V.

Az egyik férfi, aki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; akinek a távgyaloglásai e hadjárat alatt a mesével határosak voltak.

Vavel Lajos csapatját már Eszterházán találta Mátyás mester. A vezérrel tudatá, hogy az ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hídhoz, s a révcsárdánál rostokolni készül.

Vavel lovasai sem pihenhették még ki magukat, de õk legalább rendes utakon jöttek idáig; nem voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót fúvatott, kiosztotta altisztei között a rendeleteket.

Amint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérre, és csatlakozni készül hozzá, megfogta a kezét, s megkísérté ott marasztalni.

- Ne jöjj velem tovább. Maradj itt biztos helyen. Valami baj érhet.

De a nõ nem hagyta rábeszélni magát. Nevetett.

- No, már kedves barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a látványért, amikor te megölöd Barthelmy Fervlans-t. Ha nem volt elég, még a fejemet is odateszem ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlans-t, arról olyan bizonyos vagyok, mint az egy Istenrõl az égben.

Vavel értette õt egészen. A nõ, aki oly nagyon tud szeretni, egy mindennapias asszonyi gyöngeség mögé akarja elrejteni igazi érzelmét, s kegyetlen kíváncsiságot szenveleg. Hõsét akarja látni, hogyan gyõz. Pedig nem igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!

- Pedig lásd: a te jelenléted engemet csak gátolni fog a rendelkezéseimben: mert fél szemem mindig terád fog ügyelni, s lesz valami okom a félelemre, amikor azt nem volna szabad ismernem.

- Ne féltsd te magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az ellenséget, elfelejtesz engem, s otthagysz. Nem maradok el tõled.

És nevetett.

Nevetõ asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, aminek olyan nagyon jól nevet. Vavel Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony mennyire megy a szerelmében. Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig, a piros vér kiontásig.

Meg kell neki azt tudni az utolsó próbáig, hogy Thémire-e vagy Katalin? Az élvhajhászó divathölgy-e vagy a halálig hû ara?

Trombitaszó nélkül indult ki a csapat az eszterházai fasorok közül, s amint a pomogyi berkekhez közelített, ott Vavel csapatjának egy részét csatárláncra osztotta fel, s úgy küldé elõre portyázva, míg más részét egy tömegben tartva, vezette az országúton.

A Hanság bozótját elérték: a portyázók elõrenyomultak a berekbe.

A sûrû berekkel benõtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz munkája. Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a mélyen fekvõ épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta el Vavel tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sánc mögé.

Maga, Katalinnal együtt, fölhágott e domb tetejére, s onnan nézte körül a tért.

Tábori távcsövével kiveheté a Rába hídját s a mellette fehérlõ csárdát: az egész tér csupa bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy vízárok a Fertõig, melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés jelölte.

- Tehát légy hadsegédem - szólt Lajos enyelgõ szóval Katalinhoz. - Én leszállok e dombról, mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam mögött; te parasztasszony vagy: nem tûnsz fel. Nézz a távcsövemmel a híd felé, s értesíts arról, amit látni fogsz.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De Fervlans-t a hadsegéde e szóval költé fel a méhser mellõl:

- A bozótban veres süveges lovasok mutatkoznak!

De Fervlans rögtön kisietett a csárda elé, s lovasainak felülésre trombitáltatott, s azonnal megindított õ is egy portyázó csapatláncot a szemközt jövõk ellen.

A sûrû bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, amint a folyondáros bokrok szövevénye közül kibukkantak. Itt a démonok fekete sisakjai, veres tollprémes tarajokkal, amott a volónok veres csákói a fehér halálfejekkel.

Egy-egy lövés hangzott innen is, túl is, ami nem sok kárt tett. Azután hangos összeszólalkozások, amint a bozótban két ellen egymásra bukkant, s összecsapott. A sûrûben nem lehetett az ellenfél számerejét kitudni. Ha egy lovasra kettõ-három csapott rá, perc múlva annak is két-három társa akadt. Hol egy inszurgenst, hol egy démont fogtak körül, s vitték már fogolynak, amint két-három társa összeszólalkozott, utánaeredtek, kivágták az ellenfél kezébõl. A bozótban nem lehetett másképp, csak apró csapatokban küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges támadást, a lovak lába beszakadt a süppedõ talajba, s a hancsikok között lovagjaikkal együtt elbuktak; minden lovasnak az ellenségen kívül még a földdel is kellett harcolni.

De Fervlans-hoz néhány sebesült érkezett vissza, aki keservesen mutogatta neki a beütött fejét, amit a sisakon keresztül belyukasztottak.

„Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!”

Azt a görbét bizony fokosnak hívják. Azért veszedelmes fegyver, mert aki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van kifundálva. Egy szívós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csõre. A sisaknak nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója lyukat üt rajta, és csúffá teszi.

- Ezek Vavel volónjai - monda De Fervlans, távcsövén át nézve az ellenfél lovasait. - Ismerem a felszerelésüket Jocrisse leírásából. A fokosaikra is ráismerek. Éppen ilyen „kezükszennyét” hagyták a dragonyosaim sisakjain, mikor néhanapján együtt mulattak a fertõszegi kocsmában. Thémire asszony árulása tehát tökéletes. Õ magát Vavelt hozta a nyakamra. - No hát majd ennek is megmutatjuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. - Valamikor ez az úr katona volt, s nagyon rosszul végezte volna a hadi iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, ahol egy parasztasszony áll, piros kendõvel a fején. Az ott egy szódafõzõ. Jól ismerem a helyet. Vavel úr fõcsapatjának ott kell tartalékban lenni. Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a mesterség, õt most onnan kicsalni és kelepcébe keríteni.

Szétnézett altisztei között.

- Signore „Trentatrante!”

A megszólított elõléptetett. Marcona tekintetû egy alak volt, a mellén három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sûrû összenõtt szemöldei alól villogó fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll: igazi romagnai mintakép, termete a vatikáni viadoré.

- Te harmincad magaddal leszállsz a lóról, s puskáitokra szuronyt tûzve, megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sûrû rekettye oltalma alatt elõrelopóztok, és lesben maradtok, amíg én az országúton elõretörök, s a szódafõzõnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor elõjönnek rejtekükbõl: én visszavonulok elõlük, és becsalom õket magam után a bozótba. Ekkor elõrohantok a vízárokból, s hátul támadtok rájuk puskával, szuronnyal. Mikor helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.

- Úgy lesz - szólt az altiszt, s kiválasztva harminc legényt, azokat leszállítá a lóról, s elvitte magával gyalog a bozótba.

A franciák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harci módot: a lovasság egy részét leszállítani, s mint gyalogságot használni puska- és szuronytámadáshoz.

A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan eredménnyel.

A dombtetõn álló hölgy hátrafordult, s csendes hangon mondá Lajosnak:

- De Fervlans jön csapatja élén az országúton. Ráismertem.

- Akkor hát siessünk mi is az üdvözlésére!

Azzal riadót fúvatott, s elõvezette tartalékcsapatját.

Annyi katonai ismeretet õ is feltett ellenfelérõl, hogy az ezt a réduit alakú dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.

Nemcsak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely elõször kerül csatába, jobb rohammal vinni a tûzkeresztségbe, mint védelmi állásban várni azt be vele.

A szemközt jövõ két csapat meglehetõsen egyenlõ volt számerõre.

Mind a kettõ à cheval véve az országutat, kettõs zárt sorban haladt, eleintén lassú, majd gyors ügetéssel elõre, két szárnyára szedve elõretolt csatározóit.

„Rajta magyar, rajta!” rivallt a nemesi felkelõ csapat, kardját villogtatva öklében; a démonok, - régi csataedzett vitézek - nevetve biztatták egymást a gúnyos jelszóval: „avanti, avanti, signori briganti! Cavalieri ladri! Avanti!”

Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótbul. A füzes közepén álló nádkúp föl lett gyújtva.

Ez volt a De Fervlans által várt jeladás.

E jeladásra a démon-csapat megállt, s karabélyait vállról levéve, úgy tett, mint aki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon rá.

Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatárrajjá bontotta fel a csapatját, s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek, nem ér a lóhátról puskázó semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék ki-ki a maga emberét megkapni, s aztán karddal, fokossal vágjon közé.

A démonok karabélytüze ropogott. - A hölgy a dombtetõn eltakarta irtózva az arcát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. - Nem ártottak meg annak. A régi harcokban különös, válogatott szerencsétlenség kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.

Vavel sértetlenül közelített ellenfeléhez, s egyenesen felé tartott.

Már messzirõl megismerték egymást, s egymásra nevettek.

Mintha csak két tornahõs találkoznék egymással a karusszel-téren egypár ví-rohamra.

Még tréfálózni is ráértek.

- Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmárki) - kiálta Vavel gróf. - Leányt vártál, legényt hoztam!

- Hohó, csillagvizsgáló uram! - kiálta vissza a márki. - A lábad alá vigyázz: gödörbe ne essél!

Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arcú szicíliai.

Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezébõl, hogy az búgva repült fel a levegõbe, s arra bal kezével letaszította a lovagot a nyeregbõl, ki még a pisztolyához kapkodott.

- Nem úgy verik a cigányt! - kiálta nevetve.

A hölgy ott a dombtetõn hogy tombolt örömében a lábával!

Az elsõ rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatárrajjá felosztott ellenfél túlszárnyalt.

A halálfejesek ezt gyõzelmi sikernek vették, s nagy „Rajta magyar, rajta!” kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába. Hanem az a szemlélõ a dombtetõn már vette észre, hogy ez csak cselfogás.

Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban elõre a lappangó démonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül. De Fervlans hátráló mozdulata csak arra való, hogy Vavelt két tûz közé kerítsék.

- Vavel! vigyázz! - kiálta teljes erejébõl a nõ. Azt hitte, hogy a csatazajban meghallhatja azt kedvese. Messze volt az, s nem hallotta a kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretõjére. Megmondta azt elõre Katalin: ha azt meglátod, engemet el fogsz feledni.

S Vavel egyre közeledett a kelepce felé. Már benne volt. A vízárkot elhagyta, mire a veres sisaktaréjok gyorsan kezdtek a sás közt elõrenyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.

Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem fúria. Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére, s utánavágtatott a kedvesének. A szíjostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a démonok, bizonyosan agyonlövik.

De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorrul bokorra lehetett azt védelmezni. Eközben elõtörhetett a szuronyos csapat.

Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén megcsökönyösödött, ami szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot sem akart tovább menni.

A hölgy leugrott róla, s most már gyalog igyekezett Vavel közelébe jutni. Futni is jól tudott.

A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepébõl egy vén terepély fûzfa nõtt elõ.

Mikor e nádas elé értek a megkerülõ csapat démonai, akkor kiugráltak az árokból a partra, s feltûzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.

S aztán „avanti!”

Hanem a nádas azt mondta nekik: „piano!”

Egyszerre oly kettõs sortüzelés fogadta õket az eddig oly csendes nádas mélyébõl, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt rész pedig szemközt találta Sátán Laci cimboráit, akik iszaptól feketén mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s ki-ki a maga emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.

- Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! - ordítá Sátán Laci a vezényszót.

A megrémült démon-csapat a kétségbeesés hõsiességével védte magát; de ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei. Ezek is azért jöttek erre a mezõre, hogy egy elátkozott életet elveszítsenek rajta: ezeknek is „rabló” a nevük, amíg a „hõs”-sel fel nem váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem ereszti egymást élve.

A démonok vezetõje gyönyörû szép fehér fogsorait megmutatva fekete bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az. Az volt a legcsúfabb.

Az is megbecsülte õt, és felé tartott.

A démonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiálta, mellére ütve:

- Io sono il brigante Trentatrante! Harminchárom embert öltem már meg! Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!

A rablóvezér értett belõle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik, s õ is kicserélte vele ez udvariasságot.

- No, hát az én nevem meg Sátán Laci! S mármost hát „cseréljünk acélt!”

Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az elsõ vágást.

Hanem biz az õ acélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában tört ketté a démon kardján.

Trentatrante ördögien nevetett.

- Most én jövök!

Melyik ördög eszi meg hát a másikat?

Ámde Sátán Laci puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére, azt az egy vágást, amit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog az! S a másik vágás már nem az õ számára volt rendelve. Kicsavarta a kardot ellenfele kezébõl, s a harminchárom-emberölõt saját kardjával döfte keresztül.

Sátán Laci legényei többségben voltak, a démon csapatot, alig került-fordult, levágták vagy leteperték, s farkasgúzsban hagyták: s aztán azon véres arccal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De Fervlans lovasságára.

De Fervlans, amint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját megkerülõ csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót fúvatott, s erre a hátrálni látszott démon lovasok megfordultak, s összecsaptak ellenfeleikkel.

A dsindsásban veszedelem volt a harcolás: süppedék, zsombik, tüskebozót gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a lovak vészt nyerítettek, amint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s feledve a harcot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen degetbõl.

A sûrûségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a kiáltozásokról hallá, hogy hol verekszenek. S a tusába mind a két fél úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita jelszóra.

Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket, s õ is azt vette ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte õt. Erre felhagyott azzal a hõsregei babonával, hogy az ellenfél vezérét kell megölni. A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitást, hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.

Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvõ lónak.

Három ellenséges lovas De Fervlans kíséretébõl odavágtatott egyszerre, hogy a kornétást elfogja.

Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog, maga ugratott elõ annak a védelmezésére, s egyszerre három támadó ellen fogadta el a harcot.

De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél csodálatát is felkölti, s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesújtó csapásokat, hanem mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta össze, ami harcképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak vissza egyenként legdühösebb démonai, mialatt Vavel volónjai kisegítik a kornétást a lova alól s a lovát is négy lábára állítva, ismét felültetik rá. - Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet jelt adni a visszavonulásra.

A csatamezõ keleti oldalát sûrû, összegubancolt vad komlóbozót zárta el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás csapat, mely innen elõ fog törni, dönti el a viadal sorsát.

Végre megnyílt a komlóberek, s elõrohant belõle, nem Trentatrante, akit De Fervlans várt, hanem Sátán Laci.

A véres, sáros had szuronnyal rohant a démon-lovasokra. A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.

Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, õ maga vágtatott kísérõivel együtt a Sátán-csapat leverésére.

Vavel Lajos pedig a nyomába.

Most már a kornétásnak is megnyílt a trombitája: de nem a visszavonulásra, hanem: „elõre! elõre!”

Sátán Laci véres fejjel, s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött De Fervlans-ra szembe.

De Fervlans megismerte a cimborát.

- Hát tégedet mégsem akasztottak fel? - kiálta rá.

A betyár fenekedve felelt neki oda.

- Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.

S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált volna, ott termett De Fervlans lova elõtt, s megragadva a ló zabláját, hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi zsiványhumorral:

- Add meg magad, cimbora!

De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laci fejére, ágaskodó lova kengyelében felemelkedve. Ez volt Sátán Lacinak mai nap már a második csapás, s ez úgy látszik, hogy „erre a napra” elég volt neki, mert szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta: markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.

A márkinak alig volt ideje kiugrani a kengyelbõl, hogy összeroskadó paripája maga alá ne szorítsa.

Úgy tetszett, mintha el volna veszve!

Csapatja teljes felbomlásban s ellenfelének kócsagos csákója már közeledik a bokrok mögül.

Szép vadrózsabokrok voltak: tele piros és testszín virágok csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki közülök.

De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, amelyik szabadon maradt.

A zsebébõl kivett egy levelet: Thémire levelét.

Eszébe jutott, hogy ha õt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel Lajosnak, hogy õt arra az egyetlen fûzfára itt a dsindsásban fölköttesse. Õ nem ellenség volt, hanem átszökõ: „pribék”.

Azt a levelet összegyûrte, és a pisztolyába tömte.

Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétõl, alig húsz lépésnyi tér; s De Fervlans remek lövõ volt.

Vavel Lajos látta ellenfele elõkészületét. Õ is kihúzta hát nyeregkápájából az egyik lazarino comenazót. Neki is volt egy széttépni való levele, - amiben De Fervlans ír „Thémire” felõl. Õ is fojtást gyúrt abból, s azt a pisztolyába tömte.

- Jó éjszakát, Vavel lovag! - kiálta De Fervlans. - Itt küldöm a kedvesed levelét.

A pisztoly eldördült, s a csákó megránduló állszíja tudatá Lajossal, hogy a golyó a csákóján ment keresztül. Talán éppen a halálfõt találta. De nem csinált halálfõt! A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erõs.

- No hát fogadd te a magad levelét retúr, marquis de fer blanc! - monda Vavel Lajos, s minden célozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.

A levél égõ rongyai mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra, melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.

De Fervlans márki tragédiája be volt fejezve.

És a császári princesszek szalonjai nem fogják õt többé elfogadni; és Joséphine ölebei nem fogják õt megugatni, se az új császárnõ ölebei nem fognak farkat csóválni elõtte; és a grand père táncát el fogják végezni nála nélkül; és a szép, illatos öltönyû hercegnõk nem fogják lesni ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja õt „kedves hercegem”-nek nevezni, - és Grassini nem fogja az õ kedvéért da capo elénekelni az „ombra chiará!”-t; se Isabey nem fogja õt megnevettetni majom-paródiájával; - hanem majd eljõnek hozzá azok a sötétkék ércfényû bogarak, amik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, ahol valami állati élet átalakul növényi életté, s esztendõ múlva már a mohátul nem fog látszani a süllyesztõ, amelyen át marquis De Fervlans a nagy színpadról eltûnt.