8. BUDDHISTÁK MAGYARORSZÁGON

Negrotin megkapta Aramics Cyrill levelét, átolvasta, és a zsebébe dugta. (Diabolus reconvalescens.)

Pár óra múlva megérkezett maga Tihamér. Először volt most Valkóváron. Eddigelé nem érdekelte ez új ipartelep megtekintése. Most aztán nem győzött rajta csodálkozni. Itt még egyenes vasúti összeköttetés is van Béccsel.

Amint Negrotint megkaphatta, még a kocsiból leszállva rohammal a nyakába borult, s összevissza csókolta.

(No, ma csókszüret van – mondá magában Negrotin. Soha életében ennyi csókot nem kapott, mint ma.)

Tihamér Rubiánkát is magával hozta. Sejtette, hogy sok mindenféle irkafirka fog származni a mai tárgyalásból, hadd kopjék annak a körme bele.

Hát aztán fölérkezve Negrotin dolgozószobájába, rögtön belebocsátkoztak a rendezkedés dologi érdemébe.

Negrotin elvállalta a százezer forintos becsületbeli adósság rögtöni kiegyenlítését; ezzel szemben megkívánta ez összeg biztosítását. Ez rendbe hozatott. A gondnoki megbízatás is simán folyt le az évi apanázs kikötésével; a versenyklubból való kilépés; a versenyparipa-istálló feloszlatása egyszerű levélváltás útján elintézetett; ami végül a lipovai színház megszüntetését illeti, azt Tihamér egész lelkesedéssel fogadta. Dehogy kell neki több komédia, orfeum, brettli! Pokolnak való mind! Elég volt ebből ennyi.

Új ember lett Tihamérból.

A rendezkedés bizony sok időbe került, mindent írásba kellett tenni. Magának Tihamérnak is sokszor kellett a tollat a kezébe fogni; a fejét ugyan nem törte, mert Negrotin diktálta, hogy mit írjon. Mindent stemplis papirosra írtak, ahogy az új korszak rendje követelte, s két tanúnak kellett hitelesíteni az iratokat, a második tanú volt a gyártelep ügyvezetője: morva uraság.

Öreg este lett, mire mindent rendbe hoztak: onnan egyenesen a vacsorához lehetett járulni.

Tihamérnak széles jókedve volt, beszédes lett, kifogyhatatlan a rá váró új élet magasztalásából. Ami elmúlt, az el van ítélve. A főúri pajtások, a csábító szirének mind por és hamu!

(Ez is benne volt a pópa levelében: az emlékek elégetése.)

Végül a színházra került a sor.

– Soha többet komédiás néppel! A színházamból Buddha-templomot csinálok!

Negrotin azt hitte, hogy talán a fogalom lett eltévesztve.

– Hiszen Hruszkay bácsi is azt ajánlotta, hogy engedd át jó pénzért a nazarénusoknak imaházul.

– Semmi nazarénusok! Én a Buddha-vallást akarom meghonosítani.

– A Buddha-vallást?

– Igen. Az a legcélszerűbb, legvigasztalóbb, az emberi lélekre a legméltóbb vallás a földön. Bécsben tanultam megismerni, ahol számos követői vannak. A nirvána a túlvilági élet legtökéletesebb megoldása.

Negrotin hagyta őt beszélni.

Aközben Tihamér közelismerésre méltó munkát is végzett: bólét csinált.

E fölséges italhoz ő maga hozta hazulról az alkatrészeket, a pezsgőt, a rumot és a narancsot: azokat egy nagy, öblös üvegtálban együvé keverte. Ezt levesmerő kanállal osztogatják szét öblös poharakba.

A bólészürcsölés magasabb régiókba emeli az embert. Tihamért arra lelkesítette, hogy összehasonlítást tegyen a Buddha-vallás és a keresztény vallás között, világos hátrányára az utóbbinak. Fejtegetéseit rögtön bekapta Rubiánka, mint a potyka a legyet. Különösen nagyon megtetszett neki az a párhuzam, amit Tihamér a két vallás másvilági dogmái között felállított. Amíg a keresztény dogma szerint a feltámadás napján egytrillió ember fogja kiabálni: „Hol a csizmám?”, addig a Sakjamuni nirvánájában a megboldogultak gondosan élvezik az örök üdvösséget – minden papucs nélkül. – Még drasztikusabb hatása volt Tihamér azon nyilvánításának, hogy hiszen a betlehemi anya fia tulajdonképpen nem is tettre képes, mert annak mind a két karja a kereszthez van szegezve, míg a Buddhának négy karja van, s mind a négy cselekvésre van emelve.

Rubiánka már felemelte a puncsos poharát, s nézte, hogy kivel koccintson áldomást a Buddha egészségére; de se a lengyel, se a morva nem nyúltak a poharaikhoz.

Ellenben Negrotin előhúzta a kabátzsebéből Aramics Cyrill levelét, s odanyújtá a hetvenkedő Tihamérnak:

– Olvasd el csak ezt a levelet.

Tihamér halálsápadt lett, amint ezt a levelet elolvasta. Halálítéletét találta benne. Kimeredt szemmel tekintett Negrotinra. A poharat reszketve tette le kezéből.

A lengyel nagy flegmával szólt hozzá:

– Hát mármost, kedves apostolom, csak vágtass vissza a kastélyodba, s borulj arcra a Buddha-bálványod előtt, és szólítsd fel, hiszen négy karja van, hogy segítsen ki a mostani nagy bajodból, s ha történetesen nem talál a kedvedért csodákat mívelni, akkor csak vedd elő a görbe késedet, s hajtsd végre magadon a „harakirit”, a Buddha-imádók közkedveltségű élet kioltó módszerét, mert az a bizonyos betlehemi anya, akinek a képe előtt ma délig térden csúszkálva imádkoztál, esküdöztél, s akit ma este letaszítottál az oltárról, nem fogja a keresztre szegezett fiát a megszabadításodra leküldeni.

Tihamérnak minden arcvonása vonaglott. Hebegett, maga sem tudta, mit. Érezte, hogy a kegyetlen megfenyítés teljesen meg van érdemelve.

Negrotin előszedte a zsebéből az okiratokat, amiket az imént megszerkesztettek, s nagyon nézegetett a háta mögé, ahol a kandallóban izzott a parázs. Világos volt a szándéka.

Tihamér kétségbe volt esve, kezébe szorítá azt a szarvascsont nyelű, hegyes kést, amivel étkezett. Mindent elrontott ezzel a hittagadó hencegéssel!

E válságos pillanatban Rubiánka elkiáltotta magát:

– No, most beszélj már, szent Sakjamuni!

Erre Negrotin hangosan elkacagta magát, s az öklével jól hátba ütötte Rubiánkát.

– Ó, te bolond, aki kihúztad a kútból a követ, amit a bölcs belehajított. – S azzal visszadugta a zsebébe az iratokat.

S aztán kezét nyújtó Tihamérnak.

– Nye bojsza. Komám! De csak megszeppentél, ugye? Elhitted, hogy bosszút áll a betlehemi asszony a megtagadóján. Ne félj semmit, ez az asszony megbocsát.

Tihamér nagyot lélegzett.

– Nem az asszonytól féltem én, hanem tetőled, azt hittem, te állsz bosszút.

– Csak ki akartam próbálni, hogy mennyire áll benned erősen a lélek. Én vallási kérdésekbe nem avatkozom. Én minden vallást jónak tartok, csak a követői legyenek jók. A nagy hitalapítók bizonyára mindannyian jó törvényeket adtak a maguk népének: Mózes, Jézus, Mohamed, Konfucsé, Sakjamuni. Csak megtartsák azokat a törvényeket. Én mindenféle háborúnak meg tudom érteni a célját, csak a vallásháborúét nem. Miattam minden ember idvezülhet a maga hite szerint.

Ezért a nagy mondásáért megint rászolgált Negrotin, hogy Tihamér barátja újból átölelje, s összecsókolja.

Erre aztán Tihamér belemelegedve a tárgyba, egész valláspolitikai értekezést indított meg: onnan indulva ki, hogy éppen minálunk, Magyarországon van utasítva a nemzet, hogy békében meglegyen ki-ki egymás mellett, ahol annyiféle a hitfelekezet: római katolikusok, görög katolikusok, ortodox keleti hitűek, kálvinisták, luteránusok, unitáriusok, zsidók, szombatosok, nazarénusok, szabadkőmívesek, miért ne foglalhatnának helyet közöttük a buddhisták.

Negrotin nem mondott neki ellent.

Mire gondolt a lengyel, amikor hagyta Tihamért ebbe a rögeszméjébe belemélyedni? Miért színlelte a felháborodást, amivel úgy ráijesztett? Miért változtatta meg egy közbeejtett, tréfás szóra? Ez rejtély marad talán a történet végéig.

Azt sem hozta fel Tihamérnak, hogy mi lesz a feleségével, ha a férje Buddha-hitre tér át? Az buzgó keresztény, akit nehéz lesz eltéríteni a Jézus és Szűz Mária imádásától. Vajon elhagyja-e a szenteit a férje iránti szeretetből?

Úgy beszélt az egész buddhizmusról, mintha akadémiai értekezést tartana, amiben ő, úgy látszik, hogy jártasabb volt, mint Tihamér.

– Hiszen szép hit az a Buddha-hit, tagadhatatlan; de úgy látom, hogy Tihamér barátom összezavarja azt a Bráma-hittel. Visszaemlékezés a „Bráma és bajadér”-ra. Ott vannak a négykarú bálványok, az előkelő istenségek. Sakjamuni rendes emberi alak, felruházva a férfiúi szépség harminckét tulajdonságával. Aztán a Buddha nem ígér semmiféle világi gyönyörűségeket, se kincseket, hanem lemondást, türelmet, nélkülözéseket.

– Ezt a bécsi buddhisták másképp tanítják.

– Ismered te a Buddha történetét?

Ez a kérdés zavarba hozta Tihamért.

– Azaz, hogy…

– Azaz, hogy annyit tudsz felőle, amennyit a bécsi Ludlám-barlangban felszedtél belőle. Ezt pedig a feleségednek bajosan mondhatod el. Hát majd én elmondok neked egyet-mást, amit majd Natáliával közölhetsz. A legendákban sok hasonlatosság van a Krisztus és Buddha között. A Buddha is églakó volt, Isten fia, akit az Isten azért küldött le a földre, hogy a romlott emberiséget megjavítsa. Elébb neki is egy ártatlan, tiszta nőtől kellett születni, akinek a neve volt Mahadévi. Ez a hitrege. A történelem szerint azonban Sakjamuni király fia volt, a Sakják nemzetségéből, szép, deli, harcias ifjú, akire a trón várt. Igen szép története van, hogy mi tette őt hitalapítóvá. Egy ízben a kocsijával a városból kifelé hajtatott a gyönyörűségek kertjébe. Útjába akadt egy emberi alak, ősz hajjal, összeaszott testtel, ráncos arccal, aki csak mankóra támaszkodva tudott előrebicegni. Kérdezé a kocsisától: „Micsoda alak ez?” – „Ez egy vén ember.” A királyfi azt mondá a kocsisának: „Fordulj vissza.” S nem mert az élet örömeiben részt venni. Más ízben szintén kifelé kocsizott, amidőn meglátott egy alakot az útfélen heverni, akit a hideg rázott, és aki keservesen nyögött. – „Micsoda ez?” – kérdezé a kocsisától. – „Ez egy beteg ember.” – „Fordulj vissza!” – parancsolá a királyfi. S nem ment ki mulatni. – Harmadízben ismét egy rongyokba burkolt alakkal találkozott, aki a járókelők elé tartá a tenyerét. – „Hát ez micsoda?” – kérdezé. – „Ez egy koldus, aki mindenét elvesztette, tehetetlenné lett, alamizsnából él.” – „Fordulj vissza!” – Ismét elhagyta a mulatságot. Negyedízben négy emberrel találkozott, akik egy ötödiket vittek hordágyra fektetve vállaikon. – „Mi ez itten?” – kérdé a királyfi. – „Ez egy halott”. – „Fordulj vissza!” – S azzal Sakjamuni felkereste a királyt, és azt mondá neki, hogy ő lemond az uralkodásról, elköltözik a vadon erdőbe, s ott fog elmélkedni afölött, hogyan lehetne az emberiséget megváltani a megvénüléstől, a betegségtől, az ínségtől és a haláltól.

– No, és kitalálta a módját?

– Hát ezt neked, mint Buddha-apostolnak jobban kellene tudnod.

– Én csak odáig ismerem a Sakjamuni történetét, ahol a vadon erdőben megjelenik előtte a sátán, Mara, hogy elcsábítsa. (Ebben is hasonlít a Jézus történetéhez). Ekkor még Sziddharta volt a királyfi neve. Ez egy igen szép, költői és művészi jelenet, amit én is elő fogok adatni a Buddha-templomomban a híveimmel.

– De hát sajátítsd el legalább az alaptételeit a Buddha-hitnek, ha apostola akarsz lenni. Hát legelőször is, hogy miként kerülje ki az ember a megvénülést, erre Buddha azt tanácsolja, hogy ne siessen az ember élni, ne pazarolja el a fiatalságát.

– Ez bizony okos dolog, de félek, hogy már egynéhányan a híveim közül elkéstek vele.

– A második, hogy miként kerülje ki az ember a betegséget, ismét igen egyszerű hitágazat. Ne rontsa el a gyomrát, a tüdejét, ne éljen vissza a borral és a szerelemmel, ne haragoskodjék, ne verekedjék.

– Bölcs hitágazat.

– A harmadik, hogy miként kerülje ki az ember az ínséget? Becsülje meg a vagyonát, ne prédálja el hiú mulatságokra, éljen a munkájából, s takarítsa meg az Isten adományát.

Tihamér a füle tövét vakarta.

– De jó lett volna egypár hónappal korábban buddhistává lennem.

– A negyediket, a halált pedig megorvosolja a nirvána, a tökéletes boldogság otthona. A lélek nem hal meg, de megboldogul, akit idelent megégetnek, az csak a porhüvely.

– Mármost teljesen ki vagyok tanítva. Nem vagy te magad is Buddha-pap?

– Nem vagyok az. Könyvből tanultam.

– Én csak prakszisból ismerem a Buddha-vallást.

– Még nem ismered, mert nem próbáltad hirdetni. Még elmondok neked egy történetet, amit a te esetedben jó lesz figyelembe venned. Mikor már a Buddha nagy hódításokat tett a mennyei birodalomban, egyike a legkedvesebb tanítványainak, Purna, áldását kérte ki, hogy mehessen egy indus tartományba a Buddha-hitet terjeszteni. Sakjamuni le akarta róla beszélni. „Ne menj te Sránapevantába, annak a lakói kegyetlen, dühös, veszekedő emberek, akik téged bántalmazni fognak.” – „Eltűröm, ha szidnak, s azt mondom magamban: Íme, milyen derék, jó emberek! Csak szidnak, ócsárolnak, pedig azt is tehetnék, hogy üssenek, vágjanak, kővel dobáljanak.” – „És ha ütni, rúgni, kővel hajigálni fognak?” – kérdé a Buddha. – „Azt fogom mondani magamban: „Íme, milyen jó, jámbor emberek! Csak pofoznak, rugdalnak, hajigálnak, holott azt is tehetnék, hogy husángokkal támadjanak rám, és elverjenek.” – „És ha aztán husángot ragadnak, s kegyetlenül elpáholnak?” – „Akkor azt fogom mondani magamban: Mégiscsak derék, jó emberek, hogy csak botokkal vertek el, holott kardot, lándzsát ragadhattak volna, és halálra kaszabolhattak, szurkálhattak volna.” – „És ha kardot, lándzsát ragadnak, s halálra kaszabolnak és szurkálnak?” – „Akkor azt fogom magamban mondani: Íme, milyen derék, jó emberek, milyen szépen megszabadították a lelkemet ettől az én megutált testemtől.”

– S azzal elment az apostol prédikálni a Buddha-hitet a kegyetlenek tartományába – végzé Negrotin.

– De nagy bolond volt! – dörmögé Rubiánka, az orrán keresztül fújva a szivarfüstöt.

– Érzesz-e te magadban hasonló erős elhatározást? – kérdé Negrotin Tihamértől.

– Más világ van itt – felelt rá Tihamér.

– Az igaz, hogy itt más világ van. Könnyű volt Buddhának a maga vallását elterjeszteni egy világrészben, ahol csupa egyforma képű, arcszínű, egy nyelven beszélő, százmilliónyi népek laknak. Azokat meg lehet nyerni a Buddha alázatos, békülékeny tanainak. De próbáld meg te itt minálunk a népséget a közös szeretet eszméjének megnyerni, ahol a pánszláv gyűlöli a magyart, a magyar nem ismeri el embernek a tótot, mindketten szidják a németet, és mind a hárman üldözik azt a negyedik fajt, akinek görbe az orra. Vedd őket rá, hogy szeressék egymást.

Tihamér nem felelt; de Rubiánka annyit mondott, hogy „bizony nehéz lesz az!”

Negrotin tovább aggatózott.

– De hogy veszed rá a vallásfelekezeteket, hogy egy új hitért a régit elhagyják? Hogy a katolikus, az óhitű megtagadja Jézusát, Szűz Máriáját, védszentjét, hogy vízkereszt, gyertyaszentelő, búzaszentelő, úrnapja helyett a Buddha ünnepeit ülje meg? De hogy veszed rá a kálvinistát, hogy ő, aki még a Krisztus, a Szűz Mária, a szentek alakjait sem engedte a templomába bevitetni, most egy új bálványt helyezzen el az oltárára?

– Nehéz lesz, gazduram, nehéz lesz – mondá Rubiánka, a puncsot szürcsölve. Tihamér csak mosolygott minderre.

Negrotin még nem fogyott ki.

– Könnyű Kínában az egyenlőség, alázatosság dogmáit milliókkal elfogadtatni, ahol egy uralkodó kaszton kívül a többi nép senki és semmi; de minálunk minden ember valaki. Ha te a magyar parasztot kendnek szólítod, holott kegyelmed a megszólítása, kiver az udvarából; úr, ifjú úr, nagy úr, nemzetes úr, téns úr a címét el nem engedi. Hogy szoktatod valamennyit hozzá, hogy ezentúl a Buddha-hívők általános megszólítását fogadják el: még csak nem is azt, hogy „Te ember!” – hanem „Te portömeg”? S majd ha te a kocsisodnak azt parancsolod, hogy „Jancsi te, fogj be!”, az azt feleli neked vissza: „Te portömeg, ha kocsin akarsz járni, fogd be magad a négylábú dögeidet: én most elmélkedem.”

Rubiánkának e szóra úgy a hamis torkára szaladt az itóka, hogy orrán, száján prüszkölte vissza, mint egy szökőkúti vízi isten.

– De a fődologra még most térek rá – folytatá Negrotin. – Alig hat esztendeje, hogy Magyarországon a szabadságharc lefolyt. A legderekabb hazafiak most kezdenek hazatérni börtöneikből, ahol súlyos büntetéseiket leülték: itthon mindenük elpusztulva, birtokuk elkobozva, hogyan kívánod te a magyar hazafiakkal a Buddha-vallás közönyös tanait elfogadtatni, hogy azok most elfelejtsék hazájuk leigáztatását, lehajtsák fejüket a rajtuk gázoló idegen sarka alá, hogy a vitéz magyar faj lemondjon hazája, alkotmánya visszaállításáról? Hiszen a magyar faj őstermészete mellett két parasztlegényt nem bírsz rábeszélni, hogy a kapott sérelemért véres bosszút ne álljon az ellenesén, hogyan akarsz egy egész nemzetet a megtorlás vágyáról lemondatni? És éppen te: a magyar szabadságharc egyik hőse, aki homlokodon viseled a hazaszeretet örök emlékét, hogyan akarsz apostolává lenni a gyáva megalázkodás tervezetének? Nem minden ember azt fogja-e mondani felőled, hogy mikor a vagyonodat ruináltad, akkor kétségbeesésedben bérbe adtad magadat a hatalomnak, s elvállaltad, silány mammonért, hogy nemzetedet eltérítsd a gyáva önmegadás útjára?

Ez már nagyon erős szó volt. Tihamér hevesen talpra ugrott.

– Ezt csak nem teszed fel énrólam?

– Ha hinném, most nem ülnénk egymással szemközt. Én elmondom őszintén, hogy mit hiszek rólad. Te megcsömörlöttél a nagyvilági, túlfinomított gyönyöröktől, meggyűlölted az előkelő társaságot, egész hozzá tartozó kíséretével, ahogy sokan mások előtted, s most átcsap a kedélyed a vallási rajongásba. Én szeretem, hogy ilyen nagy dologra vállalkozol, amiben sem egészségedet, sem vagyonodat, sem becsületedet nem kockáztatod. A nehézségeket majd meg fogod találni: az a te dolgod lesz.

– És azért én mégis fogadást teszek rá, hogy egy év alatt az egész vidéket, apraját-nagyját meghódítom a buddhaizmusnak.

– A buddhaisták nem fogadnak.

No, de most jött még valami, végső ellentmondás.

A puncs után hozták a korhelylevest. Ahogy mindnyájan tudjuk, annak az alkatrésze savanyú káposzta, füstölt kolbászkákkal.

– Nohát, kedves apostolom, még egyre figyelmeztetlek. A Buddha-vallás egyik alapföltétele, hogy semmi élő állatot nem szabad megölni, még az emberi testen élődő férget sem. Annál kevésbé emberi táplálékul szánt barmot. Én tehát elhiszem neked, hogy találsz magyarokat, akik megtagadják a Hiszekegyet, a Szentháromságot, de hogy olyan magyarokat találj, akik megtagadják a sonkát, szalonnát, kolbászt: nem hiszem, hogy másodikat találj.

– Á! Á! – hangoztatá Rubiánka, s teleszedte a tányérját kolbásszal. – Első se lesz!

A dogmatikus vitának véget vetett a vasúti őr, aki jött jelenteni, hogy a mozdony fűtve van, kész az indulásra az osztrák államvasút főállomásához. Sietni kell. Hisz tulajdonképpen az a feladata a mai összejövetelnek, hogy Tihamér becsületbeli adósságai rendeztessenek; a határidő a holnapi nappal lejár.

Negrotin magához vette a takarékpénztári könyvet, amire majd Windstill bankár a százezer forintot leszámítolja. Ez volt az a bizonyos, már egyszer elégetett százezer forint. Na, most másodszor fog elégni. Ez is ritka szerencse!

Rögtön kocsira ültek, s lehajtattak a vasúthoz; reggelre voltak Bécsben. Felkeresték a bankárt, aki a mindenféle iratok átvizsgálása után magára vállalta a becsületbeli adósságok kiegyenlítését.

Még ezen kívül valami más, becsületbeli ügye is volt függőben Tihamérnak. Minapi elkeseredésében a nagy veszteségei fölött egypár gentlemannak valami sértő titulusokat talált a fejükhöz vágni, amikért azok most szatiszfakciót kértek. Egy kicsit pisztoly végére kellett volna állni. Jó szerencse, hogy Buddha szigorúan tiltja a vérontást és így a párbajozást is; erre figyelmeztetve, könnyen rávehette Negrotin Tihamért, hogy vonja vissza a sértő kifejezéseket, és kövesse meg a sértett bajtársakat.

Látjuk, hogy Buddha milyen tökéletesen megoldotta a párbajozást, a hadviselés megszüntetésének kérdését, amin az európai bölcsek és államférfiak oly sehogy sem tudnak megegyezni.

Negrotin aztán a legsürgősebb becsületbeli ügyek tisztázása után még a versenyparipák eladásáról is gondoskodott, amikért befolyt tízezer forint. Az is eszébe jutott, hogy, miután már ezentúl Tihamérnak, a Buddha-apostolnak, hite és vallása tiltja a vadak lepuskázását, tehát a vadaskert ránézve egészen fölösleges fényűzést képez, egy bécsi vadkereskedővel szerződést kössön a lipovai vadállomány átvételére.

De hát annak nem tiltja a vadak leölését Buddha?

Annak nem, mert az görög katolikus.

Azután értsük meg jól a dolgot. Buddha csak az élő teremtések legyilkolását tiltja, de nem azoknak a megevését. Tehát vétenek Buddha ellen a vadászok, mészárosok, hentesek, halászok, szakácsok, akik az élő állatokat megölik, de nem a vendégek, akik a gyilkosok által készített lakomát bekebelezik, azok általánosan az igazhitűek.

Arról is van gondoskodva, hogy a férgek el ne szaporodjanak.

Csak a férfiaknak szól a tilalom, a nőneműek tehetik. Hisz nekik nincs ígérve a nirvána.

Ez nagyon jól megérthető.

A Teremtő igen célszerűleg cselekedte, hogy a világ teremtésekor a férfi mellé nőt is alkotott, mert szükség volt rá, hogy ez a föld benépesüljön emberekkel, akik szántanak, vetnek, házakat építenek; de a nirvánában nem kell se szántani, se építeni, se szőni, se főzni, hát minek oda asszony?

Ezt így magyarázta meg Tihamér az ő híveinek.

Azért a világon nincs is egyéb kötelessége a férfiembernek az asszonyember iránt, mint hogy szép ruhákban járassa, cukros falatokkal hizlalja, amíg fiatal, szeretgesse, ha megvénül, ne bántsa, mikor a férfi meghal, akkor a nőt magával vigye – a máglyatűzbe; a férfi lelke megy a nirvánába, a nő lelke elvegyül a füst között.

Azért a Buddha-ünnepélyekre nem is bocsáttatnak be mások, mint férfiak.

Ezt így adta elő Tihamér mindazoknak, akik hallgattak rá.

Negrotin azt az egyet találta ebben megnyugtatónak, hogy ha csupa férfiakból fog állni a Tihamér gyülekezete, akkor ott legalább nem lehet rendezni orgiákat.

Hogyan kezdett hozzá Tihamér a Buddha-hit megalapításához?

Negrotin hazakísérte őt Lipovára, ahol átadta a feleségének, épségben, egészségben. Tanúja volt a nagy családi örömnek.

Egyéb dolga is volt Tihamérral. A beváltott adósleveleken kívül átadott neki készpénzben tizenötezer forintot, mint az eladott lovak és vadak árát.

Hej, ha Sakjamuninak tizenötezer forintja lett volna, mikor a szektáját megalapította. Ezzel Tihamér egészen urává lett a helyzetnek.

Nem is titkolta Natália előtt, sőt kérkedve mondá el neki, hogy az eddigi vétkes életmódot egy új rend fogja felváltani. A Buddha parancsa szerint.

Natália azt hitte, hogy az a Buddha valami híres higienikus celebritás, amilyen volt nemrégiben Priessnitz és Baumscheidt.

Első fordulat az étkezésre vonatkozik. A húsételek száműzetnek az asztalról. Buddha nem enged mást a híveinek, mint növényi táplálékot.

Ezt az ő hazájában maga az istenáldotta föld is lehetővé teszi. Ott az őserdő fái mind gyümölcstermők. A kenyérfa, a banán, a kókuszpálma, a datolya, a füge, a szágó; maga a borasszuszpálma millióit ellátja a lakosságnak mindennapi eledellel, s ott vannak a számtalan kenyérpótló növények, amik ingyen, fáradság nélkül kínálják adományaikat.

Boldogság Kelet-Indiában növényfalónak lenni.

Nem is kell hozzá nagy lemondás, hogy az állatok húsától megtartóztassa az ember az étvágyat. Mit egyen meg? A tigrist, a párducot, a szarvorrút, az elefántot, a majmot, a boát meg a patkányt?

De minek kövessük mi Buddhát Kelet-Indiába? Hát itt minálunk, Magyarországon nincs-e elterjedve a vegetarianizmus? A hortobágyi pásztornép eledele a tésztás kása, az erdélyi hegylakóé a puliszka. Hát amikben a magyar konyhaművészet remekel, a fölséges rétesek, bélesek, somodik (Székelyföld), pogácsák, fánkok, kalácsok, cipók, felfújtak, perecek, mézkenyerek? Hát a zöldségfélék: a spárga, virágos, kel, répa, káposzta, saláta, kalarábé, dinnye, uborka, tök? És aztán a tömérdek ízletes gyümölcs, alma, körte, szilva, barack, dió? És végül az örökké kedves, az elfogyhatatlan krumpli? Nem tanítja-e nálunk is a Buddha-vallást millióknak és millióknak a burgonya?

Ó, bizonyára nagyon könnyű nálunk buddhistának lenni.

Egyébiránt a húsétel tilalma Tihamér szerint csak a férfiakra nézve kötelező, a nőnemen levők nincsenek alávetve.

Ezen tehát szépen meg lehetett egyezni.

A nem igazhívők is ki voltak alóla véve, például Negrotin, aki nem akarta elismerni, hogy a birsalmasajt is „sajt”.

Mind nem vetett erre ügyet Natália. Szegény asszonyka teljesen boldog volt, hogy férjét visszanyerhette, hogy az most már itthon marad a háznál; még csak vadászni sem jár: a vadaskertbe a feleségével jár sétálni, pálcával a kezében. Egész nap a dolgozószobájában ül Rubiánkával, rengeteg levelezést mívelnek; Tihamér nagy munkán dolgozik: a Buddha-katekizmust írja; azt nyomatják, korrigálják. Még Buddha-zsoltárokat is költ lelkesedésében, s azokat énekhangra teszi. Délelőtt lenéz a konyhába, ellenőrizni, hogy a szakácsa az ő eledelébe zsírt ne tegyen, ebéd után a feleségével kocsikázni megy, ahonnan hazatérve ellátogat a Buddha-templomba, mely most már meg van nyitva a hívek előtt, akik ott szép számmal fogadják a prófétájukat. Ottan marad estig, akkor szépen hazaballag, s tanítja a feleségét sakkozni. – Ez már csak példás családi élet!

Hogy a megnyílt Buddha-templom mindjárt eleinte ilyen szép látogatottságnak örvendett, annak talán némi magyarázatául szolgál az a körülmény, hogy ott minden ember ingyen kávét és dohányt kapott.

Hja, ez nagy előnye a Buddha-kultusznak a többi vallások ceremóniái fölött, akik nem osztanak ingyen kávét és dohányt.

Negrotin egy ideig ott tartózkodott az úri kastélyban, szokott jószágigazgatói lakásában; aztán, mikor átlátta, hogy itt nincs semmi ellenőrizni való, hazatért valkóvári lakába. Előbb azonban elhozatott egynéhány postagalambot hazulról, s azoknak a felügyeletét rábízta Katkára: ha netalán valami sürgős izenetet akarnának vele közleni.

Egyébről is gondoskodott Tihamér Natália mulattatására.

Falujának népe híres volt a szép lányairól. Tihamér megbízta Lyubissza asszonyságot, hogy szegődtessen a falusi szép leányok közül tizenkettőt, akik párjával, felváltva feljárjanak Natáliát kiszolgálni, szórakoztatni. Ezek a leányok tudtak dalolni, táncolni, tamburázni, mesét mondani, tréfákat csinálni, naphosszat elmulattatták az úrnőt, aki részt vett a vigadozásaikban. Ő zongorázott, azok meg táncoltak, daloltak. Zengett a kastély a vidám kacagástól. Vasárnap összejött mind a tizenkét lány, s akkor nagy emmaus volt a kastélyban; pénteken ellenben egy sem jött fel: ez böjt napja volt, amit Natália szigorúan megtartott, nemcsak étel dolgában, de minden szokásában, aznap még a zongora is zárva volt. A konyhán külön főztek olajjal Natália és a házikáplán számára.

Hát ez jó lakoma lett volna Tihamér és az ő úri vendégei számára is, akik e napra összegyűltek a kastélyban, az olajos bab éppen Buddha rendeletéhez illik. De érteni kell a dolgot. A péntek nap éppen a Buddha úrnapja. Ugyanaz, ami a zsidóknak a szabbat, a keresztyéneknek a vasárnap. Ezen a napon tartják a nagy próbájukat, amelyen a Sátán csábítgatja a Buddha-hívőket mindenféle gyönyörűségekkel, többek között eledelekkel is amiknek ellent állni a virtus. Ezért nem ebédelhet ezen a napon Tihamér a feleségével.

Nehéz elhinni a dolgot. De hát így mondták.

Pénteki napon tehát nagy csend volt a kastélyban. A háziúr és vendégei, kik e napra felgyülekeztek, mind a Buddha-templomban szálltak meg, melytől távol tartatott minden női ruhát viselő teremtés. Onnan csak szombaton reggel kerültek elő. – Szörnyű nagy ünnep lehet a Buddha napja!

Natália parasztleányokkal való mulatozás közben kedvet kapott a népköltészethez. S kiváló tehetsége volt hozzá. Maga csinálta a verset és a dallamot hozzá, azzal a sugallattal, amit a virágos mező, a méhek döngése, a pacsirták zengése áraszt, amit a holdvilágos éj, a futócsillag álmodtat, s ezeket betanítaná a maga parasztleányainak.

Ez időben hangzott végig az országon egy közkedveltségű dal: a „Lujza-csárdás”, mely minden kávéházban, vendéglőben meghódította a közönséget, bálokban reggelig táncoltak rajta. Dallama oly buja, oly érzéki, hogy egy magyar költő (Vajda János) nyilvánosan felszólalt ellene, mint erkölcsrontó nóta ellen.

Natália ehhez a dalhoz költött verset, amelyben a szöveg megfelelt a melódiának. Ezt betanítá a kedvenc parasztleányának, Helenkának. Helenka volt a falusi szemérmetesség mintaképe. El nem danolta volna ezt a szerelemtől illatozó nótát egy világért mások előtt, egyedül az úrasszonyának; de ekkor is a szeme elé tartá a tenyerét.

Így terjedt szépen, idilli módon, a Buddha-vallás Lipováról. Belekerültek abba a kuruc magyarok, a gubics- és makkvásárló eredeti fickók, a Ludlám-barlang hősei, akik minden csütörtökön eljöttek – a másnapi szertartásra, és még sokan mások, távol és közel vidékről.

De hogy nem tűnt fel ez a mozgalom, egy új vallás keletkezése a hatóságnak, holott itt volt a rendőrségnek az állomása?

Hát a Buddha-hívek igen csendesen viselték magukat. Legelőször is az adójukat pontosan befizették, kocsmába nem jártak, amióta a Buddha-templomban ingyenkávéval traktálták őket, a verekedések lekerültek a napirendről. Sőt inkább nagyon üdvösnek találtatott ez az új hitvallás. Bárcsak mindenütt bevennék.

De még fontosabb kérdés az, hogy miképpen hunyhatott szemet keresztyén híveinek ázsiai hitre áttérítése fölött a pap? Hisz ez már köztudomású volt. És tisztelendő Silvatoris uram buzgó lutheránus volt. És aztán a papbér, a stólakérdés is életbevágó dolog.

Hát legelébb is a stólát és a papbért a buddhisták is pontosan megfizették.

Azután az állapot megértésére vissza kell térnünk valami húsz esztendő előtti időre.

Említettük már valahol, hogy Lipova híres arról, hogy rendkívül sok szép leány van benne.

Hogy Lipován olyan sok szép leány volt, annak a titkát sokan tudták, de senki sem beszélt róla.

A hajdani öreg földesúr nyakas kuruc volt: mindig azon törte a fejét, hogyan lehetne a németet rontani. Az ő kieszelése volt az a furfang, amit a lipovai pappal egyetértve hozott szokásba, hogy ott huszonöt év óta fiúgyermeket nem írtak be a matrikulába: ott ahányat kereszteltek, az mind leánynevet kapott. A többi aztán a szülők dolga volt. A fiúkat leányruhában járatták egész addig a korig, amíg újoncozás alá estek. Az asszentáló bizottság nem talált itt egyebet, mint leányt. S minthogy a legénynek a kamaszéveiben már ütközik a bajusz, a szakáll a pofáján, tehát azt borotválni kellett, s nehogy annak a nyoma észrevehető legyen, azért találták ki a kendőzést; fiúnak, leánynak mind ki kellett festenie az arcát. Így lett olyan sok szép leány Lipován.

Az öreg földesúrnak az a konvenciója volt a pappal, hogy minden leánynak beírt fiúért fizettessék neki a patronátusi kasszából húsz forint, mikor pedig, a hadkötelezettség elmúltával a legény elcseréli a viganót nadrággal, s maga folyamodik a neve és neme helyreigazításáért az anyakönyvben, azért újból húsz forint fizettessék az eklézsiának. Ez a kötelezettség Tihamérra is átszármazott. Soha Lipováról újonc nem került az osztrák hadsereghez.

Erről valakinek az az ötlet juthatna eszébe, hogy itt van a helyes megoldása az örök béke biztosításának.

Ha egész Európában minden községben elfogadnák ezt a metódust, akkor huszonöt esztendő múlva nem volna állandó hadsereg, a generális urak maguk tolhatnák gyorstüzelő ágyúikat, s lőhetnének egymásra, amíg a töltényben tart. Csakhogy ez az okoskodás nem áll meg. Angliában nincs általános hadkötelezettség, nincs újoncozási törvény, azért mégis van, ha kell, nagy hadsereg, hadfogadás útján; jó felpénzért, derék zsoldért mindig jön ezerével a verekedni kész embertömeg. A múlt század közepéig még Magyarországon is dívott ez a rendszer, toborzás útján. Ha az új uraknak eszükbe jutott volna verbunkos huszárokkal végigjáratni a lipovai utcát, bizonyosan ők is kaptak volna leányruhából kivedlett legényt, aki felcsapott volna rekrutának. Hanem ehhez pénz kell. Az van az angol miniszternek, de nincs az osztráknak. Ez nem hogy felpénzt kínálna a fegyverfogható legénynek, de még ő tartja a markát, hogy az váltsa meg magát a fegyverhordozástól.

Lipován tehát minden ifjú arc ki volt festve, minden haj kontyba fonva, pántlikába kötve, bokorugró szoknya suhogott minden útfélen.

Natália úgy járhatott volna, hogy a mulattató leánycselédei közé egy borotvált arcú is keveredik. Szerencsére ott volt Lyubissza asszony, akinek tapasztalt szemei ki tudták ismerni az igazi leányarcot a hamisított közül.

De csodaszámba megy, hogy ezt a kényes titkot senki sem árulta el Natáliának. Még Katka sem tudott róla. Sőt maga a pópa, Aramics Cyrill sem.

Ez a kedélyes élet így folyt huzamosb ideig. Natália mulatott az éneklő, táncoló fehércselédjeivel, csütörtökön a vidékről feljött vendégurakkal, akik a Buddha úrnapjára szedkőztek össze, pénteken komoly történeteket olvasott a pópával, vasárnap ellátogatott a kastélyba Negrotin, azzal lehetett beszélgetni az üzlet menetéről, a gazdaságról. Tihamér is előkerült, s mindenkor igen előzékeny volt a felesége iránt. Vidéki vendégei szombaton már továbbutaztak.

Natália nem lett volna asszony, ha nem gyötörte volna a kíváncsiság, hogy mi történhetik pénteken abban a Buddha templomban? Eleinte a mulattató leányoktól akart valamit kicsalni; de azok azt felelték, hogy a Buddha-templomba csak férfiaknak szabad belépni, s azokat erős eskü kötelezi, hogy semmit a ceremóniákból el ne áruljanak. Azután Lyubisszához fordult a puhatolózásával, az aztán jól tartotta annyiféle hazugsággal, amiket állítólag Rubiánkától szedett kölcsön, hogy igazán nem tudta, mit higgyen. Utoljára Negrotint kérte fel, hogy szerezzen neki valami felvilágosítást a Buddha-templom misztériumairól.

Negrotin elég okos választ adott neki.

– Kedves barátném. A gondviselés egy oltalmat adott a nőnek: a nem tudást. Ha a nők mindazt ismernék, ami előttük el van rejtve, elvesztenék a kedvüket az élethez.

Ez éppen arra való volt, hogy Natália tudnivágyát felfokozza.

Egy merész tervet gondolt ki, de azt nem közölte mással, mint Katkával.

– A Buddha-templomba csak férfiakat bocsátanak be. Nohát, mi ketten felöltözünk férfiaknak, s úgy lopjuk be magunkat a pénteki Buddha-ünnepélybe.

– De hol vesszük hozzá a férfiruhát?

– Itt van a Sztankó bácsi, a volt színházi szabó és öltöztető. Azt itt tartottuk kegyelemkenyéren a házunknál, ahol mindig akad számára dolog. Az készít nekünk titokban egész öltözetet. Paróka, álbajusz, szakáll maradt itt a színházi cókmókból elég. Olyan szépen elálcáz bennünket, hogy magunk sem ismerünk magunkra. Tebelőled derék juhászgazda lesz, én meg leszek a fiad, nyalka csizmadialegény. Majd meglátod, hogy bolonddá tesszük a világot.

Katka belement ebbe a bolondos tervbe. Csak az öreg színházi szabó volt még beleavatva, de az is csak a felöltöztetésig, hogy azután mi akar történni, arról nem értesült senki. Lyubisszának sem szóltak róla, se Negrotinnak, se Aramicsnak.

Sztankó bácsi azonban nem azért volt egész életén át öltöztető a színházaknál (de még milyen színházaknál!), hogy ne sejtett volna valamit. Az egész terv titokban hajtatott végre.

Mikor egy péntek este a vendég urak Tihamér vezetése mellett elvonultak a kastélyból a Buddha-templomba, egy óra múlva a kastély oldalajtaján még két férfialak távozott el.

Az egyik egy peckes csizmadialegény, hegyesen lépkedő, mintha tojásokon járna, kipedert bajusza, félhold alakú pofaszakálla, haja felkunkorítva a báránybőr süveg alá. Magyaros öltözete felett az ismeretes felleghajtó köpönyeg, mely nélkül csizmadialegény nem képzelhető. Nagyobb igazság kedvéért kurta szárú selmeci pipa a szájában. A sallangos kosbőr dohányzacskó a sujtásos nadrághasítékban. A másik egy ködmönös gazdaember volt, vastag, lelógó szürke bajusszal, sűrű szemöldökkel, somfa bot a kezében; a haja csimbókva kötözve, régi gányó divat szerint. Olyan jól voltak álcázva, hogy az utcán találkozó asszonyok elnézték az urasági sajtosnak a gazdát, s úgy köszöntgették Pista bácsinak, azt is mondták:

– Ej, de megnőtt a Laci fia!

– Nem a kutyák gondja! – dörmögé az öreg, az ifjú pedig olyan hegyeset tudott köpni a fogai közül, mint egy igazi cseszkó. Senki sem hitte volna, hogy ezek asszonynépek.

Természetesen gyalog kellett menniök a kastélytól a Buddha-templomig.

Este volt már, s lámpás nem égett sehol a környéken.

Őr nem állott a templom előtt.

Egy-egy köpönyegbe burkolt alak surrant be a hajdani sekrestye mellékajtaján, gyanakodó széttekingetéssel. Megtudták, hogy hol a bejárat.

Natália nagy szívszorongást érzett, mikor e végzetes lépésre elszánta magát: lelkében hangzott Negrotin óvó szava: „A nőnek legjobb oltalma a nem tudás”.

Megtörtént, benyitották a szögekkel kivert ajtót.

Katka lépett be elöl, utána Natália (a csizmadialegény).

A hajdani sekrestyét egy, a boltozatról lelógó argandi lámpa világította be.

Egy asztal volt a középen, azon volt egy fényernyő, mely az asztal mellett ülő alakot eltakarta. Az asztalon volt egy vasládikó, mely mellől egy revolver csöve kandikált ki.

De Natáliát sem a vasláda, sem a forgópisztoly nem lepte meg, hanem inkább az alak, aki a fényernyő mögül előbukkant. Férfinak volt szánva, bajusszal, szakállal, de a hozzá való termet gyanússá tette. Nagyon domború volt rajta minden, amiről lerítt a férfiúi gúnya. De meg ilyen tokát sem viselnek a hímnemű emberek.

Natália az első tekintetre ráismert. Hisz ez Lyubissza!

Első gondolatja az volt, hogy visszafusson.

Nem lehetett, ezzel elárulta volna magát.

Jó szerencse, hogy a Buddha-templom őre elébb Katkát látta meg. Őtet is megcsalta az álcázott hasonlatosság.

– Nohát, Pista bácsi, kend is elhozta a fiacskáját? – mondá mély, erőltetett hangon.

– Hát neki is itt a helye – dörmögé borízű rekedtséggel a Katka.

– Nyalka kölyök. Nohát, nesze a bárcád!

Ezzel a vasládát felnyitva, kivett belőle Lyubissza egy négylevelű, zöld, zománcos réz lóherét, fekete zsinórra kötve. A ládában egy halom bankjegy is volt.

– Vedd el, amit adnak – súgá Katka Natália fülébe.

Natália elvette a négylevelű lóherét, s a nyakába akasztá, Katka nem kapott belőle.

Sietve besuhantak a leeresztett bőrfüggöny mögött a Buddha templomba. Az egész helyiség át volt alakítva, a színpadi díszletek helyett fenyőfák, díszbokrok, valóságos liget és pagony, indiai tájkép. A világítás argandi lámpák tompított fénye volt, nem gázlobogás.

A zenekarban oboákat, fuvolákat hangoztattak, cimbalompengéssel, valami bús, méla dallamot.

Natália meghúzta magát egy fülkében, melyre árnyékot vetett egy tömör oszlop; onnan senki sem láthatta.

Ő azonban a legelső széttekintésre észrevehette, hogy a zenészek mind vakok. (Azon időben Pesten is nagy kelendősége volt a vakok zenebandájának.) Azt gondolhatta, hogy a vak zenészek nem árulhatják el a Buddha-szertartás titkait. Igen, amit nem láthatnak; de hát amit hallanak?

A holdvilágszerű fény mellett kivehette, hogy a templom két részre van osztva. Elöl látható egy körönd alakú liget, egymás mellé sorakozó lugasokkal, azoknak mindegyikében heverész mohos ágyon egy fehér, lenge ruhába öltözött férfialak.

Mindegyikre ráismerhetett: az ő úri vendégei voltak.

A középső lugasban láthatta Tihamért, az is olyan fehér japonikát viselt, mint a többi. A fejét mirtuszkoszorú köríté.

A terem hátulsó részében, ahol régente az oltár, később a színpad állott, virágos bokrok voltak, közöttük egy terített asztal.

Egy tamtam-ütésre megelevenült a bokrok háttere, s elővonult nagy sípszó mellett a Buddha kísértője, a hatalmas sátán, Mara, aki az Urulviva berkében imádkozó Sziddhartha királyfit el akarja csábítani a maga birodalma számára. Lángvörös öltözete van, fején lepkecsápok. Ennek az arcára is ráismert Natália. Ez volt a piktor a Ludlám-barlangból. Kíséretében jött egy nagy csoport fiatal legény, mind kunkora bajuszú, de ezek közül egyre sem ismert Natália. Mind valamennyinek ott csüngött a nyakában a négylevelű lóhere jelvénye.

Aztán a szaggatott zeneszó mellett megkezdődött a színjáték a Buddha és a sátán között.

A kísértő korholta az apostolt, hogy miért kínozza a testét, mikor az élet annyiféle gyönyörrel kínálkozik.

– Ismerem a fegyvereidet – felelt neki vissza Sziddhartha, s erre következik egy tarka művészi jelenet, melyet a Mara kísérői végeznek nagy színpadi ügyességgel, a szöveget maga magyarázza Sziddhartha. – Első katonáid a vágyak, azután az unatkozás, harmadik az éhség és szomjúság. (Ezalatt a kísérők ízletes étkekkel és italokkal rakják meg az asztalt.) Engemet és híveimet mindez el nem csábít.

Natália bámult. Hogy az ő férje s az ő vendégei az ilyen lakomát megvetik! Az ételek illatát ő is jól érezte.

Buddha folytatá:

– Negyedik fegyvered a szenvedély, ötödik a restség és az álom, hatodik a félelem, hetedik a kételkedés, nyolcadik a harag, kilencedik a tettetés; azután a nagyravágyás, hízelkedés, a dicsvágy, a kevélység, a gyűlölet: ezekkel győzöd te le az embereket és az isteneket, de nem Buddhát, az emberek megszabadítóját. Én ezeket a te fegyvereidet mind győztesen visszaverem!

Ez a szertartás eddig nagyon tetszett Natáliának.

A Mara ördög mérgében kolofónium-villámot fújt végig a Buddha-templomon.

A vak muzsikusok csak a hangját hallották a sercegő színpadi villámnak; de abból is tudták, hogy most minő jelenet következik, s előveszik a dobokat, trombitákat, s hozzáillő lármát csaptak velük.

– Még nem ismered minden fegyveremet – rikácsolt a Mara. – Még hátravan az erő!

Azzal egy kézmozdulatára a kísérő férfiak bombákat, gránátokat hoztak elő, s azokat nagy akrobatai ügyességgel kezdték el hajigálni a Buddha és hívei szellős lugasai felé, némelyik le is csapott. Natália eleinte megijedt, hanem aztán látta, hogy ez csak szemfényvesztő mutatvány, azok a bombák, gránátok kaucsukból vannak, felfújt hólyagok, amik nem tesznek senkiben kárt.

Sziddhartha és hívei hahotával fogadták a sátán erőművészetét.

A sátán dühöngött.

– Nohát, ismerjétek meg legerősebb, a legellenállhatatlanabb fegyveremet: ez a szerelem!

Azzal a veres palástját feje fölé emelve, jelt adott a kísérő legénységnek.

Azok egyszerre lekapták a fejükről a süvegeiket, s felhajították a levegőbe.

Azután letépték a kunkora bajuszt ajkaik fölül.

És akkor elkezdtek levetkőzni.

Mindent, mindent, le az utolsó foszlányig, amíg paradicsomi périk lettek belőlük. Éva volt valamennyi, nem Ádám.

Az egész csoport valóságos Makart tableau; a hét „főbűn” közül a legingerlőbb: a luxuries.

És Natália ráismert az arcaikra e csábító nimfáknak.

Ezek az ő mulattató parasztleányai, akik ővele együtt szoktak énekelni, muzsikálni, hancúrozni, mindennap, a péntek kivételével. Igen, a péntek ünnep az úrnőnek is, a nimfáknak is. Annak böjt, nekik Buddha-ünnep.

Ez hát az a titokteljes szertartás, mely messze vidékről idecsődíti a Buddha-hitű uraságokat.

S aztán elkezdtek a nimfák táncolni, énekelni.

Énekelték azokat a szerelmes dalokat, amikre őket úrnőjük tanította. Legingerlőbb volt közöttük a Helenka.

Az a szemérmes Helenka, aki a kezével takarta el az arcát, amikor a Lujza-csárdást kellett eldanolnia Natália előtt, most dévaj kedvvel, közben lejtve, forogva, ugrándozva énekelte azt végig, s mikor a csattanós végére ért a szilaj, buja dallamú csárdásnak, akkor odarohant a Buddhához, az ölébe vetette magát, és átölelte a fejét, csókjai csattogtak az orcáin. Buddha tűrte.

Hát mért kellett ezt megtudnia Natáliának?

A többi nimfák is rátaláltak a körönd lugasai alatt a maguk párjára.

A Sátán tapsolt, és kánkánt táncolt a diadalához.

Hisz ez nem Buddha-kultusz, hanem szaturnál!

Ínyencek orgiája, akik beleuntak a városi kitanult szépségekbe, s most a falusi ártatlanságoknál keresik a fokozott gyönyöröket.

A lugasokból egy durva szó hangzott fel, amelyben Natália Csunkó Dani hangját ismerte fel.

– Hej, sátán! Mi az ördög? Hát nekem nem jutott? Csak tizenegy péri van a paradicsomban. Hova lett a tizenkettedik?

Natáliának e pillanatban egy rémgondolat villámlott át a lelkén: – ha ő most egyszerre letépné magáról a férfiruhát, s aztán előugrana a maga istennői szépségében leplezetlenül, szilajon kiáltva: „Nohát: itt a tizenkettedik!” S azzal odavetné magát a buja Silenus ölébe, a férje szeme láttára! Ez volna a drámai jelenet, amilyen még nem volt! – Egy modern költő el nem szalasztaná ezt az ötletet. S a darab hőse megérdemelné ezt a befejezést.

De hát a rémgondolat, a bosszú eloszlott. Győzött felette a szeméremösztön.

– Fussunk innen! – rebegé Natália, megragadva Katka kezét, s vonszolta őt erővel az ajtó felé. Katka még többet is szeretett volna látni.

A sekrestyében még ott ült ama köpcös alak, az álcázott Lyubissza, a vasláda és a revolver mellett.

– Nos? Már ti mentek? – szólt hozzájuk. – Elég volt a jóbul? – Azzal felnyitá a vasláda fedelét. – No, hát váltsd be hamar a bárcádat.

Natália bámulva nézett rá.

– Nohát, száz forintot kapsz azért a lóheréért.

Száz forintot azért a lóheréért! Ez a bűndíj! Egy percig arra gondolt, hogy felkapja az asztalról azt a revolvert, s agyonlője vele ezt a szörnyeteget, aki egy egész vidéket megmételyez a lélekvásárlás cudar üzletével.

Aztán csak kifutott lélekszakadva a sekrestyéből, és futott, ahogy lábai bírták, a kastélyig; ott a kapuban összerogyott.