4. ALMÁSSY PÁL

Negrotin átadta Kosztolányi honvédezredesnek a csapatja által elfoglalt ágyúkat, s engedelmet kért tőle, hogy ő maga kíséretével előrevágtathasson Komáromba a vezérek rábízott izenetével.

A parancsnok megírta a haditudósítást a hadvezérhez, Klapkához, s annak az átadását is rábízta Negrotinra.

A lengyel gyorsan intézkedett. Gál Józsira bízta a szabadcsapat vezetését a tábornok rendelkezése szerint. Aztán fölkereste Tihamért, kit könnyű volt neki megtalálni menyasszonya kocsija mellett.

– Te pedig, pajtás, most siess gyorsan Komáromba a menyasszonyoddal, s láss utána, hogy szállást kapj; mert amilyen bizonyos, hogy Komárom vára bevehetetlen, olyan valószínű, hogy a házai is bevehetetlenek.

– Ő, énnekem biztos szállásom van Komáromban; ott lakik Dáriószné nagynéném, akinek úri háza van ott, mely nem égett le a nagy tűzvészben.

– De hátha az is tele van már katonatisztekkel?

– Olyan nincs. Dáriószné katonatisztet be nem fogad a házába. Eladó leányai vannak, s sajnálja a kauciót.

Ezeket hát előrebocsátva, maga Negrotin az ordináncával gyors kocogásban megindult Új-Szőny felé.

Jó magasan járt már a nap, mikor a külső erődítmények elé megérkezett. Ott, igazolva magát, bebocsátották a kapun, hogy közelebb jusson a céljához. A monostori erődítményhez érve, az őrségi tiszt utasítá, hogy Klapkát, a főparancsnokot, hol találja. Odafenn van a sáncon, táborkari tiszteivel. Mindenütt szemközt jövő nyargoncokkal találkozott, akik az Ácsnál verekedő Schulz tábornokhoz siettek utasításokkal.

Klapka tábornok ott volt a sánc tetején, tisztjeitől körülvéve. Eszményi férfialak volt, hollófekete, kerek szakállal, hős lelket hirdető arccal. Tábori látcsövével vizsgálta a harcmező látható részét.

Soha jobbkor nem jöhetett volna Negrotin Klapkához azzal a turai kastélyból küldött vezéri utasítással. A hadparancsnok éppen akkor adta ki azt a rendeletet, hogy rögtön induljon egy ezred huszár az ácsi csatatérre, minden huszár mellé hágjon fel a kengyelbe egy gyalog honvéd, s így vágtassanak a harcmezőre; kísérje őket egy repülő ágyúüteg.¹

Negrotin megnevezte magát.

– Jól van, pajtás – mondá a hadvezér. – Tudom, hogy mit hoztál. Éppen abban járok, mint a rátóti csizmadia a komája sarujában. Olvastam már a hírlapban.

Nevetni lehetett azon.

– Bocsánatot kérek, egyebet is hoztam. Kosztolányi ezredes tudósítását a mocsai csatatérről. Az ellenséges dandár lerakta a fegyvert.

– Ez már úri szó! – mondá Klapka, elolvasva a plajbásszal írott jelentést, s aztán odább adva táborkari tiszteinek.

– Jól van, pajtás! Neked is nagy részed volt benne. Ide van írva. Isten fizesse meg. Mármost eredj oda ahhoz a laffétához, s üld le magadat a mellé a másik úr mellé. (Ez ugyan germanizmus, de bír jogosultsággal.) Az majd elmondja neked a válaszomat a triumvirátusnak.

Negrotin tette, amit parancsoltak. A nagy, huszonnégy fontos várvédő ágyú laffétáján ült egy polgári öltözetű férfi, háttal fordulva a látóhatárnak; ráismert a lengyel. Almássy Pál volt ott, a magyar képviselőház elnöke.

A legszebb magyar férfi, akit valaha láttunk. Teljes hat láb magas termet, s amellett a legszoborszerűbb alak, rokonszenves arccal, nemes arcvonásokkal, s amilyen nagy termet, olyan nagy ész és szív: akiben európai műveltség egyesül rajongó honszeretettel.²

Hogy nem mondhatjuk el róla, ki volt ő, és miket tett – a hazáért, a szabadságért? Nem engedi a múltakra vetett fátyol.

Neki most nem kellett volna Komáromban lenni; hisz ő a magyar képviselőház elnöke, az pedig most valahol másutt volt. Ez a sokszáz fejű sárkány; de akinek a szájában nincsenek fogak. Almássy Pál fölállt az ágyútalpról, mikor Negrotint közeledni látta; kezét nyújtá elé:

– Szervusz, Negrotin pajtás!

– Ön ismer engem?

– Hogyne ismernélek! Az arcképed megjelent litografált mellékletül a Komáromi Lapokban.

Azért jó híres embernek lenni.

– A főparancsnok ide utasított önhöz, hogy a vezérek izenetére átvegyem a választ.

– Kérlek, tegezz. – Hát hiszen elmondhatok neked mindent, amiből a választ összeállíthatod; de itt, ezen a helyen, ne beszéljünk erről fönnhangon, mert ha valaki meghallaná, levágná a fejemet, s magyar kard által mégsem szeretnék meghalni. Gyerünk be a városba, a szállásomra: itt úgy sincs semmi lendítenivalónk. Már győztünk.

– Hol van a szállásod? – kérdé Negrotin.

– Egy derék előkelő asszonyságnál, Dáriósznénál.

– Ah! Az éppen név szerint ismerős előttem. Őhozzá készült magát a menyasszonyával beszállásolni az én védencem, Lippay Tihamér.

– Azt is ismerem híréből. A turai csatában megsebesült.

– De már a mocsai csatában részt vett, zászlót vitt.

– Annál kellemesebb társaságban leszünk.

S azzal fölkerekedtek, otthagyták a monostori erődöt. Majd elvégzi a többit Klapka.

A Dunán hajóhíd vezetett keresztül. A szigeti dobogóhidat lerombolta a nagy tűzi veszedelem a múlt évben.

Dáriószné asszonyságnak a háza azon félreeső negyedében volt a városnak, mely a tűzvésztől megszabadult, közelében az épen maradt kálvinista templomnak s az ő veres födelű tornyának; díszes épület, kidűlő vaskosarakkal az ablakain. Azok voltak alkalmasak fensterparádéra. Fel is használtattak.

Útközben Almássy Pál elmondta az észrevételeit a Negrotin által hozott hármas vezéri utasításra, amit már a lapokból ismertek. Kárba veszett terv az. A három vezér közül kettő már nincs sehol, a harmadik pedig bár ne volna! Perczel Mór összeveszett a kormánnyal a már feladott aradi vár s az abban parancsoló öccse miatt: félrevonult. Mészáros Lázár privatizál; Dembinszky pedig mint fővezér intézi a rohamos hátrálást Temesvár (egy ellenségtől védett erősség) felé. Görgey hadserege Debrecennél csatát vesztett az oroszok ellen. Az országgyűlés tagjai futnak, amerre látnak. Arról tehát szó sem lehet, hogy Klapka, dacára a mai diadalnapnak, serege zömével az Alföldre vonuljon. Almássy Pál a szőregi kudarcos ütközet után, látva romlás bekövetkezését, elmenekült álruhában Komáromig.

– Itt fogsz maradni? – kérdezte Negrotin.

– Nem maradok; amint nyílik az út, menekülök külföldre.

– Gondold meg. Komárom vára vagy ellenáll a rombadöntésig; hát akkor szépen el leszünk temetve; vagy pedig kapitulál, s akkor azok, akik a sáncain belül vannak, mind teljes amnesztiát nyernek személyükre és vagyonukra nézve.

– Tégy kivételt. Négy ember nem kaphat semmi körülmény között kegyelmet. A kormányzó, az országgyűlés elnöke és jegyzője, akik a trónvesztés okmányát aláírták. Nekem futnom kell innen.

Tihamér a menyasszonyával és a Katkával akadálytalanul megérkezett a városba.

A múlt évben háromnegyed részben leégett Komárom ez idő szerint kezdett romjaiból újra emelkedni; az utcákon, házudvarokon gerendákat faragtak az ácsok. A Szent András tornyai már be voltak tetőzve; de biz a rác templom tornya még csupa rom volt.

Volt egy egész épen maradt utca; annak a szögletén díszeskedett a Dáriószné asszonyság háza.

Tihamér leszállt a lováról, bekopogtatott az oroszlánfejű koppanccsal; a kocsis kijött, ráismert az úrfira, kinyitotta a kaput, bebocsátotta a szekeret, bevezette Tihamér lovát. Aztán előkerült az inas az oszlopos folyosón, lesegítette a kocsiról a hölgyeket, s sietett a vendégeket bejelenteni az uraságnak, visszatérve ajtót tárt előttük: tessék besétálni.

Dáriószné asszonyság szalonja egészen bécsi divat szerint volt berendezve, kiváló ízléssel, aminő ilyen kisvárosban elismerést érdemelt.

A cselédjei nagyságos asszonynak címezték, mert a megboldogult férje királyi táblai asszesszor volt. Magas, sovány alak volt, feszes arcvonásokkal, éles, kampós orral. A két kisasszonya tökéletesen hasonlított a mamájához. Büszkeségtől redős volt az arcuk.

Dáriószné asszonyság a kesztyűs keze hegyét nyújtá Tihamérnak, éles, reszketős hangon szólalva meg.

– Nagyon örülök, édes uramöcsém, a szerencsének. Nekem ugyan elvem tartja katonatisztet nem fogadni el a házamnál; de kegyedre nézve, mint rokonomra, kivételt teszek.

– A mai diadalnap után azonban nagyságos asszonynéném is elismeréssel fog adózni a magyar katonatiszteknek, kik ma éjjel a legnagyszerűbb diadalt vívták ki.

– Ah! Hát az éjjel háborús világ volt? Mi azt hittük, a szél rázza az ablakokat.

Azzal a lornyonját a szeme elé tartva, oda irányítá figyelmét a nagyságos asszony a Tihamérral együtt belépett nőnemű perszónákra.

Tihamér észrevette, hogy azokat be kell neki mutatni.

– A menyasszonyom: Angyalossy Natália kisasszony.

Dáriószné még hátrább feszítette a fejét, szempilláit összehúzta, mintha azokkal is kisebbre akarná összenyomni a végignézett alakot.

– A magyar tiszt urak mind magukkal hordják a menyasszonyaikat – mondá viperaédességgel.

Tihamér javítani akart a helyzeten.

– Komolyan mondom. Menyasszonyom az óhitű püspök unokahúga.

– Ah! Tehát a pap húgocskája? Nagyon szép!

Natáliának tűzláng lett az arca. Rettenetes hely ez itt!

Rosszabb szállás is van hát még a gányó putrijánál!

Indulattól reszketve csókolt kezet a nagyságos asszonynak, fejfájásról panaszkodva, s esedezve, hogy engedje most lefeküdni.

– Két éjjel nem aludt szegényke – mondá Tihamér.

– Ühüm! Így van az, mikor menyasszony és vőlegény együtt utaznak!

Csupa darázsfullánk.

– Nálam azonban külön lakosztályuk lesz kegyeteknek.

Azzal csengetett a komornának, s kiadá a rendeletet.

– Vezesse a kisasszonyt a kék szobába, s segítsen a toalettjénél.

A két házikisasszony egy szóra sem méltatta Natáliát.

Most a hátramaradt Katona Katkán akadt meg a szeme az úriasszonynak.

– Hát ez itten?

– Menyasszonyom kísérője.

– S az a szíjra kötött hordócska az oldalán? Mit jelent?

– Markotányosné.

Az úrnő mind a két kezét elszörnyedésre emelte.

– Ha markotányosné, akkor az én házamban meg nem maradhat!

Tihamérban volt annyi gavallérság, hogy védelmére kelt a Katkának.

– Kedves asszonynéném, én ennek a nőnek köszönhetem, hogy a halálból megszabadultam; ő keresett fel a csatatéren, mikor már a halottakkal temetni vittek. Azóta is folyton ápolt, míg sebemből felgyógyultam. Én őneki holtig becsülője vagyok.

– No, szép, szép, akkor hát itt maradhat. Menjen le a kocsisnéhoz, ott kap ellátást. De kijárni a házból nem szabad.

Katka ugyan sietett elkotródni.

Dáriószné asszonyság aztán helyet mutatott a fotelben Tihamérnak, maga a dívánra telepedett le.

Igazolnia kellett szigorú magaviseletét a markotányosné kérdésben.

– Mivelhogy nem is képzeli, édes uramöcsém, micsoda Szodoma-Gomora lett ez a mi városunk ezek miatt a markotányosnék miatt. Amióta itt van a nagy tábor koncentrálva, az egész várost elárasztották ezek a cafrangosok. S még honvédatillát viselnek! Úgyhogy Klapka kénytelen volt proklamációt bocsátani ki, hogy ahol egy leányt honvédatillában megkapnak, arról azt rögtön lerántsák, mert az csak lopott jószág lehet, s az ilyen perszónát a városból zsuppon vigyék ki.³ Utoljára még azt a parancsolatot is kiadta a fővezér, hogy jövendőre ne legyen szabad több markotányosnét tartani egy század honvédnek, mint csupán csak négyet, a többi a városból kikergettessék. Tehát eszerint harmincötezer honvédnél itt grasszál ezernégyszáz markotányosné! Hát nem szörnyűség ez?

– Megnyugtathatom asszonynénémet. Ő nem fogja szaporítani a markotányosnék számát, mert ő mint komorna fog leendő nőm szolgálatába állni.

– Tehát még itt szándékozik uramöcsém az esküvőjét megtartani a – papkisasszonnyal?

– Mihelyt a szükséges előkészületeket megtettük.

A nagyságos asszony és a kisasszonyai összenéztek: micsoda keresztnyilazás volt az!

– Gratulálok hozzá.

Tihamér engedelmet kért, hogy a szobájába távozhasson, hogy az úti porból, a harci füstből tisztálkozhasson.

– Majd hívatni fogjuk az ebédhez uramöcsémet; de őexcellenciája hazaérkeztére várunk. (Ez volt az előkelő vendég, a képviselőházi elnök. Dáriószné asszonyság csak előkelő jövevények számára tartá nyitva a házát, aztán meg íróknak, akik az újságba cikket írnak az úri asztalnál élvezett lakomáról.)

Tihamér tapasztalhatá, hogy az urasági cselédség nem valami kedvező véleménnyel viseltetik az új vendégek iránt, akik parasztszekérrel jönnek, s úti bőröndöt nem hoznak magukkal.

A hős zászlótartó megérdemelte ugyan mai nap a babérkoszorút; de többet érne annál – egy tiszta ing.

Az inas bejött a szobájába nagy sebbel-lobbal.

– A ruhakereskedésből érkezett egy szolga két skatulyával a főhadnagy úrhoz.

– Vegye át a Katka.

A Katka átvette a skatulyát, az egyik Lippay Tihamér úrnak volt címezve, a másik Angyalossy Natália úrhölgynek.

Mind a kettőben fehérneműk voltak. Mellékelve volt a kifizetett számla. Negrotin volt a vásárló.

Eszébe jutott a lengyelnek, mikor Almássy Pállal együtt a komáromi piacon végigballagtak, egy ruhakereskedés előtt, hogy az ő védenceinek nincs váltani való fehérneműjök, s betért a boltba, ellátni őket a szükségessel.

Ilyen ötlete a gyöngéd figyelemnek csak egy lengyel agyában fogamzhat meg. Ebben az órában, amikor még az ágyúk dörögnek, a csapatok dobpörgéssel robognak végig az utcán, arra gondolni, hogy egy fiatal, egymáshoz tartozó párnak olyan öltözetre van szüksége, amelyben úri társaság előtt megjelenhet.

A Katka egy ezüst húszast nyomott a bolti szolga markába, amivel a cselédség bámulatát hódította meg. Nagy ideje annak, hogy Komáromban élő húszast láttak fölbukkanni!

Negrotin a házelnökkel még hátramaradt a ruhakereskedésben. Maga is ruhát váltott. A magyar főúr által pedig egy teljes lakájlibéria rendeltetett meg, aki a saját termetéről vetetett mértéket. Estig el kell annak készülni.

Még azután arra is kiterjedt a figyelme Negrotinnak, hogy egy borbélyműhelybe betérjen, s meginvitálja a magistert, hogy tegyen vizitát egy tiszt úrnál, akinek a homloksebe már több nap óta nem részesült a kellő ápolásban.

Ilyenformán meglehetősen délután jutottak el az úri szálláshoz, útközben föltartóztatva sűrű népcsoportoktól, amiknek közepette lelkesült hazafi harsogtatá rekedtes hangon a díadalhírt: „Nagyszerű győzelem! Fut az ellenség! Minden ágyúját elhagyta!”

A hölgyek az ablakba dűlve élvezték a gomolygó sokaság hullámzásának változatait. Markotányosné volt közte elég.

Az országos nevezetesség és Negrotin megjelenése visszahívta a hölgyeket az ablakrostély-kosárból. Nagyon örültek a szerencsének. Aztán Tihamér is előkerült, rendbe hozott öltözettel, s újra bekötött fejjel.

Érdekes vendégek, akik most jönnek a csatatérről. Ezektől sok feljegyezni való hírt lehet összeszedni. Hiszen az is nagyon mulattató, ha egy premier előadás után a részt vett néző elmondja, mi volt a hatás, hogy játszottak a szereplők, mint fogadta a közönség az előadást? Hát még egy valóságos tragédia részletei mennyire izgatók lehetnek, ahol igazi ágyúkkal lőnek, s a karddal nem csak markírozzák a vágást.

Ebben a tárgyban Negrotin nem volt nyilatkozásra bírható. A katona megy előre, s nem tudja, mi történik körülötte.

Natália után tudakozódott, akit nem látott a társaságban.

A háziasszonyság felvilágosítá, hogy a kisasszony visszavonult a szobájába, s ki akarja pihenni a fáradalmait: azért nem jön elő az ebédre. Jó mentség volt.

Az utcán még folyvást tartott az örömrivalgás.

Az ebéd ideje itt lett volna már; alkonyodott is. A háziasszonyság mentette a késedelmet. A szakácsnénak elébb a tábori ellátási parancsnokságtól kell beszerezni a húsilletékre való utalványozást, s csak annak ellenében szolgáltatja ki a mészáros az igényelt húsilletményt. Ez a mostani rend. A fő oka a késedelemnek azonban egyéb volt. A legkedvesebb vendég megérkeztére vártak, a Komáromi Lapok szerkesztőjére, aki megígérte a nagyságos asszonynak, hogy amint a főkormánybiztostól megkapja a mai nap bulletinjét, azt, mielőtt a nyomdába vinné, elébb ide fogja hozni, és megismertetni. Ez megérdemli a leveselhűlést.

Mert mit az ország államférfiai, mit a csatatér hősei? Azok köznapi alakok, de az újságíró, az a nemzetkovász élesztője, az az ünnepelt férfiú!

Friebeisz Pista volt a neve a Komáromi Lapok szerkesztőjének. Az utolsó lapszerkesztő a magyar szabadságharcban. A többiek az erdőn voltak már.

Följegyzésre méltó alak volt. Termete vastag, pocakos, arca duzzadt, haja, szakálla lángvörös; étvágya fenomenális.

Mikor benyitott az úri szalon ajtaján, mindenki felugrott a helyéről, és eléje sietett. Győzte a sok kézszorítást viszonozni.

– Diadalhírt hozok! Itt van a bulletin! A holnapi lap számára. Hanem előbb lássuk azt a májgombócos levest!

Az bizony elébbvaló az ácsi ütközetnél.

Mind jó ismerős volt a jelenlevő urakkal. Nem volt az országban hírnevesség, akivel pertu ne lett volna. Harsány hangon beszélt, senkit szóhoz nem engedett jutni. Amíg evett is, mindig beszélt. Tele volt dicsőséges hírekkel. A kabátja ujjából rázta ki a legfontosabb diplomáciai adatokat:

… Az angol követ megérkezett Füredre, s ott a magyar dandárvezérrel értekezik.

… Odesszát blokírozza az angol flotta.

… Ledru-Rollin közeledik a francia hajóhaddal és százötvenezernyi hadsereggel Fiume felé, az oroszok kiűzésére Magyarországból.

… Kossuth ostromolja a török hadsereggel Eszék várát.

… Bem egyesült Janku 40 ezernyi hadseregével a muszkák ellen.

… Perczel hadsereget gyűjt a csángó magyarok között.

… Dembinszky és Vysóczki Alpárnál 25 ezer muszkát a mocsárnak szorítottak, s fegyverlerakásra kényszerítettek. Szabadon bocsátásukért fejenként három aranyat követelnek.

… Tiszafürednél Görgey annyi muszkát fullasztott a Tiszába, hogy a malmok megálltak a hullák sokaságától.

… A zsidók emancipációja az országgyűlés által elhatároztatott. (Ez is örömhír: a nagyúri lakház melléktraktusát zsidó ószeres bérli.)

És ez mind olvasható lesz, nyomtatva, a holnapi Komáromi Lapokban.

Ezt mind elmondta egyfolytában a derék lapszerkesztő, a pulykacomb letisztogatása közben.

Az igazi diplomata, Almássy Pál, mosolyogva hallgatá mindezt végig, ezzel a megjegyzéssel:

– És mindennek az elhiteléhez nem kell egyéb, mint jó gyomor és jó fantázia.

Nohát, hogy megmutassa a derék lapszerkesztő, hogy az általa elárult fontos adatoknak reális alapja is van, kihúzott zsebéből egy bőrbe kötött stammbuchot, s azt odanyújtá a korosabb házikisasszonynak.

– Ezt egy huszár vette el egy cheveaux-léger auditor tiszttől, akit a csatában levágott. Én vettem meg tőle tizenkét pengő forintért; a kisasszonynak ajándékozom emlékül.

Abban a stammbuchban ugyan nem voltak olvashatók sem az angol, sem a francia, sem a török intervenciók bizonyítékai; hanem igen akvarellekkel díszített mondatok a szabadság diadala fölött. Tehát, íme, az ellenség katonái is a szabadság eszméjét hordják kebleikben.

Hát hiszen az igaz. A komáromi honvédsereg tisztjeinek nagy része német volt; Klapka a tiszti értekezleten, a jelenlevők engedelmével, németül szónokolt, hogy mindenki megértse. A rendes hadseregből a szabadságharcosok táborába áttért sorezredeknek csaknem egész tisztikara német volt. A bécsi német nép, a bécsi diákság, az aula, rajongó híve volt a magyar szabadság ügyének, s részvételét nemcsak pattogó frázisokban, de vért hullató tettekben is nyilvánítá.

Az ebéd vége felé a szerkesztő, kabátján könnyítve, végre elővette a nagy nap tanújelét, a teljhatalmú kormánybiztos, Ujházy László és Klapka György fővezér kiáltványát – a dunántúli és fel-dunai néphez.

Remeke az a forradalmi irálynak.

Egyszer volt helyén, soha többet.

Aminőt az üldözött szarvas kiálthat a szarvaival agyonsebzett farkasnak diadalmámorában.

„Áldott legyen e nap, testvéreink és osztályosaink a szabadság és testvériségben!

Áldott, mert győzelmet és üdvöt hirdetünk nektek. Győzelmet, melyet a komáromi sereg folyó hó 3-án vívott, ellenállhatatlanul, csapást és veszteséget, melynek hírére a sárga-feketék nyomorú keblében megálland a lélegzet.

Ott panaszolják a szétvert zsoldosoknak maradványai lesütött fővel már Pozsony vagy Bécs falai alatt, rémült uraiknak futásukat és veszteségüket.

Mondhatják: veszítettünk.

30 éspedig többnyire 24 fontos ágyúkat, többeket futás közben a Dunába is taszítva be.

5000 lőfegyvereket.

30 teli lőszerkocsikat s azonkívül rakéta-készleteket. Legalább ötven megrakott társzekereket.

2624 vágó ökröket. 804 hízó sertéseket.

35 mindennemű élelmi cikkel és felszerelési szerekkel terhelt hajókat.

Elhullottak s foglyokká lettek közülök ezrenkint.”

Ez adatok mind igen örvendetesek voltak az asztaltársaság előtt, de már a rájuk következő ócsárlása az ellenségnek és a dicsekedés Almássy Pált kedvetlenül érinté, a végső felhívásnál pedig, mely e diadalhír kapcsolatán minden magyar ferfit a harminc éven alul felszólít, hogy siessen Komáromba fegyvert fogni, s az utolsó csepp vérig harcolni a szabadságért, egészen indulatba hozta, hevesen kifakadt.

– Hisz ez a felhívás valóságos mánia! Most is harmincötezer ember van már, csak harcoló, a városban; ha ehhez még új tízezrek gyülekeznek össze, ezeket nem tudjátok élelmezni, felruházni, felfegyverezni; ha az orosz-osztrák hadseregek körülfogják a várost, egy hónap múlva a huszárok lovait fogják megenni, meg az urasági fogatokat.

– Az én fogatomat is? – kiáltá fel rémülten a nagyságos asszony.

– Utoljára a kutyákra, macskákra kerül a sor. Tetszeni fog?

Ezen már nevetett a szerkesztő úr. Ezt az ő gyomráról nem lehet feltenni.

– Aztán most még nyár van, a tisztek maguk is kinn hálnak a gyepen. Eleget panaszkodnak is a mindenféle nyavalyákról. De majd mikor eljönnek a fagyos hónapok, hová szállásoljátok el a tenger sokaságot?

– Leszedjük a házak tetejét, s azokból csinálunk barakkokat – mondá a szerkesztő.

– Az én házam tetejét is? – szörnyűködék Dáriószné asszony.

– S hol veszitek a fűtőszert?

– Kivágjuk és behordjuk az egész ácsi erdőt. Úgyis utunkban van, s az ellenség védelmére szolgál.

Almássy Pálnak sok természetes humora volt. Szerette a hetvenkedő embereket ugratni.

– No, de nem kerül a kiéheztetésre a sor, légy nyugodt, pajtás. Annál hatályosabb stratagémái is vannak az oroszoknak. Legújabb találmányuk az ekrazit bomba. Azt ők a levegőbe felbocsátott léggömb csónakjából hajítják alá, tetszés szerinti pontjára a várnak, vagy a városnak, s ahová az lecsap, ott szétpukkanik, s oly pusztító a robbanása, hogy ahol az szétpattant, ott abból a házból kő kövön nem marad.

Az ekrazitbomba ezúttal különös helyen robbant szét. Dáriószné asszonyság hanyatt esett a karszékében a nagy rémülettől:

– Az én házam! – hebegé. – Everlaszting-bombától!

A szerkesztő arcát is elhagyta a pirosság, csak a szeplők vereslettek rajta.

Dáriószné asszonyság kétségbe volt esve.

– Jaj! Csak el tudnám adni a házamat, rögtön menekülnék ebből a Zsodoma-Gomorából!

Negrotin eddig mélyen hallgatott. Tihamér a két házikisasszonyt igyekezett mulattatni, akik ez országos érdekű vita alatt csirke mellsarkantyút szakítottak (annak az eldöntésére, hogy ki fog közülök hamarább férjhez menni). Most aztán Negrotin is fölszólalt:

– Nagyságos asszonyom! Én tudnék a nagyságod házára egy jó vevőt ajánlani.

– Micsoda? – szólt az úrnő, magasra föltartva a fejét, hogy jól lenézhessen a vendége fejére. – Aki készpénzzel tud fizetni?

– Igenis, aki rögtön leteszi nagysád kezébe ennek a háznak az árát.

– S ki volna az a bizonyos? Hol van ő?

– Itt van a nagysád házában. Lippay Tihamér főhadnagy úr jegyese, Angyalossy Natália úrhölgy.

– Ő akarna?

– Igenis. Ő akar Komáromban házat venni, azért, hogy leendő férje mellett lehessen, akit a katonaesküje ehhez a várhoz köt.

Tihamér maga is kíváncsi lett erre a párbeszédre, azt hitte, hogy ez is a bor szülte tréfák folytatása.

– De én a házamat nem adom ám olcsón – mondá a nagyságos asszony.

– Tessék nyilatkozni az áráról.

– Húszezer forint az ára. (Megért tízezeret.)

– Így, ahogy áll, bebútorozással?

– Igenis, kivéve a garderobot meg az ekvipázst.

– Áll az alku. A pénz beszél.

Azzal Negrotin kivette a tárcáját, s leszámlált belőle az asztalra kétszáz darab százforintos bankjegyet.

(– A gazember! – dörmögé Tihamér. – Még húszezer forint maradt nála, amit eltitkolt!)

A nagyságos asszonynak és a két kisasszonynak nagyot villantak a szemei a pénzhalom láttára.

Bizony ez a szép úri ház már a szélvitorlája hegyéig úszott a pupilláris adósságokban. Ebből a vételárból azt mind lehetne törleszteni, s még maradna belőle annyi, hogy egy birtokot lehetne hozzávásárolni a falusi domíniumhoz, s aztán kiköltözni az ősi kastélyba ebből az elsüllyedésre ítélt városból.

– De hát komoly ajánlat ez a kapitány úrtól? – kérdezé Dáriószné asszony.

– Egészen komoly, amire Angyalossy kisasszony nevelő atyja, a püspök úr által fel vagyok hatalmazva.

– Akkor én azt elfogadom. Ugye, leányaim?

A nagyságos asszony a szerkesztőhöz fordult.

– Kérem, édes szerkesztő úr, szíveskedjék elfáradni a kaszinóba, s idehíni a vicefiskális urat meg a pénztárnok urat, azok ilyenkor ott tartózkodnak, sürgős ügy elintézése végett.

Hogyne fáradt volna el a szerkesztő a megbízatásban.

A két kisasszony pedig (a mama intésére) felkerekedett az asztaltól, s átsietett abba a szobába, melyben Natália töltötte teljes visszavonultságban unalmas óráit. Nagyon örültek rajta, hogy már elmúlt a migrénje. Meghítták a családi lakomához. Segítettek neki a toalettjében. Nagy meglepetést fejeztek ki afölött, hogy Natália a ruhája fölé egy remek csipkegallért öltött fel, melyet ők ismertek a boltos kirakatából, de sokallták az árát. (Ezt is Negrotin választotta ki a számára.)

Ennek a lengyelnek érdemes volna udvarolni.

Natáliának képzelete sem volt erről a megváltozásról. Engedte magát kivezettetni az étterembe.

Még jobban meglepte az a nyájasság, amivel Dáriószné asszonyság fogadta. Odaültette maga mellé az asztalfőre, s felhordatta számára az egész úri ebédet; „kedves kisasszony” volt a megszólítása.

Almássy Pál is gratulált neki.

Natália bámulva kérdé, mihez.

– Először a vőlegényéhez, azután a mi lengyelünkhöz.

Még nagyobb lett Natália meglepetése, mikor a lapszerkesztő visszatért a vicefiskális és a perceptor kíséretében.

Minden rendbe lett hozva.

Az obligátiókra bevezetve a törlesztett kapitális. Az átíratás hivatalosan megpecsételve. A pénz átszámlálva, bezsebelve. Csak az adásvevési szerződést kellett a két félnek neve aláírásával megerősíteni.

Natália csak ámult és bámult, mikor Dáriószné asszonyság a szerződés két példányának aláírva a nevét, odanyújtá a kezébe a tollat.

– Mit csináljak én ezzel?

– Írd alá a nevedet. Mai napon megvetted tőlem a házamat. Ma éjjel már te vagy itt a háziasszony, mi vagyunk a te vendégeid, ha szívesen látsz bennünket. Minden a tied: még a zongora is.

Natália nem értette az egész dolgot. Hisz neki semmi szándéka sem volt azért jönni Komáromba, hogy itt házat vegyen, zongorástól. Kérdezte tőle valaki?

A mai napon ne kérdezze senki, hogy szabad-e csodáknak történni.

Még arra is rá hagyta magát venni, hogy leüljön a sajátjává lett zongorához, s eljátsszon egy cantatét, amitől mindenki el volt ragadtatva.

Almássy Pál félrevonta Negrotint, s azt súgta a fülébe:

– Nagy mester vagy; szépen kihúztad a szállásadó asszonyod feje alól a házat, s egyúttal megmentetted a védencednek húszezer forintját.

– Kegyelmes uram, te segítettél benne az ekrazitbombákkal.

Tihamér pedig egy szögletbe vonulva dörmögé magában:

– Ez a cudar lengyel megint kilopott a zsebemből húszezer forintot.