5. A TALÁNY NYITJA

A lehetetlenséggel határos az egész helyzet, melynek alapjából ez az összegubancolt történet kiindult.

Hogy egy csatatéri hős, egy lengyel dalia, aki a mai napon csodáit követte el a hőstetteknek, egy szóra elfogadja azt az ajánlatot, hogy „mármost szállj le a te Pluto lovadról, tedd le a kardot, kelevézt, bújj bele egy pópa reverendájába, vidd magaddal a vezérek üzenetét heti járó messzeségre, ellenséges táboron keresztül, s amellett szállíts magaddal egy nehéz sebesültet is, vigyázz rá, hogy útközben meg ne haljon”.

Minden rendes eszű ember kirúgta volna maga alól a széket az ilyen ajánlatra, s azt mondta volna: „Tréfáljatok a bolondokkal! Én katonának álltam közétek, nem betegápolónak, s ha pópára van szükségtek, aki a vezérek üzenetét elvigye Komáromba, itt van a prelátustok, bízzátok arra. Én nem komédiázok. Nem szállok le a lovamról!”

És a lengyel mégis az első szóra azt mondta, hogy „elfogadom”. Képtelenség volt ez.

Ezt nem magyarázza ki a hadi diszciplína, sem a vezérek iránti hűség, sem a szabadságszeretet. Hisz azt felelhette volna a főpapnak: „Én elvállalom az üzenetvivést, de bízzátok annak a módját énreám. Ha én a lovam hátán ülök, a pusztákat ismerő szegénylegények vezetése mellett egy nap alatt átvándorlok a Dunáig; harmadnapra Komáromban vagyok; de ha még egy súlyos sebesültet is cipelek magammal, elkésve érkezem. Nem ettem bolondgombát, hogy hintóban, fehércselédekkel vigyek sürgős hadiparancsot egyik táborból a másikba.”

Ez lett volna a rendes észjárás.

Miért nem követte azt?

Van talán valami az emberi idegzetben, ami erősebb az észnél?

Van.

Talán megtudjuk egyszer, a mese végén, hogy mi indíthatta Negrotin Kázmér kapitányt arra, hogy búcsút vegyen a Pluto lovától.

Maga kefélgette le róla a lókaparóval a vért és a sarat, s kiverte belőle a hét sor port. Azután cukrot adott neki a markából. Búcsú fejében megcsókolta hű társának a szemét. Sohasem kerülnek össze többé.

Azután fölment a főpaphoz. Az már végezte esteli ájtatoskodását, s pipára gyújtva várt reá. Őt is megkínálta az illatos verpelétivel.

Úgy látszott, hogy a lengyel régi bizalmasa a főpapnak.

– Sohasem képzeltem volna – mondá Negrotin –, hogy te, szent apám, olyan nagy magyar hazafi s olyan nagy stratéga lehess, mint amilyen vagy.

– Nem, édes fiam, én nem vagyok se nagy hazafi, se nagy stratéga, csak előrelátó ember és gondos családfő. Nekem ez az egész zűrzavar, amit a hevesfejűek forradalomnak, a higgadtabbak szabadságharcnak neveznek, egészen érthetetlen. A magyarokkal tartok, mert nekem hazát s benne fényes állást adtak; velük állok, velük bukom. Az ellenségeik szándékát pedig elkárhoztatom, akik ezt a szép országot szét akarják bomlasztani. Hogy ti, lengyelek a magyarokhoz csatlakoztok, velük egy hadisorban harcoltok, azt értem. Innen remélitek Lengyelország helyreállítását. De hogy a magyarok mit akarnak, azt nem tudom megérteni. Volt nekik szép nagy országuk, ahol nyugodtan uraskodtak; senki sem mozgatta alattuk a földet. A nemesember választotta a tisztviselőt, a diétai követet, és nem fizetett adót. Ha háború ütött ki, lóra ült, hadakozott. Ekkor egypár hevesfejű poéta nekiindul, elkiáltja: „rabok vagyunk; szabadság kell”, s az egész ország utánuk kiáltja e jelszót. Hát mi volt az a rabság? Más népek a szomszédságunkban tudják, hogy mi az. De a magyar jobbágy sohasem volt rabszolga. A földesúr az volt rá nézve, ami a patriarcha az ótestamentumban. Olyan jól, mint a magyar paraszt, a világnak semmi munkása nem él. A francia paraszt facipőben jár, télen-nyáron blúzban, a magyar paraszt hosszú szárú csizmát visel, s három gúnyát ölt egymás tetejébe, azt is tulipánnal varrja ki. Adott dézsmát, szolgált robotot; az mind kitelt az Isten áldásából meg a két tenyeréből. Azzal, hogy a földjét fölszabadították, csak az úr lett szegényebb, a paraszt nem lett gazdagabb.

– De bocsáss meg, szent atyám, ez az örök igazság – szólt közbe Negrotin.

– Hát legyen ez igazság. De hát a sajtószabadságra mi szükség volt? Miért kellett elkergetni azokat az okos embereket, akik a nyomtatott betűre felügyeltek? A patikát vizsgálat alatt tartják az orvosok, hogy orvosság helyett mérget ne kotyvasszanak benne; hát a lelkeket mért szabad megmérgezni felügyelet nélkül? A cenzúra mellett is mennyi hazafias munka jelenhetett meg! Talán szebbeket, jobbakat írnak azóta a magyar költők és tudósok, hogy a sajtó szabaddá lett? Igenis, írnak lázító szózatokat, ocsmány pasquillokat, aminek költésében különösen kitűnik az én kedves fiacskám, a Natália vőlegénye.

– Fiatalkori egzaltáció az!

– Felmagasztalás lehet belőle. – A főpap afféle akasztási kézmozdulattal kísérte észrevételét. – Hát aztán a közteherviselés? Eddig csak a paraszt fizette az adót, most már majd a nemes is fogja fizetni.

– Ez is isteni igazság.

– Hát az egyenlőség? Eddig kevesebben ittak a választásnál, most többen fognak inni. És aztán meghálálta a magyar nép ezt az áldozatot?

– Bizonyosan fényesen meghálálta. Százezrével tódult a nemzeti szabadság zászlói alá, harcolt mesés vitézséggel, és diadalt diadalra vívott ki egy hosszú hadjáratban.

– No, hát ezt a nép tette. De mit tettek a nemzet bölcsei, mikor már kezükben volt a diadal? Feldöntötték a királyi trónt, kikiáltották a respublikát. Gondolod, hogy ezt megtorlatlanul lehet tenni? Magyarország nem Svájc. S a magyarok nem köszönnék meg, ha Európa azzá tenné a hazájukat, ami Helvécia, ahány nemzet, annyi kanton. Semmi vitézkedés, semmi magyar hatalmaskodás a respublikában. De már benne vagyunk. Hogy mi lesz a vége, előre látható. Nem kell hozzá valami nagy ész. Az egész világ ellen nem győzhet egy ötmilliónyi nép, ha mégoly vitézül küzd is. Én előre látom a végzetet. Magam nem futhatok el előle. Sorsommal végeztem. Négy nap múlva itt lesznek a kastélyomban az oroszok, akik mai veszteségüket bosszulatlanul nem hagyják. Velem tudom, hogy mi történik. Engem elfognak, s bedugnak holtig a soloveszki kolostorba. De ha Lippay Tihamért itt találják, azt nem a hőstetteiért, de a pasquilljaiért meg a proklamációiért okvetlenül főbe lövik. Majd a golyó jobban eltalálja, mint a kozák dárda csidje. Hogy Natália húgommal, az én szemem fényével mi történik, arra gondolni sem merek. Irtóztató sors várna rá, beleőrülne. Kezdesz már érteni engem?

– Régóta értelek, azért mondtam azt az első szónál, hogy „elvállalom”.

– Igaz hívem vagy. Minden porcikádban becsületes ember, gavallér. Előtted őszintén beszélhetek. Romba dűl itt már minden. Ez a turai csata volt az utolsó, ahol még a magyar férfi szerelmes volt a kardja markolatába. Hanem egy hatalmas erősség megmarad még utolsónak, amikor már minden halomra lesz omolva. Ez Komárom vára. Akik ennek a sáncai mögé menekülhetnek, azok, ha a hazát, szabadságot nem menthetik is meg, de saját életüket biztosan. Ha Komárom vára a maga ötszáz ágyújával, csataképes hadseregével az osztrákok előtt kapitulál (jól megjegyezd: az osztrákok, és nem az oroszok előtt), akkor a várban levők mind amnesztiát kapnak, nemcsak az életük, szabadságuk biztosíttatik, hanem a vagyonuk elkobzásától is megmenekülhetnek. Lippay Tihamérnak szép ősi birtoka van a Felföldön. Értesz már engemet? Tudod, miről van szó?

– Tudom. Nem az új haditervről, hanem arról a tervről, hogyan lehessen Natália vőlegényét sírból kiásni, börtönből kiszabadítani, akasztófáról leoldani, halálos sebéből kigyógyítani. Ez mind az én dolgom.

– Azért, mert derék ember vagy.

– Azért, mert bolond vagyok.

– Magadra vállalod?

– Amíg élek.

– Nagyot mondtál.

– Tudom.

– Még nem is sejted. Majd mindjárt megtudod, mi az.

A főpap fölkelt, bezárta a szobája ajtaját kulccsal, az ablaka függönyeit leeresztette, azzal egy nehéz vasládát nyitott föl, s abból kiveve egy vaskos bibliát.

A nehéz könyvnek acél zárókapcsai voltak, a tábláján acél kettős kereszt. A könyvet odatette az asztalra.

Aztán nyugodtan megtömte a tajtékpipáját, rágyújtott fidibusszal, s leülve az asztal mellé, folytatá a közlését.

– Mikor engemet elfognak, egyúttal minden vagyonomat lefoglalják. Ebben a vasládában találnak kötelezvényeket ötvenezer forintig, amik földesuraknál vannak elhelyezve. Ami arany- és ezüstpénzem van, annak egy részét átadom a húgomnak, mikor útra bocsátom, a többit kiosztom cselédeim között. Templomi kincseim, pásztorbotom, gyűrűim, kelyheim maradnak a lefoglalónak. Hanem a főérték itt van, ebben a könyvben.

Azzal leoldotta az aranykeresztes láncáról azt a kis acélkulcsot, mely a könyv zárait felnyitja.

Nem volt abban a könyvben szentírás.

Azaz, hogy nagyon is szentírás volt, mivelhogy a magyar népnyelv úgy hívja a pénzt, hogy: „Krisztus”.

Az üres borítéknak három szakasza volt.

– Itt van az én egész vagyonom, amit sok éven át megtakarítottam. Ezt szántam az én Natália húgomnak menyasszonyi hozományul. Az egyik szakaszban találsz százezer forintot magyar pénzjegyekben, a másikban szintén százezret osztrák Reichsschatzscheinokban. Ezeknek föltételes az értéke. Ha az osztrákok győzik le a magyarokat, azok megsemmisítenek minden Kossuth-bankót; ha pedig valahogy a magyarok kerülnek fölül, azok megtagadják az osztrák Reichsschatzscheinok értékességét. Nekem a bérlőim ezekben fizettek. Az egyik százezer forint tehát értéktelennek vehető. Van azután egy harmadik százezer forintom Rotschild-részvényekben. Ez az egy bizonyos érték.

– Hátha Rotschild is megbukik?

– Nem, fiacskám, Rotschild nem bukik meg. Összedűlhetnek trónok és országok, de a Rotschild-ház nem dűlhet össze.

– Hátha a főnöke a háznak rossz spekulációba keveredik?

– Jobban ismerem én azt. A Rotschild báró csak biztosra vállalkozik. Amikor nagyot mer, akkor már biztos a győzelméről. Szerencsejátékban, ahol a véletlen dönt, csak kis pénzben játszik, kártyában drukkol. Sohasem hord magával többet ötven forintnál, azt is egy olyan tárcában, ami kulccsal záródik, s a vesztesége, nyeresége felől naplót vezet, mint egy jámbor szatócs. A Rotschild-részvények elveszthetetlenek. Ez az egy biztos vagyona a húgomnak. Ezt én most mind teneked adom által. A te becsületedre bízom. Te nem szólsz erről se Natáliának, se Tihamérnak. Ne tudjanak ennek az összegnek a létezéséről. Higgyék, hogy az is elkoboztatott a többi kincseimmel együtt. Ha Tihamérnak adnám át, az egy év alatt elpocsékolná az egészet. Ismerem a gyönge oldalait. Natália kezében örökös családi civakodásnak lenne az alapja. Nálad jó kézben lesz. Te, ha Komáromból kiszabadultok amnesztiával, ott maradsz mellettük mint jószágigazgató, házibarát, totumfac, s a nálad jól megőrzött pénzzel, mikor nagy szükségbe jutnak, mikor már főbelövésre kerül a dolog, kisegíted őket a bajból. Azt is megteheted, hogy elszököl ezzel az egész pénzzel; senki sem fogja rajtad követelni. Csak a saját lelked lesz a bírád. Istene, angyala, ördöge lehetsz ennek a két embernek. Elvállalod-e a sorsukat?

– Elvállalom. Isten atyámra fogadom.

A főpap megölelte a daliát, s aztán kezébe adta a drága bibliát, a kulcsával együtt. Az órák éjfélt ütöttek.