3. AZ ARCHANGELI CSODATEVŐ SZENTKÉP

A csatatértől néhány ágyúlövésnyire volt a püspöki nyaraló. Hatalmas kastély ötven szobával, toronnyal a közepén. A tornyot kettős kereszt díszíti. A főpap orosz hitvallású, de a hívei magyarok; ő maga is derék hazafi. A szabadságharc megindulásakor minden ezüst-arany edényét a kormánynak ajándékozta. Most is ott maradt a kastélyában, s végigvárta az ütközetet. Maga intézkedett a vendégei elfogadására. Azok közül többnek inkább felcserre lesz szüksége, mint szakácsra, bébillérre.

A kastély kápolnájában van az archangeli csodatevő szentkép: az istenanya, fején koronával, ölében a keresztről levett fiával. A legenda azt tanítja, hogy mikor a hét tőrrel átszúrt szívű Szűzanyának szeméből egy csepp könny kicsordul, s az ráhull szívtől szakadt fiának halálos sebére, az egyszerre föléled halottaiból, és életre támad.

Ezért a csodatevő könnycseppért imádkozik naphosszat egy kétségbeesett nő. A főpap unokahúga, a szép Natália.

Az ő vőlegénye volt az a délceg huszárhadnagy, Lippay Tihamér. A szép hajadon azért imádkozik, hogy ne csak „volt”, hanem „lesz”.

Még égett az arcán vőlegényének búcsúcsókja, amit akkor váltott, mikor az a csatába elindult. Amíg láthatta a távozót ablakából, folyvást integetett utána; azután átrohant a kápolnába, térdre borult az oltárkép előtt, úgy könyörgött az istenanyának, hogy védje meg a szerelmesét, hozza vissza épen, sebzetlenül; s ha elesik, támassza fel, ahogy saját fiát feltámasztá, sebére hullott könnyével.

Amint az első ágyúdördülés megreszketteté a kastély ablakait, Natália odafutott az orgonához, s eljátszá rajta a „Stabat Mater dolorosa” ájtatos zsolozsmáját. Egyszerre négy-öt ágyú pukkanása dörgött a távolban. Natáliának a képzeletében hangzott a kardok pengése. Megint odafutott az oltárhoz, gyertyát gyújtott, a kezébe vette, s térden csúszva kerülte körül az oltárt:

– Ó, boldogságos Szűzanyám! Ó, dicsőséges Madonnám, hallgasd meg az én könyörgésemet! Őrizd meg az én drága egyetlenemet! Takard be őt a te fényes palástoddal! A Te szent fiadért, a Jézus Krisztusért. Ámen!

Ez istenostromló imának nem szakad vége.

A főpap gazdasszonya, a jó öreg Helenka óránkint bejön a kápolnába, s igyekszik megnyugtatni a kétségbeesett leányt. A dél is elmúlt, ebéd ideje volna: a testnek táplálék kell.

– Ki gondolna most az én nyomorult testemmel? Bár meg tudnék halni, mielőtt az ő halálhírét hallom!

És ismét arcra veti magát az oltár zsámolyán. S imája zokogásba fullad.

Az öreg Helenka aggóskodva unszolja, hogy keljen fel a hideg márványlapról, csúzt, fogfájást fog kapni; nem hallgat az most rá. Csak a Tihamért emlegeti. (Ki tudja, milyen fekhelye van annak ez órában?)

Végre az öreg gazdasszony egy vánkost erőszakol a feje alá, s leteríti egy hímzett takaróval. A leánynak láztól reszket már az imádkozó szava: a hideg rázza.

Aztán rákényszeríti a leányt az idegrontó fáradtság az álomra. Elszunnyad az oltár zsámolyán.

Akkor aztán nem hallja többé az ágyúk dörrenését, hanem angyalok szárnyainak suhogását.

És látja a fényes felhők között, napsugáros, szivárványos glóriában megjelenni az archangeli csodaképet. Ölében tart egy fekvő férfialakot; hímzett, bő palástja annak az egész termetét takarja, csak a széle alól bukkannak ki a lábai, s azokon sarkantyús csizma van. Ez ő! És aztán az égi alak szempillái alól kicsordul két könnycsepp, s ráhull a fekvő alakra, mire az megmozdul a takaró palást alatt. Életre mozdul. Ez ő!

A közeledő Helenka lépései felköltik eksztatikus álmából. Alkonyra jár az idő. Az ágyúdörgés megszűnt. Az ütközetnek vége van. A kastély körül tömeges pariparobaj hangzik.

– Megjött? – kiált repeső örömmel Natália.

A hű cseléd fejét ingatja, lassan suttogva:

– Nem jött meg!

– Az nem lehet! – kiált a leány. – Én láttam, amint a Szűz Mária betakarta a palástjával; láttam, amint isteni könnye reá hullott, s feltámasztotta. Én láttam, ez igaz!

Az öregasszonyt úgy elfogja a zokogás, hogy nem tud szólni, csak a kezével int a háta mögé.

A kápolna ajtajában áll egy sötét alak, lehorgasztott fővel. A mi lengyelünk.

Tétovázva lépne előre, ha tudna.

Könnyű megostromolni egy dárdaerdőt, de nehéz egy menyasszonynak megmondani azt, hogy vőlegénye elesett a csatában. De annál gyorsabban futott eléje a leány, s megragadta a lengyel két karját szilajon.

– Negrotin! Hol van Tihamér?

Alig hallható a felelet.

– Elesett a csatában.

– Hazudsz! Nem igaz! Az lehetetlen!

– Én láttam, közel hozzám, amint egy kozák dárdája leüté a lováról.

– Nem tudtad megvédni?

– Én megöltem a gyilkosát; de őt elhurcolta a lova a csatatérről.

– Nem lehet! Nem igaz! Ő nem halhatott meg. Nekem a Szűz Mária jelent meg, aki őt betakarta. A Szűz Mária nem csúfolja ki a kétségbeesetteket, a Szűz Mária nem játszik szívekkel. Ő nem halhatott meg. Vezess el engemet a csatatérre. Te tudod, hol esett el. Láttad, hová hurcolta a paripája. Én fel fogom őt keresni. Én visszalehelem belé a lelket. Én tudom, hogy ő nem halt meg. Az Istenanya nem játszik az imádkozókkal. Vezess a csatatérre!

Negrotin látta, hogy ezt az őrjöngő teremtést nem lehet a szándékáról lebeszélni. Talán igaza is van. Nem lehetett sokat tanakodni. A főpap szekere ott állt befogva az udvaron. Negrotin nagy hirtelen előkerítette a püspöki borbélyt, s aztán mindenféle sebészeti szerekkel fölkészülve, fölkaptak a könnyű csézára, s vágtattak a turai csatatérre.

Igaza volt a szegény, hivő leánynak. Az Istenanya nem űz gúnyt a fájó szívűekkel. Ha maga nem szállhatott le a fényes fellegekből, leküldte maga helyett legalacsonyabb szolgálóját, a szegény markotányosnét. Az fölkereste a bozótban az odahurcolt hadnagyot, kiszabadítá a lova alól, lekapcsolta a csákóját a fejéről, annak a bőrellenzőjén hatolt át a kozák csidje, és sebet ütött a vitéz homlokán. Azt a sebet a Katona Katka tapasztalt, gyors segélyként teletömte vágott dohánnyal, mely a vérzést rögtön elállítá. S aztán nagy vitát folytatott a sebesültek fölszedőivel, meg a halottak eltakarítóival. Ezek a szorgalmas fickók mindenképpen el akarták temetni a hadnagyot; mert hát olyan szép fénymázos csizmái voltak, ezüstsarkantyúval, hogy azokat érdemes lett volna megtartani emlékül. De a Katka mind elriogatta őket a hadnagy tetemétől.

– Biz az én hadnagyomat nem kaparjátok el. Hisz még meleg a szíve tája. Nem halt ez meg. Menjetek az anyátok paradicsomába! Ti dögmadarak!

Nagyon jó volt sietniök a szabadítóknak. Bizony meg volt már Tihamér számára ásva a sírgödör.

Éjjel volt már; de az égő fenyőerdő bevilágította a tájat, Negrotin jól tájékozva volt.

Katka is észrevette a közeledőket, s messziről kiabált eléjük:

– Ide, ide, kapitány úr! Szép kisasszony! Itten van, akit keresnek!

Natália sikongatva futott a bozóthoz, ahol vőlegénye feküdt, térdre borult mellé, csókjaival élesztgeté, s ölében tartá a fejét, amíg a borbély a sebét bekötötte.

Hanem aztán gyorsan menekülni kellett erről a gyászhelyről, mert az égő fenyőerdőről meggyulladt a bozót is.

A két leány, Natália meg Katka, felkapta a karjára a Tihamér tetemét, s futott vele a szekérhez, ott elhelyezkedtek. Natália tartotta a fejét, Katka a lábait az ölében. Negrotin egy gazdátlan kozák köpenyeget kapott fel, azt terítette rá, meg egy prémes kucsmát húzott a fejére. A borbély a kocsi mellett ballagott, a kapitány előresietett gyalog, hírt vinni a kastélyba Tihamér életben maradásáról. A kocsinak lassan kellett döcögni, hogy a sebesültet ne rázza nagyon, akinek a pulzusát a borbély koronkint megtapogatá, biztosítván az érdekelt szíveket, hogy az ütér életjelt hirdet.

Natália hálaimát rebegett susogva, s a karjai közt tartott kedvese halavány fejét lopva érinté ajkaival.

A Katka nagyot dörmögött magában

– Ejnye, az irgalmát, de jó helyre vette magát.

Neki csak a lába jutott a vitéznek. Igaz, hisz ővele csak táncolt.