III.

Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombitainduló: a dragonyosok búcsút vettek Fertõszegtõl. Valamikor Lajos elõtt is ismerõs volt ez a hang. Most is, mikor reggelenként arra ébredt, úgy jött, mintha le kellene mennie az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán felkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok elõtt, s hangoztatni a büszke vezényszót. Elmúlt az már! A jó harci nyerges paripa rúd mellé van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyébõl, mikor megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.

Egy tehertõl megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig volt.

Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával, s berakta a donjon ablakából leeresztett kosárba, amit hozott: konyhaszükségletet, hírlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták, s Schmidtné eltûnt a zárt udvar túlsó ajtaján.

Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az írásról, hogy ki küldi azt. Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom nõi kézírást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónõtõl jön.

Ejh, tehát már eszébe jutunk?

De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.

„Gróf úr!

Igen kérem, mielõtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jöjjek?”

Vavel Lajos elbámult a levélen.

Mit jelentsen ez?

A bárónõ beszélni akar õvele. Miért nem teszi ezt a saját lakásán? Ha azt kívánná, hogy látogassa õt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel sietne kívánatának eleget tenni. - Miért akarja, hogy õ fogadja el? Miért akar az õ lakásába bejutni, ahova még soha nõlátogató be nem lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónõnek õhozzá?

Nem tudta kitalálni.

Aztán „válaszoljon”! Ezt könnyû kívánni; de nehéz teljesíteni. Saját kezûleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze írásgörcsben szenved, amint a tollat megfogja, ujjai rángatózáshoz kezdenek. Marie-nak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a bárónõnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem vitte, hogy írni tudjon.

Azt tette a gróf, hogy egy látogatójegyének a hátára ezt írta fel római számmal: XI. Ebbõl, ha megérti a bárónõ, hogy várnak rá tizenegy órakor, eljön; ha nem érti meg, otthon marad.

Amíg az idõpont eljött, nyugtalanítá a kíváncsiság. Nem maradhatott a házban, kisuhant a parkba, s ott sétált alá s fel a lehullott sárga faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál, s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt õ maga.

S aztán járta a hosszú fasort végig, mint aki vesszõt fut.

Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen, s mikor tizenegy óra felé járt, minden két percben elõvette az óráját.

Hintógördülés mégsem hangzott, hanem a kapun csengetett valaki.

- Hát ez ki lehet? - mondá magában, s sietett az ajtót kinyitni.

A bárónõ állt elõtte.

A termetérõl ismert rá, mert az arca sûrûn le volt fátyolozva. Kék selyemruhát viselt bõ ujjakkal, aminõ Marie kedvenc viselete.

- Én vagyok, gróf úr - suttogá, aggodalmasan széttekintve.

- Hogy jött ide, bárónõ? Nem hallottam hintógördülést.

- Az öblön keresztül jöttem a szandolinomon, egyedül; senkinek se szabad idejöttömrül tudni. - Nem lát meg bennünket valaki?

- Senki sem.

Marie ablakai és a konyhaablakok a másik oldalra nyíltak.

- Ne menjünk be a házba - mondá a bárónõ -, itt a parkban sétálva elmondhatom önnek, amiért jöttem.

Ez meglepte Lajost. Õ abban a hitben volt, hogy a bárónõt valami veszedelmes kíváncsiság ûzi éppen a belsõ titkaiba hatolni be a Névtelen Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.

- Látogatásomon éppen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az önén. Ez is minden etikett ellen volt. A veszély nagysága kimenti. Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel, most én rovom le hasonlóval a tartozást.

- Engem fenyeget valami baj?

- Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba; valaki meg ne hallja, amit beszélek.

Egy fenyõkkel körített helyre jutva, megállt a hölgy, és elkezdé:

- Ön tud valamit Barthelmy Léon ezredesrõl?

- Megkaptam a látogatójegyét - felelt Lajos egész közönyösen.

- No, önnek többet is kell róla tudni - mondá Katalin, a vizsgálóbíró türelmetlenségével. - Hiszen minden hírlapban le volt írva az esete. Cause célèbre lett belõle. A direktórium alatt õ a francia seregnél mint õrnagy szolgált. A császárság alatt mellõzték. Ez és még egy másik eset kényszeríté, hogy a francia szolgálatot elhagyja, s nálunk fogadjon el tiszti állást, ahol nemsokára ezredessé lett. Ez az említett eset pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppe-i fürdõbõl elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki. Barthelmy Léon most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.

- Mármost emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett olyan ismerõsnek elõttem ez a név.

- Úgy? - szólt a bárónõ, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette fátyolát, hogy szép arcának egész igézetével hathasson Vavel grófra. Aztán hirtelen megkapta a kezét, s azt súgá fülébe:

- Nem ön az, aki elszöktette Barthelmy Léon nejét?

- Én? - szólt Lajos elbámulva, és elkezdett nevetni.

- Igen, igen, akivel itt elrejtõzve él éppen azon idõtõl fogva, amikor a szép nõ eltûnt a világ szeme elõl, s akinek az arcát nem szabad az embernek meglátni.

Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt:

- Nagyságos bárónõ, ha én volnék az, aki Barthelmy Léon nejét ezelõtt négy évvel elszöktette, s azóta azzal a világból számûzve rejtõzködik, akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen embert, aki miatt az egész világról le kell mondanom, végre-valahára szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés vagy egy ostoba golyó árán számûzetésemtõl megszabadulhatok. - Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy én Barthelmy úrral sohasem akartam összejönni.

- Márpedig az egész világ azt hiszi, hogy ön Barthelmy Ange elszöktetõje.

- Ön is?

- Én? Talán - nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka, amiért önt három nap egymás után kereste.

- No, és ha megtalált volna?

- Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse õt be a családjánál.

- Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.

- Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a kérdésére, ki az a hölgy, akivel ön együtt szokott kikocsizni?

- A válasz igen rövid lett volna rá.

- Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.

- S nem hiszi a bárónõ, hogy én egy ilyen súlyos következményt el bírok viselni?

- Ami a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerû rencontre-hoz több is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professzionátus katona, ön pedig egy tudományoknak élõ philosoph, akirül még azonfelül köztudomású, hogy a keze írásgörcsökben szenved.

Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, amire a férfiak leghiúbbak.

- Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen kontemplatív remete; s az sem bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.

A hölgy hevesen folytatá:

- Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövõ és vívó; de amióta a Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, akiket átugorva megelõzött.

Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a vér.

- De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, amit összesajtolt léggel lõnek ki, mindennap céllövésben gyakoroltam magamat, anélkül, hogy a fegyverdurrogás azt elárulta volna? Az is lehetõ, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, akivel mindennap gyakorlom magamat a kard- és tõrvívásban.

- Ah, ugyan mire való volna az önnek?

- Arra, hogy nem szándékom itt ebben a bagolykalitkában megõszülni.

Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint amennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.

- Ön most megtorolja rajtam azt, amit én tettem önnel, mikor a legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, amelyet ön elhárított a fejemrõl.

- Hogyan? A bárónõ az én fejemrõl valami veszélyt hárított el?

- Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos õrjöngõ. Ha elrabolt felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, ahol valami titkot lát. Ha egy ajtót nem nyitnak ki elõtte, amelyen be akart menni, szentül azt hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül nevezetes a mendemondáiról. S azok között, amiket önrõl költöttek, legeslegszelídebb a nõcsábításról szóló legenda.

- Ah! Ez rám nézve nagyon hízelgõ. Valószínûleg egy kissé hamispénzverõ is vagyok?

- Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, amit elõdeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nõk szeretjük a katonatisztek társaságát. Õk igen mulatságos és finom vendégek. S ez a helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erõszakos föllépéstõl ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös haragjában gyanúját kifejezte elõttem, hogy követelem magam iránt azt a kíméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerzõdését velem meg nem újította, - annálfogva - vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.

Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje került ez a nõ. Arra nem gondolt, hogy ha a birtokosnõ nem megy a per útjára, akkor õ mint vendége fog annak a vadászvárában lakni.

A bárónõ a pontosan megküldött bérletösszeget éppen olyan pontosan a gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka címe alatt.

Katalin vette észre a nyert elõnyt, s azt egy futó mosolyával elárulta.

- Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben tartani. Ebbõl következett, hogy õ egész ittléte alatt többé nem kísérté meg önnel találkozni.

- Amiért önnek nagy hálával tartozom - monda Lajos, nem minden iróniától menten.

- Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nõ két férfit nem enged összeverekedni, higgye el ön, hogy csupa önszeretetbõl teszi. Az a hevély, ami az önök idegeit csak felvillanyozza, a mienket kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami tragikus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni. Hanem az utolsó estén, amikor búcsút vett tõlem az odább költözõ vendég, azt mondá: „Íme, én megtartottam ígéretemet, nehéz volt, de megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni. Vendége voltam önnek, s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve megszûnök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az övé. Hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?”

Vavel gróf arca csupa tûzláng lett erre a szóra.

- Annak szeretném ismerni a módját! - szólt indulattól reszketõ hangon.

- Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondok.

S avégett, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondani fog, oly közel kellett hajolnia a bárónõnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték az arcaik, s szemeik, mint két vítõr harcoltak egymással gyors keresztvillámlással.

- Hallgassa meg ön az ádáz tervet, amit az a bõszült ember indulata hevében elõttem elárult. Õ a szomszéd városban fog beszállásolva lenni, amelynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Õ rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön hintajának, s akkor õ bemutatja magát önnek, megállíttatva a hintót; elmondva egyenesen, hogy õ Barthelmy Léon, s meg akarja tudni, hogy az a lefátyolozott hölgy, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e.

Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegõben markolászott, mint aki fojtogatni készül. Aztán visszaerõltette önuralmát, s csendesen felelt:

- Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.

- De ha õ azzal nem lesz megelégedve, s meg akar gyõzõdni?

- Micsoda?

- De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a fülébe súgjam, amit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy Léon a hölgy fátyolához fog nyúlni...

- Akkor meghal!

Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.

- Õ képes lesz azt megtenni - suttogá rettegõ arccal a hölgy.

- Én pedig képes leszek õt ezért megölni - mormogott rá a férfi.

- Elhiszem. De én már sok esetet tudok, ahol mind a két ellenfél azt mondá: megölöm õt. És mind a kettõ bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg is tudta tenni azt, amit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten. Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen el, s lesz utána két halott. - Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint egy szemszúrástól megkarcolva élni. - Azt még sohase hagyta magának mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy asszonytól. Még a feleségétõl sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál: megfordul, és elõrelép. - Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a magáé...

Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.

Katalin egy lépéssel hátrált tõle, s a fejét rázta, és a kezeivel tiltakozott.

- Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Sohasem fürkésztem. Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, ahol mások mendemondáztak róla. Én tudom, mennyi örök szentség van egy nõszív világában, amit felfedezni nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nõ, akinek ön mindene, s akinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a világon; aki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen oltalmat?

Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.

- De hát mit tehetek? Elbújjak-e az odúmba, s addig ki ne merjek onnan mozdulni, amíg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz? Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az életemet? Csináljak börtönt a házamból, s ki ne bocsássak a levegõre egy gyöngéd, éteri finom lényt, akinek az egészségét egyedül ez a kis szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomra méltó teremtést kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért, mert félek, hogy bennem valami kár esik?

- Lássa ön: amibõl ön csak tragédiát tud faragni, ugyanabból én, ha én veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.

Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühbõl a legféktelenebb jókedvbe esett át. A bárónõ együtt nevetett vele.

- No ugye, hogy minden helyzetnek megtalálom a humorisztikus oldalát. Gondolja csak! Valami vén banya, valami ráncos képû, töpörödött alak a fátyol alatt. „Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony? Akarja visszavenni?” - „Brrrr!” hogy kapná sarkantyúba a lovát, s nyargalna hazáig, „ventre à terre!” Nem jó ötlet ez tõlem?

- Köszönöm, bárónõ, köszönöm, hahaha!

- De ne nevessen hát ki.

- Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje, bárónõ, az az egyetlen nõszemély, aki a háznál rendelkezésemre áll, a szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, õ sem fogja megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani, hogy „uram, ez a tréfa nagyon vastag!” s miután beszélhetett elég emberrel, aki látott bennünket együtt sétálni az erdõben, s azoktól megtudhatta, hogy az általam kísért hölgy karcsú, magas, szilfidi alak; könnyû, lebegõ járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpcös tréfa által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész következetességgel kívánhatja tõlem a világos, határozott választ arra a kérdésre: ki az a hölgy, akit „máskor” kísérni szoktam? A tréfa csak akkor sikerülne, ha valami valószínûség volna a tervezetében.

- Most mindjárt rá fog ön jönni - szólt Katalin -, amiért idejöttem. - S azzal kalapja fátyolát elõrehúzva, egészen beburkolta abba az arcát. - Elég nagy-e így a hasonlatosság?

Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a fátyolos kalappal, tökéletes hasonmása volt Marie-nak, de még inkább meglepte a merész ötlet.

- Hogyan? Ön? Bárónõ! Ön akarná kockáztatni azt, hogy velem jöjjön kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ezáltal?

- Éppen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim négyen vannak, és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok: egy szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély percében önnek segélyére jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végzõdhetik. A felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdezõ lovagias ember, s a lovagszóban megnyugszik, s azontúl békét hagy önnek.

- De gondolt ön arra, bárónõ, hogy hátha a nejét keresõ férj szenvedélyében durva, erõszakoskodó lesz, és szemeivel akar látni, mi történik akkor?

- És ön gondolt-e arra, hogy hátha a betörõ rabló durva, erõszakos ember lesz, s vakmerõen szembe akar szállni, mi történik akkor?

- Akkor a szeme közé ütöttem volna.

- Én meg a szeme közé fogok nevetni.

- Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónõ. Én csak olyan sebet kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön nõi tiszta hírneve olyan sebet kaphat, ami nem gyógyul be soha.

A hölgy keserûen monda:

- Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, ami annak még fájjon? - Aztán elnevette magát. - Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy én önnek titkos szeretõje vagyok?

Valaki mélyen elpirult erre a szóra - kettejük közül. Az Vavel volt.

A hölgy nevetett.

- Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy „jux”, ahogy mi bécsiek szoktuk mondani, s amit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az igazi „hecc” bécsi találmány. Vannak nõk, akiknek pokoli gyönyörûséget okoz az, ha a publikumot így felkavarhatják, hogy az körös-körül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A filiszterek felabajgatása is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bõszült ezredes hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy õ két hónapig lakott egy szép asszonynak a házában, aki az õ irányában csupa etikett és formalitás volt, míg ugyanazalatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a szomszéd kastély urával, akihez az elválasztó öblön át juthatott észrevétlenül, s õ azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is ott leszek a nevetõk között. Az a kevés ember pedig, akinek a véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merõ képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielõtt én e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt találkozni, két külön kocsin ülve, s így tudhatják, hogy a két nõalak nem lehet egy. - Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit törõdöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz anélkül is fog mondani. - Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a „jux”-ot. Ha én nem félek tõle: ön csak nem fél talán?

Vavel még tétovázott.

- Bárónõ. Ez nem pajkos csíny, - ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat öntül. Olyan nagy, aminõnél nagyobbat nõ már nem tehet. Szégyenpír - ok nélkül.

- S nem látott volna ön még nõt, aki nem vette áldozatnak azt, hogy elpirult?

- Aki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a legkínzóbb tûz, amit mártírnõk kiálltak.

- Hát legyen áldozat. Ahogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg akarom szabadítani egy súlyos veszélytõl önt és még valakit, akirõl nem tudom, hogy ki, de aki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára kvitt! - Nos, menjen ön: járassa elõ a kocsiját. Várják.

Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy egy erõs férfit nagy veszedelmébõl egy asszony szabadítson meg. És micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta nõi arcon fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.

- Nos -, menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni fogok itt a fenyõköröndben.

Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Marie-hoz, hogy ma nem viszi õt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd városban, ahová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.

Ma úgyis megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos úton sétálni az erdõkerülõ, azt mondta volna: „Aha! a gróf úr megint az öregasszonyt hozta ki magával.”

Azután bejött a gróf, s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elõ a fogatát. Az alatt, amíg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, õ maga sietett csodálatos látogatónõjét feltalálni.

- Nos! Elhatározta ön magát? - kérdé a bárónõ.

- Igen.

- Engem fog magával vinni?

- Nem.

- Hát a másikat?

- Azt sem.

- Hát mit?

- Ezt a két pisztolyt! - szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva két mordálynak az agyát. - Megyek egyedül felkeresni azt az urat, aki mindenáron egy lefátyolozott nõt akar meglátni, s majd mutatok neki egy nõt, akirõl még nem mondta el senki, hogy milyennek látta az arcát.

Katalin az ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arcán ragadá meg Lajos kezét.

- Nem! Azt én nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja meg hát az utolsó gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem felelni. Készen voltam rá. Ilyennek képzeltem önt. Mármost nézzen ide. Olvassa el ezt a levelet. Ha ön most azzal az elhatározással indul el, hogy egyedül akarja felkeresni az ezredest, én visszasietek a kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb versenyparipámra, s az ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön a két nehéz lovával és batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.

E szavakkal egy levelet vont elõ oldalzsebébõl a hölgy, s azt szétbontva, odatartá a gróf elé, hogy olvashassa, de nem adta ki kezébõl, mintha féltené, hogy majd nem kapja vissza.

A levélben ez állt:

„Ezredes úr!

Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy Ange asszonyt; - a fátyolos nõ, ki õt kísérni szokta, én vagyok.

B. Landsknechtsschild Katalin.”

Vavel bámulva tekinte a hölgyre.

Az ismét összehajtá a levelet, s visszadugta a zsebébe.

- Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is teszem azt, amit én akarok. - És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert Barthelmynek egy írott bizonyítvány lesz a kezében, amivel a nevemet mindenütt meghurcolhatja.

Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arcába. Az, amit ezek az égõ szemek mondtak, amirõl ez indulattól vonagló ajkak tanúskodtak: nem lehetett játék. Annak, ami egy nõt arra késztet, hogy „ily áron is” elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.

Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint hogy a karját nyújtsa a hölgynek, s azt mondja:

- Menjünk, asszonyom!

A hölgy betakarta arcát a fátyollal, s egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstõl kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével érinti kísérõje karját, mintha minden percben el akarna tõle maradni, egész addig a kígyószerû átfonásig, ami azt jelezi, hogy kész vele a világ végéig is elmenni.

A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az udvar park felõli ajtajához, s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba, s maga melléje ült. - Még Henry sem vette észre az alakcserét.

Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta ülni, akivel egy órára a legszorosabb, a legveszedelmesebb lánccal van egybefûzve. Csak egy órára. Ez idõ alatt annyira övé e hölgy, mint az élõ embernek a saját lelke. S egy óra múlva annyira nem lesz az övé, mint a holt embernek az eltûnt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nõ egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; - aztán megint álom lesz minden, s az üdv megint rejtéllyé válik.

Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott utat. Olyan jól ismerték már a járást, hogy a zökkenõknél, hidaknál maguktól meglassíták a lépést, és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett nekik ostor.

A hintó egész odáig megtette már az utat, ahol rendesen meg szokott fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa elõl, s idáig semmi sem történt velük. Nem várt rájuk senki.

Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy fenyegetése?

Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok hajtani, s gépileg visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap.

Visszatéret az erdõszélen szokott megállni a fogat, ahol egy gyalogösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas, pázsitos térre vezetett. Ez volt az õ megszokott sétájuk helye, ahol gyakran találkozott velük az erdõkerülõ, aki azt állította, hogy a Névtelen úrnak kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni, másszor a másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.

Ennek a másiknak is megtetszenek a fû közül elõkandikáló kék harangvirágok és nefelejcsek. Ez is szeretne azokból emlékcsokrot tépni. Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem szabad.

Õsszel a vadrózsákon olyan gubancok szoktak teremni, mint egy csodálatos borzas bogácsfõ. (A cynips rosae gubicsai azok, mûnyelven Bedeguar.)

- Ezt sem szabad leszakítani? - kérdé a hölgy.

- Minek? - monda Vavel.

- Azt regélik, hogyha egy ilyet az alunni nem tudó gyermek feje alá tesznek, annak csendes álma lesz tõle: azért hívják „álomalmá”-nak.

- Elhiszem.

- Önnek nincs gyermeke?

- Nekem! - kiálta fel elbámulva a gróf. S aztán nagyot sóhajtott. Arcán mondhatlan keserûség volt kifejezve. (Igaz! Hisz õróla azt hiszik, hogy neje van!) - Sétáljunk vissza a hintóhoz.

Ez azonban nem történt meg akadály nélkül.

Amint visszafordultak, a csalit gyalogútján három férfit láttak feléjük közeledni: három dragonyostisztet. A két hátulsó be volt burkolva fehér köpenyébe, az elsõ nem viselt burkoló felöltönyt.

- Ez Barthelmy! - súgá a hölgy, megszorítva a kart, melyre támaszkodott.

Vavel gróf arcán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni. Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövõk elé. Azok bizonyosan a gróf hintaját utolérve, megtudták Henrytõl, hogy a gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána elsétáltak.

Nemsokára ott álltak egymás elõtt.

Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fenn hordta a fejét, hajlott sasorrához, simára borotvált arcához illett a büszke tekintet. Minden mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnnyal, mit az udvarias allûrök csak álcázni törekedtek.,

- Gróf úr! - szólt Vavel elé lépve - van szerencsém bemutatni magamat. Én vicomte de Barthelmy Léon ezredes vagyok.

Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy nagyon örül rajta, hogy ezt megtudhatta.

- Régóta kívántam önnel megismerkedni - folytatá az ezredes, mialatt két kísérõje hat lépésnyi távolban maradt mögötte -, de olyan szerencsétlen voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer pedig olyankor jöttem, amikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két ízben nem voltam odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig mindenesetre találkozni kívántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy önnel most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni két barátomat: Kriegeisen kapitányt és Zagodics fõhadnagyot a Sándor cár nevét viselõ dragonyos ezredtõl.

Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség megejtése fölött is kifejezni õszinte örvendezését.

- Miben lehetek önnek szolgálatára, ezredes úr?

- Igen egyszerû dolog biz az, gróf úr. Engem egy sajátszerû baleset ért, ami a férjekkel közös. Én azonban nem tartozom azon flegmatikus természetek közé, akik ezt könnyen veszik. S ez temperamentum dolga. - Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. - Engem a feleségem megcsalt, és megszökött tõlem valakivel, akit én nem ismerek. Ennek már négy esztendeje. Az egész világot összekutattam utánuk. - Nem találtam rájuk sehol. - Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak vezetett. - Itt hírét hallom egy rejtélyes kastélynak, amit mindenki Névtelen Várnak nevez; - megtudom, hogy abban egy délceg, daliás lovag lakik, egyedül egy hölggyel, akinek az arcát még nem látta senki, mert a világ elõtt mindig le van fátyolozva. - Ön nem fog engem szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva bennem a soha el nem aludt láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az eszembe. - Én tartozom a szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel: vajon az a hölgy, aki Vavel gróf kíséretében szüntelen lefátyolozott arccal jelenik meg a világ elõtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?

Vavel Lajos erre a legcsendesebb, de mérsékeltebb hangon felelt:

- Vicomte de Barthelmy Léon úr! Én önnek lovagi becsületszavamat adom, hogy az a hölgy, akit karomon vezetek, nem Barthelmy Ange asszony; - nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi becsületszavam kötöm le.

Az ezredes különösen mosolygott.

- Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen teljes értékûnek fogadom el minden kérdésben; hanem általánosságban kénytelen vagyok tagadni akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy kérdésben, ahol asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az eskü is igen kétséges próba. Ahol asszonyt vagy férjet csalnak meg, ott a becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez „extra leges” esik. Itt a csalás éppen úgy megengedett dolog, sõt éppen kötelesség, mint - a háborúban! Ha tõlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdõben katonaság elrejtve: becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt minden bokor tömve volna is muskétással. Harcban és asszonyok dolgában nincsen becsületszó.

- Akkor nem tudom kitalálni, hogy mit kíván ön tõlem még többet.

- Hát megmondom én, hogy ne fárasszam önt a találgatással. - Teljes meggyõzõdést gyanúm alaptalanságáról csak oly bizonyossággal szerezhetek, amit saját szemeim által nyertem. S anélkül innen el nem távozom.

- Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek önt kétségei között hátrahagyni.

E szónál Vavel gróf indulni készült.

Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a legudvariasabb arckifejezéssel, keresztbe tette elõtte a lábát.

- Én azonban kérni fogom önt az ittmaradásra.

- Mi célból?

- Egyenesen abból a célból, hogy az ön által kísért hölgynek bájos arcvonásaiból meggyõzõdjem arról - hogy az én férgemnek igaza van-e engem marni, vagy nincs?

Ez utolsó mondatot már a kendõzetlen vad indulat hangján ejté ki az ezredes, s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.

De ugyanazon hangon kiálta vissza Vavel gróf:

- Azt a célt pedig nem fogja ön elérni, uram!

S e percben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve a levegõbe, s csak az volt függõben, hogy melyik üti elõbb homlokon a másikat.

E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónõ azzal, hogy hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.

- Itt van, uram: lássa meg hát, ki vagyok?

Barthelmy Léon meglepetve hõkölt vissza, s hirtelen a szájához kapta kezét, mintha egy indulófélben levõ szót akarna visszatartani, s arra a legtökéletesebb menüett-lépésben kicirkalmazott bókkal hajtva meg magát a gróf elõtt, mondá:

- Gróf úr, íme fogadja részemrõl a legünnepélyesebb bocsánatkérésemet. E hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én önt minden lovagias forma és szabály szerint megkövettem.

A két kísérõ is közelebb lépett most, s azok is furcsa kíváncsisággal bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, akinek a házánál még tegnap színdarabot játszottak, és puncsot ittak. - Barthelmy Léon még aközben is, amidõn Vavel gróf elõtt meghajtá magát, a bárónõre vetett egy oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértõ gúnnyal.

E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám megvilágítja az éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül kellett villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nõ az õ megkíméléseért ily önfeledten áldozza fel magát, és annak a pokoli keserûségnek, hogy ez õt védõ, miatta szenvedõ hölgyet ily meggyalázó gúnytekintet éri.

Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól pisztolyát, s annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arcának irányozva, éppen a két szeme közé, hörgé szenvedélytõl rekedt hangon:

- És én követelem öntõl, hogy kövesse meg ezt a hölgyet! - és kérjen õtõle bocsánatot!

- „Ön” követeli azt? - kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást gúnyosan mosolyogva, s belenézve a pisztoly csövébe, ahol farkasszemet nézett a felé mosolygó golyóval.

- Vagy szétzúzom önnek az agyát.

A két kísérõ kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel keblére, két kezét esdeklõen emelve felé.

- Szabad lesz elõbb öntõl megkérdeznem, gróf úr - szólt csendes, kimért hangon Barthelmy Léon -, micsoda önre nézve ez úrhölgy?

Vavel gróf egy percig sem gondolkozott a feleleten.

- Ez a hölgy: jegyesem...

A gúnymosoly egyszerre eltûnt az ezredes arcáról, kísérõinek kardjai visszazörrentek hüvelyeikbe.

- Akkor sietek a megkövetéssel - monda Barthelmy Léon. - Madame! Fogadja legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg bocsánatát azon sértésért, amit tudatlanságomban elkövettem. Engedje legõszintébb hódolatomat e vezeklõ kézcsókban kifejeznem.

S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel gróf karja körül összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyújtá oda a bocsánatkérõnek, az hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét érinthesse, s még a sisakot is levette a fejérõl, s a hóna alá fogta addig.

Aztán kísérõihez fordult, s fedetlen fõvel így szólt:

- Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy oktalanul elkövetett sértést õszintén megbánva, azért lovagias készséggel megkövetést és bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel gróf? - szólt aztán sisakját feltéve.

- Meg.

- Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. - Semmi ellenségeskedés. - Fogadja ön legõszintébb üdvkívánatomat. - Önnek pedig, bárónõ, a vett leckét köszönöm. Rászolgáltam.

Azzal még egyszer meghajtá magát, s félreállt, jelezve, hogy tiszta az út.

Egész modora oly õszintén lovagias volt, hogy lehetetlen volt rá neheztelni.

Vavel odanyújtá neki a kezét.

Katalin ismét arca elé rántá a fátyolát, s durcásan készteté Lajost az indulásra. Nõk nem bocsátanak meg oly könnyen.

Õk elöl mentek az ösvényen, a három férfi tiszteletteljes távolban kíséré õket.

De e távol mégsem volt elég nagy arra, hogy az elöl menõk valami beszédet kezdhessenek egymás között.

Mikor hintajukhoz értek, ott találták az erdõ szélében a három tiszt csatlósait, uraik lovaival együtt.

Vavel grófnak itt kellett várni az utána jövõket, hogy üdvözleteiket kicserélhessék egymás között. A négy szolgának látni kellett azt, hogy õk nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak el.

Mikor Katalin és Lajos ismét fenn ültek a hintóban, ott szintén nem lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik ember ott a bakon meghallhatta.

Mennyivel más érzések voltak azok, amik visszatéret Vavel szívében egymást ûzték. Az álmodó valamit kiáltott, amibõl a nem alvók is megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a felébredés után is itt maradjon. Érzé, hogy amit tett, azt joga volt tenni. Ez a nõ úgy szereti õt, ahogy csak valaha asszony szerethetett. - És amit Vavel tett, kötelessége is volt tenni. - Õ is szereti azt a nõt.

Nem volt hazugság, amit mondott, csak retorikai szabadság. „Hysteron proteron.”

Az nem csupán kényszerítõ körülmények által kisajtolt rehabilitációja volt a megsértett nõi becsületnek: - az igazság volt, mert érezve volt.

Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá meg a fogatát, s ott leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a fõkapuhoz; õ maga bevezette a parkba a bárónõt.

- Mit cselekedett ön? - szólt hevesen a bárónõ, amint egyedül maradtak.

- Kimondtam azt, amit a szívem érzett.

- Tudja ön, hogy mit tett ezáltal?

- Mit?

- Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással valaha még találkozzunk, hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk.

- Nem értem ezt.

- Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön rajta, megértené. Én nem kérdem, hogy e rejtélyes nõ önre nézve mi. De azt tudom, hogy ön e nõre nézve minden. Ne higgye ön, hogy elég rossz szívû tudnék lenni, e nõtõl, akit nem is ismerek, elrabolni az õ egész világát. Nem tudok hazudni. Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogysem eltagadhassam, amit érzek. De még van a szívem fenekén valami, amit ön nem látott. Büszkeség. Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytõl, akihez ön hozzá van láncolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással való találkozásunkat. Talán egy másikban újrakezdhetjük azt. Kérem, maradjon itt. Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a kastélyban eltávozásomat; sietnem kell, míg észre nem veszik. És most arra kérem, ne kísértse meg hozzám közelíteni; mert amint ön meg akar látogatni, én rögtön elköltözöm errõl a tájról. És még egyet. Ne mondja ön el annak a hölgynek, akit ez érdekel, hogy egy rossz órában ki foglalta el a helyét. - Adieu!

Azzal a fátyolát még sûrûbbre vonva arca elõtt, kilebbent a park ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni látszának, eltûnt a fûzfák között.

Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban, és bámult a semmibe - és még mindig ott látta õt.