3. MI KELL AHHOZ, HOGY IGAZI ÚR LEGYEN AZ EMBER?

A színielőadás utáni lakoma eltartott reggelig.

A háziasszony és a viceháziasszony is kitartottak világos virradtig. Ebben a nőknek különös természeti adományuk van. Elálmosodott nőt még nem láttunk soha.

Aztán eléggé mulatságos is volt a társaság.

A bécsi előkelő társaság ifjú (és örökifjú) legkiválóbb tagjai mind kedves társalgók.

Akik a társasághoz tartoznak, azok mind a gyermekkori kicsinyített neveiket viselik, ahogy ők hítták magukat, amikor még a kemény betűket nem tudták kimondani. „Dusi”, „Muci”, „Blitus”, „Mulcus”, „Fifi”, „Lulu”, ami nagyon helyes, mert ősi predikátumos családnév az van százával a világon, de „Blunci” csak egy van. Ha azt kimondják, rögtön előttünk áll az alakja. Mindenki tudja, hogy ez Bendegúz ivadéka, annak is ilyen volt a cvikkere, parókája.

Még Tihamér nem kapta meg a gyermeknevét; még nincs bevéve a klubba. Majd ha bejut egyszer, őtet úgy fogják hívni, hogy „Tityi”.

A poharazás közben ki-ki a maga kedvenc témáját igyekezik abroszra hozni. Dusinak a bécsi palotájában hírhedett a japáni terme, igazi szacumákkal: ő a keramikával kezdi.

Tihamér félvállról szól oda:

– Ilyen van az én tiszttartónémnak is. Az öregem hozatta neki Yokohamából.

Ezt Dusi soha meg nem fogja Tityinek bocsátani.

A viperanyelvű Blitus felkapja a tárgyat, s tovább lódítja:

– Ó, a mi háziurunk sok olyan előnnyel bír, ami őt magasra emeli: van saját kápolnája és udvari káplánja.

– Én biz az égi jókról gondoskodást tartogatom késő vénségemre – szól bele Windstill bankár –, nagyobb uraságnak tartom annál a vadaskertet. Az már úri fényűzés.

– Ilyen másnak is van – dörmögi az ideges Fifi. – Az enyimben még bölények is vannak. Most láttuk a színházat. A mecénásnál kezdődik az úr.

A Lulu odasúgott a Bluncinak:

– Legnagyobb uraság az, mikor egy magyar úr saját lengyelt tart magának.

Negrotin nem hallotta a súgást, de egy gúnyos oldaltekintetből megérthette, hogy őrá példálóznak.

Mikor valakit megszólnak, olyankor szokás annak a védelmére kelni – hogy még mélyebben bemártsák.

– A lengyel csak olyan úr, mint mi vagyunk – mondá Blunci.

– A birtokai persze Kamcsatkában feküsznek.

Negrotin fölkelt az asztaltól, s eltűnt a mulatozó társaságból. Észrevette, hogy ő nem úr; nem való ide.

Akkor aztán a fényes nagyurak szóba hozták a legmagasabb minősítését az igazi úrnak: elkezdtek beszélni a nemsokára bekövetkező freudenaui lóversenyekről.

Ez az igazi!

Tihamér megtudhatta, hogy melyik út vezet a Parnasszusra.

A versenylóistálló.

Ezt ugyan kitalálhatta volna a cím után is.

A zsoké a protektor! A ló nemesít meg.

Akinek versenyistállója van, az főrend, a társaság tagja: akármelyik fiától származott is Noé apának. A dressz adja meg a nemességet, a turf a gradus ad Parnassum.

Elhatározta magát, hogy a másik lábával is felkap a kengyelbe.

És célt ért.

A versenyparipái ugyan nem nyertek a futtatáson, de a gazdájukat bevitték az óhajtott paradicsomba, a zsokéklub szentélyébe.

Eközben Negrotin is gondolt ki valamit, hogy ő se legyen csak a „mi lengyelünk”.