V.

A kis inas, a Sánta Laci zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni, hogy az ebéd fel van szolgáltatva.

A kövér Lizettnek nem kellett soha utasítás. Ha vendég állt a házhoz, az õ gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnõje elõtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó ízlésen, az egyszerû, de a tisztaságban fényûzésig menõ háztartáson, s ezt nem is hallgatta el Marie elõtt.

- Ez nem az én érdemem, hanem Lizetté; én nem értek semmi háztartáshoz.

- Ki az Lizett?

Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.

- Õ egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnek, akit tavaly temettem el. Õ viszi a házam gondját.

- Õt is magunkkal fogjuk vinni? - szólt, félig ajánlva, félig kérdve Katalin. - Mert hiszen - szólt Lajosra mosolyogva - ön nem fogja azt kívánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?

(Igaz, hogy ez is az õ háza volt: a võlegény nem mondhatta; hogy a „maga” házába viszi a menyasszonyát).

Lajos zavarba jött a felelettel.

Az alispán segíteni akart rajta, s joviális tréfával szólt közbe:

- Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! Innentúl még a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.

- Hiszen - szólt szemlesütve Katalin - meg lehet azt rövidíttetni - diszpenzációval.

- Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyû volna az a diszpenzáció, ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik megtagadja. A gróf katolikus.

... - Hát hiszen én is az vagyok - suttogá Katalin.

- Hogy lehetne az? - kérdé Vavel Lajos elbámulva. - Hisz én önt mindig a protestáns templomba láttam járni távcsövemen át.

- De mióta a távcsövet elcsaltam öntõl, s ön nem leskelõdhetik többé utánam, azóta hitet változtattam.

- Mikor? És miért?

A szép hölgy habozott.

- Hát amikor „így” látott ön maga elõtt - és - azért! - rebegé, s a nyakára csavart bajadért hirtelen felvetette a fejére, hogy az egyúttal lángba boruló arcát is eltakarta.

Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:

- Te voltál a lefátyolozott hölgy, aki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos mellett?

- Te megláttad azt?

- Igen.

(Lajos jól sejtett!)

Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie elõtt mindent, amiben õ volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felõl.

- Hogyan? - kiálta fel Marie: énrólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?

S ezt oly halálra nevettetõ gondolatnak találta, hogy elkezdett kacagni, s utoljára le kellett neki ülni a földre, ahogy kisleányok szoktak, mikor nagyon utoléri õket a jókedv.

S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arcán.

- Mondd csak tovább; mi lett belõle, kérlek! - Hát Lajost ilyen rossz embernek tartották!

(Még Lajos rossz hírén sopánkodott!)

Elmondott neki aztán Katalin mindent végtõl végig. Egész odáig, hogy: „ez a hölgy az én jegyesem!”

Itt elhallgatott.

- No! És azóta már elmúlt egy õsz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy õsz, megint egy tél. És ti mégsem lettetek egymáséi. Miért volt ez?

Katalin nem tudott mit felelni.

- Én kitaláltam, ugye, - szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. - Õ is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. - S Lajos nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?

- Ad animan! - kiálta fel az alispán. - Beillenék vizsgálóbírónak, oly consequenter dedukál!

Lajos erre elõvette a tárcáját, s kikeresett belõle egy összegyûrt levélkét.

Marie ráismert arra.

- Átadhatom most neki? - kérdé mosolyogva Marie-tól.

- Te megtartottad azt? Óh, add oda Lajos. - Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként címezni, csak így!

Amint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a könny; arca elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minõ mélyen elgondolkozott afölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.

- Õ ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül - monda Lajos.

- S õ azt kiragadta a kezembõl - folytatá Marie - haraggal, erõszakosan, s bezárt miatta büntetésül.

- Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi alispán („Akit az elsõ találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon” - veté az közbe), akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.

- No hát ha önnek ez oly nagy örömhír - szólt az alispán - akkor üssük össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! - A mi szeretett királyunkért! Vivát! - A mi szeretett királynénkért. Vivát!

Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaérteté a maga kristálykelyhét az áldomásra.

- És most még egy vivát az én királynémra! - kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve poharát. - Éljen soká és dicsõségesen, s vesszen el, aki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)

- Az Istenért, Lajos! - sikolta fel Marie. - Nézd, Katalin rosszul lesz!

A szép hölgy arca olyan lett, mint az átlátszó viasz; szemei megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.

Lajos, Marie odaugrottak hozzá. „Látod, megijesztetted õt!”

- Ne rettenj meg - szólt Lajos -, futó baj az: majd elmúlik.

Már õ egyszer hozta õt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt. Néhány perc múlva a szép hölgy ismét felnyitá szemeit s eszméletéhez tért. Erõszakolta a mosolyt még mindig halavány arcára. Összeborzongott. S újra nevetett.

Lajos vízzel kínálta.

- Ejh, nem kell víz - suttogá -, hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. - S aztán felvette reszketõ kézzel a poharát. Akire te köszöntél, én is arra köszöntök. - Az én kedves kis leánykámat, az én jó Marie-mat, éltesse Isten!

- Így szép az, így - helyeslé Marie. - A „te lányod”, a te „Marie-d” ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy „vesszenek el!” azok nincsenek sehol.

... - Nincsenek! - rebegé a hölgy, s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog.

Az alispán, ki a fiatal hölgyek múlékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült színezetet a társalgásnak.

- Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónõtõl, hogy amidõn a grófot eltiltá a közeledéstõl, azalatt kész volt azt az áldozatot elõre meghozni, hogy a hitébõl kitérjen, s ezt az akadályt jó elõre elhárítsa. Mármost mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az egyszeri leányról...