II.

Még csak egy harcra buzdító csatadala sem volt a magyar inszurrekciónak. Dal, mely hazáról, õsök dicsõ példáiról szólna: még csak azt sem adtak nekik. A franciának megvolt a Marseillaise-e, a „Ça ira” - a „Partant pour la Syrie”, harci riadói; az angoloknak a „Rule Britanniá”-ja harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a „Sie sollen ihn nicht haben, de freien deutschen Rhein!” strófáira, a lengyel vigasztalta magát az „estye Polszka nye zginyela” keserû buzdításaival, a magyar inszurgensnek még ezt sem adtak.

A harcok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az inszurrekcióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, aki megverte a lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is volt kötve a béke, s a „Serkentõ verseket”, - „Attila szózatát vitéz unokáihoz” -, a felhívást a „bozogányos vitéz magyarokhoz”, a szegedi ifjak „gagyogását” Szeged felkelõ polgáraihoz; az Ászperi ütközetrõl szóló elégiát, a „Márs piacára hívó Lármát”, a baranyai „Induló Marsot”, a Szabolcs vármegyei ezrednek „örvendését”, a „buzogányos magyar válaszát”, a „magyar nemes fölkelõknek búcsúdalát mátkájához” már a hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is olyan, hogy a nép ajkán meg nem honosulhat, s magyar melódiára nem tehetõ; példának csak egyet:

„Lóra Magyar, Lásd mi zavar
          Mormol az olasz hegyen;
Hív az anya: Jer Baranya!
          A nemes kar mind megyen:
Rántsd ki hát halálos íved, bajszod pödörd jó vitéz!
Mutasd bátor Scytha szíved, jobbra tekints, balra nézz!”

Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg horáci óda mintájára van öntve.

Az egész 1809-iki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint egyenesen az inszurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szó szerint elõidézni. Ez volt azt inszurgensek dala:

„Sárga csizmás Miska sárban jár:
Panni patakon túl reá vár.
Ne várd Panni Miskát; mert nagy a sár:
Sárga csizma sárban járni kár.

Leányvári sártul jöhetne;
A vízen át mégsem mehetne:
A padot elmosta volt az árvíz;
Panni Miska szemébe nem níz.

Leányvári víz is elapadt,
Visszakerült az elúszott pad:
Ne várd Panni Miskát, mert a kutyák
Ugatják, nem jön: megharapják!

Sem sár, sem víz, sem ebugatás,
Óh szerelmes egek! a nem más:
Rágalmazó nyelvek irigysége
Régi szerelmünknek lett vége.”

No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harci dallal soha még ellenséget verni el nem mentek; s ha „Miska” alatt a magyar nemzet volt értve, s Panni alatt „Pannonia”; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem ebugatás nem gátolta meg õket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.

Marie naponként hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv nélkül. A cigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt az utcán, s aztán elõjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, akik panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a süvegeik mellett, s pörgetve hordják a fokost a kezükben. A Névtelen Várban napestig önkényteseket írtak be, lovakat assentáltak; valamennyi ablakán a kastélynak lármás, jókedvû emberek néztek ki, akik az alant állókat hívogatták. Aztán egy-egy csapat, amely már fel volt ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezõre, gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta, fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délcegen.

Ah, milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett szeretni! Azzal a porlepte izzadt arccal; azzal a piros csákóval a fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket üdvözölte az erkélyen, táncolt, ágaskodott alatta a kevély paripa. Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a „volonok” maguk választották az egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfõ. Az ember nem hinné, hogy milyen szép az a halálfõ. Ha ilyen homlokra van feltûzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nemsokára: a szép szûz zászló. Hej, hogy össze lesz az tépve majd! - a mézeshetek után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetûket hímezzenek a selyemszalagjaira. Az ólom még szebb betûket fog majd azon hasítani!

Vavel Lajos, amint kastélya kapuit megnyitá a külvilág elõtt, valami egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között, melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek elõtte ismerõssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be elõtte. A magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre nézve, aki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet. Ezeknek nagy része földmûves; ritkaságul kerül egy kézmûvesnek: a nemes fiút azzal ijeszti az apja, hogy „ha jól nem tanulsz, mesterembernek adlak!” Ha pedig jól tanul, lehet belõle „vármegye ura”, alispán, még nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemesember, ha jól tanul, vagy jól verekszik. A nemesember, ha földmíves is, csak a maga földét míveli, úrnak nem szolgál, utat nem csinál, forspontba nem jár, dézsmát nem fizet, utakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel keresztül; katonát a házába be nem fogad, s semmiféle adó terhét vállaira fel nem veszi. A nemesember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem lehet szûrposztó, mint a paraszté. Csak a nemesembernek szabad a neve végén ipszilont írni, s az „õ” betût „eõ”-vel, az „Ns” betûnek pedig soha nem szabad a neve elõl elmaradni, címerét pecsétnyomó gyûrûjében viseli s ötágú korona illeti. A nemesember fiát nem viszik el katonának. A nemesembert nem foghatják el bírói ítélet nélkül. A nemesember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az õ beleegyezése nélkül. A nemesember számára van hozva az egész hármas törvénykönyv, az õ ügyeit intézi el a szolgabíró, a törvényszék, a királyi tábla és a hétszemélyes; a parasztét az urbarium és az úriszékek. A nemesember birtoka õsiség, az unokák visszaperelhetik. A nemesembert testi büntetés meg nem alázza, s ha fõbenjáró bûnt követett el, nem a bitófa áll rajta bosszút, hanem a pallos, s aki õt megüti, felsõbb hatalmaskodás bûnébe esik. A nemesember özvegyének választói joga van és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás, törvényhozás, a nemzeti szellem mind az õ kizárólagos tulajdona. Õ tanácskozik a megyeház termében, õ választ tisztviselõt, országgyûlési követet a megyeház udvarán, õ ád utasítást a követeinek, s ha azok tetszése ellen dolgoznak a diaetán, hazaparancsolja õket. A diaeta csak szuverén, de a nemesség: diktátor!

És ennyi felséges elõjogért az a kötelessége, hogy mikor a király parancsolja, fegyvert fogjon, és legyen készen meghalni a hazájáért, királyáért.

Vavel Lajos szabadcsapatának valamennyi emberét külön tanulmánya tárgyává tette. Tömérdek tipikus alakot talált közöttük, akik érdemesek voltak a lerajzolásra: a hetvenkedõt, a bölcselkedõt, a büszke szegényt, a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a kötekedõt, az elbúsult hazafit, a rakoncátlant, a fitogtatót, a nyakából lerázhatatlan hû cimborát, a verseket mondó mezei poétát, a tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: - egy hét alatt mind jó katonát csinált belõlük. Megszerették egymást: mind a vitézek, mind a vezér.

Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörûen felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.

Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz õ a vezérnek a menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a tisztességet Marie töltse be. Az õ zászlója ez. Neki kell a hímzett szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.

Gyönyörû látvány volt! Háromszáz lovas, kettõs sorban felállítva. Mind nemesemberek. Mind önkényt fegyvert fogók, akiket a törvény nem kötelezett, akiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok, felsõbb iskolába járó diákok, családapák, testvérek, akik közül egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekbõl állt „Fertõszegi” Vavel gróf bandériuma, melynek õ maga volt a fõstrázsamestere (õrnagy mai nyelven).

(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laci embereibõl, lõfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz fel a maga díszes soraiba. Sátán Laci csapatja valami huszonnégy emberbõl állt, s az merész küldetésekkel volt megbízva.)

Óh, mint reszketett Marie-nak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a zászlóra, amit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak õtõle magától meghallható hangon: „Ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold énértem azt a te drága véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!”

A távol állók azt hitték, hogy valami áldást mond a zászlójukra.

Szavakkal nem mondta azt, hanem amint azt látta, hogy a zászlót csakugyan nem dobja el Lajos a kezébõl, akkor azt a lobogót, melynek egyik felére az ország címere, másikra a patrona Hungariae volt festve, két keze közé szorítá, és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.

Azután megfordult, és Katalin keblére borult zokogva, s valamit suttogott ahhoz a nagy sírás közben; amit a hármas „vivát” kiáltás eltakart.

Alkalmasint azt, hogy „hát te sem marasztod itthon?” Nem mondod-e neki: „holnaputánra van kitûzve menyegzõnk napja: nem várod-e azt meg?”

Nem bizony!

Van, aki még jobban siet, mint a võlegények és a menyasszonyok a lakodalmuk felé.

A nagy hadvezetõ, a korzikai óriás akkorákat lép, hogy egy-egy ország esik a két lábnyoma közé.

Az ebersbergi vérfürdõbõl egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következõ lépésétõl már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.

Dél felõl is csupa Hiób-hírek. János herceg Olaszországból Magyarországra vonul vissza, s nyomában mindenütt az olaszországi alkirály, Eugen. Chastelere tábornok megrettenve Napóleon proklamációjától, melyben õt átok alá veti, s fõbelövetéssel fenyegeti, elhagyta egész seregével Tirolt, csapatjai darabonként adják meg magukat az üldözõ ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval. Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek.

S hogy tökéletes legyen a veszedelem: éppen akkor, midõn Magyarország az egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad a lengyel, s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki haderõt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a magyar királynak, s határainkat kelet felõl fenyegeti. Aki jó barát volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az osztráknak; a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok várnak. Az angolok sietnek - egy szigetet elfoglalni maguknak a hollandiaktól. Gentz és Schlegel hazafias felhívásai Németországban nem gyújtanak. Kalt, Dörenberg, Schill, Lützow hõsies kísérletei elvesznek a nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete légiója hasztalan keres hazafiúi csatakiáltására visszhangot saját hazájában: csak az egy jámbor török marad meg hû szövetségesnek, s jólesik a tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felõl az orosz betörés ellen.

Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert ötezer emberrel nyílt mezõn az ellenség elõtt.

Most már „talpra magyar!”

Aki tegnap még nem tartotta esküvõjét, holnap már nem tartja meg azt! Ki gondolna most menyegzõre? Hannibál a kapuk elõtt. Ami csak nemesi felkelõ sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek mennek a Marcal felé János fõherceg seregét felszedni, a nyitrai és a primási ezredek vonulnak a March folyam felé a fõhadsereghez, s ami csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Gyõrnél összpontosulni; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény nélkül, szõrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertõszeghy grófé, aminek kardja, pisztolya, karabélya és - harcban edzett vezetõje van.

Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemrõl suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az ágyútûz villogása a láthatáron.

Lajos annyira el volt foglalva ez idõ alatt, hogy alig bírt magának annyi pihenõt elszakítani, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa. Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késõ este rontott fel hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor jelentetlenül betört az ajtón, mint egy - inszurgens; hirtelen dugtak el elõle egyet-mást, amit nem volt szabad még meglátnia: valószínûleg Marie rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arcképet, amit Katalin festett. Néha olyankor jött, mikor éppen asztalnál ültek, akkor aztán lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy õ már falatozott, künn a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, amit csak neki lehet eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép hölgyeket és jó ebédet.

Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett annyi idõ szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly teendõkrõl értekezzék, amik õrá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte hozzá azt a kis acél ládikát, amirõl többször volt már szó.

A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon kezdé, hogy búcsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy mikor võlegény és menyasszony búcsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.

Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat, mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könnyeket, amiket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?

- Õrizzen meg az Isten! - rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó foglalná el.

- Te pedig õrizd meg az én kincsemet. Magadat és az én palladiumomat. Vedd õt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belõle semmit. Legyen a szíved egészen az övé. Vedd õrizeted alá ezt a kis ércchatouille-t. Lásd meg, mi van benne!

Lajos egy acél pecsétnyomó gyûrût vont le hüvelykujjáról. Annak a címerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elõ, mellyel az acél chatouille zárját fel lehetett nyitni.

Legfelül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonként osztályozva.

- Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha célomat elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg kell neked mondanom menyegzõnk elõtt.

- Én szeretlek, ha kolduspár lesz is belõlünk.

Csók volt a válasz.

Azután következett hat darab finom ingecske; aminõket kicsiny leánykák viselnek.

Ezekre saját anyja maga hímezte fel a „három liliomot”.

Ez volt az egész kelengye.

Katalin megtapogatta a gyolcsot: „kínai ananászszövet”. Azon alul következtek sárga fakó okiratok.

- Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajtották, mikor a gyermekeket elvitték szülõiktõl. Azután itt van Marie arcképe és azé a másik leányé, ki sorsát az övéért kicserélte. Mindezekrõl rajtam kívül csak marquis D’Avoncourtnak van még tudomása, ki Cambray álnév alatt rejtõzött sok ideig, s most elfogva, a hami várban ül; ha még meg nem halt. Nem bírtam felõle megtudni semmit elválásunk óta. Te vagy a harmadik, aki megtudtad e titkot. Kérlek, jól megõrizd. Minden tekintetben.

Azzal helyre rakott ismét mindent. Kettõt a bankutalvány-csomagok közül künn hagyott, hogy azt Katalin, ha tõle utasítást kap, a rendelt célra használja föl, s aztán bezárta ismét a kis ércládát, s a kulcsrejtõ acélgyûrût felhúzta bal keze hüvelykujjára.

Katalin a rábízott kincset elrejté egy, a falba rótt vasajtajú szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.

- Jó helyen fog lenni.

S most még egy utolsó csókot!

Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idõ: egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az õ inszurgens-nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó tempóval, ami a kezdõ zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán mikor rajtakapták, felugrott mellõle, és elfutott; de úgy intézte a dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: aki majd megette ezért a meglepetésért.

És így mégis õ kapta az utolsó csókot.

*

Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak, hogy mennyire mindene volt az neki; mennyire nem pótolja azt senki a világon!

Szerették, hízelegtek neki, kedvében jártak; de õ csak nem tudta e mosolygó arcokért elfelejteni azt a hideg márványtekintetet, melynek néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához, mentül inkább igyekezett õt magától távol tartani. Itt minden órára új mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve, és õ arra gondolt, mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok között várt a hármas kocogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá: „Szabad!” és aztán az étkezõasztalnál ülhetett vele szemközt, némán, egyedül!

Egyszer-egyszer, mikor legjobb kedvében volt, csak elõvette a sírás, s félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg éppen el kellett elõle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen regényhõsnõt megsiratott.

De rövid idõn lett egy örömapja. Lajos levelet küldött a táborból, futár által Katalinnak. Megírta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még nem látott; ma egy csapatosztállyal elindul a Rába mentére kémszemlézni, s így nagyon közel lesz Fertõszeghez. Marie-nak is írt néhány sort ugyanabban a levélben, ami úgy volt tartva, hogy azt Marie is elolvashassa.

- Meglephetnõk õt a táborban - mondá Katalinnak - ha olyan közel lesz hozzánk.

- Mit gondolsz? Hölgyek a táborban? Ezt nem vennék jó néven.

- Óh, bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levelében, itt van ni: „A minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, ami mondhatom, hogy jólesett mindnyájunknak.” No hát, más asszony is elmegy az ura után a táborba.

Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé: megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.

- Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy veled Fertõszegrõl kimozduljak bárhova is: hacsak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az pedig még Pozsonynál van, s elválaszt tõle bennünket az egész Fertõ. Lajos azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az õ utasítását várjuk be, aki az inszurrekció fõhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról értesítve lehet; nehogy a magunk fejétõl éppen beleszaladjunk a veszedelembe.

Ebben aztán meg kellett Marie-nak nyugodni.

Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy õk is egy levélnek mind a két oldalát ketten teleírták neki, s mellékeltek hozzá egy arcképet (vajon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges pasztellrajzot, aminek egy pensée-t kellett ábrázolni. (Vajon kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)

(Vajon fogja-e a szíve fölött viselni mind a kettõt?)

(Vajon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat: arcképet, rajzot és szívet?)