TIZEDIK RÉSZ
A Sátán és a Démon

I.

Napóleon hadseregénél volt egy hírhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, amit a „démonok légiójának” hívtak.

Ezt a csapatot Olaszország valamennyi hírhedett korhelyéből, útonállójából és naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú családoknak valamennyi javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok száműzöttei, a létjogot vesztett kétségbeesett alakok, akik a társadalom üldözése elől egyetlen menedéknek találták a csatatért; akik minden téren elvesztették a becsületet, s aztán meg lett nyitva előttük a vérmező, ahol azt vissza lehetett szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a megnyílt sorompóba! - Rövid időn kiérdemelték a „Démon-légió” nevet. Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a hátukon akasztófabélyeg. A harcban fékezhetlenek; hanem a rablásban is azok. Az ökleik éppoly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer kirabolták a saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum gyógyszertárát kaparintották el, s megitták a felcsernek minden drága orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították ki. Egy „démon” a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség arra kérte, hogy feleségét és kisleányát, akiket a védett faluban hagyott, oltalmazza meg: s a gyilkos felkereste az asszonyt és a gyermeket, s az egész hadjárat alatt védőjük és gondviselőjük lett. A VI. olasz ezred csodagyűjteménye volt a legmonstruózusabb bűnöknek és a leghihetlenebb erényeknek.

Vezérük ezzel a csatajelszóval szokta őket harcra buzdítani, mikor rohamra vitte démonjait:

„Avanti, avanti, signori briganti! Cavalieri ladroni, avanti!”

Ennek a démon-légiónak egy szakasza, mely az olasz alkirállyal a Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, amit de Fervlans levele említett: õket vezette a márki, ki Barthelmy ezredes korában azt az egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.