IV.

Lajos nem tagadhatta el magában, hogy ez a nõ nagy foglalásokat tett eddigi eszmekörében. A csillagászatban elfoglalta a holdnak a helyét, a classica literaturában az ideálnak a helyét, s a metafizikában az abszolút jónak a helyét. Feltalálta õt a miszticizmusban a távolbalátás, együttérzés tanai között, s nem bírt összes bölcsészeti tudománya annyi hatalommal, hogy õt a nem létezõ lények közé disputálja.

Azt meg tudta tenni, hogy õt ne lássa többé. Távcsövét soha e nap óta nem fordította a szomszéd kastély felé. Beérte vele, ha a szegény apró emberek mindennapi baját, örömét vizsgálhatta vele. Hanem azt, hogy gondolatai ott ne lakjanak nála, azt nem volt képes kieszközölni. S a távollevõ gondolatok elárulják magukat az arcon, a szemekben, s vannak, akik az arcból, a szemekbõl olvasni tudnak.

- Valami bánata van önnek, Lajos? - szólítá meg egy délben, hallgatag együttülés után Marie.

Lajos felrezzent.

- Igen. Rossz hírek a külföldrõl.

Csakhogy ilyen válasszal nem lehet azokat megcsalni, akik olvasni tudnak arcvonásokból, szemekbõl.

Egy délután ismét nesztelenül fellopózott az obszervatóriumba Marie, s meglepte Lajost a távcsõnél.

- Hadd lássam? Szép-e?

- Nagyon szép - monda Lajos, s oda hagyta ülni Marie-t a helyébe.

A leány a távcsõbe nézett, s látott maga elõtt egy paréjjal benõtt parasztudvart, aminek a házküszöbén egy öreg anyóka ült megfordított szakajtón, s kis unokalányát tanította harisnyát kötni.

- Ah, hát a szép szomszédnõt nem nézi ön?

- Nem nézem.

- Miért nem nézi ön?

- Mert sem annak nincs szüksége arra, hogy én megtudjam, mit végez, sem énnekem.

A leány nagyot nézett rá azokkal az okos szemeivel, hogy Lajos elszégyenlette magát. Válasza nagyon hasonlított azokhoz a banális feleletekhez, amiket pedáns nevelõk mondanak növendékeiknek, akikrõl azt hiszik, hogy nem kell nekik mindent megtudni.

Marie pedig már nem volt gyermek.

Odaigazította a távcsövet a kastély felé, s addig-addig keresgélt, míg rátalált, amit keresett.

- Milyen szomorú - mondá Lajosnak.

Lajos nem vette azt tudomásul.

- Vajon miért olyan szomorú?

Lajos nem mondott róla véleményt.

Akkor aztán a leány maga felelt meg a kérdésre.

- Most bizonyosan nem szereti õt senki.

És aztán csak nem tudott megválni a távcsõtõl.

- Most éppen úgy tetszik, mintha egyenesen a szemem közé nézne. Most meg összekulcsolja a kezeit, mintha valamiért imádkoznék.

Lajos pedagógi józansággal monda Marie-nak:

- Ha ön soká fog a távcsõbe nézni ily feszült figyelemmel, egészen elferdíti vele az arcát.

- Ugye? - monda a leány - s aztán ha a szájam görbe volna, s a fél szemem hunyorogna, akkor azt mondaná minden ember: „ahol megy a csúf Marinka, ni!” és nem kellene fátyolt viselnem az arcomon.

És aztán csinált nagy erõltetve egy olyan fintorképet, amilyent mondott: görbe szájjal, hunyorgó szemmel, hogy utóbb Lajos könyörögni kezdett neki:

- Ah, ne tegyen úgy, Marie!

- Hát nem mindegy-e az önnek, akár szép vagyok, akár rút? - Aztán, hogy megenyhítse e kegyetlenséget, hozzátette engesztelõen: - S ha csúf lennék is, nem szeretne-e ön akkor is úgy, mint a fakír szereti Brahmáját?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Lajos folytatta szokott levelezéseit tudós Mercatoris urammal. Azokat a leveleket, mint mindig, Marie-nak diktálta; saját kéziratát nem látta e vidéken senki. Eszerint lehetetlen lett volna neki legkisebb célzást vagy tudakozódást is intéznie a lelkészhez a bárónõ felõl, anélkül, hogy azt Marie meg ne tudta volna. Annyit mégis megtudakolt egyszer a lelkésztõl, hogy vajon hogy viseli magát az a bizonyos asszony, aki az õáltala egyszer felfogadott gyermeknek a szülõje, s jelenleg a bárónõ udvarában van?

Erre azt a választ kapta, hogy a Sátánné, néhány nappal a nagy holdfogyatkozás után, minden kigondolható ok nélkül, eltûnt a kastélyból. A bárónõ nagyon meg volt miatta illetõdve; de nem engedte, hogy az eltûntet nyomozzák: kinyilatkoztatá, hogy a kastélyából nem vitt el semmit, és neki semmi oka sincs õt üldöztetni.

A grófot ez eset arra a gondolatra vezette, hogy amaz éjjeli betöréshez mégis volt valami köze a pórnõnek. Tán a cinkosság bûntudata kényszeríté a kastélyt elhagyni. Lehetett még annál rosszabb indoka is. Lehet, hogy a rablók után szökött, hogy azoknak hírt vigyen a kastély belsõ körülményeirõl, s azokkal egy újabb, minden erõszakra elõkészített betörést tervezzen.

E témából aztán nagy akadémiai vitatkozás támadt a gróf és a tiszteletes között: a helyesen vagy helytelenül alkalmazott jótékonyság elmélete fölött.

In praxi pedig az lett a következése, hogy most már Lajos éjente inkább az obszervatóriumában hált, mint az ágyasházában, s az éji õr nem vigyázott jobban a szomszéd ház kapuira, mint õ. A hálószobájában pedig egész ütege a puskáknak és pisztolyoknak volt sorba rakva minden éjjel.

Egy este késõn kényszerû félbeszakítást szenvedett a kémszemlélet; a minden csillagvizsgálók ellensége, a zápor, elvette a kilátást; korábban a szokottnál haza kellett térnie a hálószobájába.

Rendesen szövétnek nélkül járta meg ezt az utat: a lámpavilág az obszervatóriumban elárulta volna az ottlétét, azt, mint egy világítótornyot látta volna meg mindenki nagy messzeségre. Ismerte már jól a járást a sötétben is, szobájának ajtaja legszélsõ volt a folyosó északi részén, könnyen odatalált. Ott azután a sötétben is ismerte azt a helyet, ahol Döbereiner-féle gyújtója állt, annak a platina-taplójánál meggyújtá a viasztekercsét, s azzal lefeküdt.

Ez este azonban, amint szobája ajtajához ért, meglepetve látta, hogy annak a kulcslyukán keresztül valami világosság tör elõ. - Valaki van a hálószobájában.

Hirtelen benyitott. Az asztalán gyertya égett, s háttal ez asztalnak állt elõtte egy egészen ismeretlen férfi, e tájon nem dívó népviseletben.

Ez az ember egészen elfogta elõle az utat a rendberakott lõfegyvereihez.

- Kicsoda ön? Hogy jön ide? Mit akar? - kiálta rá a gróf.

- Én vagyok a „Sátán Laci” - monda az idegen halk hangon.

E szóra a gróf egyszerre odaszökött hozzá, s megragadta a férfi karjait.

Ezek a karok olyanok voltak, mint a saskeselyûnek a combjai: csupa ín és csont. A gróf fiatal erõben levõ férfi volt, hanem hogyha ez a szoba mind tele volna olyan erõs, izmos férfiakkal, mint õ, s azok mind Sátán Lacit fognák elöl-hátul és körös-körül, õ azok közül mind kitépné magát. Nemegyszer tett le õ már ilyen remeket. Hanem ezúttal meg sem mozdítá a karjait az ellentámadásra; hagyta azokat megtámadója által összeszorítani, s csendesen, nyugodtan dörmögé:

- Látja a gróf úr, hogy nincs nálam fegyver; pedig a hátam mögött volna elég, ha kellene. Nem jöttem ide rosszat tenni.

Lajos bámulva nézett rá, s elereszté a karjait.

- Hát mért jött ön ide?

- Elõször is azért, hogy megmondjam a gróf úrnak, hogy nem én voltam az, aki a bárónõ kastélyára éjszaka rátört, s õt ki akarta rabolni, nem is az én cimboráim. Pedig tudom, hogy azt mondták: Sátán Laci cselekedte ezt! Hát csak azt jöttem megmondani, hogy ezt nem én tettem. Templomot már törtem fel, megvallom; de az a ház, ahol a porontyomnak ételt, italt, vackot adnak, nekem több, mint a templom. S mégis azt mondják, hogy Sátán Laci mívelte ezt a cudarságot; pedig Sátán Laci csak egy van, s azt ismeri minden ember. Annak nem adhatja ki magát semmi emberfia; mert olyan csak egy van a világon. - Olvashatta a gróf úr a statáriumfán a személyleírásomat, megítélheti.

Azzal a gyertya felé fordult az éjjeli látogató, megmutatni az ábrázatját.

Jellemzetes csúf volt. Eszményképe a rútnak.

- Hát van-e még ember, aki az én passzusomba beleilljék, gróf úr? - szólt kérkedõ hangon. - Kinek van még ilyen felhasított nyúlszája? Ki visel még ilyen lángjegyet a pofáján? S különösen kinek van még a világon hat ujja a jobb kezén, mint nekem? Aki a kezemet meglátja, tudhatja róla, hogy én vagyok az. (Valósággal kettõs hüvelykujja volt.)

Hanem e rút arcon volt valami búskomor kifejezés, ami visszataszító külsejének hatását enyhítette.

- De hát kik lehettek akkor azok az éji betörõk? - kérdé tõle a gróf.

Sátán Laci megvetésre fintorította az arcát.

- Hát kik? Holmi pernahajderek! Alávaló, komisz pernahajderek!

S kiköpött a címzésük után.

Lajos persze sohase hallotta ezt a szót.

- Hanem mindez csak mendemonda, gróf úr - folytatá a furcsa éjjeli vendég. - Nem ettem maszlagot, hogy a becsületemet jöjjek keresni. Ámbátor azt az egyet restellem, mikor azt mondják, hogy Sátán Laci volt az, akit negyedmagával kivert egyetlen ember a házból egy görcsös bottal! Pernahajder az egész rongyos famíliájuk! - Hanem hát azért jöttem, hogy a gróf úr az én nyomorult kis porontyomat felszedette a sás közül; pártját fogta, kietette, de még azt sem restellte tõle, hogy maga becses személyében oktatgatta, hogy ne legyen belõle olyan emberkutya, mint az apja, vagy valami vízi csoda, mint a Hanyi Istók. Ez az én adósságom, s ezért én meg akarok fizetni. - Hát ugyan mivel tud egy zsivány fizetni? - Zsiványtudománnyal. - Meg akartam a gróf úrnak mutatni, hogy be lehet ám ebbe a kastélyba jönni annak, aki igazi rabló, akkor, amikor akar. - Majd ha eltávozom, a gróf úr körülnéz, akkor majd meglátja, hogy a zár az ajtón, a keresztvas az ablakon a rablónak nem akadály. Ahogy én bejöhettem, bejöhet más is. - Azt mondják, hogy a gróf úr ebben a kastélyban valami nagy kincset õriz. - Én nem tudom, nem is keresem, hogy mi az. - Ha az úton megtalálnám, visszahoznám. Ha más elrabolná, én visszarabolnám. De lehetnek mások, akik azt mindenáron meg akarják kapni. S lássa a gróf úr, amilyen könnyen megtehettem én azt, hogy ide az ágyasházába tudatlanul belopózzam, éppen olyan könnyen megteheti más, hogy a folyosó túlsó szegletébe „köd elõttem, köd utánam” belopakodjék, s azalatt, amíg a gróf úr odafenn a toronyban a csillagokat vizsgálja, rég árkon-bokron is túl legyen azzal a féltett kincsével.

Lajos a névtelen ijedelem hörgését hallatá. Térdei megrogytak alatta. Haja felborzadt. Egész testén hidegláz futott át.

- Marie! - ordíta fel önfeledten.

Azzal hirtelen felkapá az égõ gyertyát az asztaláról, s rohant rémülten a leány hálószobája felé. Ott hagyta Sátán Lacit a szobájában magára.

Amióta õ maga nem foglalta el helyét azon a megszokott kereveten, azóta meghagyta a leánynak, hogy lefekvés elõtt szobája ajtaját mindig bezárja kulccsal.

Most az ajtó nyitva volt.

Lajos kábult rémülettel rohant az alkoven felé. - Félrehúzta a függönyt... A leány ott aludt csendesen: arcát karjára hajtva; lábánál a kedvenc macskája; ágya elõtt a két mopsz, egymáshoz bújva. Hanem az a fülke a falban, melyben az acélszekrényke állt, egészen fel volt tárva, s a benne elhelyezett szekrényke fölé valami furcsa játékszer volt letéve: egy arasznyi emberalak, mely egy kerekes gépet hajt; hasonlót ahhoz, aminõvel a bebörtönzött rabok daraszolják a szûrposztónak való gyapjút.

Lajosnak a szívverése akadozott el. - Hiszen innen az õ távollétében mindent elvihettek volna: a leányt az acélszekrénnyel együtt.

Kezébe vette azt a különös mímelést, mely merõben összegyúrt fekete kenyérbõl volt készítve, s visszatért a saját szobájába.

Sátán Laci azt mondá neki a kezében tartott játékszerre:

- Emlékül hoztam ezt azokért a harisnyácskákért, amiket valaki ettõl a háztól készített az én kölykem számára. A börtönben tanuljuk mi az ilyen figurákat csinálni, mikor nagyon unjuk magunkat. Rabmunka ez.

- De hogy tudott ön a bezárt ajtón bemenni, amiben belülrõl venne van a kulcs?

Sátán Laci aztán megmutatta a grófnak azt a tolvajeszközt, amivel az ilyen zárban hagyott kulcsot kívülrõl el tudják fordítani.

- Ez a legrosszabb védelem a betörés ellen: a kulcsot a zárban hagyni; ezt már minden kontár ki tudja nyitni. Egyedül az olyan ajtók kinyithatatlanok, amiknek zárát csak belülrõl lehet nyitni és zárni, kívülrõl pedig nincs rajtuk semmi kulcslyuk.

- Errõl nincs fogalmam.

- Én ismerek egy ezermestert itt valahol a szomszédságban, aki tud ilyeneket készíteni. Annak majd én megmagyarázom, hogy hogyan kell; õ maga asztalos, lakatos, órás egy személyben.

A gróf csodálkozva rázta a fejét. Hogy a rabló magyarázza meg a lakatosnak: milyen legyen az a zár, amit senki se tud felnyitni?

- No, hát elküldjem ide azt az ezermestert? - kérdé Sátán Laci.

- Föltéve, hogy az ember okos ember és nem fecsegõ.

- Ez pedig bolond ember, aki mindig fecseg. De azért nem szükség tõle visszahökkenni; csak egy bolondsága van, s mindig arról fecseg. Megérti õ azt, amit neki magyaráznak, el is készíti úgy, de soha ahhoz hozzá nem szól, amirõl vele beszélnek. Neki csak egy dolga van: hogyan kellene Napóleont megverni. Szüntelen haditervet készít, öldöklõ masinákat fundál, s azt magyarázza, hogyan kellett volna egy ütközetet megnyerni. Ebbe bolondult meg. - Ezt akár leitatják, akár tüzes vassal vallatják, egyebet nem tudnak meg tõle, mint Napóleon elpusztítására való rettentõ terveket. Ez elkészíti gróf úr házán a felnyithatatlan ajtókat, s minden embernek pokolgépekrõl és fortificatiókrul fog beszélni.

- Jól van. Küldje õt ide hozzám.

- Hanem - még egyet mondok, gróf úr: - ha még olyan erõs zárakat és lakatokat csináltat is a gróf úr kincse védelmére: rabló ellen egyesegyedül az védelmezi azt meg igazán és bizonyosan, ha éjszakára saját maga is ott hál abban a szobában, ahol a kincse áll. Egy bátor férfi többet ér, mint száz lakat. Nem ok nélkül mondom én, hogy vigyázzon a gróf úr a kincsére! Többet tudok, mint amennyit beszélek. Nem Sátán Laci a legnagyobb rabló a világon. Vigyázzon magára!

- Köszönöm.

- Elhiszi-e hát gróf úr, hogy nem én voltam és nem az én cimboráim, akik a szomszéd kastélyba betörtek?

- Elhiszem.

- Akkor elvégeztem itt a dolgomat.

- Még nem végezte ön el - szólt Vavel, s szekrényéhez lépve, kivett abból egy szalmába font üveget és egy kis poharat, s ezt teletöltötte. - Hátravan még az áldomás. Aki hozzám vendégül köszönt be, az enélkül nem megy odább.

- Igaz a. Ámbár furcsa vendég voltam. Kocogtatás nélkül jöttem be. Hanem hiszen ma remekeltem. Majd meglátja azt, gróf úr. Nem köszöntöm fel, mert az én szavamra nem sokat hallgatnak az égben.

Vavel leült az asztal mellé.

- Még egy szóra. Most én akarok önnek valami tanácsot adni. Én önnek a lelkében jóravaló indulatokat fedeztem fel. Önnek a szíve nincs megromolva. Hagyja ön el ezt az utat, amely...

- Tudom: az akasztófához és a pokolba vezet.

- Kezdjen ön valami mesterséget; én kész vagyok önt az elsõ berendezésnél megsegíteni. Adok önnek pénzt kölcsön; majd visszafizeti, ha jól megy a dolga. Térjen a becsületes munka útjára. Gyönyörûség ez.

- Köszönöm a jó tanácsot, gróf úr, de már késõ. Tudtam volna én ezt magamtul is, s szerettem volna dolgozni, volt is ügyességem hozzá. De hát senki sem szenvedett meg ezzel a csúf pofámmal maga körül; gyerekkoromtul fogva mindig csúfság tárgya voltam. Az apám nemesember volt. Amióta eszemet tudom, mindig a tömlöcben ült. Egypárszor bevittek hozzá. Olyankor nagyon megvigasztalt azzal, hogy milyen jó nemesembernek lenni: ha lop, nem szabad õt megbotozni, s ha embert öl, nem akasztják fel, hanem fejét veszik; azért azt el ne felejtsem, hogy nemesember vagyok, s ha bajba kerülök, csak arra appelláljak. Ez volt, amit a testamentumában rám hagyott. Még mikor élt is, árva voltam. Disznópásztornál egyéb nem lehettem ezzel az ábrázattal. De még arra is rossz voltam. Akinek a disznaja elvetélt, rám fogta, hogy az én kancsal szemem rontotta meg az emséjét. Onnan is elkergettek. Utoljára az iharosi gróf fogadott fel az udvarába. Bolond hivatalt adott. Volt neki két szelídített medvéje. Azokat kellett sétálni hordoznom a faluban. A medvéknek a két elsõ lábuk fel volt kötve a nyakukba, úgyhogy kénytelenek voltak a két hátulsó lábukon járni, én meg velük karonfogva a középen, mintha két kisasszonyt vezetnék a promenádra. Aztán, mikor így együtt sétáltunk a faluban, az emberek utánunk kiabáltak: ahol megy az iharosi gróf három medvéje! Elszoktam a dologtól, s hozzászoktam, hogy világcsúfja legyek. Még akkor nem tanultam lopni. A medvék híztak a kezem alatt, mindennapra kijárt nekik két kenyér. Egy nap a falu végén egy putriban megláttam egy szegény zsellérasszonyt, aki leányostól együtt majd meghalt éhen. Attól fogva a medvék soványkodni kezdtek. Az egyik kenyeret elloptam a nyomorultak számára, s az azoknak jólesett. Hanem a sáfár rájött a tolvajságomra, s engem elkergettek a hivatalomból, a zselléreket meg a putriból. Az öregasszony megfagyott az úton; tél volt. A leánya rám maradt. Ketten voltunk. Egymáshoz kötöttük magunkat. A boldogtalan asszonyt aztán senki se akarta szolgálatba fogadni, azért, mert az én feleségem volt. (Kápsáló barát eskettetett bennünket össze az erdõn.) Az erdõ lett a hazánk. Az erdõ pedig rossz tanácsokat ád. Azok az odvas fák, mintha beszélnének a beletévedõ emberfiával. Még most is hallgatom, hogy mit beszélnek. Hozzászoktam, hogy elvegyem a másét. Nem is tudnék dolgozni már. Nem tudnék szobában hálni, embereknek köszönni, urakat megsüvegelni. Mikor az a poronty a világra jött, azt mondtam az asszonynak: eredj vele az erdõbõl, vedd be magad valami faluba, láss dologhoz, ne hagyd, hogy zsivány legyen belõle. De mindig kifirtatták a szomszédok, hogy õ a Sátán Laci felesége, s azontúl nem volt helyben maradása, s meg csak utánam jött az erdõre szerencsétlenkedni. Ott kell már nekem végeznem: az erdõben, ahol kezdtem. Semmihez sem értek már. Nem tudnék egy barázdát szántani. Ott kell végeznem az utolsó fánál: az akasztófánál. Mert a statárium alatt a nemesember fiát is felakasztják. S ahova én befészkelem magamat, abban a vármegyében kiüt a statárium azonnal. S nekem tetszik az, hogy úgy kergetnek. Mintha a szívemet csiklandanák, mikor hallom, hogy ropog a puska elõttem, utánam. Még egy dologhoz nem mondom, hogy nem volna kedvem: valami nagy verekedéshez, ahol az ember odaugorhatik valami nagy csoport közé, s vághat maga körül, míg embert lát; katona szerettem volna lenni, hanem hát nem fogadott el soha a verbunk, elkergettek; azt mondták, hogy nem csúfítják el velem a regementet. Pedig azt legjobban szerettem volna. - No de hát, ami nem lehet, az nem lehet. - Megyek vissza az erdõmbe. - Köszönöm a jó tanácsot és a jó alamáziát. (A pálinka még akkor a magyar köznép elõtt újság volt, alamáziának hítták.)

Azzal felvette az ajtó mellé letett túri kalapját a rabló, s gangos lépésekkel megindult a szobából kifelé.

Az ajtóban még egyszer megállt.

- Gróf úr. Én tudom ám azt jól, hogy a zsiványok és becsületes emberek között nincsen semmi konvenció. Gróf úrnak nemcsak szabadságában áll, de még kötelessége is, engem, akinek a fejére díj van téve, amint puskavégre kaphat, lelõni; s azt megteheti, amíg innen a kastélyból kijutok.

- Én nem lövök arra, akinek az asztalomon poharat töltöttem.

- No lám. Ezt nem tudtam. Zsivány vagyok: nem tudom, mi a szokás a derék emberek közt. Én azt hittem, hogy úgy lesz. Gyanakodó vagyok. No, hát megmondom, hogy a gróf úr valamennyi lõfegyverében a puskaporos serpenyõnek a lyuka viasszal van betömve; azokat mind tisztíttassa ki, mert nem lehet velük lõni.

Vavel gróf odasietett a fegyverszekrényéhez, s csakugyan úgy tapasztalá, hogy a fegyverei mind lõképtelenekké vannak téve. A rabló nagyon elõvigyázó volt, s biztosította magát minden felülkerülõ hatalom ellen.

De már ekkor eltûnt a gróf szemei elõl.

Lajos utánasietett a szövétnekkel, összekereste a kastély minden zugát, s nem tudott rájönni, hogy hová lett csodálatos vendége. Az egyetlen fõajtó, melyen be lehetett járni, zárva volt, és a keresztvasrúd is fel volt téve eléje; az ablakok is mind betéve és a redõnyök lecsukva. - Csak hosszas keresés után akadt rá egy áruló jelre, egy sáros lábnyomra egy ablak hídján. A rabló ott jött be, kívülrõl felcsavarva az ablak és redõny reteszeit. Az ablakot elzáró keresztvasak ketteje el volt görbítve, s a mesével határos volt, hogy azon a szûk nyíláson egy izmos férfi keresztülsajtolhatta magát.

Sátán Laci csakugyan remekelt ma; megmutatta a grófnak gyakorlatilag, hogy igazi zsivány akárhol be tud az õ kastélyába jutni. Azok a minapiak nem voltak igaziak, hanem csak pernahajderek.

Vavel gróf addig nem nyugodott meg, amíg ki nem nyomozta annak a furcsa szónak az értelmét.

Páriz-Pápaiban bizony nem volt arról felvilágosítás adva. Hanem aztán ráemlékezett, hogy jelent meg egypár év elõtt (1804-ben) egy geniális magyar munka (latin nyelven) „Hungaria in parabolis” - az felvilágosításokat ád az ilyen rendkívüli kifejezésekrõl. Nála is megvolt az a könyv, mint minden ez országban megjelenõ opus. Elõkereste azt, s megtalálta benne a pernahajdert.

Elkorcsosult lovagrend volt az, Arad megyében, Szent-György lovagok címe alatt, melynek tagjai azonban Istendicséret és a pogányok leküzdése helyett a környék birtokosainak kifosztogatását tûzték ki feladatokul; s mert insigniáikban medvebõr-palást volt a jellemzõ viselet, az általuk leginkább mortifikált svábok által elneveztettek „Bärenhäuterek”-nek; amibõl a magyar népajk pernahajdert csavarintott. - Tehát ez a szó olyan gézengúzt jelent, aki rontja a „zsiványnak a becsületét”.

Ezzel aztán egy újabb talány állt Vavel gróf elé.

Hát akkor miféle emberek voltak ezek a betörõk?

S még nagyobb kérdés volt az, hogy mi oka volt Sátán Lacinak a Névtelen Várba beszökés merényletét elkövetni, csak azért, hogy õneki elmondja azt, hogy nem õ és nem az õ cimborái követték el a minapi betörést, hanem valaki más.

Törhette ezen a fejét! Amíg egyszer valaki el nem fogja neki mondani az érthetetlen mese indokait, addig hasztalan minden találgatás.

*

Egy hézagot talált Vavel gróf a rabló elõadásában. Mi összefüggése van Sátán Laci felesége eltûnésének a bárónõ kastélyából az õ rejtélyes megjelenésével a Névtelen Várban?

Meglehet, hogy még majd ennek a kiegészítését is megtalálja valaha.

*

Most csak az a kérdés, hogy értesítse-e a bárónõt errõl a felfedezésrõl, vagy sem? - Hiszen ez õt érdekli legközelebbrõl.

De hogyan? Saját kezûleg levelet nem ír soha. - Marie-nak pedig le nem diktálhatja azt, ami ez éjjel a Névtelen Várban történt.