6. HOSSZÚ AZ ÚT A SÍRBÓL

Amint az órák éjfélt ütöttek, a főpap behívta az öreg Helenkát.

– Eredj Natti húgomhoz – mondá neki –, én parancsolom. A fogadalmi böjt napja elmúlt. Én felszabadítom, hogy egyék. Nemsokára útra kell készülnie; még virradat előtt. Három órája van az alvásra. Addig te légy a sebesült mellett. A Katka is menjen aludni. Amint az óra hármat üt, költsd fel őket; mind a két leány apácaruhát vesz föl. Akkor hívd fel a sebészt, hogy a hadnagy sebét kösse be. A beteg lábára papucsot húztok, egy kozák köpönyeget adtok fel rá. A hintó készen álljon a Mirkó kocsissal, aki a sárga egyenruháját vegye föl. Bort, vizet, pálinkát rakass fel a pincetokba. Élelmiszert tetess a kosárba. Jég legyen eltéve a rézkondérben. A tömlős vánkosokról gondoskodjál.

Helenka minden parancsot emlékébe szedett.

A vezérek átküldték a haditanács rendeletét a komáromi főparancsnokhoz, azt Negrotin elcsukta a biblia tokjába, a többi féltett kincsek közé. Egy kicsit vakarta a fejét, mikor meglátta, hogy a vezéri parancs szövege le van kaligrafázva, s a vezérek neve van csak saját kezűleg alákaparintva. Bámult Dembinszkyn, aki a kápolnai haditanács előtt azt mondta: „Ha a sipkám tudná, hogy mi a haditervem, azt is a tűzbe dobnám!” Hogy feledkezhetett most meg erről?

Aztán szabad volt mindenkinek rövid álomra hajtani a fejét. S talán álmodni is: nemzet nagyságáról, dicsőségéről – boldog szerelemről – s egyéb csalóka képekről.

Három órakor már felköltött mindenkit az ébresztő trombitaszó. A katonának rövid az éjszakája.

Még nem is pitymallott, mikor a hintó kigördült a főpapi kastély udvarának kapuján. A hátulsó ülésben volt elhelyezve a sebesült vőlegény, felfújt légpárnák közé, a szemközti ülésben a két apáca, a kocsis mellett a pópa, bibliával az ölében. Biztos kíséret.

Hiszen a főpapi nyári kastélytól Komáromig olyan rövid az út. Két nap alatt jó négylovas hintón könnyű azon végigszáguldani.

Csakhogy ezúttal többféle akadályok voltak, amik hosszúvá tették az utat.

Először is előrenyomuló hadseregek lepték el az országutakat, azoknak a portyázói a mellékutakat. Az orosz hadcsapatok között csak lehetett utat nyitni azzal a kegyes csalással, hogy az utazók orosz álöltözetben, pópa vezetése mellett jönnek szemközt, sebesültet szállítanak; de osztrák hadcsapattal nem lenne jó ily maskarában találkozniok.

A még nagyobb akadálya a gyors utazásnak maga a sebesült hadnagy volt. Seblázt kapott, s amiatt szertelenül nyűgösködött. Rémeket látott maga előtt; ha egy bögöly dongott a kocsi körül, azt kiabálta, hogy sárkány közelít felé. A két apácát azzal gyanúsítá, hogy azok halálmadarak, akik őt az ördögnek akarják eladni. Az álpópa eleget csitította: „Legalább ne káromkodj magyarul, mert rád ismernek; kiabáld azt, hogy zatracena! Ördög helyett mondd azt, hogy csert.” – Nem akart rá hallgatni. Iszonyú kényes volt. A hintónak csak döcögve lehetett előrehaladni; mert a gyorsabb gördülésnél jajgatott a sebesült, hogy neki a feje gurul lefelé a hegytetőről, s ki akart ugrani a hintóból.

Ha eszükbe jut ilyenkor, hogy minő nagy hadműveletet hajtott végre az a másik katona, aki egy mély, gyilkos kardcsapással a fején, ármádiát vezetett fél Magyarországon keresztül, ütközeteket vívott, hatalmas ellenséget kijátszott, csúffá tett; mint vezér remekelt, azzal a tátongó sebbel a koponyáján. (Én láttam azt a sebet, amikor csontszilánkokat szedtek ki belőle, én hallottam azt a sebesültet nyugodtan beszélni, láttam az arcát reménytől sugározni.) És ennek a sebesültnek volt ereje nemcsak végigküzdeni egy mesés hadjáratot azzal a vérhullató, mély sebbel a fején; hanem a megsemmisüléskor még volt ereje egész dicsőségét eltemetni ebbe a mély seb vápájába, mely most is ott van a fején; holott mondhatta volna azt: „Elvégeztetett! Nekem jogom van ahhoz, hogy halott legyek!”

És az a másik ember hogy nyög, hogy nyavalyog, amiatt a kis lyuk miatt, amivel majd évek múlva, víg cimborák között mekkora dicsekedést fog elkövetni! Egy lyuk a homlokon! Kozák dárdától! Hisz az egy valóságos klenódium! Kitüntetés, aminőt nem adhat a császár.

A két apáca egyre biztatta, ápolgatta, itatgatta zsongító írekkel.

Egyszer aztán hátrakiáltott az álpópa a bakról:

– No, de most már szedd össze a jobbik eszedet, brúder! Itt jön a csert, aki elvisz!

Az országút a turai csatamezőn vonult keresztül.

Még födte a rónát a nehéz füst, amit a leégett fenyőerdő és bozót elterjesztett; hanem azért e ködvilágból is ki lehetett venni, ami a tegnapi csatatéren végbemegy.

Az oroszok a halottak sírját szentelik be.

A magyarok eltemették a halottakat, az oroszok előjöttek a sírokat beszentelni. Ez szép szokás náluk.

Egy szotnya kozák kísérte a pópát egyik sírtól a másikhoz.

Egy kozák pikét az országúton volt felállítva.

Tihamérral az történt, hogy a nagy ijedtség elfelejteté vele a fájdalmat.

Amint a kozákokat meglátta, egyszerre elmúlt a sebláza, elfeledte homlokán a lyukat.

– Én szaladok.

– Szaladsz a pokolba! – rivallt rá Negrotin. – Rác sebesült vagy, a magyarok sebesítettek meg, az orosz lazarétumba szállítanak. A neved Peliadesz Akhillesz.

– De én nem tudok rácul.

– Görög vagy: macedó görög.

– Görögül sem tudok.

– Hogyne tudnál! Az iskolában neked is a fejedbe verték, mint a többinek, a Homér Iliászának első verseit. Azt csak tudod?

– Igen. „Ménin aíde Thea Peliadeó Akhilléosz, Úlumenen hé mürin Akhaiois algen ethéke pollasz d’ ipthimusz pszükhas haídi proiapszen, heróon.”¹ Ennyit tudok belőle.

– No, hát az elég. Potyogatva elmondod apránkint, ha kérdeznek. Elég jó lesz az nekik. Most pedig viseld magadat sebesülthöz illő méltósággal.

A kozák pikét vezetője megállíttatá a hintót, illőn üdvözölve a pópát.

Kérdésére az jól-rosszul megfelelt. Sebesültet szállít az orosz főhadiszállásra. A rác tábor tisztje, macedó görög.

Az őrmester megszólítá a sebesültet is, a neve után tudakozódva.

Az megfelelt neki jó görögül:

– Ménin aíde Thea Peliadéó Akhilleosz.

A kozák altiszt bejegyezte bagariabőr tárcájába a nevet: Peliades Akhilles.

Azután igen udvariasan fordult az álpópához, azzal az egészen logikus felszólítással, hogy miután most a tegnapi csatatéren az elesettek sírdombjait szenteli be a pópa, szálljon le ő is a hintóról, s öregbítse egyházi áldásával a szertartás pompáját.

Negrotin ezt a kívánságot egészen helyesnek találta. Leszállt a bakról, gondosan ölében tartva a kapcsos bibliát meg a feszületet.

A kozák altiszt udvariasan megkínálta az álpópát, hogy kapjon fel a háta mögé a lovára, magával foga vinni. Nagy tocsogón kellett a ceremónia helyéig átgázolni. A hintó ott maradt a sebesülttel s az apácákkal. A kozák pikét ott állt a közelükben.

Tihamérnak egészen kiment a sebfájás a fejéből, annyira nevetni valónak találta a helyzetet. Hogy az ő fegyvertársa, a lengyel, hogy ül asszonymódra a kozák háta mögött, s hogy fog goszpodi pomilujt énekelni a kántor diákokkal.

– Elment az eszed? – riasztott rá a Katka. – Azt akarod, hogy téged is beszenteljenek a többi halottal? Halott voltál már úgyis; ha a kedvesed ki nem húz a sírból, most ott beszélhetnél a vakondokkal.

Natália a fátyolát borítá Tihamér arcára.

Negrotin aztán megérkezve a beszentelő egyházi csoporthoz, segített annak a gyászzsolozsmákat énekelni. (Fiatal korában a moszkvai szemináriumban növekedett.) Amíg egyik sírtól a másikig bandukoltak, megköttetett az ismeretség a beszentelő pópával. Az a turai esperes volt, aki megértve az állapotot, igen szívesen meghívta az egész úri társaságot turai lelkészi parókiájára, ahol a sebesült jó ápolásban részesülend. Ezt el kellett fogadni.

Tehát ezen a mai napon Turánál tovább nem fognak utazhatni.

Tura egy nagy alföldi község kilencezer lakossal, melynek fele óhitű. Nyelve, viselete, érzelme magyar, de vallása orosz. Most éppen Tolsztoj utóhada tartotta megszállva a községet. A kétfejű sasos zászló volt kitűzve a toronyban.

Amint az utazók hintaja megérkezett a parókia udvarára, s a sebesültet beszállíták a pópa legdíszesebb szobájába, rögtön jelentkezett az orosz tábori orvos, hivatásának eleget tenni. Miután orosz nyelven intézett kérdéseire a sebesült görög nyelven felelt: „ulomenén, hé mürin Akhaiosz álgen ethéke”, azt tette, amit minden művelt orosz tesz, hogy németül ismételte a kérdést; azt azután oroszok és rácok egyformán megértik.

Akkor aztán megvizsgálta a sebet, új tépést rakott rá, arnikával bekente, bekötözte, s föltétlen nyugalmat ajánlott a sebesültnek, három napig nem szabad a fekhelyét elhagyni.

Szép kilátás a komáromi sürgöny átadására.

Azonfölül odarendelt egy katonát ordináncul az utazók rendelkezésére. Az az ordinánc egyúttal strázsa, aki miatt nem lehet észrevétlenül elszökni.

Alighogy a tábori orvos kihúzta a lábát, betoppant a tábori szállásmester. Az is kíváncsi volt az utazók kilétére.

Ennek a természethistóriáját már jól ismerte Negrotin. Belépésekor a markába nyomott egy pénzgöngyöleget, amit az a súlyáról rögtön felismert, hogy arany. Annálfogva egyszerre nagyon jól megértette, amit a sebesült válaszolt neki – görögül: miután a nevét érthetően bediktálta: Peliadesz Akhillesz.

– Hová törekesztek?

– Pollász d’ iphthimusz pszükhasz haidi proiapszen.

Beírta a pazsurába: a főhadiszállás lázárétumába.

– Heroon – egészíté ki a sebesült.

– Egy pópa és két apáca kíséretében – fordítá le a szót a szállásmester; azzal kiszolgáltatá a sebesültnek a passepartout-t, amivel az egész orosz táboron végigvonulhatnak.

Itt tehát minden rendbe lett volna hozva.

Délben a szíves házigazda a beteg szobájába hozatta fel az ízletes csirkebecsináltat, s egyúttal a két apácának is ott szolgáltatá fel az ebédet. Az álpópát magához invitálta meg vendégül.

Elébb egy kérdést intézett Tihamérhoz, németül.

– Tudsz magyarul?

– Nem tudok.

Akkor a két apácához fordult.

– Melyitek tud magyarul?

Natália a fejével intett tagadást.

Katka vállalkozóbb kedvében volt.

– Én tudok valami keveset.

– No, hát akkor tenálad hagyom ezt a két nyomtatványt, majd ismertesd meg a tartalmát a hadnagy úrral. De csak akkor, ha a csirkebecsináltját elköltötte.

Az bizony jólesett a sebesültnek, kétnapi koplalás után. Az étel meg a jó bor a legjobb orvosság.

Utána mindjárt jólesett volna egy sebgyógyító álom. Hanem a sebesült kíváncsi volt. Mi lehet a pópa által itthagyott nyomtatványokban?

Katkának ki kellett azokat bontani.

Amint az egyiket széttárta, Tihamér arca egyszerre elsápadt. Az a veres betűkkel nyomtatott kiáltvány az ő saját szerzeménye volt, melyben felhívja az ország összes lakosságát, hogy kapjon kaszára, fejszére a barbár ellenség leöldöklésére. Meglássuk, hogy egymillió kasza nem ér-e többet, mint kétszázezer kozák dárda, osztrák szurony? A neve is alá volt nyomtatva.

A másik nyomtatvány pedig Haynau Steckbriefje volt, melyben mindenki felszólíttatik, hogy a mellékelt kiáltvány szerzőjét, ahol megkaphatja, ott letartóztassa, élve vagy halva kézre kerítse. Kétszáz arany vérdíj tűzetik a fejére.

Ez már elég arra, hogy elrontsa a délutáni álmot.

A felhíváshoz mellékelve volt a kipécézett személyleírása is. Alacsony homlok, körszakáll, világosszőke haj.

Tihamért rögtön utolérte a hideglelés. A fogai vacogtak.

– Csigavér! – mondá a Katka. – Nem kell megijedni. Kifigurázom én a németet, hogy a falnak szalad. Tudom én, hogyan kell a szőke hajat barnára festeni. Akkor ismerjen aztán rád valaki.

Azzal fölkerekedett, elszaladt a boltba, vett egy font mandulát; azt a konyhába vitte, a tűzhelyen serpenyőbe feketére megpörkölte, azután a rézmozsárban összetörte, míg olajat eresztett, jó fekete nedvet. Ekkor fogta az ollót, lenyírta Tihamér szakállát simára; a homlokát gömbölyűre felkopaszította, hogy egész magassá lett; akkor aztán a pörkölt mandula olajával bedörzsölte a fejét, amitől a haja szőkéből barnává változott. Maga sem ismert volna magára ily átalakításban.

Ez hát eddig jó lett volna. De mi lesz velük holnap, ha a muszka tábori orvos látogatása bekövetkezik, s az a tegnapi szőke sebesült helyett egy barnát talál maga előtt? Megőszülni lehet egy éjszaka nagy rémület miatt, de megbarnulni?

De ennél még nagyobb veszedelem is támadt.

A derék házigazda, a turai esperes, a sírszentelési ceremónia alatt a csincsés tocsogóiban úgy áthűtötte magát, hogy országos orbáncot kapott, a két arca úgy felpöffedt, hogy a szemei se látszottak ki belőle, s a száját is alig bírta kinyitni.

Holnap pedig Úr napja van: vasárnap. Misét kell tartani. Ugyan nagy szerencse, hogy itt van a vendég pópa. Szerencse, akinek szerencse, de nem annak, akinek osztályrészül jutott.

– Barátom, holnap neked kell misézni.

Negrotin kegyetlenül meg volt akadva.

– No, még ilyen kelepcében nem voltam – mondá, mikor Tihamérhoz visszakerült. – Mindenhez értek, csak az orosz misemondáshoz nem. Annyit tudok belőle, hogy „Krist eleison, Kürie eleiszon” meg „goszpodi pomiluj”.

– Elég az – biztatá Tihamér –, a többit tátogd el, tégy úgy, mintha énekelnél.

A Katka akart valami okosat mondani.

– Hiszen ott van a nagy bibliád; olvashatsz fel nekik valamit.

– Jól mondod – helyeslé Negrotin. – Abból a bibliából csakugyan lehet segítséget meríteni.

Félrefordult. Kivett belőle egy darab százforintos Reichsschatzscheint, s azt a markába nyomta az ordináncnak.

– Eredj, fiam, járd végig ezzel a százforintos bankóval a boltokat, váltasd fel. Vásárolj tetszésed szerint pokrócot, cukorsüveget, kávédarálót, sonkát, tüszőt, selyemkendőt, amit akarsz; igyál belőle, amennyit megbírsz.

Az a Reichsschatzschein derék egy pénzfajta volt. Arannyal és ezüsttel volt nyomtatva. (Ez volt az egész ércalapja.) A birodalom minden nemzeteinek a nyelvén olvasható volt rajta, hogy aki ezt a bankót el nem fogadja, miféle büntetéssel sújtatik. Annálfogva, akinek egy ilyen pénzjegy ragadt a markához, az rögtön sietett attól megszabadulni; sőt annak zsebben hordozása hazaszerte valóságos árulásnak tekintetett.

A turai boltosok pedig tizenhárom próbás hazafiak voltak. Negrotin bizonyosra vehette, hogy az ő ordinánca, ha azt az elátkozott bankót nem tudja fölváltatni, akkor csak nagy későre fog visszakerülni, ha pedig föl tudja váltatni, akkor éppen semmikor sem fog visszatérni.

Ez szent volt, mint minden lapja a bibliának. Az ordinánc nem került vissza.

Éjféltájon az utazók szép csendben hintóra ülhettek búcsúvétel nélkül, s folytathatták a sietős utat; az orosz előőrsök mindenütt szabadon hagyták őket tovább költözni, amint az orosz passepartout-t megmutatták.

*

Turát elhagyva, akadálytalanul folytathatták az utat.

Tihamér alhatott a hintó belsejében, Natália hajtotta az arcáról a szúnyogokat. Ő maga egy percig sem aludt. Bámulatos a szerető nőnek az életereje. Hogy mennyit elbír: éhet, szomjat, virrasztást. Tihamér álmában is egyre kiabált: látásai voltak. A leányoknak kellett rá ügyelni, hogy a kötőléket le ne tépje a hegedő sebéről.

Csak a város alatt bukkantak élőlényekre, akik nagy tűzrakás mellett dolgoztak. Kóbor cigányok voltak, akik a csatában elesett lovakról a bőrt lefejteni serénykedtek. Ez az ő örökségük. („Bőröm a cigánynak, húsom a kutyának.” Ez a közmondás.) A már lefejtett bőrök ott hevertek az árokparton, a paticsfákra kifeszítve: A városból és a tanyákról összesereglett kuvaszok lakmároznak nagy marakodással a lenyúzott dögökön. Ezeknek ez most képviselőválasztás.

A hintó után szaladó meztelen purdékat egynéhány garas eldobásával búcsúvételre lehetett bírni.

Jó délig nem jött rájuk szembe semmi szekér. Pedig a róna tele volt tanyákkal, amik zöldellő kukorica-, burgonya- és dohányföldek közt voltak kertek mögé rejtve. Néhol még a búza is aratatlan volt, s ahol learatták, keresztekbe volt rakva. De még a szántóföldeken sem lehetett se takarodó szekeret, se kapáló munkást látni. Az országútról jobbra-balra dűlőutak vezettek a tanyákhoz.

Dél felé már a legközelebbi helység tornyai tűntek elő a láthatáron. Az útfélen volt egy rozzant csárda: ott meg lehetett állni itatni.

Tihamér elkezdett veszekedni a kíséretével, hogy mért nem adnak neki jégbe hűtött pezsgőt?

Az éppen elfogyott ebben a grand hotelben.

Aközben még egy szekér érkezett a szomszéd város felől a csárdához. Egylovas fakó szekér. A kocsisa és egyúttal gazdája is a járműnek lengyel zsidó a legtisztább vérből.

Amíg az a szecskás tarisznyát a gebéje fejére kötötte, az álpópa szóba elegyedett vele, azon a jó lengyel zsidó zsargonon, amit „odahaza” beszélnek.

– Hová tartasz, szomszéd?

– Csak ide a szomszédba, Turára.

– Van ott valami maszematte?

– Van bizony. Nagy lovas csata volt. Sok ló ottfelejtette a bőrét. Azt a cigányok lehúzták. Most én olcsón felvásárlom tőlük a lóbőrt.

– Legyen áldás a vállalatodon!

(Íme, tehát mégiscsak van valakinek haszna a háborúból: a cigánynak meg a zsidónak.)

Aztán tovább kérdezősködött az atyafitól az álpópa.

– Nincs valami katonaság a városban?

– De ugyancsak van. Ma reggel érkezett oda egy csapa Jellasics-huszár, meg egy harámbanda veres köpenyeges szerezsán, akik hozzá is kezdtek rendén a zsaroláshoz. Kenyeret, szalonnát, szénát, szalmát, zabot rekvirálnak. Aki nem adja szépszerével, azt megütlegelik.

No, ez éppen elég volt Negrotinnak.

Visszament a hintóhoz, s elmondta a pártfogoltjainak, amit hallott.

– Most mi a városba be nem mehetünk. Szerezsánok vannak benn. Azokat nem tréfálhatjuk meg azzal a komédiával, amivel az oroszokat; mert azok rácok. Egyszerre rájönnek, hogy Tihamér nem a rác táborból való.

Erre a szóra megint úgy kiment Tihamérnak a fejéből minden lázálom, hogy egészen eszméletére tért. Még ő adott tanácsot.

– Félre kell vonulnunk, s valamelyik messze eső tanyán meglapulnunk, amíg a szerezsánok eltakarodnak.

Ezt kellett választani.

Nagy sietséggel letértek az országútról, s a mellékúton vágtattak elfelé, azt mondva a kocsisnak, hogy „se kocsi, se ló, se ostor nem a tied, ne kíméld!”.

Tihamér sem panaszkodott a kocsirázásról. Okos politikával kellett élni.

Kiválasztani a szerteszéjjel bujkáló tanyák közül egyet olyat, ahol háborítatlanul meg lehet lapulni.

Okos ésszel ki lehetett találni, hogy a rekviráló rác csapatok majd a tanyákat is sorba fogják látogatni, ahol elvinnivalót találnak. Azért kerülni kellett az olyan tanyákat, ahol kazalok, asztagok büszkélkednek.

Végre fölfedeztek egy füzes ér mentén egy olyan szállást, mely mellett alig rejtőzött egy kis szénaboglya. Pajta sem látszott, se magtár a hosszú ház körül, hanem ahelyett lábakon álló, lécalkotású, keskeny kukoricagórék.

Ez lesz jó búvóhely!

Jobbról-balról az út mellett nem volt más, mint tengeri, oly magas, hogy a lovaskatona ki nem látszik belőle; sűrű, mint egy erdő. Ellenség nem szeret ilyen helyen csévelegni.

A hintó kereke ugyan mélyen levágott a nyirkos, fekete agyagban, annál csöndesebben kellett haladni.

Egyszer a sebesült megint elkezdett nyűgösködni.

Hogy annak a kocsisnak a libériája egész mostanáig sárga volt, miért lett most egyszerre fekete?

Hát ezúttal nem volt az nála hallucináció. Persze hogy egészen fekete lett a sárga libéria. Tudniillik, hogy az a tanya, melyet menedékül választottak, egy sertéstenyésztő telepen volt, ahol egypár száz mangalica röfög a hizlalókban. S ahol a sertésnépé a világ egyik fele, ott a világ másik felét a legyek foglalják le. Attól lett fekete a Marci sárga dolmánya.

A két apáca a fátyolával hessegette el a sebesült arcáról a pokol szülötteit, aki a legyek után átkozta azt a bűzt, ami egyre növekedett, amint a tanyához közeledtek. Hát biz a sertések nem fürdenek otkolonban, s bizonyosan nem is hiszik, hogy lehessen valaki, aki az ő illatukat nem szereti.

A tanya birtokosa a tornácon várta az érkező vendégeket. Derék, jól táplált termetű magyar gazda volt. Nem kérdezte tőlük, mi járatban vannak. Nagy futás ideje volt, ilyenkor sok embernek van oka dűlőutakon járni. Látta, hogy sebesültet hoznak. Annak a számára fölnyitotta a tisztaszobáját; a szolgálójával ágyat vettetett neki, lefektette; kifüstöltette a szobát köménymaggal, s az ágy mennyezetét behúzatta szúnyoghálóval. Aztán jó borlevest főzetett a nyavalyásnak, amitől az egészen megbarátkozott a világgal.

A szolgáló nagy hirtelen elkészítette az ebédet a vendégeknek; külön a beteg és az apácák számára, akik a hálószobában étkeztek; maga a gazda az álpópával a nagy kandallós konyhában lakomázott, tartalmasabb harapnivalókat. Ittak hozzá jó idei karcost, aztán pipára gyújtottak. A gazda még csak a nevét sem kérdezte a vendégének, sem azt nem tudakozta, mi nyelven beszél. Látta, hogy muszka pópa: ezt hiába szólongatja.

Negrotin magában tusakodott: fölfedezze-e kilétét a házi gazda előtt? Olyan becsületes képe van. Lehetetlen, hogy áruló legyen.

Egyszer csak megszólalt magyarul:

– Gazduram!

A gazdának még csak a pipa sem mozdult meg a szájában.

– Mi tetszik?

– Mi a magyar táborból jövünk.

– Gondoltam.

– Miről gondolta?

– Ráismertem a püspök lovaira. Azokon nem jár muszka.

– Nekünk rejtve kell maradnunk késő éjszakáig.

– Az meglesz.

– De aztán tovább kell utaznunk még pitymallat előtt.

– Az nem lehet.

– Miért nem?

– Hát csak.

Negrotin egyet gondolt. Ki akarta próbálni az emberét.

Elővett a tárcájából két bankjegyet, egy Kossuth-bankót meg egy Reichsschatzscheint, mind a kettőt letette az asztalra.

– Én megfizetek a vendéglátásért és a kalauzolásért. Tessék választani. (Már tudniillik a két pénzjegy közül.)

A gazda a Reichsschatzschein után nyúlt, azt vette el.

Ez már érthető.

Hanem aztán azt tette a gazda, hogy szépen összehajtogatta azt az aranyos bankót hosszában keskenyen, odalépett vele a tűzhelyhez, meggyújtotta a végét a parázsnál, s rágyújtott vele a pipára, minden szipákolásnál lobbot vettetve a „fidibusszal”, s végül a csücskéjét odaszorítva az ezüstkupak alá.

Ez már még érthetőbb.

– Hiszen kegyelmed derék hazafi. Hát mért nem akar bennünket tovább kalauzoltatni?

– Majd megtudják.

– De a mi utunk sietős.

– Ha sietnek, nem érnek helybe.

Többet harapófogóval sem lehetett belőle kicsikarni.

Ez a nap már megint el volt veszve.

De ha csak ennyi bajjal végződött volna!

Negrotin átment a benyílóba, hogy az apácákat felváltsa a betegápolásban. Azok kimentek az udvarra; ő a sebesült ágya mellett maradt. Vigasztalta, biztatgatta.

Egyszer csak nagy sietve rohan be a konyhába a két leány, Natália benyit a szobaajtón, s rémülettől reszkető hangon szól Negrotinhoz.

– Jöjjön ki, kérem!

Negrotin sietve ment ki a konyhába.

– No, hát mi baj?

– Itt vannak a szerezsánok.

E biz úgy volt. Hat szerezsán hajtatott be az udvarra nagy társzekéren. Kettő kinn maradt a szekérnél; négyen nyomakodtak befelé.

Marcona, napbarnított fickók voltak. Kék dolmányuk, bő plundrájuk, hosszú veres köpönyegük, veres süvegük, vállukon hosszú csövű puska, széles tüszőjükben két pisztoly és egy handzsár.

A házigazda a konyhaajtóban fogadta őket.

– Mi kívánságtok?

– Szvinya.

No, ezt a szót minden magyar ember ismeri, azt teszi, hogy „disznó”.

– Kólkó? (Hány?)

– Szest. (Hat.)

– Dobre. (Egyen meg a daruszőrű fránya!)

Azzal a gazda kiment a hátulsó ajtón, rendjelet adni a bébilléreinek, hogy öljenek és tisztogassanak fel hat darab hízót a vitéz szerezsán urak számára. A szolgálójának pedig meghagyta, hogy süssön-főzzön vacsorát, és adjon fel bort a kedves vendég uraknak. Maga nem maradt velük. Otthagyta nekik az álpópát.

Azok szép ájtatosan kezet csókoltak az álpópának, s letelepedtek az asztal mellé.

A pila sietett nekik kedveskedni. Feltett az asztalra egy sonkát, gyürkés kenyérrel meg egy kancsó bort. Ez csak domitórium.

A vitézek hozzáláttak, s aközben hangosan beszéltek egymás között rácul, amiből Negrotin egy szót sem értett. Őt is kínálták sonkával, borral, de megköszönte.

Mire a sonka elfogyott, jött a pila az első fogással. Az volt káposztás disznótokány. Fölséges eledel. De már ezt meg kellett az álpópának is ízlelni.

A szerezsán káplár meg akarta mutatni, hogy ő gavallér ember. Kihúzta a széles övéből a piros bugyellárisát, ami csak úgy duzzadt az értékpapíroktól. Ezeket ő a városi iskolamestertől konfiskálta, aki kipécézett rebellis. Vagyona a törvényes kormány illetményé. Négyféle értékjegyek voltak. A legnagyobbak rózsaszín, a kisebbek kék, sárga és fehér papírra nyomatva. A rózsaszínűekre ez volt nyomtatva nagy betűkkel: „kitűnő”, a kékekre kisebb betűkkel „jeles”, a sárgákra „elégséges”, a fehérekre „elégtelen”. Ezek kitalálhatólag a szorgalmas pedagógus iskolai schédái voltak, amikkel szombatnapon a discipulusait el szokta látni, a hét folytán tanúsított viselkedéseikhez mérten. A káplár ezeket mind pénzjegyeknek nézte. Csalódása természetes volt. Abban az időben annyiféle papiros pénzjegy forgott az országban közkézen, hogy az ember könnyen megtévedhetett a sok cifra papirosban.

Mikor a pila bejött az üres tálért, a káplár büszkeséggel húzott ki egy rózsaszínű papirost a sok közül e fölirattal: „kitűnő”, s odanyomta azt a szolgáló markába, amin az nagyot nevetett.

Azután következett a második fogás: véres hurka és fokhagymás kolbász, zöldpaprikával. Ez is megjutalmaztatott egy kék értékpapírral: „jeles”.

Aközben többször megürült a boroskancsó, a vitéz uraknak nagy kedve kerekedett, rágyújtottak a nemzeti nótára. „Mnogája léta”. Az álpópának is velük kellett dalolni.

Még harmadik tál étel is következett: a túrós csusza tepertyűvel.

Ezért már csak sárga schédákból kapott a pila egyet: „elégséges”. Azt is megköszönte szépen.

– Hoznál-e még valamit? – tréfálkozott vele a vitéz káplár.

Ha úgy tetszik?

A pila felhozott még egy cseréptányérban fekete retket. Jó ez nagyon, gyomorrekesztőnek.

Ezért csak egy fehér cédulával jutalmazták meg.

De már ekkor be voltak nyakalva mind a négyen.

– No, hát mid van még? – hörögetett a káplár. – Van almád, cseresznyéd?

A szolgáló azt mondta, hogy nincs.

– Dehogy nincs! Almád is van, cseresznyéd is van. Hocide, majd én leszedem.

S elkezdett tettlegeskedni a leánnyal.

A szolgáló sikongatva szakította ki magát a szerezsán karjai közül, s rémületében befutott a mellékszobába.

A szerezsánok felugráltak az asztaltól, s vad röhögéssel rohantak a leány után.

Az álpópa útjukat állta a benyíló ajtóban a keresztes táblájú bibliát tartva eléjük.

Amint a bortól fölhevült marcona fickók a két apácát meglátták, még jobban fölhevültek, s az útjukba álló álpópát erőszakkal igyekeztek az ajtóból elhurcolni. A sebesült rémülten ugrott fel fekhelyéből.

Negrotinnak alig lehetett mást tenni, mint hogy kirántsa az egyik szerezsánnak a handzsárját az öve mellől, s aztán összekaszabolja mind a négyet.

E percben puskaropogás hangzott fel az udvaron, riadó lármától kísérve.

A szerezsánok megrökönyödtek.

A konyhaajtón a házigazda nyitott be, nagyot ordítva:

– Szaladj, szerezsán! Itt vannak a magyar gerillák.

Künn az udvaron egészséges káromkodás hangzott, fokospüfölés és keserves jajgatás hangjaival keverve.

A szerezsánoknak sem kellett több. Nosza, futottak az ablaknak, azon keresztül ugráltak ki a hátulsó udvarra; még a hosszú puskáikat is otthagyták a szögletbe támasztva.

– No, most vagyunk már igazán kelepcébe szorítva! – mondá Negrotin. – A magyar gerillák kezébe kerültünk, akik minket a szerezsánokkal együtt találva muszkáknak álcázottan okvetlenül le fognak mészárolni.

– Átkozott kozák köpönyeg! – nyavalygott Tihamér, akin egyszerre Nessus-inggé vált a kölcsönzött egyenruha.

Negrotin elszántan sietett a konyhaajtó felé, mely előtt közeledő léptek hangzottak.

Az ajtó felnyílt, s belépett rajta egy fiatal, daliás alak, egyik kezében kivont kard, másikban felvont sárkányú pisztoly. Csaknem összeütötték a homlokaikat az ajtóban, az álpópa meg a gerillahadnagy.

Amint Negrotint meglátta a gerillahadnagy, egyszerre a kézcsuklójára csúsztatá szíjánál fogva a kardot, s nevetésre hajló hangon monda:

– Jó estét, Negrotin pajtás! Mégiscsak rád találtam.

Negrotin nagyot bámult. Sohasem látta ezt az alakot. Hát ez honnan ismeri őt?

– Itt van veled Lippay Tihamér is? – kérdezősködék a gerilla.

– Igen – felelt Negrotin, még jobban elbámulva.

– A menyasszonyával együtt?

– Az is itt van.

E szóváltásra kijött a benyílóból a sebesült, Natália vállára támaszkodva. Amint meglátta a gerillát, örvendve kiálta fel:

– Te vagy itt, Jóska?

– Hát persze, hogy én vagyok.

Azzal összeölelkeztek. Iskolatársak voltak még egypár év előtt.

A nagy csókolódás hangjára a másik apáca meg a pila is kijött a benyílóból nagy csodálkozással.

– Az én kedves Natáliám, menyasszonyom – mutatá be az egyiket Tihamér.

– Tudom, tudom. Ez a másik pedig a te kedves markotányosnéd, a Katona Katka.

– Hát te mindent tudsz?

– Jól vagyok értesülve.

Azzal a menyasszonyának mutatta be a jó pajtását Tihamér.

– Az én kedves Jóska cimborám, akiről én magának annyi jót beszéltem. Egy test, egy lélek voltunk a kollégiumban.

– Nagyon örülök a találkozásnak – mondá Natália.

A gerillahadnagy igen fanyar képet csinált ez örömnyilvánításhoz. Még Negrotinnak is volt egy szava hozzá.

– Én azonban nem bírom kitalálni, hogy lehet az, hogy a hadnagy úr engemet nevemen szólít, hogyan jutok e szerencséhez.

– Nincs abban semmi szerencse – monda bosszúsan a gerilla. – Ne sokat örvendezzünk itt most, urak. Jó, hogy röptiben elfoghattalak benneteket. Majd kötélbe szaladtatok. Egész útitervetek a vezérek hadiparancsával együtt el van árulva.

– Elárulták! – hördült fel Negrotin.

– El biz azt. Itt van a Földeáki Újságban kinyomtatva, mint örvendetes hír.

Elővette a zsebéből a nyomtatványt, megmutatta Negrotinnak.

Szóról szóra ki volt benne nyomatva a vezérek utasítása Klapka hadvezérhez.

Negrotin a haját tépte dühében, s szidta a szenteket (akik pedig nem okai ennek). Sejtette ő ezt előre, mikor az utasítást letisztázva adták a kezébe, az impúrum a papírkosárba került.

– Hja, bizony, barátim, ha egy újságíró valami érdekes hírt megtud, az azt el nem hallgatja. Azt hitte a jámbor, hogy ti már azóta Komáromban vagytok.²

– Hogy a pokol tüze eméssze el még azt is, aki a sajtót feltalálta!

Negrotin táncolt dühében.

– No, de még folytatása is van a dolognak – mondá a gerilla, s kiszólt az ajtón. – Gazduram, jöjjön be csak.

A gazda belépett.

– Mutassa csak elő azt a bizonyos körözvényt.

A gazda előhúzott a csizmaszára mellől egy összegyűrt skartétát, kisimította a két tenyere között, úgy nyújtotta át Negrotinnak. Haynau körözvénye volt, melyben mindenki fölhívatik, hogy az üldözésre méltó, veszedelmes rebellis küldöncöt, Negrotin kapitányt, s a vele egy hintóban utazó sebesült Lippay hadnagyot és ápolónőit fogják el, s a császári csapatoknak szolgáltassák át. Díja ezer forint. Mellékelve volt Negrotin személyleírása.

Negrotin összegyűrte a markában a nyomtatványt, amit némán olvasott el, s suttogva beszélt a gerillahadnagyhoz.

– Nem mutatom meg ezeknek, mert kétségbeesnének.

Azzal a hölgyekhez fordult:

– Nagyon kérem, menjenek vissza a benyílóba, s fektessék le a barátunkat. Nekünk rendelkeznivalónk lesz együtt.

Tihamér ellenkezni akart, hogy ő az ő kedves pajtásával még bratinázni akar; de csak betuszkolták a mellékszobába.

– Mármost érted, ugye, honnan ismertem rád, holott sohasem láttalak? – monda a gerilla Negrotinnak.

A gazda is megszólalt.

– És így azt is érti az úr ennek folytán, hogy miért mondtam én azt, hogy ha sietnek, nem érnek helybe.

– Jó, hogy gazduram odaizent a tanyánkra – mondá a gerilla. – Elég jókor érkeztünk.

Negrotin hálásan szorítá meg a hadnagy kezét.

– Hagyjuk most a hálálkodást is, meg a szitkozódást is, s beszéljünk röviden, hogy mit kell most tennünk. Nincs sok idő a tanakodásra. A megriasztott szerezsánok nagy futvást még az éjjel eljutnak a városba, s reggelre a Jézus Mária-huszárok³ itt teremhetnek. Nektek most rögtön félre kell állnotok az útból, s rejtekben maradnotok, míg Haynau serege továbbvonul, s felszabadul az út.

– Egészen rád bízzuk magunkat.

– Meg erre a gazdára itten. Mujkos András a becsületes neve. Igaz, kipróbált hazafi.

– Próbáját láttam már egy pipagyújtásnál.

– No, hát legelőször is azt a maskarát, amit most viseltek, fel kell cserélnetek. Ebben már ki vagytok híresztelve. Mujkos uram ellát benneteket szükséges öltözettel. A két apácából lesz két kun menyecske. Asszonyfővel járjanak. A kozák hadnagy átvedlik duhaj legénnyé, akit a kocsmában vertek agyba-főbe, te magad leszel számadó gulyás, cifraszűrben, mozsársüveggel. Lássanak hozzá szaporán, Mujkos uram.

A gazda kisietett, s nagy hirtelen becepelte maga a szolgálójával a parasztöltözeteket, férfiak és nők számára.

Az álpópából igen derék számadó gulyás lett.

– De ezt a keresztet is itt kell ám hagyni – mondá a gerilla –, s ezt a nagy bolond bibliát sem cepelhetjük magunkkal, mert erre nincs szüksége egy gulyásnak.

– De van nekem.

– Mit rejtegetsz benne?

– Ennek a szép menyasszonynak, a püspök unokahúgának a hozományát – vallá be a titkot Negrotin, felnyitva a biblia acélzárait. Megmutatta őszintén a gerilla vezérnek a tömérdek kincset, aztán meg a vezérek levelét Klapkához.

A gerilla meg sem ütődött ennyi kincs láttára.

– Mind belecsomoszolhatod ezt a sok papirost a posztószél tarisznyába, ott senki sem szimatolja; de ebben a cifra bibliában rögtön rátalálnak.

Csakugyan elfért az mind a posztószél iszákban. Ami nem fért bele, azt be lehetett tömni a szűr ujjába. Be volt az kötve. Most el lehetett danolni: „Az egyikben százforintos bankó”. (De sok!)

– A vezérek levelét meg dugd a csizmaszárba.

Annak is jó ott.

– Aztán ezt a nagy bolond tyúkültetőt sem hurcolhatjuk ám magunkkal, erről rögtön ránk ismernének; ez a nehéz hintó a mi utunkon tízszer feldűlne; ezt csak vigyék vissza püspök uramnak. Majd Mujkos uram befogat a maga egzergáziás szekerébe, az lesz a társaságnak való.

Negrotin a fülét vakarta.

– Nem tudom, hogy a mi pajtásunk kiállja-e a parasztszekér rázását: a hintón is sokat nyűgösködött.

– Ilyen volt teljes életében. Ha diákkorunkban egy ütést kapott, mindjárt jajgatott, hogy a csontját törték. No, majd gondoskodunk róla. Két szamár hátára egy hordozóágyat kötünk, abba elhelyezzük Timárkát, semmi porcikája sem fog fájni. Hajnalig távol legyünk innen.

Mujkos uram olyan nyugodt lélekkel rendelkezett, mintha csak disznóölésről volna szó. Szekeret befogatni, szamarakat hordozóággyal ellátni mind az ő gondja volt. Pedig megérthette Haynau proklamációjából, hogy aki a rebellisek menekülését előmozdítja, annak „Pulver und Blei” a jutalma. „A kutyámat ijesszék meg.”

Még fel sem jött a Fiastyúk az égre, mikor már rendben volt minden. Szekér befogva, elemózsiás tarisznya, boroskulacs a lőcsre akasztva.

– Aztán, amíg szükség lesz rá, innen mitőlünk mindennap ott lesz ám az elemózsia a tanyán – dörmögé Negrotin fülébe a gazda.

– Csak aztán az üldözőinket nyomra ne igazítsák.

– Mit? Az én szolgáim? Hát az a lovas legény, akit elfuttattam izenettel a gerillákhoz, mikor az urak ide jöttek; hát a kocsis, aki az urakat odaszállítja most a rejtekbe, meg a szolgagyerek, aki a két szamarat vezeti, nem mind tudja-e, hogy hol a gerillák tanyája?

– De ezer forint nagy pénz.

– Hátha ott heverne az az ezer forint az útfélen, hozzányúlna-e, elárulná-e érte az én szolgám a mi lengyelünket?

Azzal segített Mujkos uram a kackiás menyecskének felhágni a szekérre. A kocsis csak a nyelvével csettentett, a lovak elindultak. Nem kevesebb serénységgel kocogott a szekér után a két összecsatolt hosszúfüles. A gerillák előrevágtattak gyors paripáikon, keresztül az úttalan mezőn.