2. AZ ÜRES TEMPLOM

Megtörtént Lipován is, ami több magyar városban, hogy az utolsó görög vallású lakos is kimúlt az élők sorából.

Szatócs volt, de vége felé már meglehetősen üres volt a boltja, hagyatékából éppen csak hogy a temetési költsége telt ki.

Ennek az utolsó hívnek a halálával üres házzá lett a görög templom. Azt hajdanában egy Lippay ősapa építteté saját telkén és költségén; az épület az új rend alatt Lippay Tihamér nevére lett betelekkönyvezve. A hatóság nem késett a báró urat értesíteni, hogy az épület visszaszállt törvényes urára.

Minthogy pedig a Lippay uraságoknak erre a helység piacán levő imaházra semmi szükségük nem volt, lévén nekik a kastélyukban egy saját istentiszteletre szolgáló, díszes kápolnájuk és dúsan javadalmazott udvari káplánjuk, cselédjeik, hivatalnokaik pedig mind más felekezethez tartozván: ennélfogva előállt az az aktuális kérdés, hogy mi célra szolgáljon ezentúl a lipovai piac sarkán emelkedő ódon épület jövendő időkben?

E tárgyban meg kellett tudni a közvélemény nézetét.

Mert ez idő szerint már közvéleményről is lehetett beszélni Lipova községében. A hivatalos személyek, úgymint a rendőrfőnök, adószedő, bírák, kurátorok, tiszteletesek, iskolamesterek, céhmesterek kategóriáján kívül maga az uradalom szolgáltatta hozzá a legerősebb járulékot.

Ott volt a tiszttartó és a kancellista, az erdész, a szeszfőző, a fűrészmalom felügyelője, a tanningyár vezetője, a fürdőinspektor, az üveghuta officiálisa, a cukorfőző faktora, a baromorvos, ki-ki az asszisztenseivel, a fiskus, a matematikus, a főkertész, valamennyinek az élén a jószágigazgató és az udvari pópa, koronájául a társaságnak a hölgyek: a báróné és tiszttartóné. Ezekhez járult a két külföldi szakértő (akiket egy magyar ankét nem nélkülözhet) Windstill bankár és a Ludlám-barlang kalifája, a veres mórnak elnevezett bácsi (a nagy veres orra miatt), akik már elismert tekintélyek voltak mindenfelé templomszentségtelenítési műveletben. Természetesen magának a földesúrnak hagyatván fenn a szuverén jog az előterjesztett tervezetek közül a neki legjobban tetszőt kiválasztani. Ezt a jogát nem kobozta el a jogvesztés kormányzati elve.¹

Az eldöntést megelőzte a földesúr által elrendelt úri lakoma, melyre mindnyájan hivatalosak voltak az említett honoratiorok.

Különben is sátoros ünnep lévén, mindenki legdíszesebb köntösében vonult fel a kastélyba, isteni tisztelet után, melyet az uraság saját kápolnájában, a többi felekezet pedig falusi templomában végzett. Csak a bécsi vendégekre vártak még, akik elé négylovas hintó küldetett a vasúti állomásra. Azok is megérkezének jó idején, mégpedig nemcsak a meghívott két úr, hanem még egy harmadik is, aki önkéntesül csatlakozott hozzájuk; szintén egyike a Ludlám-barlang hőseinek; egy híres szobafestő. Nagy „gaudé”-val rontottak be az elfogadási terembe, ahol már a vendégsereg együtt volt, és szilvóriumozott. Egyik uraság a másikat mutatta be az elfogadásukra előlépett háziasszonyságnak (a Ludlám-barlangi neveiken). Legelébb a bankár a kalifát: „der rote Mohr”, azután a kalifa a piktort: „Charon der Höllenzote”, végül a piktor a bankárt: „Protz von Sámpánszkúvát.” Natália mögött állt Lyubissza asszony.

De amint azt megpillantotta a most érkezett három bécsi vendég, egyszerre tátva maradt a szájuk, s aztán, mintegy közös jelszóra, a kezüket kapták a szájuk elé. Lyubissza már jobban el nem vörösödhetett, mint amilyenre elő volt készítve; de a szemei szikráztak, s az ökleit emelte fel.

A piktor és a kalifa valamit súgott a bankár fülébe, az pedig teátrális udvariassággal hajtá meg magát a tiszttartóné előtt, impertinens alázattal hangoztatva:

– Kisztihand, meine Gnädige.

– Ti vagabundok! Korhely-lóhere! – morzsolá fogai közt Lyubissza.

Úgy látszik, hogy ismerik egymást.

A fényes lakoma minden embert összebarátkoztatott, a jó borok feloldották a nyelveket. A feketekávéra átvonult a társaság a gömbölyű terembe, s ott ki-ki helyet foglalt a nagy kerek asztal mellett. Tihamér Natáliával és Lyubisszával egy donjonban húzódott meg: övé volt a döntés.

Az ülést a családi káplán, Aramics Cyrill nyitotta meg.

– Nagyságos, tiszteletes, tekintetes és nemzetes uraim! (Ezt magyarul mondotta, mivelhogy más nyelven ennyi titulust össze nem lehet hozni.) Engedjék meg nekem, hogy e tanácskozmányt a jelenlevő idegen vendégek kedvéért német nyelven folytassuk.

Hogyne engedték volna meg!

– A báró úr megbízásából én fogom e tanácskozást elnökül vezetni, s a jegyzőkönyv vitelére felszólítom Rubiánka Mihály uradalmi kancellista urat.

Rubiánka elbámult rajta, hogy őt úrnak nevezik, s hogy Miskából hogy lett egyszerre Mihállyá. De csak lenyomták a székre.

Aramics rákezdé:

– Én tehát, hogy irányt adjak a tanácskozmánynak, előrebocsátom a saját magam indítványát. Arról levén ugyanis szó, hogy a helybeli görög templom, hívei kihaltával, patrónusára és földesurára visszaszállván, jövendőben minő célra használtassék fel, én azt az ajánlatot teszem, hogy amint eddig szent helynek ismertetett, maradjon ezentúl is a kegyelet azilumának: legyen búcsújáró helynek szentelve, összeköttetésben a domíniumban felbugyogó gyógyerejű forrással, melyet egy jól kiszemelt fiatal leányzó megjelenésével csodatevő forrásnak kiáltatnánk ki, s ahová aztán ezerével, sőt majdan százezrével zarándokolnának az egész ország szenvedő lakosai, sőt a külföldiek is, egész búcsújárással. Ide sereglenének a világ minden nyomorultjai, sánták, bénák, nyavalyatörősek, bélpoklosok, rákfenések, ördöngösök, meddők, gutaütöttek, s csodás meggyógyulásuk hírét elterjesztenék a kerek világon, s amellett az uradalomnak is nagy hasznot hajtanának.

Ez bizony nagyon praktikus indítvány volt Aramics Cyrill pópától, mely éppen öt esztendővel előzte meg a lourdes-i csodatevő forrás felfedezését Bernadette parasztleányzó által, égi látomány nyomán. Ha ekkor ez elfogadtatik, most Lipova lenne a világ búcsújáró helye, miként manapság Lourdes, s micsoda nagy dicsőség volna ez Magyarországra nézve! Nem is számítva az erkölcsi nyereséget.

Talált is ez indítvány buzgó pártolókra. Az egyik volt a savanyúvízforrás inspektora, a másik az üveghuta felügyelője, akik nem késtek szavazataikkal támogatni az indítványt. Micsoda felvirágzást adna ez a csevicének, meg a zöld palacknak egyszerre.

Azonban ez az ötlet a báróné határozott ellenszenvével ütközött össze.

– Nem! Én akkor itt nem maradok, ha ez mindenféle nyavalyások búcsújáró helye fog lenni. Bélpoklosokat, ördöngöseket én magam köré nem gyűjtök.

– Várd végét – biztatá őt nyugodtan Tihamér. – Majd jön a jobb.

A következő vélemény Negrotintól jött.

A lengyel azon idő alatt, hogy e jószágot igazgatta, minden üres idejét geológiai tanulmányokra fordította. Annálfogva az ő indítványa az volt, hogy az üres templomot ásványtani és ásatagi múzeummá kellene szentelni, amit rövid kijelentésben pártolt a főerdész, azzal a hozzáadással, hogy az ásványgyűjtemény mellett kitömött vadállatok zoológiai kiállítása is foglaljon helyet az üres templomban; ami a főerdész véleménye szerint pompásan egyesíthető volna egy egzotikus pálmakerttel és akváriummal.

Ez már inkább tetszett Natáliának.

Ezután Schwalbe úr, a rendőrfőnök jutott szóhoz:

– Én azt ajánlanám, hogy ezt az üresen maradt épületet engednénk át a magas kormánynak börtönhelységül. Mint biztos értesülésem tudatja, a kormány alkalmas, üres épületet, ha lehet, kolostort, templomot vagy affélét keres Magyarországon, melyet a magasabb büntetési kategóriákba tartozó elítélt gonosztevők számára berendezzen, akik tíz éven fejül vannak elítélve.

Ez is gyakorlati indítvány volt.

Hanem Natália erélyesen tiltakozott ellene.

– Soha! Soha! Fegyencházat a falunkba! Gyilkosok, rablók tanyáját a kastélyunk mellett. Nem tudnék nyugodtan aludni többet.

(A magas kormány aztán nagy hamar megvette az illavai üres templomot és monostort a gonosztevői számára, éppen szemközt a dinaszta földesúr kastélyával. Az nem volt ilyen skrupulózus.)

A meghívottak sorban nyilatkoztak.

A fűrészmalom igazgatója fafaragó-iskolát indítványozott a fiatalság számára a templomban; a tanningyáros serfőzőt kívánt belőle alakíttatni. A ludi magister a maticzának akarta odaajándékoztatni kaszinóhelyiségül. – Hruszkay úr legvégére tartotta a bölcsességét.

– Itt járta magát nálam nemrégen nazarénusok kurátorsága. Derék, jámbor emberek. Azok offeráltak nékem ötezer kemény forintokat, ha átengedünk nekik imádkozóháznak üres templomunkat. Szép pénz, aszondom, adjuk nekik oda, hadd imádkozzanak, amennyi beléjük fér.

De már ez ellen a társaság legtöbb tagja hangosan protestált:

– Nem! Nazarénusoknak nem adjuk a templomot.

Még bíró uram volt hátra a véleményadással. Ő is csak felállt darabonkint, s végighordozva sunyi tekintetét az úri társaságon, egyet köhintett, és így szólt:

– Már én csak azt mondom, hogy Lipován nincs marhavásárnak való piac. Volt valamikor, de öreg földesúr odaépítette görög templomot. Hát én azt mondanám, hogy szekuráltassa be fiatal uraság ezt a templomot nagy pénzben: a németnél; aztán hagyjuk azt leégni: hadd fizesse ki az árát a német. Aztán lesz a helyén marhavásárpiac.

Persze, hogy mindenki nevetett rajta. Csak Schwalbe úr, a rendőrfőnök tartotta érdemesnek a komoly megellenzésre.

– Hallja, kegyelmed, bíró uram, ez az indítvány nemcsak hogy policájwidrig, de nem is lehetséges, minthogy a görög templom átellenben esik a rendőrlaktanyával, s a strázsa a gyújtogatót rögtön lelőné.

Bíró uram nagy nyugodtan kétfelé törülte a bajuszát, és igyekezett magát tisztázni:

– Hiszen nem vagyok én olyan goromba. Nem gondolom én, hogy mink magunk gyújtsuk fel a templomot, sem pedig, hogy valami bojnyikot fogadjunk fel a gonosztettre; hanem megvan annak a helyes útja-módja. A görög templomban van sok patkány. Azok szeretik a faggyúgyertyát meg a medovnikot, amit a görög ott tartott. Hátha mink szalmát hintenénk el a templom padlóján, aztán foszforusos pilulákat szórnánk el a patkánylyukak elé; a patkányok ezt megennék, a foszforus meggyulladna bennük, azt kiadnák magukból, a foszforustól meggyulladna szalma, szalmátul padok, templom szépen leégne; senki sem volna hibás, csupán csak patkányok.

Ez bizony elég gyakorlati módja volna a biztosított épület szakszerű felgyújtásának; de a rendőrfőnök elég szűkkeblű volt ezt is határozottan betiltani. Noha a szíve mélyében titkon bizonyára ezt tartotta minden ember a legalkalmatosabb megoldásnak.

– Ezek mind buktak – szólt az asztalhoz lépve Tihamér. – Egyet sem fogadhatok el. Halljuk a külföldi szakértő urakat. Szóljon Windstill bankár úr a tárgyhoz.

Windstill úr felállt, meghajtotta magát, s kezével üdvözletet legyintve a hölgyek felé, így szólt:

– Én egy szóval kimondom, hogy mi legyen az elhagyott épületből: „teátrum”.

Minden ember hanyatt dőlt bámulatában.

Vakmerő gondolat volt.

Templomból teátrum!

Valamennyi terv között a leglehetetlenebb.

Lipován színház! Kinek és kivel?

Azonban a piktor is felszólalt.

– Én elvállalom az épületnek színpaddá átalakítását, a dekorálást, a kifestést.

A veres mór pedig ünnepélyes fogadalmat tett le, hogy ő kezeskedik a játszó társaságról.

Báró Lippay Tihamér, néhány szót váltva a feleségével, kimondá a döntő határozatot, hogy az üres templom tehát ezentúl a múzsák csarnokául fog felszenteltetni.

Lyubissza egész elragadtatással tapsolt ennek a rendeltetésnek, Natália is belenyugodott. Ő már látott Komáromban színielőadásokat: drámát, népszínművet; azt gondolta, ez is hasonló mulatság lesz.

Egészen indokolva volt Lyubissza asszonyság elragadtatása, mely abban nyert megnyilatkozást, hogy az úrnő odalépett a bankárhoz, s azt megölelte e magasztaló szóval:

– Ön valóban zseniális ember.

Windstill úr furcsa képet fintorított e közvetlen szívélyességre, s amint az asszonyság másfelé fordult, sietett letörülni a frakkja válláról az odatapadt rizsport.

A fontos tanácskozmány be lévén fejezve, a társaság átvonult a báróné szalonjába, ahol azaz élvezet várt reá, hogy Natália eljátszotta előtte Meyerbeer Prófétájának zongorakivonatát.

Negrotin visszatartotta Windstill bankárt, s amint egyedül maradtak, szelíd vallatóra fogta.

– Ön, uram, úgy látszik, régebb idő óta ismeri Lyubissza asszonyságot?

Windstill megszorítá Negrotin kezét, s a fejével igenlést bólintott.

– De mi az ördögért uramozzuk mi egymást, mikor mind a ketten egy osztályhoz tartozunk: az okos emberek ligájához. Van más címünk is: „self-mademan, Streber”. Egyre megy. Ahogy hajdan minden úriembernek kellett egy udvari bolondjának lenni, úgy most minden okos embernek azon kell lenni, hogy legyen egy úri bolondja. Ezen az egyen majd valahogy megosztozunk. – Hát persze, hogy régóta van szerencsém Lyubissza asszonyságot ismerni: még abból az időből, amikor Csárdás Lubinak hítták. Ott gyönyörködteté a bécsi közönséget a Caselli paradicsomában, ezelőtt valami tíz esztendővel.

– S hogy került onnan ide?

– Igen egyenes úton. A családfő, Tihamér apja sokat járt Bécsbe, ott megtetszett neki a kackiás, csárdástáncoló leány: ajánlatot tett neki, ami elfogadható volt; nőül vétette a tiszttartójával, s attól fogva aztán Lyubissza volt itt az úrnő, aki korlátlan végrehajtó hatalommal intézkedett az egész uradalom felett.

Ebből Negrotin sokat megérthetett, aminek az okát eddig nem tudta. Különösen Tihamér fanyalgását Lyubisszával szemben. Ez rá nézve afféle mostohaanya volt. Félt tőle. A feleségének meg sem merte mondani, amit tudott felőle. Nem a csárdástáncoló korszakából, azon nincs mit hánytorgatni; hanem abból az időből, amikor ő táncoltatta itten a maga medvéjét. Ki tudja, nem fog-e még ezután is táncoltatni valakit?

– Nohát, nem bánom, tegezzük egymást – szólt Negrotin. – Kezdjük bizalmaskodáson. Hát ha mi okos emberek vagyunk, akkor miért kell nekünk egy jó barátunkból bolondot csinálni, aki azonfelül még urunk is?

– Szeretem, hogy egyenesen teszed fel a kérdést. Aki bolondnak van a sorstul kijelölve, az rátalál a maga fátumára, akárhogyan válogat is a minőségeiben. S hidd el nekem, hogy az asszonyokért való megbolondulás a legszelídebb fajtája az őrültségnek. Nem az érzékiség, nem az izzó szenvedély, hanem a hideg nagyralátás teszi semmivé a magával meghasonlott embert. Amíg a te védenced (szerinted: urad) beéri azzal a bolondsággal, hogy külön színházat tart magának, addig te őt ne féltsd ez nem teszi őt tönkre. Ha majd egyszer arra a szédítőre jut, amelynek a végpontján a pisztoly csöve vár a halántékára, jó eleve figyelmeztetni foglak a veszedelemre. Tudom, hogy te mindent elkövetsz, hogy őt megtartsd. Mindent tudok rólad, és becsüllek érte, ámbár nem értem, hogy miért teszed.

Windstill bankár még aznap visszautazott Bécsbe a kalifával; a piktor ott maradt: szerződést kötött a földesúrral a színház átalakítására. Benne foglaltatott egy előfüggöny megfestése is, ami potom négyezer forintba került. Másnap mindjárt hozzáfogtak a munkához. Korán reggel felhordatta Natália a templomi ereklyéket: az oltárképet, az evangéliumot, a thuribulumot, az inclangoriumot, a monstrantiát, az aspergoriumot, a kelyhet, a térdeplőt, a lámpást, az offertoriumot, azok mind elhelyezettek a családi kápolnában.

Aztán következett a kőműves munkája: a templom falainak lekaparása. A görög szentegyház tele volt festve temperaképekkel. Azoknak mind el kellett tűnni a teátrumból (a saját maguk érdekében), hogy új falfestményeknek adjanak helyet.

Natália kíváncsi volt megnézni ezt a munkát Negrotin, a tiszttartó és a piktor kíséretében. Látta, hogy kaparja két kőműves a horzsolóval a falról a képeket. Biz azoknak nagy része nem volt megsajnálni való: a pokol ábrázolásai, kilógó veres nyelvű, szarvas ördögök fűtik, szítják vasvilláikkal a tüzet a katlan alatt, melyben elkárhozott gonoszok fürödnek forró szurokban, azután Heródes kegyetlenkedései; de volt ott olyan festmény is, aminek kár volt darabokra töretni, egy istenanya-kép a gyermek Jézussal, mindkettő nagy aranykoronával a fején, széles bíborpalásttal a vállán. Ezt nagyon megsajnálta Natália. Amint a széttört vakolatdarabok lehullottak a falról, nem állhatta meg, hogy egy ép darabot fel ne szedjen a kötényébe, amelyiken még megmaradt a szent alak feje az aranykoronával. Letérdelt a földre, úgy válogatott a törmelék között.

És aztán durcásan tekintett a három kísérőjére, hogy azok nem segítenek neki ebben az ereklyegyűjtésben.

Hruszkay úr észrevette e haragos, sőt szemrehányó tekintetet. – Ej, hagyja el méltóságos asszony, nem érdemes földrül fölszedni, silány mázolások: Zsidovszi Farbár Sárosbul pingálta.

– Zsidó? – szólt Natália, s azzal egyszerre kiszórta a kötényéből az összegyűjtött festménytöredéket.

Aztán nem törődött tovább a képek lehántásával.

Ellenben folyton nagy gyanakodással ügyelt a festő arcára. Annak is olyan tipikus, nagy, görbe orra volt.

Végére akart járni a skrupulusának. Egyenesen meginterpellálta a piktort:

– Ugyebár, az helytelen dolog, hogy zsidó festőknek engedtessék meg templomi szentképek festése, holott ezeket az ő vallásuk megtagadja?

Charon der Höllenzote (más nevét nem mondták meg) menten kitalálta a báróné gondolatjárását, s nagyot nevetett rajta. – Ne tessék nyugtalankodni, méltóságos asszonyom. Én buddhista vagyok, s nem festek mást, mint görög mitológiai képeket.

Ebben Natália megnyugodott, ámbár nem értett belőle semmit. Sohasem hallott buddhistákról, azok valami nagyon jó emberek lehetnek. A görög mitológiát pedig nem magyarázták neki soha a püspök nagybátyja udvaránál; ha görög, akkor bizonyosan rokonságban van az ortodox hitvallással, mert az is görög. Ez hát megbízható ember.

Charon úr felrándult Bécsbe, s onnan nagy hamar visszakerült a mesterségéhez való készülékkel, hozott magával tömérdek sok festékes fazekat, bögrét, pamacsot, ecsetet, összegöngyölt vásznakat, enyvfőzőt, aztán meg egy handlangert, aki a festésnél segítségére lesz, és többek között egy fiatal dámát, akit e néven mutatott be Natáliának: „miss Salome”. Társadalmi állására nézve modell. Ezt a hivatást valami nagyra becsülte Natália. Meg is hívta magához miss Salomét, hogy itteni működése alatt lakjék a kastélyban, s ebédre, vacsorára az asztalhoz ültette. Beszélni nem tudott vele, mert a miss csak angolul értett, abban pedig Natália nem volt járatos. De legalább Tihamér sem udvarolhatott neki, mivelhogy ő sem volt tovább a haudujudunál. A hölgy barna volt, fekete szemű és amazoni termetű. Ez tartott egynéhány napig, akkor Charon úr visszavitte a misst Bécsbe, hozott helyette másikat, akinek a neve volt: „Frojlájn Luiza”. Ez már német volt, szőke hajú, kék szemű, karcsú termetű. Natália az első tekintetre megszerette. Ez már modellnek való teremtés! Az ártatlanság és szemérmetesség mintaképe. Néhány napot ez is ott töltött, üres óráit, amikor a munka szünetelt, Natáliának szentelve. Igazán kiválasztott teremtések ezek a modellkisasszonyok! Harmadiknak aztán egy olasz hölgyet hozott magával Charon úr. Ennek a neve volt Signora Florinda. Ennek lángvörös haja volt, morbidezza színezetű arca, sűrű szemöldei, nagy, villogó szemei, korallpiros ajka, melyből gyöngy fogsor villogott elő, ez volt az igazi! Natália nem bírta elképzelni, hogyan bírja rá a piktor ezt a szilaj démont, hogy egy percig nyugton üljön előtte. Beszélt ez olaszul, németül, franciául összevissza, s azt az ember mind megértette, úgy tudott az arcvonásaival magyarázni. Ezzel nem jó lenne magányos erdőben egyedül találkozni (már tudniillik olyan ijedős embernek, mint Tihamér).

A festő zárt ajtók mögött dolgozott. Senkinek sem volt szabad a készülő nagy festményét meglátni, amíg az utolsó ecsetvonás meg nem adatott. Kivételt, természetesen, maga a báró úr képezett, neki szabad volt jelen lenni az egész művészi alkotásnál. Maga is költő volt, és egy kicsit festő is: szakértő lehetett. De Natália előtt el volt zárva a festőterem. Annál nagyobb leend reá nézve a meglepetés.

Két hét alatt készen volt az egész átalakítás – templomból színházzá, előfüggöny, kulisszák, szuffiták, orchesztrum.

A sekrestyéből lett öltöző, a parókiából színészherberg. A kórust felhasználták kakasülőnek a kétgarasos publikum (meg a potya) számára, az egykori gyóntatószék meghagyatott páholynak az uraság számára. A falak tele voltak pingálva úgynevezett mitológiai képekkel. Ha a lakapart képek voltak a kan ördögök, ezek lehettek a nőstény ördögök. Förtelmesek!

A színházmegnyitásra nyomtatott meghívók küldettek széjjel, amikre számos bécsi ismerős jelent meg a bárói kastélyban. A cselédség e napra új livrét kapott.

Kora reggel négy hintóval hozták el a vasútról a színház felavatására felkért művészeket, ott volt az Udelek népénekes kvartettje, egy kitűnő damenkapelle, Klapacsek, a kardelnyelő, Kratki Baschik, az eszkamotőr, aztán a hírhedett Fiakker Milly, aki énekelve táncol és Miss Vanda, a levegők királynéja. A produkciók sorát hektografált színlap hirdette. Messze földről eljöttek annak csodájára.

Egy nagy meglepetés várt mindenkire ez alkalombul. A gázvilágítás. Ezt is Negrotin fundálta ki. A gázfőzéshez való gyantás fa volt az uradalomban elég.² A kastélyt, az új színházat ezzel világították.

Natália a férje karján lépett be a színházba. Megjelenésére a bécsi damenkapelle üdvözlő tust húzott, s a nézőközönség hangosan megéljenezte. A karzat is tele volt leányokkal, menyecskékkel. Szépek is voltak, s még szebbre kifestve.

A báróné a nagy üdvözlés viszonzása után csak a páholyába letelepedve jutott hozzá, hogy körülnézzen az új színházban. Legelőbb is a drága előfüggönyön akadt meg a tekintete. Az Bacchus felvonulását ábrázolta Ariadnéval a bacchánsnők kíséretében. A csoportba festett hölgyek természetesen mind olyan állapotban voltak, mint amikor még a szabók és takácsok nem voltak a világon, de még a szűcsök sem, akik prémes irhákkal serénykedtek a női bájaikat eltakargatni – anno 1. a paradicsomban.

És Natália felismerte ezeken az alakokon mindazokat az ő legközelebbi, kedves vendégeit, akiket a piktor modell címen neki bemutogatott.

A veres hajú volt az Ariadne.

– Skandál! – kiálta fel Natália, legyezőjét arca elé tartva.

– Mi az, kedvesem? – kérdé Tihamér.

– Ezek a csupasz figurák ott a függönyön.

– Hát ez Ariadne felvonulása Bacchussal.

– De minden öltözet nélkül!

– Hát ott, tudod, nagyon meleg van.

– És én ezekkel a hölgyekkel mindennap kezet szorítottam, együtt ültem az asztalomnál!

– Azt én is megtettem.

– És nézted, amíg a piktor ezeket lefesti?

– De még segítettem is őket beállítani.

– Szemtelenek.

A damenkapelle rákezdte a „Nur ned kitzeln” polkát, miközben a Bécsből lejött habituék cukedliket dugdostak a zenélő művésznők szájába, amiért azok nem látszottak megharagudni.

Végre felgördült a Natáliát botránkoztató kurtina. Aztán következett az előadás.

Natáliának voltak már fogalmai arról, hogy mi az a színház, látott Komáromban arénát, Bécsben Burgszínházat.

Amott színre hozták „Bánk bán”-t, „Rákóczi fogságá”-t, „Szökött katoná”-t, emitt „Ravennai viador”-t, „Kabale und Liebé”-t, „Romeo und Juliá”-t. Azok mind igaz, épületes darabok. Itt meg jöttek a volkssängerek, meg az excentrique dalnoknők.

Jaj, de furcsa nótákat énekeltek. A férfiközönség tapsolt nekik. A hozzáértő hölgyek mormogták: „pfuj, Teufel!” Natália nem is igen értette a szöveget, de annál inkább a magyarázó taglejtéseket.

Mikor aztán a közkedveltségű népénekes rágyújtott erre a népszerű kupléra:

Té, té! fon da Damenkapelln
Té, té! mit te tsinellen,
Té, té, schlagt mir in der Brust hrum
Macht mit den Kopf tumm
Bumm bumm!

… akkor az egész férfiközönség együtt énekelt vele, s ütötte hozzá a taktust tenyerével, talpával.

Furcsa dolog ez a színház – gondolá magában Natália.

Azután következett a kardnyelő, aki meztelen kardokat görbített el a gyomrában, majd a lég királynéja, aki a két lábával fogózva a trapézon, egy férfit emelt fel a fogai közt a levegőbe. Felváltotta azt a számkivető pudli, majd a kaucsukember, aki le hagyta magát kötözni egy székhez, s aztán kicsúszott a hurkokon. Befejezte a csodákat a fél lábon táncoló olasz.

Többet mit lehet kívánni egy színház felavatásakor, mely eddig görög templom volt?

Bevégezte az olympi ünnepélyt egy gazdag lakoma, melyben a helybeli celebritásokon kívül a szereplett művészek és művésznők s a Bécsből meginvitált előkelőségek is részt vettek. Azzal, hogy a bécsi zsokéklub hangadó tagjai megjelentek, Tihamér bárónak a fél lába már fel volt segítve a kengyelbe. De csak a fél lába. Még messze van attól, hogy fel is kaphasson. Hát még hogy „nyeregbiztosan” (sattelfest) ülje meg a helyét.