III.

Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minõségében megérkezvén a kastélyba, õsi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, amint a szép bárónõ fogadta.

- Kedves szép Katinka húgom, ahogy a keblemre tûzött bokréta hirdeti, én leánykérõbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához illõ, egészen fiatal gavallér számára.

- Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hû vagyok ahhoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.

- Eszerint engem kikosaraz a házából?

- Sõt itt tartom szívesen látott vendégül.

- De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok híva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; aki ma eljegyzést tart, s pár hét múlva esküszik.

Ezalatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arcán.

Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betûk, amiket egy inszurgens zászló számára hímez arannyal szép piros szalagra.

- Siet biz az - folytatá Bernát úr -, mert hát úgy jöhet, hogy három hét múlva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az élén.

De már erre a szóra megszúrta az a gonosz hímzõtû a szép úrhölgy rózsás ujját.

Bernát úr hamisan nevetett.

Az úrhölgy pedig bosszús negéddel monda, s úgy tett, mintha a tû lyukát keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében:

- Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!

- Vezet biz a. Itt van a zsebemben az elõlegezett pénz a rögtöni felszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebébõl az aranytekercsek közül.) Azt hiszi Katalin húgom, hogy ezek tán kukoricacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt nem az aerarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.

- Hát miattam az is lehet - szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.

- S akarja-e tudni, szép Katalin húgom, a jegyesének a nevét?

- Ha nem titok.

- Elõttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, akit el fog venni, báró Landsknechtsschild Katalin.

Most már felugrott hímzése mellõl a bárónõ, s összevont szemöldökkel tekinte a násznagyra.

- Igenis. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy ami „egy szót” egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.

A hölgy arckifejezése elsötétült.

- Nem emlékezik ön e szóra?

- Emlékezem.

- Hanem e szó és a felelet között áll egy „vékony fátyol”, ami azt elválasztja.

- Ez a fátyol mai nap lehullt.

- Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?

- Több, mint szép.

- S kicsoda õ? Mi õ a grófra nézve?

- Önnek nem vetélytársa, szép Katalin húgom! Vavel grófnak se nem felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.

- Hát testvére vagy leánya?

- Az sem.

- Hát ugyan mije akkor? Csak nem szolgálója?

- Nem. Hanem úrnõje.

- Úrnõje?

- Olyan úrnõje, mint nekem a királyném.

- Ah!

A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra! - Azután odasimult Bernát úrhoz, s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva, kérdezé:

- Hát azt hiszi ön, - hogy a gróf - szeret engem?

- Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy õ megérdemli azt, hogy ön is szeresse õt, azt állítom. Aki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem õhozzá, hanem felhívni õt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, akirõl annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arcát a világ elõl, mert aki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. - Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni a háznál! - Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? - Most adjon már választ.

Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyújtá Bernát úrnak, amit az meg is ragadott emberül.

- Tehát igen?

- Igen. Hozzámegyek. Tiszta szívbõl. Igaz lelkem szerint.

- Repülhetek e válasszal vissza?

- De úgy, hogy engemet is magával viszen.

- Ön hozzá akar jönni?

- Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitõl kérdenem, mit tegyek vagy ne tegyek. S neki szüksége van énrám!

- No, hát akkor kérek négy keszkenõt a négy lovamra!