6. URAK HARCA

Az apokalipszis rémcsodái között a legdühösebb szörnyeteg a megsértett férfihiúság. Ez vitte a hátán Tihamért.

Minden fellázított indulat kiengesztelhető, ez az egy soha.

A megsértett becsület nem fáj úgy, mint a kinevettetés.

Ez a Dejanira-köntös, mely Heraklészt agyonkínozta.

Minden embernek kétféle esze van: egy jobbik esze, meg egy rosszabbik esze. Magától függ, hogy melyikre hallgasson.

A jobbik esze azt suttogta Tihamérnak: „Mit haragszol? Hogy tévedésből rátaláltál az igazi boldogságra? Meglelted a paradicsomot? A tied az. Nem kell a birtokáért vétkezned, magadat tönkretenned. A szirén kinevetett, a hitves boldoggá tett. Most add te vissza a nevetést, s tartsd meg a boldogságot.

Mikor a mennyet bírhatod, mit keresed az üdvöt a pokolban? Foglald el az édent minden gyönyöreivel, s te kergesd ki a paradicsomból a sátánt, a kígyót.”

Hanem a rosszabbik ész mást fröccsentett a lelkébe, az méreg volt: „Csúffá tettek, bolonddá tartottak! Ellopták a karjaid közül az elíziumi tündért, s helyébe csempészték a mindennapi nőt, aki a tied régen, s minden órában a tied. Arra vesztegetted az őrjöngéseid vulkántüzeit. Ha mással csalt volna meg a feleséged, lett volna az a legaljasabb ripők, még megbocsáthatnád neki, de hogy saját magaddal csalt meg, az kiengesztelhetetlen csúfság.”

A kétféle „én” szava közül ki választ? Az a kicsiny kis, izmokból, idegekből és erekből összecsomósult hústömeg, akit úgy hívnak, hogy „szív”.

Ha ennek a kis életműszernek a működése normális, akkor a jobbik ész tanácsa vezet; ha nem, akkor a másiké.

Nem! Nem! A sértett hiúság nem hagy magával alkudni.

A nevetségessé tétel megtorlást követel.

Hát hiszen urak, gavallérok között megvan annak a módja. Lovagias elégtétel.

Csakhogy ahhoz okvetlenül megkívántatik kiegészítő tényezőül – egy szembeálló ellenfél.

Az ám! Honnan vegye azt az embert?

Valaki: egy ismeretlen X okvetlenül lappang a cselszövény hátterében; az, aki az egész csalafintaságot tervezte, nyélbe sütötte – de ki volt az?

Aki Natáliának az egyetértését a táncosnővel közvetítette.

Ezt legegyenesebben megkérdezhetné a feleségétől. Csakhogy az nem fogja a valót elárulni. Aztán meg nem akar többé találkozni Natáliával. Gyűlöli a nejét. Megveti. Sohasem fog hozzá szólni többet. Ezt mind így diktálja neki az a rosszabbik ész. Futott még aznap délelőtt Bécsbe.

Legelőször is az ékszerészt rohanta meg: ki volt az, aki a gyémántszolitéres gyűrűt felvásárolta? Az hűségesen megfelelt rá: egy középkorú asszonyság, akinek személyleírása ráillett Lucile kisasszony mamájára. Az fizette ki a gyűrű árát.

Itt tehát zátonyra jutott a tudakozódás.

Hogy találjon a maga emberére?

Az okvetlenül a klub tagjai közül való.

Miről ismerjen rá?

Talán játék közben?

Ha a játszótársak valamelyike példálózni talál – a szerencséjére. Akkor ez a démona a cselszövénynek! Akkor ennek a szeme közé vágja az egész játékkártyát.

Nem, ez nem jó. Ezért kiballotálják a klubból, kizárják a turfról.

Aztán meg nem lehet a lovagias rencontre-re szolgáló ürügyet elmondani.

Asszonyért lehet párbajozni. A saját feleségéért, vagy a máséért.

Szeretőért is lehet. Táncosnőért is. De ebben az esetben éppen az a fájó kelés, hogy az a hírhedett táncosnő nem volt az ő szeretője. Azt, ami fáj, jobb elhallgatni.

Ejh, azt a játékkártyát magasabb bosszúra is lehet felhasználni.

Itt kínálkozik az igazi úri harc. A zárt szobában, a zöld asztal mellett. Életre, halálra. A végkiirtásig.

Ebben a harcban nem kötnek békét, nem osztanak kegyelmet. Az ellenfélnek el kell pusztulnia. Hidegvérrel vágják el a torkát, húzzák le a bőrét.

Jöjjetek hát az úri tusára mindannyian! Ti, büszke osztrák és cseh arisztokraták! Nem lesz számotokra irgalom. Le lesztek vetkőztetve az utolsó kapcáig! Ez lesz az igazi úri bosszú! Így torolja meg a feltárhatatlan sérelmet egy magyar gavallér.

Csak az ám a baj ennél az úri harcnál is, mint minden más háborúnál, hogy az ellenfélnek is van lőpora, s visszalövöldöz.

A valkóvári kőszénbánya- és vashámor-társaság legközelebbi igazgatósági ülésére Windstill bankár is lejött Bécsből, mint nagy részvényes és tanácsos.

A folyó ügyeket elvégezve, ott maradt Negrotinnál vendégül. Ketten voltak: lehetett bizalmasan beszélni.

– Mikor találkoztál Natáliával? – kérdezé a bankár.

– Amikor a nyereség osztalékát elvittem neki.

– Hát amik azóta történtek Lipován, azokról semmit sem tudsz?

– Hermetice elzárkóztam az ottaniaktól.

– No, hát légy rá készen, hogy a szép báróné maga fog téged meglátogatni.

– Te találkoztál vele?

– Nem találkoztam, nem beszéltem vele, se levelet nem kaptam tőle; hanem azért bizonyosan tudom, hogy még ma meg fog látogatni zöld tetejű váradban.

– Mi oka lehet erre?

– Azt nem mondhatom el, mert becsületbíróság titka.

– Nem értem. Becsületbíróság előtt csak férfiak ügye szokott tárgyaltatni, s azt nővel nem szabad közölni.

– Van rá eset. Majd megtudod tőle magától. Én most menekülök innen a villásreggeli után. Nem akarok vele találkozni. Ez is valami! Egy viveur, aki egy beauté elől menekül.

Windstill bankár a részvénytársaság vasútján utazott vissza Bécsbe, így kikerülte az úton való találkozást Natáliával.

Negrotin végiggondolt a mondottakon, s könnyen kitalálta az egész rejtélyes helyzetet.

Hogy a bájos úrnő személyesen jön látogatóba az ő lengyeléhez, annak a rideg sasfészkébe! Erre csak egy ok lehet. Negrotin rögtön rendeletet adott a szakácsnak, hogy vendéglátáshoz való ebédet készítsen.

Helyesen számított. Alig harangozták el a kastélytoronyban a déli tizenkettőt, lehetett látni a hegyoldal kanyargó útján a kettős jukkerfogatot felfelé vágtatni. Az úrnő maga hajtotta a lovakat.

Negrotin lesietett az udvarra, kedves vendége fogadására.

A tornác előtt megállt a szandlaufer. A házigazda segített a drága vendégének a kocsiülésből leszállni, a tenyerén vette le, mint egy bábut.

Natália útiöltönyt viselt, férfikalappal. Mikor az arcáról a fátyolt felvetette, Negrotin meglepetéssel mereszté rá szemeit. Natália orcái pirosak voltak és szempillái feketék. Ez a nő ki van festve!

Vajon mi oka lehet rá? Ez nem volt szokása.

Negrotin hamar kitalálta az okot. Ez a kisírt szemeknek és a halovány arcnak az álcázása.

Hozzáillett az a vidám fecsegő hang is, amely észrevehető szándékossággal igyekezett a hangulatot meghamisítani.

– Jó napot, jó napot, kedves Negrotin! Hisz ön itt pompásan lakik: akárcsak a Himfy lovagvárainak hősei! Milyen gyönyörű kertje van! Majd megnézzük. Olyan régen óhajtottam már az ön úgynevezett odúját megtekinteni. Vártam, hogy meg fog hívni. Most aztán eljöttem hívatlanul. Csak nem utasít ki az ajtón?

– Hát Tihamért nem hozta magával?

– Ő most nem jöhet, el van foglalva a versenyparipáival. De majd legközelebb.

– Azt hiszem.

Így, folyvást kedélyeskedve hagyta magát felvezettetni a báróné Negrotin által a lépcsőkön az egyszerű elfogadóterembe, melyet nem ékesítettek családi címerek, drága fegyverzetek, hanem érdekes kövületek és saját termelésű vasöntvények.

Negrotin segített levetni kedves vendégének az útikabátot. A bárónő egészen leányos alak volt, az akkori divat uralkodó szörnyetegét, az abroncsos krinolint otthon hagyta.

– Hát engem nemcsak a kíváncsiság hozott ide (no meg a régi jó barátság) – szólt Natália egy karszékbe leereszkedve, s kalapját letéve, kesztyűit lehúzva –, hanem egy komollyá válható üzleti ügy is. Ön csodálatra méltó zsenijével egy kincsbányát nyitott meg ez elhagyatott sziklavilágban, mely az ön szavai szerint sok száz szegény embernek kenyeret, s sok úrnak aranyat szolgáltat. Ebben nekem is van részem az ön baráti gondoskodásából. Ön nekem ez évben tízezer forint osztalékot adott át, amiből én a magam asszonyi eszével azt következtetem, hogy nekem tetemes összeggel kell a vállalatnál alapítónak lennem.

– Ez úgy van – mondta Negrotin. – A báróné százezer forintnyi részvénnyel bír a kőszénbánya- és vashámor-vállalatnál, de azok most már sokkal többet érnek.

– Hát énnekem most az az óhajtásom támadt, hogy én szeretnék ezekre az én részvényeimre százezer forintot felvenni. Itt van egy kínálkozó alkalom egy szép, ezerholdas földbirtok megvételére, amit magamnak szeretnék megszerezni.

Negrotin leült Natália mellé, s megfogta a kezét. Az forró volt és reszketett. Úgy szólt hozzá, ahogy apa a leányához:

– Kedves Natália, ez nem a kegyed mestersége. Ön nem tud hazudni; most próbálja először. Nem birtokot akar ön ez összegen vásárolni, hanem Tihamért akarja megmenteni, aki tökéletesen ruinálta magát, s most a tönkrejutáson kívül még százezer forintnyi, lovagi szóra kötött adósság van a nyakára hurkolva, aminek a kiegyenlítésére a bécsi becsületbíróság negyvennyolc órai határidőt adott neki. Ezért jött a báróné ide.

E szavakra Natália hevesen zokogni kezdett, arcát két kezével eltakarva:

– Igaz, úgy van! – rebegé sírógörcsök között.

– Most menjen át a báróné a szobájába, mossa le az arcáról az útiport(!). Majd azután, ha nyugodtabb lesz, beszélhetünk arról, hogy mit lehet tennünk, és mit kell tennünk e nehéz helyzetben.

Natália engedte magát átvezettetni a számára berendezett vendégszobába, ott magára hagyták. Egy tenyeres-talpas szolgáló állt a rendelkezésére, ennek a segélyével végezhette a toalettjét.

Az átöltözés, mosakodás után visszatért a szalonba. Nem volt már piros az arca, hanem halavány, a szemein is látható volt, hogy nagyon ki vannak sírva. Vége volt a komédiajátszásnak.

Negrotin ott várt rá a teremben. Mikor bejött, eléje járult, megfogta a kezét, és ajkához értette.

– Így, mármost ráismerek kegyedre. Ez a régi Natália, a védszent. Én azóta végiggondoltam a helyzeten, s most már szavamat adhatom rá, hogy Tihamért a mostani veszedelméből ki fogom szabadítani.

Erre a szóra Natália a lábához akart borulni Negrotinnak, amit az megakadályozott, gyöngéden átkarolva a nőt, amire aztán a báróné nyakába borult, átölelte, összecsókolta arcát, szemeit, homlokát, amit Negrotin hagyott megtörténni; hiszen csak fél csókok voltak, vissza nem adattak.

– Köszönöm, köszönöm! Isten áldja meg érte! – rebegé a nő. – És most engedje meg, hogy rögtön vágtassak e megváltó hírrel haza, szegény Tihamért megvigasztalni, akire nézve most minden perc egy örökkévalóság, egy pokol.

– Innen pedig nem futhat el a báróné, míg meg nem ebédelt, mert beteg fog lenni, fejfájást kap, pedig e válságos órákban önnek minden testi-lelki erejét össze kell szednie, minthogy éppen az ön kezében van a megszabadítás módja.

– Tehát küldjön legalább egy lovas futárt a férjemhez e néhány szóval: „Sikerülni fog”.

– Azt sem tehetem. Hiszen a báróné még semmit sem közölt velem az egész helyzet körülményeiről, amikből a baj nagyságát megértsem, azt sem tudom, kivel alkudozzam. Önnek el kell mondani előttem mindent őszintén, tartózkodás nélkül. Foglaljon helyet!

Natália engedelmeskedett a zsarnokának.

– Tehát: mikor látta a férjét utoljára úri kastélyában?

Natália halavány arcát gyönge pirosság derengte át.

– A francia művészek ittlétekor.

– Volt önök között valami haragos jelenet akkor?

– Haragos nem volt.

– Féltékenység?

– Ellenkezőleg.

– Nem értem. Hát akkor mért hagyta el önt oly hosszú időre az ura?

Natália félrefordítá fejét.

– Azt én nem mondhatom el. Semmit sem hallott volna ön?

– Kitől hallottam volna? Én sehova sem járok, s kémeket nem tartok. Ki tudhat arról, ami önöknél történik?

– Lyubissza.

– Én azzal a nővel szóba nem állok. Az önöknek mindnyájuknak megrontó démona.

– Ő jó asszony.

– Egy Jezabel. Arról tehát nem akar ön beszélni, hogy mi vadította el Tihamért hazulról. Szóljon hát arról, hogy mi hozta vissza.

– Ma reggel korán jött meg a férjem Bécsből.

– Az éjjeli vonattal utazott?

– Nem, postai gyorskocsival.

– Sürgős lehetett az útja.

– Alig ismertem rá, olyan feldúlt volt az arca. Szemei veresek, orcái kékek a hidegtől. Hát még az öltözete! Egész szabályszerű estélyi jelmez, fekete frakk, fehér mellény, lakkcipők, s annak a tetejében egy bolyhos lópokróc, derékon átkötve kötőfékkel. Didergett, amint a szobámba lépett. Nálam szerencsére égett a tűz a kandallóban, odasietett legelébb is meggémberedett kezeit melegíteni. Valamit mondott, de a fogvacogásától nem értettem. – „Hogy van ön öltözve?” – kérdezém én elbámulva. Csak akkor vette észre az állapotját, s aztán elkezdte lebontani magáról a lópokrócot. „A felsőkabátomat ottfeledtem siettemben, az úton aztán majd megfagytam, a bérkocsis megszánt, s bekötözött a lópokrócba.” – Nekem az volt a legelső dolgom, hogy a jó meleg hálókabátját előhozzam (legutolsó együttlétünk alkalmával itt vetette le a budoáromban); siettem azt ráadni. A tea ott párolgott az asztalomon; hirtelen grogot készítettem a számára, azt nagy mohón megitta, még kezet is csókolt érte. Azzal leereszkedett a kandalló elé egy taburettre, s elkezdett merően, bambán bámulni a tűzbe, a bal tenyere ujjait egymás után emelgetve, azután meg a jobb tenyerét, mintha számolna valamit. A fejét rázta: „Nem üt ki a számadás!” Összecsapta a tíz ujját. Azután a homlokához emelte a kezét, s a középső ujját abba a sebhelybe illesztette, mintha azt mondaná vele: „Miért nem mélyebb egy ujjnyival?” Én odaléptem hozzá, s megsimogattam a fejét, kérdeztem, mi baja? Erre fölállt, nagyot fohászkodott, s azzal egyszerre végigvágta magát a pallón, átkarolta a térdeimet, s elkezdte a lábaimat csókolni, közben zokogott, és fuldokolva rebegte: „Bocsáss meg! Bocsáss meg!”

– Én fölemeltem a földről, s kényszerítettem, hogy odaüljön az asztalhoz. „Mi bajod? Mi történt veled?” – unszolám. Sokáig nem felelt, homlokát két tenyerébe támasztá, és bámult maga elé. Egyszer aztán lecsapta mind a két öklét az asztalra, és felkiáltott: „Tönkre vagyok téve!” Azt az arckifejezést nem fogom elfelejteni soha. Ilyen lehet egy elkárhozotté. Kimeredt szemek, hebegő ajkak, vonagló arcvonások. Majd felugrott a helyéről, s elkezdett a szobában körül futkosni, hagymázos kiáltásokat hörögve. „Semmi sem az enyim többé! Ez a kastély, ez a birtok! Uraság, boldogság, becsület, feleség! Semmi sem az enyim többé!” Én megragadtam a kezét: „Arról bizonyos légy, hogy a becsület meg a feleség mindenkor a tied marad.” Erre végigfeküdt a pamlagon, s kezemet megragadva, elkezdte azt zokogva csókolni: „Ó , te drágám, ó, te őrangyalom! Én odaültem mellé. „Mondj el mindent, én meghallgatom, bármilyen rossz.” Ekkor összeszedte magát, s elkezdett értelmesen beszélni. „Meg kell neked vallanom, drágám, egész balsorsomat. Nagy veszteségeim voltak, s én erőszakolni akartam a szerencsét. Minden bukás után kerestem a visszatorlást, s ez volt a veszedelmem. Mikor a készpénzem elúszott, hogy az őrült visszaszerzést folytathassam, uzsorásokat kerestem fel, most a birtokom egész az ősi váram toronykeresztjéig el van merülve adósságokba: koldus vagyok!” – „Dehogy vagy az! Ha nagy az adósságod terhe, csődöt jelentesz be, az hosszú ideig eltart, azalatt összehúzzuk a kiadásainkat, sokat megtakaríthatunk, rendezzük a pénzviszonyaidat, ahogy sokan mások teszik, úr maradsz akkor is, nem vagy koldus”. – „De rosszabb vagyok a koldusnál, mert becsületbeli adósság tart fogva, amit ha negyvennyolc óra alatt ki nem egyenlítek, nem marad hátra más, mint hogy főbe lőjem magamat!” Most már én fakadtam sírva. „Nem! Nem! Azt nem fogod tenni. Nekem van pénzem; azt rögtön odaadom neked, fizesd ki vele a becsületbeli adósságodat.” – Erre Tihamér talpra ugrott: „Neked van pénzed? Mennyi?” – „Tízezer forint.” – Arra fittyet vetett: „Az semmi. Az én kiegyenlítendő adósságom százezer forint.” – Elszörnyedtem. Hát lehet az, hogy Istent hívő, keresztyén úriemberek ilyen harcot folytassanak egymás között? Hát Káin még most is öl? Csakhogy husáng helyett kártyával üti agyon a testvérét? Százezer forint! Egy nagy vagyon! Odadobva egy kártyaasztalra! Egy templomot lehetett volna belőle építeni! Itt van az Isten büntetése a profanált templomért! S aki ezzel a veszteséggel adós marad, az meg van halva! Az főbe lőheti magát?

– Bizony, az nem tehet okosabbat – mondá Negrotin.

– Rettenetes gondolat! Hogy ezt a szép homlokot, melyet a hazáért kapott seb mélyedése dicsőit, nemsokára szétroncsolva lássam! Hogy fölvegyem az özvegyi fátyolt, mikor még nem is ismertem az életből egyebet, mint a szenvedéseket. Hogy megtagadjam a kezemet attól, akit csak ez a kéz menthet meg a haláltól, s akinek a kezét az oltár előtti eskü kötötte az enyimmel össze.

– S aki arról annyiszor megfeledkezett.

– De aki most kétségbeesetten ragaszkodik hozzá.

– Nem akarom a bárónét hitvesi szeretetében megingatni. Szavamat adtam rá, hogy Tihamért kirántom a mostani nagy veszedelméből; de erős föltételeket kötök hozzá.

– Mondja el nekem azokat, kérem.

– Majd ebéd után.

– Miért nem ebéd alatt?

– Azért nem, mert attól tartok, hogy a föltételeim valamelyikénél a báróné fel talál ugrani az asztaltól, s itthagyja az ebédet.

– Tehát több feltétel van?

– Négy.

– S egyet sem enged előre sejtenem?

– Nem. És abból a négyből egyet sem engedek el. A célt, amit el akarok érni, előre jelezhetem. Mind a bárónét, mind Tihamért a jövendőre nézve biztosítani. Teljesen biztosítani. Mert az a kérdés azután, hogy Tihamér barátom ma lője-e magát főbe, vagy egy hónap múlva, tökéletesen közönyös dolog az egész világra nézve.

Natália belenyugodott, s engedte magát az ebédlőbe átvezettetni.

A lengyelnél az ebéd rövid volt, de ízletes. Legényemberhez illő konyhát tartott. Jó étvágyával maga adott példát. Egész hajnalban segített vasat kalapácsolni a munkásainak.

Natáliának még így is hosszú volt az ebéd. Szerette volna már megismerni a válságos föltételeket.

Negrotin a feketekávéhoz tartogatta a megnyilatkozást.

– Hát mármost szolgálhatok kegyednek a tervemmel. Én azt, hogy Tihamér a mostani halálos szorongattatásából megszabaduljon, nem tartom elég jó célnak, ami a fáradságra érdemes. Mostani megtérése eszembe juttatja a latin epigrammot a „diabolus aegrotans”-ról. A beteg ördög, amíg a görcsei kínozták, szerzetesi fogadalmat tett. Én meg akarom gátolni Tihamért, hogy az öngyilkosság lejtőjén alárohanjon. Legelső föltételem, hogy magát az én gondnokságom alá helyezze. Én a birtokai jövedelmeit úgy fogom felosztani, hogy neki jusson belőle évenkint negyvenezer forint, a többi adósságai törlesztésére fordíttassék. Ez az első föltételem.

– Helyeslem. Sőt az évi jövedelmet kérem harmincezerre leszállíttatni.

– Hisz a báróné is élvezi a részvényei után járó osztalékot. Úri módon megélhetnek. Hanem a másik három föltételnek is együtt kell elfogadtatni. Első az, hogy Tihamér lépjen ki a bécsi zsokéklubból, s azzal az egész főrangú társasággal semmiféle összeköttetést ne tartson fenn soha többé.

– A lelkemből beszél ön.

– Hanem szépen maradjon idehaza, s teremtsen maga körül itthon úri társaságot.

– Nagyon helyes.

– A harmadik föltétel, hogy oszlassa fel a versenyparipa-istállóját, hiszen fogalma sincs a lónevelésről, lóidomításról. Kész balekja a zsokéknak és a versenytársaknak.

– Ezt én régen mondom Tihamérnak.

– És a negyedik föltételem, hogy hagyjon fel a lipovai, falusi komédiaházzal.

Natália megragadta Negrotin kezét.

– Az Isten áldja meg ezért a szaváért.

– …No, hát mind a négy föltétel tetszésre talált.

– Ezt bizony bátran elmondhatta volna ön ebéd előtt is.

– De mind ez a négy föltételem annyira egymáshoz van csatolva acélkapcsokkal, hogy azokból egyet sem engedek el. Ha nem, hát nem. Engemet az ön nagybátyja, a püspök, az ön feledhetetlen jótevője, azzal bízott meg, hogy nevelt leányának vagyonát megőrizzem, számára megtartsam. Ezt megtettem, s ezután is tenni fogom. Lippay Tihamér iránt semmi kötelezettségem. Mint jó barát, mint fegyvertárs iránt megtettem, amit férfi véghezvihet. Megmentettem, életét szabadságát, ősi vagyonát. Ha ő mindezt el akarja vesztegetni, lelke rajta!

– Nem! Nem! Ő elfogadja bizonnyal mind a négy kikötést.

– De én aztán azoknak a szigorú megtartására fel fogok ám ügyelni. Kegyetlen zsarnoka leszek a háznak. Visszafoglalom jószágigazgatói állásomat az északi donjonban, aminek külön bejárata van a hátulsó lépcsőn át, hogy bármikor bejuthassak a kastélyba, s ellenőrizhessem az ottani életet. Nem hiszek senkinek, és nem bízom senkiben.

– Énbennem sem?

– Önben legkevésbé. Hisz önt mind az öt érzéke megcsalja. Ön nem látja azt, amit minden ember lát, nem hallja azt, amiről a verebek is beszélnek a háztetőn.

– Ó, dehogynem látom, dehogynem hallom.

– Akkor hát annyira szerelmes abba a homlokba, azzal a sebhellyel a közepében, hogy mindent megbocsát.

– Ez igaz.

– Azért kívánom én, hogy maga Tihamér jöjjön el hozzám, és itt nálam tanúk előtt végezze el a föltételek dolgát.

– Rá fogom őt bírni. Bizonyos vagyok felőle.

– És most még egy föltételem van, ami egyenesen önnek szól, bárónő.

Natália bámulva nézett Negrotinra.

– Parancsoljon velem.

– Bizony szeretném, ha parancsolni tudnék; de csak inteni tudok. Tehát én arra kérem önt, báróné, hogy mindarról, ami az elmúlt órákban történt ön és a férje között, és mindarról, amiről mi ez idő szerint beszéltünk egymással, semmit, egy szót se beszéljen el Lyubisszának.

Natália a fejét rázta: „Mi közöm hozzá”.

Negrotin nem ismert kíméletet.

– Ön kendőzött arccal jött ide: ezt nem tette önnel más, mint ez a nő. Ön nekem egy mesét mondott birtokvásárlásról, erre nem tanította önt be más, mint ez a nő.

Natália lehajtotta a fejét, megadta magát.

– Édes Natália – szólt gyöngéden Negrotin –, ön nem sejti, minő örvény fölött jár. Ez a nő a rossz démona az egész családjának. Ellensége ez mindenkinek, aki csak az érdekkörébe kerül. Gyűlöl ez mindenkit: akire megharagszik, s akit megcsókol. Elcsábít nőt, férfit, gyermeket, egész népet. Kigondol bűnöket, amiknek még neve sincsen. Pokoli gyönyörűségét találja benne, hogy egymást szerető szíveket kölcsönösen halálra kínozzon, s végcélja, hogy azokból, akiknek a bizalmát megnyerte, őrjöngőket csináljon, s azokat a pokolba letaszítsa. Jaj annak, aki a szívébe be hagyja lopózni!