II.

Még aztán nem elég a szegény jámbor embernek az, hogy meghal: a nagyobbik gond az, hogy hogyan temettesse el magát. Szerencsére ez már nem az õ gondja.

Fertõszegen nem volt római katolikus temetõ, a szomszéd helységbe pedig szekéren átszállítani a halott embert annyi volna, mint minden jövõ esztendõben elõfordulható jégverésért magára vállalni a felelõsséget: annálfogva Lajos azt tette, hogy egy rábcai dereglyét fogadott fel, s azzal a Fertõ taván keresztül (annak nem árt meg a jégverés) szállíttatta a koporsót egy átelleni faluba, ahol aztán megejthetõ volt a temetés.

Ott a Hanság zsombikjai között senki sem fog utána járni, hogyan került ide az az idegen név a többi sírkeresztek közé.

Most azután még ridegebb lett az élet a Névtelen Vár lakóira nézve.

Vavel Lajos egyetlen utolsó barátját veszté el, s most már az élet mindenféle apró gondja is az õ nyakába szakadt.

Megkísérté valami szolgálattevõ személyt fogadni a házhoz.

Elfogadta a Henry jóakaratú, elõrelátó tanácsát; azt a masinalábú hadastyánt fogadta a házhoz, akire nézve bizonyosan jótétemény lehetett, favágás és koldulás helyett jó fizetésbõl, gazdag konyhán, dolog nélkül élni. Mert ott ugyan egyéb dolga nem volt, mint a ruhákat kitisztítani, amik sohase voltak porosak vagy sárosak; a bútorokat letörülgetni s a Schmidtéktõl átvenni, amit hoztak, felvinni a konyhába Lizettnek, s Lizettõl megint lehozni, s kiadni, amit az a Schmidtéknek küldött, az érkezett hírlapokat az asztalra letenni, s az ételeket a konyhából az elõszobába felhordani.

Hanem a féllábú hadastyán nem állta ki ezt a dicsõséget két hétnél tovább. Akkor levetette a libériát, s visszakéredzkedett a szomszéd kastélyba, a bárónõ udvarába. Azt mondta, hogy ott nem maradna az egész Névtelen Várért egy esztendeig, ahol egész nap senki se szól egy szót is. Még a szakácsnõ se nyitja föl a száját soha, s az ember éjjel-nappal nem tudja, hogy lakik-e még valaki abban a kastélyban. Meg kell neki ott gárgyulni. Inkább visszament fát fûrészelni öt garas napszámért.

A bárónõ megtudva azt, hogy a gróf ismét cseléd nélkül maradt, rögtön átküldé hozzá egykori védencét, a Sánta Laci kisfiát, aki már jártas volt a kastélyban. A fiú már akkor lehetett tizenkét éves, apró szolgálatokra használható.

Lajos tiszteletes Mercatoris uramat kérte fel, hogy köszönje meg nevében a bárónõnek ezt a gondoskodást. Rá nézve csakugyan legalkalmasabb cseléd lehetett az, aki az egész helységben senki házánál sem szívesen látott vendég; akinek nincsenek játszópajtásai, s aki eddig is hálára van õiránta lekötelezve. Különben is igen jóindulatú, okos fiú volt és nagyon hallgatag.

Vavel Lajos alakja a haldokló szolgával folytatott párbeszéd után kezd kidomborodni az õt körülhomályló ködbõl. Csak Fertõszeg és vidéke számára volt õ érthetetlen különc: igazi szerepe belejátszott a világtörténetbe.

Két vezéreszme töltötte be egész lelkét: egyik a rajongás egy magas eszményért, mely, amidõn egy bûbájos leányalakban találta megtestesülését, az imádásig emelkedõ földöntúli szerelmet csatolta hozzá. Mindaz az érzés, amivel egy mély kedélyû férfi át tudja ölelni hûséges szeretõjét, egyetlen leányát, királynõjét és védszentjét, õnála ez egyetlen nõalakra volt halmozva: aki tûr, lemond, megbocsát, szeret: aki nemzetét, mely õt eltaszítá, mely õt üldözi, még számûzetése siralomházában is imádja; s aki megsiratja a megölt madarat, akire véletlenül rátaposott.

A másik vezéreszméje lelkének volt az ellenkezõ indulat; a tengermélységû gyûlölet azon óriás iránt, ki országokat átugró léptekkel járta keresztül-kasul a világot, csonthalmokkal, temetõkertekkel jelölve meg minden lépte nyomát, a titánalak, aki lábzsámolyul használta az idegen trónokat, s istenné tette magát egy világrész fölött.

Ez a szenvedélye a Névtelen Vár lakójának nem volt magánõrjöngés: el volt az terjedve egész Európa-szerte, s Vavel Lajosnak volt azokkal összeköttetése, akik abban osztoztak; bárha nem is volt sejtelme mindannyinak létezésérõl.

Az Európában történtekrõl ez idõ szerint csak az angol hírlapok útján lehetett tudomást szerezni. Az egész szárazföldön el volt kobozva a szabad szó. Írott levélre, postára csak meggondolatlan ember bízhatta a titkát. Vavel Lajos hollandi bankárja által nyerhetett csak értesülést azokról, amiket meg kellett tudnia. E levelezés igen furfangosan folyt. A bankár, akinek neve Van der Valk, szenvedélyes tyúktenyésztõ volt. Ugyanaz volt Vavel Lajos is. Idõközönként a bankár küldözött Vavel grófnak gondosan, skatulyába, gyapot közé elrakott tyúktojásokat, híres tenyészdéjébõl. Darabja került 5-10 frankba. De azokban Vavel Lajosnál sohase lett csirke; mert azokat õ rögtön megfõzette keményre, és aztán feltörögeté. S az drága csemege lett volna; de még drágább volt, mint olvasmány. Az elküldõ a maga tudósításait pokolkõoldattal a tojás külsõ héjára írta fel, ami a tojáshéjon átszívódott, s láthatatlan lett. Mikor aztán forró vízben a tojás megkeményült, a külsõ héj lehántása után ott volt látható az írás a belsõ hártyán. Ez volt az õ titkos levelezésének módja.

Így értesült az elégedetlenségrõl a mindenható ember ellen. Tudomása volt a philadelphok klubjának terveirõl, mely a francia hadsereg soraiban számlált nevezetes tagokat, tábornokokat és közlegényeket. Tudomása volt a francia fõtisztekrõl, kik idegen császári királyi sereghez jöttek kardjukat felajánlani tulajdon gyûlölt császárjuk ellen. Elõre megtudta a fekete légió keletkezésének vajúdásait, - a francia nép zúgolódását a rettentõ vérpazarlás ellen, s a diplomácia örök zsibongású fondorlatait; a koalíciók elõrevetett árnyékát s az indulni kész hadseregek eltitkolt lépésrobaját.

S õ ott a Névtelen Várban hallgatott, figyelt, és várt a maga jelszavára.

Mikor a jelszó hangzani fog, akkor szabad csak neki elkiáltani: „Itt vagyok!”

És amellett azt is tanulmányoznia kellett, ami azon a földön történik, ahol a lábait megvetette.

Ehhez két közege volt: az egyik a fertõszegi lelkész, Mercatoris, a másik az ügyvédje, aki Pesten lakott. Mind a kettõvel folytonos levelezésben állt; személyesen azonban a lelkésszel sohasem beszélt, az ügyvédjével pedig csak egyszer, akkor mikor az mint patvarista, véletlenül botlott be, a principálisát kísérve, a Névtelen Várba.

Ez utóbbinak a neve nem fog elõfordulni történetünkben. Késõbb jól ismert hazai tudós lett belõle, kinek naplója, amit múzeumunk õriz, sok felvilágosítást ad arról a korról, melyben történetünk lefolyt. Õ maga a többek között arról lett nevezetes, hogy a világ minden nyelvét a magyarból származottnak tüntette fel, s adataival bebizonyította, hogy Ádám õsapánk is magyar volt, és csupán e nyelven beszélt; nem is lett volna oka más nyelven is beszélni, miután az ördögök (tudvalevõleg idegenek) csak késõbb származtak be a paradicsomba. De Éva anyánk már tudott németül; mert különben a kígyóval hogyan diskurálhatott volna?

Lesznek, akik ez egy vonásból is kitalálják, hogy ki volt.

Az egész népet, mely között lakott Vavel Lajos, e két levelezõjének az irataiból ismerte meg. (Ha nem akarjuk az ismeretség közé számítani még Sátán Lacit, a rablót s Mátyást, az ezermestert.) Ezen az úton pedig nagyon egyoldalú ismereteket szerzett. A lelkész csendesen szemlélõ bölcsész volt, a megtörtént dolgok védelmezõje, akinek adatai után a magyar népnél békeszeretõbb, nyugodalmasabb faj nem létezik a világon. A fiatal jogtudós ellenben zúgolódó jellem volt; tele panasszal a fennálló rendszer ellen; iróniája nem kímélte az ország sorsára befolyó nagyokat, a nemzeti féltékenység, a nyomás érzete kirítt minden sorából. Vavel azt képzelte, hogy az egész nemzet hangulatát tolmácsolja az ifjú tudós; pedig az csak egy igen kicsiny, a nemzettömegbõl kiemelkedõ társcsoport eszmejárása volt. Ez a kis csoport mind elfért még egy-egy jó barát magányos szobájában, s összejöveteleire legalkalmasabb helynek találta a Pestrõl Budára átvezetõ hajóhíd járdáját. Ott szülemlettek a merész, elérhetetlen célok után törekvõ gondolatok élénk eszmecserékben, mely célok között a legtávolabb esõk voltak azok, hogy magyar színészeknek szabad legyen Pesten játszani nem böjti napokon is (szerdán és pénteken), mint eddig, s hogy egy szépirodalmi folyóiratra miként lehetne engedélyt kicsalni a Helytartó Tanácstól? - De mikor az ilyen kicsiny dolog is elég arra, hogy a betöltetlen vágyat elmérgesítse gyûlöletté.

Vavel Lajos arra a következtetésre jutott fiatal tudósa levelei nyomán, hogy ez az ország az õ ellenségét mint szabadítót várja, s a legjobb esetben közönyösen fogja nézni, hogyan dulakodik két vetélytárs egymással, akik közül egyiknek sem kívánja a gyõzelmet.

Az országgyûlés megszavazta ugyan az újoncilletményt (õt ott is a „távollevõk követe” képviselte), de azt az újonchadat nem azokból válogatták, akik egy hazáért, egy eszméért lelkesülve indulnak a harcba; hanem toborzás útján. Kiválasztották nyolcával a huszárok közül a legnyalkábbakat, akik legjobban járták a „verbunkost”, akik legjobban gyõzték az ivást, s azokat sorba járatták városrul városra. Az utcák szegletein, a közsétányokon, a kocsmákban, a sokadalom közepén rákezdték a délceg táncot a huszárok (bakancsost sohase látott senki toborzani); a cigányzenére, a víg sikoltozásra odacsõdült a legénység; aki hallgatott a szép, biztató szóra, azt körülölelgették, jó pajtásnak hítták, a többit megtette a bor. Mikor már a legény a huszár tenyerébe belecsapott, mikor a huszárcsákót fel hagyta tenni a fejére cserébe a maga süvegéért, ami a huszár fejére vándorolt, az annyi volt már, hogy „felcsapott”, s reggelre a hátán volt a „borjú”, akinek a népdal szerint a mészáros elvágta a négy lábát, s most az nem tud járni, szegény bakancsosnak hátán kell hordani. Ami így szép muzsikaszóval össze nem került, az kitelt a „senki fiaiból”. A városban összefogdosták a dologkerülõket, sehonnaiakat, a falvakban a kisbírák elpányvázták az árva fiúkat, akikért senki se sír, ha elviszik. A népdalok teli vannak a verbunkos korszak emlékeivel:

- „Katona vagy rózsám, az lettél,
Nekem ugyan nagy bút szereztél.”...

- „Gyere pajtás katonának.
Nem megyek én, mert levágnak.”

- „Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Mindig van annak halottja.
Éjjel-nappal sirathatja.”

- „Huszárnak állottam, bakancsosnak tettek,
Hej, aki lelke van, már mindjárt rászedtek.”

A népdal kifejezi az általános hangulatot. Az ágyútöltelék kedv nélkül ment a harcba. Megtette az engedelmes gép szolgálatát.

De mit ért ez olyan hadsereggel szemben, melyet egy nagy nemzeti öntudat alkotott meg; melyben egy lánglelkû nép színe-java volt elvegyülve, mint a mór kardvasban az arany, melynek minden egyes tagja büszke volt a sasos zászlójára, s jobbnak tartotta magát a világ minden emberénél.

A hajdani magyar hõsmondakör úgy el tudott múlni, mintha a kurucvilágot, mintha a hétéves háború Niebelungen-harcát mesemondási nagy idõ választaná el. Hová lettek a hõs nemesi bandériumok, amik egykor fél Európát beszáguldozták? Senki sem beszélt róluk többé. Hatszázezer nemes, virága a magyar nemzetnek, tétlenségre volt kárhoztatva. A professzionátus katonák lenézték a gyakorlatlan nemesi hadat; s a professzionátus diplomaták féltek tõle. Nem akartak fegyvert adni a nemesi sereg kezébe; inkább otthon hagyták.

Ezt tudta Vavel jól. Pedig az õ eszméinek ez volt az igazi tábora.

A század óriását csak hõsökkel és hazafiakkal lehet leküzdeni: zsoldos had azzal meg nem mérkõzhetik.

Megmutatja Spanyolország, hogy mire képes a feldühített hazaszeretet. Minõ jelenetei a népháborúnak! Az ellenség közeledtére üresen marad falu, város, s éjszaka rajta ront az alvó táborra az erdõben elbújt nép, késsel, kõvel, üszökkel. Vadállati kegyetlenséggel pusztítja a betörõket. A foglyoknak nem ád kegyelmet, a sebesülteket kivégzi. Pavetti ezredest mészégetõ kemencébe dobták. René tábornokot két deszka közé kötve fûrészelték kétfelé. Asszonyok, leányok, megannyi fúriák! A lovag mögé odaül a hölgye a nyeregbe, s vele együtt harcol, dühöng, marcangol, bõszíti szavával a küzdõt, visszatartja a hátrálót, megmenti a sebesültet. És azok, akik elvérzenek: franciák, Vavel rokonai. Az õ vére fecskendi körös-körül az egész földrészt. S egy ember parancsára.

S nem elég az iszonyat a déli félszigeten, a francia vérnek be kell még festeni az északi hómezõket is. Az eylaui ütközetben huszonnyolcezer francia esett el. Miért? Semmiért? Oly halommal feküdt a hómezõn a hullatömeg, hogy a lovassági rohamokat feltartóztatta. A lovak nem akartak nekimenni a holttest-garmadáknak.

S volt egy francia tábornok (Lannes), aki a gyõztes óriásnak az ütközet hevében szemébe merte mondani: „Te azt hiszed, hogy nagy ember vagy, azért, mert térdig gázolod a vért, s sógorod (Murat), ez a cifra kakas, diadalt kukorikul hozzá!”

Mikor ezeket olvasta Vavel, mint a kalitkába zárt tigris, járt-kelt magányos szobájában egyedül, perlekedve a sorssal és az istenekkel, akik azt eltûrik.

S ami még százszorta jobban fájt a kiontott vér veszteségénél, az volt annak a gyûlöletnek a szemlélése, mely Európa népei között mind messzebbre kezdte vetni árnyékát a francia nép felé. A szabadság nemzetét a zsarnokság táborának nevezték már. A civilizáció elõharcosai egyszer belekeveredve az irtóháborúba, maguk is oly vadakká fajulnak el, mint a mongol, az indián. Egy francia tábornok napiparancsában e szókra fakadt katonáihoz: „Legyetek hát emberek, és ne vadállatok!”

S minõ sértõ gúnnyal köpdösték le dicsõségterhelt zászlóikat. Ez a ráköpött mérges tajték még fájóbb volt a vérnél. Vavel Lajosnak megküldé a könyvárusa azon éveknek dívó irodalmi terményét, a spanyol pasquillokat, amiktõl hemzsegett egész Európa, s neki olvasnia kellett mindennap, hogyan gyalázzák, csúfolják, átkozzák azt a nemzetet, akit õ imád. És mindezt „egy” ember nagyravágyása miatt!

Ilyenkor, mint a cirkuszok karcerébe zárt núbiai fenevad, tombolt egyedül, sötét falai közt Vavel, aki várja a „biafora!” kiáltást, amikor rekesze rostélyát felhúzzák, s õ rohanhat elõ, kikeresni magának az ellenfelek leghatalmasabbikát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És eközben ama másik foglya a Névtelen Várnak minden reggel, korán, mikor a madarak ébrednek, kinyitá az ablakot, s oda az ablak erkélyére kihinté azt az eledelt, ami megholt kegyencének, az énekes madárkának mindennapi étekül kijárt; hogy amit az el nem költhet többé, megvendégelje vele az erdõk vadmadarait.