VI.
Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye ismét egészen felderült. Õ maga sietett azt tréfával
helyreütni.
- Az én jó barátom ma nemcsak võlegény,
hanem hadvezér is. Nem éri be egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt. Szeretne
már a másik mátkájáról beszélni: a bandériumáról - a násznagyával.
Felszabadítjuk: nem vagyunk féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet
elkészítjük mi ketten.
- Úgy? A menyegzõi elõkészületeket az én
szép Katalinom haditervnek nevezi?
- Ami nem is olyan könnyû, s sok egyéb
összefügg vele. Elõször is Marie-t még ma elviszem magamhoz.
- Még ma?
- Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem
az én leányom-e? Hát nincs-e nekem írásban adva, hogy õ Lajosnak senkije és
semmije? De komolyan szólva, õ itt nem maradhat, midõn Vavel grófhoz, a
Fertõ-vidéki bandérium alakítójához, attól a perctõl fogva, amikor ön a
hadfogadó zászlót felhúzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden
híres verekedõ népe, akik igen derék emberek lehetnek az ellenség elõtt, de
Marie-nak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés szerencséjében részesülni.
Önök a bandériális vendégekkel töltsék meg a Névtelen Várat, s bajlódjanak a
maguk harcias vállalatával: mi azalatt elkészítjük az önök zászlószalagját.
Aztán Marie is hadd érezze már egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag
nélkül! Az egész park és kert az övé lesz!
- Óh, be jó lesz! - monda Marie.
Hát azt hogy tagadhatta volna meg tõle
Lajos?
- A másik feladatunk pedig a jó Lizettet
felkeresni, s meghívni õt magunkhoz. Úrnõje eltávozta után, úgy hiszem, õ is
örömest fog inkább azzal menni, mint itt maradni.
- Õ nagyon szeretett engem - monda Marie. -
S volt idõ, amikor igen nagy, igen nagy dolgokat tudott tenni énértem.
- Annyival inkább. Az urak szolgálatára
egypár férfi cselédemet fogom átküldeni. Lizett pedig megérdemelt nyugdíjba lép
nálam. - Azután jönnek a menyegzõi elõkészületek. Rokonaimat nem kell
meghívnom, mert azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál
becsesebbek. Vannak, akik elõtt dicsekedni akarok boldogságommal. (Lajos
királynak érezte magát ettõl a tekintettõl.) A diszpenzációt ki kell
eszközölnöm, s aztán a szegény jó Mercatoris elõtt még el is kell tagadnom,
hogy nyájából kiváltam.
- De hogy lesz az elkerülhetõ? - kérdé
csodálkozva Lajos.
- Az én barátom gyönyörködni akar abban a
diadalában, hogy engem egészen a lábainál lásson, amidõn megvallom, hogy mily
sokat és mily régen foglalkoztam én ezzel a gondolattal? - Hát értsen meg ön: a
katolikus részrõl megadja a diszpenzációt a püspök, a protestáns részrõl meg a
mi barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a
templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk, s másodszor újra megesküszünk az
én jó Mercatorisom szertartása mellett a magány házamnál. Talán nem ver meg
bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk arra, ami igaz.
(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata
veszett el! - mondá az alispán.)
Ezzel aztán kacagva futott ki a szobából a
szép menyasszony, Lajos utána akart eredni, s aligha valami szándéka nem volt
ellene; de Marie útját állta, s visszatartóztatá.
- Nono, csak
maradj! Majd hogy megint meggyújtsd az arcát! Csak eredj te a kardjaid és
mordályaid közé: azok várnak rád.
Katalint pedig
aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a csodálatos
leánytanyát, ahol hosszú éveit végigjátszá gyermekfogságában. Bemutatta neki
kutyáit, macskáit. És aztán az ágyfülkéjét elzáró acélgörgénnyel is megismerteté,
aminek a célját õ maga is csak most tudta meg.
Mikor
odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát, fantasztikus,
drága kelméjû öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya mellett lefüggõ
zsinórt. Arra az acélgörgöny leereszkedett, és zárba csappant.
- Most az én
foglyom vagy - szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. - Ha én most ellenséged
volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet tennem, mint nem mondanom
meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint felgördíteni, s te itt halnál meg
velem együtt.
- Istenem! Ne ijessz meg!
- Haha! Te
bohó! Hát még tõlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most mindjárt jön ide valaki,
aki bennünket nem enged elveszni.
Abban a nyomban
lépett be a szobába Lajos sietve.
- Hívtál
engemet, Marie? - kérdezé, amint az ércfüggönyt leeresztve látta.
- Hívtalak -
felelt neki azon keresztül Marie.
- Mit óhajtasz?
- Amit
mindennap meg szoktál adni. Egy jóéjszaka-kívánást a függönyön keresztül.
- De hiszen még
nincs éjszaka.
- De te nem
fogsz minket ma már többé látni, s így mégiscsak kell jó éjt kívánnod.
Azzal Lajos
odalépett, s ajkát az acélrács hézagaihoz tartva suttogá, mire a két hölgy
hallgatva figyelt:
- Adjon Isten
neked jó éjszakát... õrködjenek fölötted angyalok... Imáid elõtt nyíljon meg az
ég... Légy álmaidban boldog és szabad... Jó éjszakát!
Azzal
eltávozott.
- Látod: így
volt ez mindennap - monda Marie; s azzal megnyomva lábával a rejtett gép
rugóját, felgördíté az ércfüggönyt megint.
|