jó lesz talán, ha kitömetjük? Henry ért hozzá - mondá Lajos.

- Oh, azt nem engedem. Hogy szegény Dávidomat kényszerítsék ott állni mereven egy darab fához kötve, s nézzen reám üvegszemeivel, mikor már énekelni nem tud; s csaljam magamat azzal, hogy õ még megvan: odakészítsem eléje az ételét, s várjam, hogy lerepül érte. Nem kell kísértet a szobámba. Majd eltemetjük õt a virágoskertemben. Tudok egy jó kis magányos zugot ottan. A gyeppad mellé, ahol pihenni szoktam. Egy orgonafa tövébe. Ott hadd nyugodjék csendesen. Csináltatok neki szép sírkövet márványból. Felíratom rá aranybetûkkel: itt nyugszik az én Dávidom, s azután meglátogatom mindennap.

Azzal begöngyölgeté kis halottját az öltönye szélébe, s elvitte magával.

Azután csinált neki koporsót két csigateknõbõl, szemfödélnek felszabta számára a brüsszeli csipkéjét, fekete fátyolból gyász nyakfodrokat varrt Phryxusnak, Hellének: a négy macskájának fekete szalagot kötött a nyakába, s magával vitte õket délután a temetésre: ez volt a gyászkíséret. Lajost nem hítta el. (Az orvost nem szokás a temetésre invitálni.) De mégis jólesett neki, mikor a kertbe leérve, a mondott helyen, a gyepágy mellett már megásva találta a kis sírgödröt. Ez Lajos munkája volt bizonyosan.

Azután mind a hat kísérõnek, a játszótársaknak kellett egy hantocskát gördíteni elhunyt jó barátjuk koporsójára, a felhantolást maga végezte el Marie.

Majd eszébe jutott neki, hogy olvasta õ valahol, hogy akit eltemetnek, afölött énekelni is szoktak valami halotti dalt.

Gondolkozott, gondolkozott; végre eszébe jutott egy, azt lassan dúdolva elénekelte:

„Allons, enfants de la patrie!
Le jour de gloire est arrivé.”

Õ „ezt” a dalt hallotta egyszer sok embertõl énekeltetni, mikor „valakit” temetni vittek.

Azt hitte, az halotti dal.

Azt is kedvesen vette, hogy néhány nap múlva ott állt a kis sírkõ a halom elõtt, azzal a felirattal, amit õ szánt a kedvencének, s a sír rámába volt foglalva, ahogy az evangélikusoknál szokás, hogy aközé virágot lehessen ültetni. Azokat õ maga saját kezével ültette oda, s mindennap lejárt maga megöntözni.

Pedig hát halálból, temetkezésbõl nem jó játékot csinálni. Az a csendességszerzõ angyal azt találja mondani: „úgy? ha én tinektek olyan nagyon tetszem, majd igazán eljövök!”

Amióta Lajos folytonos házifogságban tartotta magát, hogy mégis valami testmozgást szerezzen, azt találta ki, hogy Henryvel mindennap gyakorolta magát a kardvívásban. Henry csakugyan vívómester volt valaha. - A várlak egyik földszinti termében, ahonnan a kardcsattogás nem hallatszott fel Marie szobájáig, szoktak naponkint kétszer összejönni, s ott azután barátság fejében úgy összevissza verték egymást (mert plasztront nem használtak), hogy ütésfoltoktól, veres daganatoktól tele volt a testük. Henry olyanokat vágott gazdáján, ha az fedetlen nyílást hagyott, mintha ellenség volna. Úgy is kellett. A vívás után dicsekedtek egymásnak a kapott vágások nyomaival; elállították a vérzést árnikás vízzel, s azzal ismét helyreállt az úr és szolga közötti viszony.

Egy reggel hasztalan várta Henryt a gróf a vívóteremben. A rendes óra már jól elhaladt, s vívótársa mégsem érkezett. Azalatt töltötte az idõt a szélpuskával a céllövöldözésben. Annyira vitte már, hogy húsz lépésnyirõl kapásra kilõtte a coeur-ászból a szívet. Végre megunta a várakozást, s maga indult el Henryt fölkeresni.

A komornyik lakása földszint volt, Lizetté, a szakácsnõé mellett. Lizett csakugyan felesége volt neki.

A gróf a folyosóra nyíló ajtón akart bemenni, hanem azt zárva találta. Azt hitte, Henry a feleségénél van. A konyha felé került.

A konyhában már kinn volt Lizett, s az ebédet készítette.

Csakugyan oly szertelenül elhízott személy volt az a nõ, amilyennek Vavel gróf állítá. Fájós lábai miatt nem mozoghatott, s emiatt még kövérebb lett.

Széles, gömbölyû arca semmiféle indulatkifejezésre nem volt már alkalmatos. Az már, ha sírni akart is, csak nevetni tudott.

- Hol van Henry? - kérdé a gróf.

- Odabenn van az ágyán.

- Miért van bezárva a külsõ ajtaja?

- Mert nem tud fölkelni, hogy kinyissa.

- Hát mi lelte?

- Azt hiszem, hogy megsimította a guta.

S azt olyan flegmával mondta, mintha csak elrontott pástétomról volna szó.

Vavel nem kérdezett többet, hanem sietett Lizett szobáján keresztül Henryébe.

Az öreg ott feküdt az ágyán, s a szája és a fél szeme erõsen félre volt húzódva.

- Henry! - kiálta Vavel, odasietve hozzá. - Te rosszul vagy!

- De majd mindjárt egészen jól leszek.

- Nyújtsd ide a kezedet.

- Nincsen kezem.

Lajos felemelte a beteg kezét, s üterét vizsgálta.

- Nagyobb bajod van, mint hogy én bele merjek kontárkodni a gyógyításába. Elmegyek magam orvosért.

- De az nem mer többet idejönni. Nincs is nekem rá többet szükségem, hogy fel segítsen ülni a nyeregbe. Rajta ülök már a Szent Mihály paripáján. A két lábam ott van a kengyelben. Csak a nyelvem jár még; de az is nagyon furcsán forog.

- De tenéked nem szabad, nem szabad meghalnod! Nem szabad! - kiálta indulatosan Vavel. - Hát nem tudod, hogy neked kötelességed itt maradni velem?

- Hiszen alkalmasint itt maradok; csakhogy nagyon hallgatag ember lesz belõlem. Az éjjel egy fényes ruhás hölgy jelent meg elõttem, s az azt kérdezte tõlem, hogy készen vagyok-e õt követni. S mire fölébredtem, nem bírtam megmozdulni.

- Mi lenne belõlem, mi lenne Marie-ból, ha téged elvesztenénk?

- Azon búslakodom magam is legjobban. Ki fogja a helyemet kipótolni önök körül? - Azt hiszem, a Schmidtéknek van egy katonaviselt fiuk, az jó lenne a helyembe. Vagy az a féllábú rokkant vitéz, akinek a báróné masinalábat csináltatott. Hiszen már nem kell lovakkal bajlódni. A ház körüli munkát az biz elvégezhetné.

- Ejh, mit ház körüli munka! Te nekem az vagy, ami a katonának a fegyvere. Te vagy a házamon a bezárt ajtó. Te vagy a gondolataimnak az õre. Te vagy az egyetlen barátom, ebben a hajótörés kietlenében.

A szegény öreg szolga mosolyra akarta igazítani eltorzult arcát.

- Nem is magamat sajnálom, hanem önöket. - Én bizony Isten megérdemlem már, hogy nyugalomra térjek. Húsz esztendõt szolgáltam le a katonaságnál, húszat az én uraimnál, huszonöt esztendei kapitulációt töltöttem el a Lizettel, tizenhatot a bujdosásban: ideje, hogy quietáljak. Elvesztettem már mindent, s nem reménylek már semmit. Tudom, hogy mi ért. Guta ütött meg. Nem hiszek semmi orvosban. Tudom, hogy meg kell halnom.

Vavel Lajos úgy járt, mint sok tudós ember, mikor megszorul a nagy válságban. Felmondott a tudományának, s odamenekült a csodatevõ kuruzslóhoz.

- Te Henry, én hallottam hírét itt a környékben egy vajákos asszonynak, ki csodaszerekkel, kancsérolással kigyógyított sok gutaütöttet. Azt elhívatom hozzád.

Az öreg szemeibe könnyek gyûltek e szóra.

- Óh, édes, jó uram. Ugyan hogy tenné ön azt már? A tudós, a nagy bölcs, aki annyi könyvet kitanult, hogy mondaná azt egy ostoba boszorkánynak: jer ide, segíts; én nem tudok semmit, te tudsz mindent; az én könyveim tele vannak hiábavalósággal, hanem a te ujjaid hegyében ott a halál elleni segítség. Hogy alázná ön meg így magát! - Nekem nem kell se orvos, se kuruzslónõ. - Hanem valamit mégis kívánok.

- Mi kívánságod van, Henry?

- Tudom, hogy meg fog ön érte haragudni, de mégis elmondom; hisz egy haldoklónak csak szabad elmondani, ha valamit nagyon óhajt. Egész életemben nem alkalmatlankodtam vele: amióta önt szolgálom, és még valakit.

- Mi az?

- Lelki vigasz.

- Lelki vigasz?

- Az utolsó vigasz egy haldokló embernek. - Bûnös voltomat hová tagadnám el? Vétkeim sokasága fejem fölé szaporodott. És én már tizenhat esztendõ óta nem gyóntam meg. Most a végsõ számadásnál vagyok. Egész adósságomat magammal vigyem-e a másvilágra? Hívasson ön nekem - papot.

- Henry! Az lehetetlen.

- Az Isten szent nevére kérem!

- Lehetetlent kérsz!

- Az Istenre és minden szenteire könyörgök önnek: legyen irgalommal szegény öreg szolgája iránt. A pokol rémületeit érzi egész lelkem. Az örök tüzet látom magam elõtt és annak vigyorgó ördögeit. Úgy ül valami a szívem fölött, mint a szikla.

- Ne légy gyermek! - kiálta a haldoklóra haragosan Vavel. - Mit rémíted itt magadat képzelõdéseiddel? Hát a katonát, aki a csatában elesik, ki gyóntatja meg, ki oldja fel bûnei alól? Gondold, hogy katona vagy, s ágyúgolyó sodort el.

- Talán ha a csatazajt hallanám, az elfojtaná lelki félelmemet; oh, de ebben a nagy csendességben minden iszonyú gondolat elõvesz. Eszembe jut minden, amit vétettem valaha: sorba állnak elejbém bûneim, mint egy hadcsoport, ami mustrálásra vár, hogy nevén szólítsák: „itt vagyok!”

- Hagyj fel ez örült agyrémmel! Hová gondolsz? Papot akarnál hívatni magadhoz, hogy elmondd neki: az én nevem nem az, aminek mindennap mondtam magamat; hanem ez és ez: én nem vagyok csendes, szolgálattevõ ember, aki abban fárad, hogy apró uraknak a lábtyûit sártól megtisztogassa: hanem vagyok a bibliai egyszarvú, aki azon törekszik, hogy a hatalmasok fejét beletapossa a sárba. S aztán elmondanád neki sorba a titkokat, amik lelkedet nyomják? Elmondanád: én csaló voltam; egy napon, mikor az uramat és családját elfogták a forradalmiak, hogy megöljék, én a saját leányomat öltöztettem fel az õ leányuk ruhájába, hogy az igazit megmentsem a halálveszélytõl. A magamét hagytam a veszedelembe menni, s az uramét megõriztem, rejtegettem, elfutottam vele. A magam leányát kiadtam királyleánynak, olyankor, mikor mint a szarvasokra, úgy vadásztak a királyokra és az õ ünõikre, s a királyleányból csináltam szolgálót, akit futni hagynak. Hamisítottam keresztlevelet, okmányokat, útleveleket, hogy õt megszabadítsam ellenségei kezébõl. Rablógyilkos voltam. Mikor az uram kincseit szállították az elkobzók, társaimmal együtt megrohantam õket; kettõt megöltem közülök, s a kincseket elragadtam a megszabadított gyermek számára. Hamis tanúbizonyságot tettem, hamisan esküdtem, hazudtam mindennap, hogy õt betakarjam üldözõi elõl.

- Úgy van. Mindezt cselekedtem - hörgé a haldokló.

- S azt hiszed te, hogy ezt szabad neked halandó embernek fülébe megsúgnod?

- Ki kell békülnöm Istennel.

- Henry! Ha te tudnád, hogy ki az az Isten! Nem rettegnél tõle. Ha te ismernéd õt kegyelmességének és szeretetének kimondhatatlan nagyságában, ha tudnád azt, hogy õ, aki forgatja a napok és világok százezreit egymás körül, hogy azok soha össze ne ütközzenek, s aki megtanítja a férget õsszel, hogyan temesse el magát, hogy tavasszal feltámadjon, s aki intézi az embernek a sorsát, aki a napok és férgek között áll: nem rettegnél színe elé kerülni e szóval: „Uram, elküldtél, visszahívtál: Tõled jöttem el. Hozzád jövök vissza, s ami e kettõ között esett, azt te tudod!”

- Önnek nagy lelke van, egész az Istenig felér. Ön bejárta az egeket, a csillagokat, tudja, hol kell õt keresni. Ön maga is odatalál már hozzá. De mit tegyek én, az én parányi kis lelkecskémmel, aki, ha belõlem kiszáll, ott marad, vakon, süketen, némán, tudatlanul, nem találva az utat, merre menjen. Nekem kalauz kell. Nekem kell valami vékony fonál, aminél fogva megkapaszkodjam, hogy le ne hulljak a mélységbe. Nekem kell valami jel a homlokomra, amirõl rám ismerjenek a másvilági õrtállók. Félek, rettegek. Gyermek vagyok, aki a sötétben eltévedt, s rémek huhogását hallja. Óh, én nagy, nehéz bûneim!

- Neked nincsenek bûneid! - kiálta Vavel türelmetlenül. - Esküszöm neked ön lelkem nyugodalmára, hogy aminek terhe alatt nyögsz: az nem bûnöd, hanem erényed. S ha van még másvilág, s a másvilágon emberi szó és emberi gondolat, s ha van hang, mely az emberhez kérdést intéz, s van arc, mely a formájára termett arcnak szemközt néz; felelj meg neki biztos hittel: „igaz: vétettem sok parancsolatod ellen; de erény volt minden vétkem, mert egy angyalodnak megszabadításáért követtem el azt!”

- Nem tudok én ily fennyen beszélni, s ha tudnék is, nem mernék ott!

- Nem is szükség, fel van az jegyezve annál, aki minden szívbe belát, s nem szorul õ se a te mentségedre, se a te papod abszolúciójára, hogy paradicsomába bebocsásson.

A haldoklót mind nem nyugtatá ez meg. Arcát a pokol félelmei még jobban eltorzíták, mint a halál keze. Szemei rémtûzben égtek.

- Óh, Uram, irgalmazz! Szent atyám, kegyelmezz! El fogok kárhozni. El kell kárhoznom.

Vavel most már kijött türelmébõl.

- Hát kárhozzál el! Az is kötelességed! Ha a pokolba vagy küldve: eredj oda! Mikor kezet adtál nekem, azt mondtad: „gazember, aki áruló!” - Nem fogsz árulóvá lenni!

Azzal felkelt a haldokló ágya szélérõl, s az ajtó felé ment, ott hagyva õt magára.

Mikor már a kilincset megfogta, ismét visszanyerte érzõ szívét, megfordult, visszatért hozzá, s aztán kezébe fogta azt a tehetetlen, jéghideg kezet.

- Öreg bajtárs! Vén fegyvercimbora! Hát haraggal válunk-e el egymástól? Hát nem bízol-e már bennem többé? Halld csak, öreg barátom, mit mondok! Hát most te mégy el elõre, kvártélyt csinálni. Aztán majd én következem. Ha egyszer én odaérek a mennyország kapujához: mielõtt belépnék, az elsõ kérdésem az lesz szent Péterhez: „Itt van-e az én jó, öreg bajtársam, a becsületes, erényekben gazdag Henry?” s ha arra azt mondja a szent kapuõr, hogy „nincs biz az! mert az odalenn van a souterraine-ben”, akkor azt mondom neki, hogy „no hát köszönöm a barátságot öreg; de nékem az olyan paradicsom, ahonnan az én Henrymet kizárták, nem kell! megyek le hozzá én is a pokolba, s egy társaságban leszek vele!” Isten engem úgy segéljen!

A szegény, nyomorult útrakészülõ még nevetésre akarta kényszeríteni rángatózó arcát. Ez már tetszett neki. A kezével nem vonhatta közelebb Lajos kezét, de a fejét még oda tudta erõszakolni, hogy vonagló ajkaival megcsókolja azt.

- Igen, igen! - rebegé, s most már ragyogni kezdtek a szemei; - de ketten se maradunk ottan sokáig; - majd jön utánunk egy harmadik; - s az mind a kettõnket kikönyörög onnan.

Lajos homlokára ütött a tenyerével.

- Hogy ez nekem nem jutott eszembe! - Várj, öreg, rögtön visszatérek. Papot nem hozhatok hozzád; de hozok ide egy angyalt.

Lajos sietett fel Marie-hoz.

- Ön könnyezett! - szólt a leány megdöbbenve. Megismerte Lajos szemeirõl, hogy az sírt.

- Igen, Marie; most az én magányos verebem haldoklik. Elveszítjük a szegény Henryt.

- Óh Istenem! - Milyen egyedül maradunk.

- Az jut önnek az eszébe ugye, hogy ez már boldog: elhagyhatja ezt a sírboltot.

- Igaz. Embert nem tudok megsiratni, ha meghal: csupán az apró kis állatocskákat. Nagyon ostoba vagyok, vagy nagyon rossz szívem van.

- Az nem azért van, Marie. Hanem mert a kis állatnak a halállal vége van, az embernek pedig azzal kezdõdik a megdicsõülése.

- Nem láthatnám még egyszer a jó Henryt?

- De éppen azért jöttem önhöz. Az ön látása õt idvezítené. Hozza el az imádságoskönyvét. Keresse ki benne a haldokló ember imáját.

- Óh, azt tudom én könyv nélkül.

- Könyv nélkül? Marie!

- Megtanultam azt.

- De hát minek tanulta azt meg?

- Hát az ember nem tudhatja, hogy lesz-e mindig imakönyv a közelében!

- Kitõl tanul ön ilyen gondolatokat?

- A széltõl, mikor az ablakon befúj, a gyertyától, mikor lobog, - és öntõl, mikor hallgat...

...Lajos levezette Marie-t a haldoklóhoz.

A leány elsõ dolga az volt, hogy Lizettet elparancsolta a tûzhelytõl. Menjen a férjét ápolni. Ma nem lesz ebéd. Az éhséget elverni van kenyér és gyümölcs.

A szakácsnõnek el kellett oltani a tüzet, s a szobájába vonulni.

Hanem arra nem volt rábírható a jó Lizett, hogy Henry szobájába menjen.

- Nagyon csúnya szegény. Irtózom tõle. S úgysem tudok rajta segíteni.

Nagyon érzéketlen volt a kövér Lizett s ez jó tulajdonság volt ahhoz a feladathoz, ami neki jutott.

Marie és Lajos bementek a beteghez.

Henry arcán valami csodálatos ragyogvány derengett át, mikor meglátta a belépõ leányt.

Mint egy tünemény, mint egy álomlátás, suhant az oda ágya fejéhez, s gyöngéd kezével végigsimítá a haldokló hû szolga arcát.

E kéz érintésétõl becsukódtak annak a szemei.

- Nevet õ most? - suttogá Marie Lajos fülébe, a torzarcra tekintve.

- Majd mindjárt komoly lesz.

- Henry, jó Henry. Akarod, hogy imádkozzam veled?

Azzal odatérdelt az ágya elé, s kinyitá az imakönyvét, nem azért, hogy olvassa az imát, mert hisz könyv nélkül tudta azt, hanem hogy ne lássa maga elõtt azt a félelemidézõ arcot.

S mondta elõtte halkan, kenetteljes hangon azt a szép imát, amit a jó père Lacordaire szerzett a másvilágra utazók számára: megvárva, míg az utána mondja.

Henry nyelve mind lassabban, mind nehezebben dadogta utána a malasztteljes igéket.

Azután még egy Úr imáját: Mi atyánk az égben!

Még Vavel Lajos sem tagadhatta meg magától, hogy egyik térdét meg ne hajtsa arra a székre, melynek támlányára dûlt könyökeivel, s büszke szkeptikus homlokát meg ne alázza, amíg imádkoznak.

„Amen.”

Mikor az imakönyvbõl föltekintett Marie, már akkor Henry nagyon komoly ember volt. A torzvonások az arcról, a redõk a homlokról elsimultak - egészen.