V.

Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marie-val. Odáig nem mutatta magát elõtte. Azt hitte, hogy azalatt el tudja csillapítani annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arcvonásain.

Mégis remegett, mikor összejött a leánnyal. Hûtlenség tudata bántotta lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan mondhatja ezentúl neki: „testestül lelkestül az öné vagyok!”

A leány magaviselete irányában ez órától fogva meglepõen nagyot változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha õ megszólította, arca felderült; egyébként komoly, tartózkodó volt.

Sejtene tán valamit?

Meg van-e adva az az erõ a magába zárkózott léleknek, hogy a más lelkének titkait ki tudja találni?

De hátha látott valamit?

Nem történhetett-e az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy Lajos útját kísérje, fellopózott az obszervatóriumba, s az áruló csõ tudatott vele valamit, ami kezdetet ád a vég nélküli gondolatoknak?

Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat, hogy többet tudjon, mint aki a szemeivel látott?

Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas, elõzékeny lenni; de meglátszott rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.

Ez estén nagyon késõre adott jelt csengettyûjével, hogy már lefeküdt, s az érkezõ Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.

Másnap a szokott délelõtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsikázásra felkérni a leányt.

- Köszönöm. Nem megyek - monda Marie.

- Miért nem?

- A kocsizás nekem rosszat tesz.

- Mióta veszi ezt észre?

- Már rég ideje.

Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap más ült az õ helyén? Valami ösztön (büszkeség talán?) azt súgná neki, hogy az a hely el van foglalva már?

- Holnap sem fog ön velem kikocsizni?

- Ha ön megengedi, hogy itthon maradjak.

- Van önnek valami baja?

- Semmi. Csak nem szeretem a kocsirázást.

- Akkor én eladom a lovakat.

- Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. - Én majd annál többet fogok sétálni a kertemben.

- S ha majd tél lesz?

- Akkor járkálok az udvaron, s csinálok hóembert, ahogy a parasztgyerekek szoktak.

Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon jól nem õrizte volna a leányt, hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry fecsegett elõtte a tegnapi találkozásról az erdõben a három dragonyostiszttel; de hisz annak még azóta nem volt semmi alkalma Marie-val távolról is találkozhatni.

Hanem azért mégis az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a lovakat. Potom áron, ajándékképpen vesztegette el egy helybeli parasztgazdának, s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.

Marie-nak pedig minden járása azontúl csak a virágoskertjére szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.

Ha kiment a kertbe, azalatt a kertészlegényt eltávolították onnan, s annak a leány visszatértéig más dolgot adtak.

A kertészlegény fiatalember volt: a Schmidt családnak legidõsebb sarjadéka, írni, olvasni tudó fiú. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan csendes, szótalan legény volt, nem járt kocsmába.

Meg volt neki parancsolva, hogy azalatt, amíg az úrhölgy a kertben sétál, õ a park útjain és pázsitjain gereblyézze össze a lehullt faleveleket. Ott látta õt Marie mindannyiszor.

Egy késõ õszi délután, amint Marie ismét visszatérõben volt a kertbõl, József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt gyümölcsét hárítgatta össze kupacokba, s eközben a szokottnál közelebb esett ahhoz az úthoz, amelyen a leány végig szokott haladni.

Schmidtné, mint rendesen, elöl ment, s annak rendelete volt soha hátra nem tekinteni, amit az nem szegett volna meg egy világért.

Marie, amint a kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most õrá senki sem ügyel fel. Lajos, kirõl jól tudta, hogy a vizsgáló-toronyból õt folyton kíséri tekintetével, amíg a kertben sétál, - arra a jelre, hogy õ felveti a zsebkendõjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át Schmidtnének az ajtókulcsot. Ez alatt az idõ alatt, amíg odáig leér, õrá éppen nem vigyázhat. Ez bizonyos.

Hirtelen elhatározta magát.

Amíg a Schmidtné hátra nem tekintve haladt elõre, õ hirtelen a vadgesztenyefák felé irányzá lépteit, s sietve ment a kertészlegény felé. Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az úrnõt egyenesen maga felé sietni látta; akivel neki szót váltania szigorúan meg volt tiltva.

Marie tikkadt lélegzettel mondá e szókat a kertészlegénynek:

- Kérem, legyen ön olyan jó: fogja ezt a levelet...

De alig mondhatta idáig, még a levél jóformán a kertészlegény kezében sem volt, amint a kastély északi oldalán levõ kis vasajtó hirtelen fölpattant, s azon elõrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat. Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg, s olyat penderített rajta, hogy az az orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével a leány kezét fogta meg. A levél mind a kettõjök kezébõl leesett a földre. Azt a gróf felkapta és a zsebébe dugá, s azzal szótlanul és hevesen elhurcolta magával a leányt.

(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy õbelé egy elátkozott hercegasszony volt szerelmes, de rajtakapták a félbeszakadt szerelmi vallomásnál, s így nem lett e kész szerencséjébõl semmi.)

Lajos pedig vitte magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá. Arca sápadt volt a dühtõl és ijedtségtõl, hogy félelem volt ránézni.

Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a leánynak, s a szemébe nézett vádterhesen.

- Ön levelet akart küldeni valakinek?...

A leány nyugodtan nézett a haragvó arcába.

- Kinek szólt e levél?

A leány szomorún mosolygott, s csendesen bókolt a szép fejével.

Vavel kivette zsebébõl az elfogott levelet.

Címül ez volt rá írva:

„A szép, jó, kedves szomszédnõnek.”

- Ön Landsknechtsschild bárónõnek akart írni?

- A nevét nem ismerém, azért írtam így.

Amint a túlsó oldalára fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a leány címerét látta. Azt a címert, amit minden ember ismer.

Sietett ezt morzsalékká törni.

S aztán elolvashatta, ami belül volt írva.

„Kedves, szép, jó asszonyom!

Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye õt boldoggá; õ nagyon jó ember. - Én nem vagyok rá nézve senki és semmi.

Marie.”

Amint elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.

A leány most nem ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel nézett le rá, és nagyot sóhajtott.

- Hogy õ nekem senkim és semmim! - fuldoklá a férfi.

- Senki és semmi - suttogá utána a leány csendesen.

Erre Vavel felugrott, s odament eléje: égõ szemei még könnyeivel teli.

- Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?

Ekkor a leány egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi kezét, s szólt egész szíve teljességébõl:

- Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy hozzon nekem asszonyt a házhoz, akit én szeressek, s aki engemet szeressen: asszonyt, aki nekem parancsoljon, s akinek én szót fogadjak, akinek elmondhassam, ha búsít, ha felvidít valami, s aki megdorgáljon, ha ostobaságot teszek, s akinek a kezét megcsókolhassam, ha megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; - akárhogy bánik velem, eltûröm tõle, s megáldom az órát, amelyen e házba belépett! Irtózom már az egyedülléttõl.

- Nem vagyunk-e ketten? - szólt tompa hangon a férfi. - S nem vagyok-e én is oly egyedül, mint ön?

- S azt hiszi ön, hogy ez az ön márványarca nem az én lelkemnek a terhe? Ez a vas tekintet, amivel ön a legirtóztatóbb sorsot tûri, az én legijesztõbb kísértetem. Mindennap látom ez arcot, aki eltemette magát az én elátkozott sorsom miatt elevenen; ifjan, erõvel, lélekkel gazdagon; és soha egy mosolyt; soha egy örömsugárt rajta: kifosztva, megölve, megsemmisítve. És aztán tudnom kell, hogy mindennek én vagyok az oka. Hogy átok a létezésem annak az egyetlen embernek a fején, aki tudja, hogy vagyok a világon.

- Az Istenért, Marie! Ki sugall önnek ilyen gondolatokat?

- Azok az én hosszú éjszakáim! Óh, miket nem tanulok én abban a mély sötétségben! Ha azt én önnek mind elmondanám! Csak egyet mondok el belõle. - Nemhiába kérdeztem öntõl egyszer már régen, hogy milyen az a halál? Fáj-e még azután is valami, vagy vége van vele mindennek? Ha akkor tovább kérdezett volna ön, mondtam volna valamit. Önök akkor, mikor engem megmentettek a haláltól, az én nevemet odaadták Botta Zsófiának, aki helyettem elvállalta az én sorsomat. Nem tudom, mi lett belõle azután. Ha meghalt helyettem, nyugasztalja meg Isten; s ha élve maradt, magasztalja fel Isten, hogy tündököljön az én helyemen; - de adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia nevét; adjátok ide az õ szolgálóköntösét, adjátok ide az Isten szabad világát, ami az övé volt: hadd legyek Botta Zsófia én, s hadd mossak ruhákat a patakban! Ha cseréltünk, cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy tudjam meg, hogy milyen a halál!

Vavel Lajos bámulva hallgatá ez indulatkitörést. A csendes, szelíd, méla leánynak ez volt az elsõ szenvedélyes hangja. Maga sem tudta õ azt, hogy ennyire képes. Ekkor ezt mondta neki Vavel gróf:

- „Madame!” Amiket öntõl hallottam ma, azokból megtudtam, hogy a kerek föld legnagyobb gyémántja az én õrizetemre van bízva. - Ezentúl kétszerte jobban fogom önt õrizni!

- Szükségtelen - felelt neki a leány büszkén. - Ha azt akarja ön biztosítani, hogy megmaradjak ebben a Névtelen Várban: csináljon belõle otthont; hozzon bele boldogságot. Ha önt boldognak fogom látni, én is az leszek.

- Óh, az én boldogságom napja is arra vár, hogy az öné virradjon. Eljön az, szentül hiszem. De a Névtelen Várban ne várjon ön reá. Tartson bolondnak az egész világ: joga van hozzá; egyedül önnek nincs. Ha élne még apám, anyám, akiket imádtam, még õket sem bocsáthatnám be ide e falak közé, hogy titkomat megtudják.

- Egy nõ, aki szeret, el nem árulja azt.

- De ki szeretne engem?

- Aki önt ismeri.

- Honnan ismerne engem valaki?

- Leveleibõl. Nincs-e azokban lefestve önnek a lelke? képmása? Õneki kell önt szeretnie. És önnek is kell õt szeretni! Ha én szeretem önöket mindkettõjüket, hát akkor önök hogyne szeretnék egymást?

Csodálatos észjárás!

- Én mindig errõl álmodtam; tehát igaz!

Lajos átérezte, hogyha õ most tettetne és tagadna, a legméltatlanabb sértést követné el a legkristálytisztább lelken. Õszintén megmondá utolsó gondolatját.

- És ha lehetõ volna az, hogy engemet valaki úgy szeressen, ahogy ön arról álmodik: emberi gondolat volna-e tõlem, még egy harmadik lényt, egy napsugárnak örvendõ lelket eltemetni magam mellé ide ebbe a magányba, ahol megszûnik minden érintkezés az emberekkel, az egész világgal? Mert bizony mondom, hogy ki a Névtelen Vár lakójának beállt, annak a számára ez a ház egy sírbolt, aminek az ajtaja nem nyílik meg elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!

- S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?

- Hiszem, - és tudom, - hogy nem sokáig! Az idõk jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk közelít. Addig tûrjünk és várjunk.

A leány magához vonta a férfi kezét, s utánasóhajtá:

- Tûrjünk és várjunk. - De most hát adja ön vissza elfogott levelemet.

- Miért kívánja ezt?

- El akarom most tenni, s aztán elküldeni az igazi címzetére: - majd mikor az angyal trombitaszava megharsan.

- Aki angyaltársának szabadítására eljön. Isten engedjen bennünket is kiszabadulni velük együtt, szegény bûnös ördögöket.

- Amen. - És aztán adasson ön egy pohár bort annak a szegény kertésznek, akit miattam úgy megijesztett. Pedig csak én voltam a hibás.

- Ave Maria!

Hanem a levelet nem adta neki vissza.