|
3. MI KELL AHHOZ, HOGY IGAZI ÚR LEGYEN AZ EMBER?
A színielőadás utáni lakoma eltartott reggelig.
A háziasszony és a
viceháziasszony is kitartottak világos virradtig. Ebben a nőknek különös
természeti adományuk van. Elálmosodott nőt még nem láttunk soha.
Aztán eléggé
mulatságos is volt a társaság.
A bécsi
előkelő társaság ifjú (és örökifjú) legkiválóbb tagjai mind kedves
társalgók.
Akik a társasághoz
tartoznak, azok mind a gyermekkori kicsinyített neveiket viselik, ahogy ők
hítták magukat, amikor még a kemény betűket nem tudták kimondani. „Dusi”,
„Muci”, „Blitus”, „Mulcus”, „Fifi”, „Lulu”, ami nagyon helyes, mert ősi
predikátumos családnév az van százával a világon, de „Blunci” csak egy van. Ha
azt kimondják, rögtön előttünk áll az alakja. Mindenki tudja, hogy ez
Bendegúz ivadéka, annak is ilyen volt a cvikkere, parókája.
Még Tihamér nem
kapta meg a gyermeknevét; még nincs bevéve a klubba. Majd ha bejut egyszer,
őtet úgy fogják hívni, hogy „Tityi”.
A poharazás közben
ki-ki a maga kedvenc témáját igyekezik abroszra hozni. Dusinak a bécsi
palotájában hírhedett a japáni terme, igazi szacumákkal: ő a keramikával
kezdi.
Tihamér félvállról
szól oda:
– Ilyen van az én
tiszttartónémnak is. Az öregem hozatta neki Yokohamából.
Ezt Dusi soha meg
nem fogja Tityinek bocsátani.
A
viperanyelvű Blitus felkapja a tárgyat, s tovább lódítja:
– Ó, a mi
háziurunk sok olyan előnnyel bír, ami őt magasra emeli: van saját
kápolnája és udvari káplánja.
– Én biz az égi
jókról gondoskodást tartogatom késő vénségemre – szól bele Windstill bankár
–, nagyobb uraságnak tartom annál a vadaskertet. Az már úri fényűzés.
– Ilyen másnak is
van – dörmögi az ideges Fifi. – Az enyimben még bölények is vannak. Most láttuk
a színházat. A mecénásnál kezdődik az úr.
A Lulu odasúgott a
Bluncinak:
– Legnagyobb
uraság az, mikor egy magyar úr saját lengyelt tart magának.
Negrotin nem
hallotta a súgást, de egy gúnyos oldaltekintetből megérthette, hogy
őrá példálóznak.
Mikor valakit
megszólnak, olyankor szokás annak a védelmére kelni – hogy még mélyebben
bemártsák.
– A lengyel csak
olyan úr, mint mi vagyunk – mondá Blunci.
– A birtokai
persze Kamcsatkában feküsznek.
Negrotin fölkelt
az asztaltól, s eltűnt a mulatozó társaságból. Észrevette, hogy ő nem
úr; nem való ide.
Akkor aztán a
fényes nagyurak szóba hozták a legmagasabb minősítését az igazi úrnak:
elkezdtek beszélni a nemsokára bekövetkező freudenaui lóversenyekről.
Ez az igazi!
Tihamér
megtudhatta, hogy melyik út vezet a Parnasszusra.
A
versenylóistálló.
Ezt ugyan
kitalálhatta volna a cím után is.
A zsoké a protektor!
A ló nemesít meg.
Akinek
versenyistállója van, az főrend, a társaság tagja: akármelyik fiától
származott is Noé apának. A dressz adja meg a nemességet, a turf a gradus ad
Parnassum.
Elhatározta magát,
hogy a másik lábával is felkap a kengyelbe.
És célt ért.
A versenyparipái
ugyan nem nyertek a futtatáson, de a gazdájukat bevitték az óhajtott
paradicsomba, a zsokéklub szentélyébe.
Eközben Negrotin
is gondolt ki valamit, hogy ő se legyen csak a „mi lengyelünk”.
|