II.

- Minden megvan - mondta Mátyás mester Vavelnek, három fedett társzekérre mutatva, melyet a franciáktól vettek el a fekete volónok Kis-Cellnél. - Itt van, ami szükséges, mind, az ekhó alatt.

A halálfejesek csapatja leghátul jött; el lehetett neki maradni a dandártól úgy, hogy senki se vette észre.

A dandár ment a palotai úton, a volóncsapat pedig Zircnek.

De már a Zirc elõtti erdõkben úgy elveszett, hogy hírt se lehetett felõle hallani, mintha elnyelte volna a Bakonyerdõ.

Még a rátótiak dicsekedve beszélték, hogy milyen szép huszárcsapat ment végig trombitaszóval a falujokon, tiszta magyar fiúk voltak, köszöngettek a menyecskéknek, s a kocsma elõtt, ahol egy pohár borra megálltak, fizettek szép csengõ pénzzel, banknótával, s danolták, hogy „Valamennyi rongyos bankó, Mind a kocsmárosnak való!” De már a zirciek panaszkodtak, hogy õhozzájuk egy csoport ellenséges lovas vonult be, abból a fajtából, amirõl azt énekli a népdal, hogy „...Nem is Isten madara, Kinek fején a farka!” Kakastollbokrétás süvegû, kék köpönyeges franciák, akiknek a vezére igen kegyetlen hangon parancsolgatott a bíróval, egy kukkot se tudott másképpen, csak franciául. Szerencsére a fehér barátok perjele értette ezt a nyelvet, s az tolmácsolt. Nagyon gyanakodók voltak: a lovaikról le nem szálltak, hanem mind a kezében tartotta a karabélyát, a bámészkodó asszony-, gyereknépet a kapitányuk mérgesen kergette széjjel, s ami bort hozattak, azt elébb meg kellett kóstolni a bírónak, hogy nincs-e benne méreg. A még csak hagyján; hanem azután még a kútból kimerített vizet is meg kellett neki kóstolni, hogy nincs-e abban is méreg. Szegény bírónak ez volt az elsõ víz, amit legénykora óta a torkán leszalasztott. Aztán a vezérük keményen megtolmácsoltatta a lakosságnak, hogy ha valaki utánuk mer sompolyogni, hogy kikémlelje, merre mennek, azt a két lábánál fogva két lehajtott fához kötik, s úgy hasíttatják ketté, ha pedig valaki a magyar huszárokat a nyomukba igazítja, akkor mind a négy végén felgyújtják a várost, s kardra hánynak minden élõ teremtést. Örült is minden ember, mikor odébb mentek.

Ezek Vavel volónjai voltak. A sûrû erdõben lerakták a veres csákókat, a társzekerekbõl elõszedték a franciáktól elvett tollas kalpagokat, s a kék köpönyeget felölték a fekete egyenruha fölé: senki se mondta volna, hogy nem francia chasseurök. Még a trombitásuk is úgy fújta az indulót, ahogy a franciák szokták.

Mátyás mester mindenütt elõresietett, kikémlelni, nincs-e az útban valahol akár francia, akár magyar csapat. Bármelyikkel is veszedelem lett volna most találkozni.

Nem jártak az országúton. Nekivágtak a magas hegyi útnak, ahol egy falvat Fenyõfának hínak (annak a csodájára, hogy ott a Bakony tölgyesei között fenyõerdõk szigetelték el magukat). Arról a fenyvesrõl olyan keveset tudnak a világban, mint az alattuk megpihenõ csapatról. Onnan másnap tovább vitt az út a Bakonyér mentében; a közbeesõ falucskák lakói bámulva nézték az átvonuló csapatot, s találgatták magukban, hogy vajon talyigát vásárolni jöttek-e azok ide, vagy mészre van szüksége a francia seregnek, avagy pedig szénre, vagy pedig azt nézik, hogy lesz-e az idén elég gubics az erdõn. Nem tudtak velük beszélni, nem kérdezhették meg.

Egész naphosszat tartott a felvonulás, csinálatlan rossz utakon, ahol a társzekerek alig haladhattak. Koroncónál is el kellett azokat hagyni, mert ott útjokat állta a Marcal és a Rába, amik itt már csaknem egyenközûen futnak egymás mellett. Itt a csapat magához szedte a társzekerekrõl az eldugott süvegeit: a több napra kitartó élelmiszereket, s a csillagvilágnál átúsztatott a két folyam közötti szigetbe. Ott megvonult éjszakára. S azt nagyon jól tette, mert akkor már Koroncónál volt a magyar inszurrekció egyik dandára, s az, ha megkapja a kakastollas süvegeit az álfranciáknak, késõ lesz aztán megmagyarázni, hogy miféle ravaszságban járnak. Nekik a magyarokat még jobban kellett kerülni, mint a franciákat.

Mátyás mester azonban nem maradt ott pihenni, hanem átvitette magát még éjjel a Rábán egy halász lélekvesztõn, s reggelre vissza is tért a tudnivalókkal.

Hajnalban a csapat átkelt a Tóközbe, s reggelire a Rábcán is átúsztatott, s elérte Börcs helységét.

Kicsiny falu az a Rábca partján, de van egy nevezetes régészeti emléke. Egy tágas kerek sánc, melynek a közepén áll a templom. A hajdani török-kuruc-labanc világban ide szokott menekülni a falu népsége, s védte magát a száguldozó csapatok ellen. Ezért híják tán németül Rundenturmnak.

Vavel csapatja ezt a kerek sáncot foglalta el, ahol észrevétlenül meghúzódhatott. Körös-körül nagy messzeségre francia seregektõl volt megszállva az egész vidék.

A Gyõrbe vivõ országút már meglátszik e templom tornyából.

Vavel maga felment a toronyba, s onnan kémlelte az országutat tábori távcsövével.

Egyszer aztán meglátta, amire várt.

Öttevény (németül Hochstrass) felõl erõs porfelleg jelölte a közeledtét.

Egy osztály vértes közeledett, mellvértjeik messze ragyogtak a napsugárban, a kétfelé szakított csapat közepén haladt egy sárga utazó-hintó, négyes fogattal; a postakocsisok a nyeregbõl hajtottak.

A hintóban ült egy éltesebb úrhölgy, arcát nagyon õrizve a sûrûre húzott fátyollal a nagy portul, míg a fiatalabb hölgy nem tûrte halvány arca elõtt a fátyolt, s legyezõje mögül igyekezett a leeresztett hintóablakokon át nézegetni a tájat, a tarka rónát, melyen az aratatlan, érett vetés a zöld kaszálókkal cifra szõnyeget vont végig.

A hintó mellett egy fiatal tiszt lovagolt, az éltesebb hölgyet mulattatva folyékony elbeszéléseivel, s néha-néha egyetértõ pillantásokat váltva a szép, halavány arcú kisasszonnyal.

Ez a két hölgy: Guillaume tábornok neje és leánya.

Most jönnek Marie-t átvenni. Õk lesznek a kísérõi Párizsig. Ez a hintó fogja õt elszállítani, s ugyanez a vértescsapat lesz a védõ fedezete a hintónak.

„A mi kezeink messze elérnek!” - monda De Fervlans.

Íme már meg is fogták martalékukat.

Hanem... még hátravan valaki, aki a hatalmas kézre rá mer ütni.

A szép zöld rónán, melyen az országút átvonul, egy erõs lovascsapat közeledik. A fiatal vértestiszt azt mondja a kíváncsi hölgyeknek:

- Lovas chasseurök. Szénázni jártak.

Az igaz, hogy a csalódás kedvéért több szénásszekeret hajtottak maguk elõtt, amik már felkaptak az országútra.

A postakocsis messzirõl elkezdett trombitálni, hogy a szénásszekerek térjenek ki elõle a tört útról a töretlenre; aminek az lett a következése, hogy az egyik szénásszekér feldûlt, s a másik meg melléje hajtatott, a tengelye beleakadt amannak a ferhécébe; most aztán tökéletesen elzárták az utat.

Ekkor egész közel ért Vavel csapatja.

Egy jelszóra hirtelen ledobta minden lovas a kék köpenyét meg a tollas kalapját, felcsapta helyette a halálfejes csákót, s azzal megrohanta a hintó kíséretét.

A meglepett vértesek, akik e támadásra nem voltak készen, az elsõ taszításra le voltak szorítva az országútról, s a vizenyõs réten nehéz lovaikkal igen egyenlõtlen harcot fogadtak el Vavel könnyû lovasai ellen, kik számra is túlnyomók voltak. Vezérük, a fiatal százados ugyan egész lovagi elszántsággal foglalt helyet a hintó elõtt, a viadalt elfogadni készen, s Vavel Lajosnak egész fölényét fel kellett használnia, hogy a derék lovagot lefegyverezze. Abban a percben, amidõn a kard az ifjú francia vitéz kezébõl kirepült, az ifjú hölgy, elfeledkezve minden etikettrõl, rémülten sikolta fel.

- Ah, mon Dieu! Ne tuez pas Arthur!

Vavel Lajos udvariasan üdvözlé a hölgyeket, meghajtotta elõttük a kardját, s Talma legékesebb francia nyelvén biztosítá õket:

- Ne féljenek, úrhölgyeim. Jó kézbe jutottak. Mi magyarok vagyunk.

A vértesek teljes visszavonulásban voltak Öttevény felé, üldöztetve a volón csapat által.

Vavel maga is leszállt a lóról, hogy a nyergébõl leemelt fiatal tiszttel beszéljen.

- Legelõször is, engedje ön, hogy gratuláljak önnek ahhoz a szerencséhez, amit egy gyöngéd fölkiáltás önkénytelenül elárult elõttem az imént. Nagy örömömre fog szolgálni, ha önnek az ügyét ez epizód által elõmozdíthattam.

Erre a halavány arcú ifjú hölgy gyöngéden elpirult, a másik hölgy azonban egészen elvörösödött, s elkezdett veszekedni.

- Mit akar ön velünk? Mit avatkozik ön a mi dolgainkba? Mi nem vagyunk kombattáns felek!

- Hogy mit akarok? Azt majd megmagyarázom ennek a fiatal lovagnak. Legelõször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt tanácsolom önnek, hogy a quinteket ne vegye olyan mélyen, mert akkor mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezébõl. Aztán arra fogom kérni, hogy üljön föl a lovára. Derék paripa. Kár, hogy szügyben kissé keskeny. Azután harmadszor arra kérem önt, hogy vágtasson azonnal Gyõrbe. Egészen egyenes országút vezet oda. És vigye meg szíves izenetemet de Guillaume tábornok úrnak. Az izenet így szól: „Én, Vavel de Versay Lajos gróf, a mai napon foglyul ejtettem Guillaume tábornok úr feleségét és leányát. Guillaume tábornok úr foglyul tartja magánál az én jegyesemet: Dealba Thémire grófnét és fogadott leányomat, kinek neve Botta Zsófia, vagy ha úgy tetszik, Marie hercegasszony. Én kérem vissza cserébe az én hölgyeimet az õ hölgyeiért. Egyéb kívánságom nincsen. Mentül elébb visszatér ön, annál jobb. Ott, abban a kerek sáncban fogom önt várni, ahonnan az a templomtorony kilátszik. Adieu!”

Az ifjú hölgy némán, összetett kezekkel könyörgött az ifjú tisztnek, amit annak nem volt szükség a szívére kötni. Az úgyis minden lehetõt el fog követni, hogy a tábornokot a cserére rábírja.

A szabadon bocsátott lovag tovarobogott az országúton. Vavel Lajos pedig az utazóhintót a börcsi út felé fordíttatá, s a kocsiajtó mellett lovagolva, társalgott a hölgyekkel.

Guillaume tábornokné asszony eleinte keserû kifakadásokkal halmozta el Vavel grófot.

- Ez népjogsértés! Ez brigantaggio! Elfogni elõkelõ hölgyeket!

- Hát az én hölgyeimet nem tartja-e fogva az ön férje?

- Az én leányom oly rettegõs, olyan ideges.

- Nincs a föld kerekén olyan félénk teremtés, mint az én szegény Marie-m!

- De ön elvégre is francia, s tudni fogja, mivel tartozik a nõk iránti udvariasságnak?

- E tekintetben mintaképül fogom választani Guillaume tábornok urat.

- Ön iránt nincs semmi kétségem; de ezek az ön kísérõi, ezek rettenetes emberek! Nem kentaurok ezek?

- De - azoknak az ivadékai.

- Igaz, hogy még most is emberhúst esznek?

- Úgy tudom, hogy néhány év óta ezt a szokást elhagyták. De nem lehetetlen, hogy most, mikor ez a cikk olyan olcsó, megint visszaesnek bele.

- Ah! És hogy vadkanagyaraik vannak?

- Az igen valószínû. Azt takargatják el azokkal a hosszú bajuszaikkal; úgy gondolom.

- Hát az igaz-e? - szólt suttogva az úrhölgy - (úgy olvastam valahol), hogy az itteni úrasszonyok fiatal rabnõk vérét bocsáttatják ki, s abban fürödnek?

- Az igen kellemes lehet - hagyta rá Vavel. - Csodálom, hogy ezt a divatot Párizsban még fel nem kapták.

- Mit gondol ön? Az Istenért!

- Hát hisz önöknek olyan szép vérkiontó masinájuk van hozzá.

- Csitt. Hazaáruló! Az egészen más.

Eközben az történt, hogy egy volón egy elfogott vértest vitt magával: a vértes gyalog volt, a volón lóháton. Meg volt sebesítve mind a kettõ. Az inszurgens a homlokán, a vértes a karján.

A volón fel sem vette a kapott sebet, bekötötte azt a zsebkendõjével, hanem a fogoly francia egészen el volt bágyadva; nem tudott odább menni.

Ekkor a volón leszállt a lováról, s az oldaláról leakasztva a csutorát, odanyújtá azt a fogolynak, s negédesen biztatgatá:

- No, húzz belõle egyet, kamerád, ne búsulj semmit. Látod, minek vágtál olyan nagyot a fejemre? Megerõtetted vele magadat. No, sebaj. Gyere, majd fölteszlek a lovamra.

Azzal fölsegíté a sebesült foglyot a saját lovára, s maga gyalog vezette a lovat.

- Ah! Ah! - kiálta fel a tábornokné, elbámulva azon, hogy a kentaur nincs hozzánõve a lóhoz, s talán másodsorban még azon is, hogy a kentaurnak emberszíve van.

A kentaur észrevette a felkiáltást, s azt gondolta, hogy legjobban fogja azt értelmezni, ha az úrhölgyet is megkínálja a csutorával. Ilyen melegben, nagy porban s arra a nagy ijedségre nem árt egy korty abból a badacsonyiból.

Az úrhölgy nem merte a kínálást visszautasítani, s aztán nem is bánta azt meg.

- Ah, hisz ez bor! - mondá meglepetten az ízlelés után Vavelnek.

- Ön azt hitte, hogy lótej?

A volón pedig azt mondá az úrnõnek, a kulacsát visszavéve, latinul, hogy:

- Conducat sanitati... domicella...

- Hiszen ez római nyelven beszél! - szólt összecsapva a kezeit a párizsi nõ.

Vavel nem állhatta meg, hogy ne nevessen.

- Ön nagy bohó! - szidta a tábornokné aztán. - Hiszen ezek csinos emberek, s egynek sincs vadkanagyara. Az sem lesz mármost igaz, hogy az úrnõik leányvért használnak a fürdõhöz. Vannak ott házak, ahová ön visz bennünket?

- Nem éppen oly nagyszerûek, mint az ön palotája a Chaussée d’Antinon, de azért házak.

- S mivel fogom én ott a hosszú idõt tölteni, amíg monsieur Descourselles visszajön? Tud ön pikétezni? Én szenvedélyes pikétezõ vagyok!

- Majd megmondom önnek, Madame, hogy mivel fogja ön az idõt tölteni, ha odaérünk a faluba. S hiszem, hogy meg lesz vele elégedve.

Aközben el is érték a kertek alját, ahol érõben levõ meggyel és cseresznyével rakott fák mosolyogtak ki a magas sövény mögül, s onnan a szép diófákkal szegélyezett utcába bekanyarodva, a templom elé hajtattak.

Az egész faluban nincs több úri lak a lelkészénél. A tisztelendõ úr künn állt a kapujában, ahol Vavel megállíttatá a hintót, s aztán lesegíté a hölgyeket az ülésbõl, s felkérte a lelkészt, hogy fogadja õket vendégszeretettel, amiben nem is volt legkisebb hiány sem. A lelkész konyhája elõadta, ami csak ízletes volt, s a hölgyeknek el kellett ismerni, hogy a kentaurok országában ebédelni tudnak.

Ebéd után a kisasszony kimerültségrõl panaszkodott, annak megengedték, hogy lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:

- Akarja ön a helység nevezetességeit megtekinteni, Madame? Van itt egy igen régi templom.

- S van benne valami igen szép kép?

- Megható szép kép. A „Szamaritánusok”.

- Antik vagy modern?

- Antik modor. A keresztyénség elõéveire emlékeztetõ, hanem a kivitele modern.

- Valami híres festõ mûve?

- Nem. Csak naturalistáé. A tisztelendõ úr munkája.

A tábornoknõ csodálkozva rázta a fejét, s mármost nem tudta, hogy õvele tréfál-e Vavel gróf vagy a lelkésszel.

Mindjárt megértette pedig a dolgot, amint a templom ajtaján belépett. Az Isten tiszteletére szánt hely ezúttal a legmagasabb istentisztelet szertartásához volt berendezve: szenvedõ emberek ápolásához. Az egész templom egy kórház volt, melyben tiszta ágyakra elhelyezve feküdtek, szép kettõs sorban, sebesült francia katonák, kik a gyõri csatatér körül szerteszét fekvõ falvakban úgy voltak szétosztva. A kis falu asszonyai maguk ápolták, gyógyítgatták õket, a maguk házi szereivel, a maguk jó szavával, mintha mindannyi sebesültnek a tulajdon édesanyja volna az ágya fejénél. És a lelkész keresgélt a számukra mindenféle gyógyító írokat, a maga kopott „házi orvos”-ában: tábori orvos nem került ide, mikor Aspernnél húszezer, Wagramnál huszonkétezer francia feküdt sebesülten. Hanem ezek a nyomorult emberek ápolgatták, építgették a náluknál még nyomorultabbakat: az ellenséget.

- Ugye szép tabló, asszonyom? - mondá Vavel gróf. - Beillenék a Notre Dame-ba oltárképnek! Méltó megörökíteni a szerzõje nevét. - Ilyenek azok a kannibálok, akik ezt az országot lakják! - És bizony mondom önnek, hogy végigmehet ön kisasszonyával együtt ezen az egész országon, és nem fogja önöket egy bántó tekintet se megsérteni sehol. Csak egyetlenegy ember van ebben az országban, akiben kannibáli szenvedélyek laknak, aki vaddisznóagyarat visel a szájában, aki asszonyok vérében megfürödni képes: - az én vagyok! És bizony mondom önnek, hogy nem töltheti ön el az idõt jobban addig, amíg monsieur Descourselles visszatér, mintha itt marad a templomban, s a sebesülteket ápolni segít, és azalatt imádkozik a védszenteihez, hogy Guillaume úr az én szeretteimet szabadon bocsássa!

A tábornoknõnek lehetetlen volt nagyot nem nevetnie ezen a patetikus fenyegetésen.

- Haha! Uram! Ezért egészen fölösleges volna a védszenteimnél alkalmatlankodnom, különben is csak minden héten pénteken szoktam vezekleni, akkor is csak éhomra, nem ebéd után, s ma még csak szerda van. Ha már a többi kentauroktól nem kell félnem, hogy megesznek, öntõl legkevésbé félek. Legyen ön afelõl megnyugodva, hogy Guillaume úr nem fog késni az ön szeretteinek kiadásával, mihelyt megtudja, hogy az miértünk lesz cserébe. Én ismerem Guillaume urat. Ha milliókkal jött volna ön eléje, hogy megvegye tõle kedveseit, nem hallgatta volna önt meg; ha hadsereggel jött volna ön rá, hogy kivívja tõle, nem kapta volna meg; de hogy az az ördögi jó ötlete támadt önnek, hogy elfogja a feleségét meg a leányát: ez sakk-matt neki! Menjünk innen. Nem imádkozhatnám.

- De hátha Napóleon parancsa nyomatékosabb lesz elõtte?

- No, már azt higgye ön el, hogy jobban fél Guillaume úr éntõlem, mint Napóleon császártól. - Jerünk innen! - Sebesülteket sem akarok ápolni. Az Isten õrizzen meg minden szenvedõt attól a szerencsétlenségtõl, hogy valami bajában én ápoljam, mert azt nem állja ki! - Menjünk pikétezni, uram!