6. A SZÉP ANGIOLINA

Az eljegyzett pár tehát sietett a térparancsnok lakását fölkeresni. Könnyű volt arra rátalálni; ott volt az a Városház-téri lábasházban, melynek oszlopcsarnoka alatt árulják az elképzelhetetlen komáromi kenyeret, cipót, s ezzel együtt a cigánypecsenyét (aki ezeket nem ismeri, nem is tudja, hogy mi az a kálvinista mennyország!). Annak a szabad tűzhelyen forró zsírban sütött cigánypecsenyének az illata valóban képes az embert a hitvallásában megingatni.

A nagy Dumcsa-háznak az egész emeletét lefoglalta a térparancsnokság. Hirdeté azt messziről a padlás ablakából földig lelógó háromszínű zászló, öregbetűs felirattal: TÉRPARANCSNOKSÁG. A lábasház minden oszlopa tele volt ragasztva hivatalos hirdetményekkel. A kapu előtt pedig ott járt fel s alá két medvebőr süveges granátos, karra vetett szuronyos puskával. (Gránátosszázad is volt Klapka seregében, mely a vezérférfiak őrizetéül szolgált.)

A huszártiszt láttára a két granátos haptákba vágta magát, s prezentált a zörgős mangaletával.

Tihamér a karjával megszorítá Natália hóna alá dugott kezét:

– No, ugyebár?

Hanem aztán, amint a lépcsőn fölmentek, nagyon kellemetlen tapasztalat várt reájuk.

A térparancsnok előszobája úgy tömve volt mindenfele emberrel, hogy annak az ajtaját nem lehetett betenni. Férfi, asszony, civil, katonatiszt, fuvaros, zsidó, cincár, maródi, ordinánc, nyargonc, fogoly tiszt, markotányosné, matróz egymáshoz zsúfolva. Micsoda gőzkör! Ezeket mind egyenkint bocsáták be az irodaajtón a kegyelmes úr elé, s mikor ez a boldog ember visszakerült a hivatalszobából, ugyan erős küzdelmeket kellett folytatnia, amíg az előszoba tömegén keresztül bírt furakodni, vörösre főtt ábrázattal.

Tihamér elképedve állt ott a menyasszonyával. Hogy törjön itt keresztül? Ez nem olyan könnyű, mint a mocsai ágyúüteg elfoglalása.

No, de segítségükre jött az áldott véletlen. Megszólalt a hátuk mögött egy ismerős hang.

– Hát te, Tihamér pajtás, hol jársz itt, ahol a madár se jár?

S azzal a kérdező menten nyakába borul a kérdezettnek, s összevissza csókolja mind a két orcáját.

Ő volt az maga, a kedves Beőthy Laci.

Azért helyre kell igazítanunk azt a szavunkat, hogy „véletlen”.

Nem. Beőthy Lacival találkozni Komáromban nem a véletlen dolga. Neki mindenütt ott kellett lenni, ahol szükség volt rá, s hogyne volna szükség egy olyan eleven szellemre, aki a kétségbeesés ködét is szétűzi egy pattanó tréfával, egy villámló ötlettel. Nem fél ez senkitől, még egy asszonytól sem. Olyan híre van, mint egy spadassin párbajvívónak, csakhogy ő nem karddal vág, hanem éles szatírával, pattogó humorral lövöldöz. Tökéletlen volna az a történetíró, aki a komáromi nagy eseményeket úgy írná le, hogy Beőthy Laci alakját bele nem foglalná.

Összeölelkeztek rögtön Tihamérral. Mind a ketten kecskeméti diákok voltak.

– Én huszártiszt vagyok a Károlyiaknál.

– Én pedig auditor hadnagy a térparancsnoknál. No, hát miben sántikáltok itten?

– A térparancsnoknál akarjuk bejelenteni a megkötendő házasságunkat, s kikérni engedelmét.

– Pompás gondolat! Házasság ágyúszó mellett. Hát aztán hoztatok-e magatokkal ladikot?

– Ladikot? Minek?

– Hát hogy keresztülevezzetek vele ezen az emberözönön.

Maga is nevetett rajta.

Beőthy Lacit nem látta, nem hallotta senki másként, mint nevetve. Senki: még a halál sem.

– No, hát ne menjetek neki annak a tohuvabohunak; majd én rövidebb úton bejuttatlak a térparancsnokhoz, s megkapjátok a házassági engedélyt. Hanem aztán egyszer azt ne mondjátok, hogy „az ördög hozott bennünket össze!” – mert a Beőthy Laci hozott össze. Jöjjetek velem, én bevezetlek előbb az ezredesnéhez. Kapitális egy asszony. Majd meglátod.

– S teneked oda szabad bejárásod van?

– Hogyne! Én vagyok a nyelvmestere: velencei nő; de már igen jól beszél magyarul; csakhogy olaszosan selypít; de az igen jól áll neki. Csak egy percig várjatok, amíg a szobaleányával beszélek.

Azzal az ordinánc káplárt félretaszítva az ajtóból, benyitott a szobalányi szentélybe a Laci, s levéve fejéről a csákóját, annak a belsejéből elővett egy négyszögletű papírdobozt.

– Vigye be csak szívem, Liszka, ezt a kis skatulyát a kegyelmes asszonynak, szamóca van benne. A papirost el ne dobják, mert az egy halálítéletből van gabalyítva, amire szüksége van egy rekrutának, aki főbe akarja magát lövetni.

Azzal átadva a szamócásdobozt a kis szukának, csípett egyet az orcáján, amitől az nagyot sikoltott, aztán csípett egy másikat, mitől meg a káplár káromkodott nagyot.

A bájos olasz nőről azt mondta mindenki, hogy ő a legszebb hölgy a városban. Ami rendes időkben is nagy kockázat lett volna, Komárom városa híres lévén a női szépségeiről; de a mostani időkben éppen fenomenális volt, amidőn a fél ország szép asszonyai tódultak össze a szépségversenyre. Akinek csak fiatal felesége volt, mind idehozta.

A vendégeket bebocsátották az úrnő szobájába. Éppen reggelizett. Előtte volt a papírdoboz a szamócákkal.

Amint Natália belépett, Angiolina felugrott, eléje sietett, megölelte, megcsókolta, aztán maga mellé ültette, az uraknak helyet mutatott.

Igazi olasz szépség volt, hosszúkás madonnaarc, nap aranyozta színnel, hollófekete, borzas hajjal, szemöldei nyilazó tegzekre emlékeztettek, nagy, fekete szemei magukra a Diána-nyilakra, piros, telt ajkai ahány szót kimondtak, annyiféle idomra változtak. Termete olyan volt, mintha egy bronzszobor volna felöltözve. Csupa istennői erő.

A beszédében pedig valami különös varázs volt. A magyar szót is azzal sajátságos felső itáliai selypítéssel ejté ki, ami az sz-et s-nek, a z-t zs-nek, a c-t cs-nek hangoztatja, de az nagyon kedvessé tette, még inkább az a buzgó igyekezete, hogy a kiejtésre kerülő szóhoz az ajkait előre idomítani próbálta.

– Hozsta Isten! Vártam rád. Tudtam, eljös. Bolondos Lacsi tegnap este mindent elmesélt. Neki elmondta gérilla pajtás. Lesz belőle tárcsacsikk Komáromi Lapokban. Putri, ürgeragú, mannarisottó. Nevetni való. Hogy van feje hadnagy úrnak? Semmi baj már? Házsasodni akar? A la minuta? Hát te bolondos Lacsi, hol vetted azst a sép samócsát? Nem láttam még a piacson.

– Nem ám, kegyelmes asszonyom; mert ez az ácsi erdőben termett, ahol eddig az ellenség tanyázott. Magam szedtem én azt tegnap a nagy hajcihő alatt, amíg a többi bolondok egymásra lövöldöztek; nekem semmi közöm hozzá; én hadbíró vagyok; ráértem szamócát szedni.

– Pompás ficskó ezs a Lacsi! – szólt az ezredesné, kiöntve tányérra az epret.

– De ne tessék elhasogatni azt a dobozkát, mert az egy halálítélet!

– Halálítélet! – kiálta föl az úrhölgy. – Julcsa! Dobja a tűzsbe!

– Itt van, ni. Már most nem jut eszembe annak a dezentornak a neve.

– Ki nem állhatom a halálítéleteket! El nem tudom képzselni, hogyan foglalkozshatik fiatal gavallér azzsal, hogy halálítéleteket fogalmazzson. Maga hóhérlegény!

– Ugye, milyen szépen ki tudja már mondani a „h” betűt a kegyelmes asszony. Eleinte úgy mondta, hogy „uncsfut”.

– Mikor magát megsólítottam. No, mármost azs urak menjenek át azs ezsredeshez, itt azs én sobámon kerestül. Mi Natáliával itt maradunk.

A hadnagy urak siettek kezet csókolni az ezredesnének.

– No, hát a menyassonyától nem ves búcsút? – kérdé Angiolina Tihamértól.

– Búcsút? – Nagyot bámult.

– Hát igen. Ezst nem kapja vissa, csak azs esküvő napján. Addig nálam marad. Én lesek neki a mamája. Ezs a regula. Menyassonynak örömanya kell. Jobbra át! Indulj!

Tihamér belenyugodott. Ez bizony jó lesz. Azzal hagyta magát Beőthy Laci által az ezredesné szobáján keresztül a térparancsnok dolgozószobájába átvezettetni.

Angiolina azonban egész komolysággal ismerteté meg Natáliát a helyzetről.

– Neked nem sabad most a házsadba vissamenned egyedül. Azs egés világ kiátkozsna érte. Menyassony vőlegényével magában! Soha semmi társaságba be nem fogadnának. A múlt éjjel még ott volt a Dáriósné, azs gardírozsott; de azsok már elutazstak. Ha Komáromba akars lenni, rettenetesen vigyázsnod kell a jó híredre, mert itt az assonyok büskék, nagyon büskék.

Natália nagy hálával csókolta meg Angiolina kezét. Az első pillanatban fel sem tudta még fogni azt a nagy szerencsét, amiben részesült. Érezte, hogy valami nehéz helyzetből szabadult meg ezáltal.

A két hadnagy benyitott az ezredes irodájába a protekciós ajtón keresztül, s ott szépen szalutálva, zsinórra csapott kézzel megállt az ajtó mellett.

A térparancsnok rájuk se hederített. Nagy munkában volt: napiparancsot diktált az adjutánsának, aki az íróasztal mellett rágta a tollszárat.

A vitéz ezredes kitűnő vezér volt a hadakozásban. Ellenséges ágyúkat elfoglalni, hadsorokat keresztültörni, könnyű munka volt nála, hanem stilisztának gyönge volt.

Alá s fel sétált a szobában hátratett kezekkel, s diktált a hadsegédnek.

„Napiparancs!

Dátum! Rév-Komárom! 1849. augusztus 4-én.”

Leírta ön?… Olvassa fel!… No, a többit már magától is tudhatja ön. A legénység mai napon elismerésül friss szalmát kap. Elmehet ön!

Mikor aztán a hadsegéd eltávozott a benyílóba, az ezredes úr kegyeskedett észrevenni a tisztelgő hadnagyokat. Most már a mellén fonta össze a karjait.

Beőthy Laci sietett bemutatni a pajtását, ahogy az civileknél szokás, név szerint.

– No, hát nincs neki magának szája, hogy megmondja, kicsoda, micsoda, mikor elém áll? – förmedt rá az ezredes:

Tihamér kezét szemöldökéhez emelve, hangoztatá:

– Lippay Tihamér, főhadnagy.

– Nix főhadnagy! – rivallt rá az ezredes, mérgesen dobbantva.

– Kérem, ezredes úr, engem Mészáros Lázár nevezett ki.

– A vén kófic!

– Hadügyminiszter volt.

– Csitt! Velem nem szabad feleselni. Klapka a hadügyminiszter. Klapka nevezte önt ki a tegnapi napon tanúsított vitéz magaviseletéért századosnak. Punktum.

Így már aztán kedves dolog a gorombáskodás; a megcáfoltatás előléptetés alakjában.

Tihamér sietett ezért háláját kifejezni.

– Itt van az ön neve a lajstromban: százados a 178-ik zászlóaljnál.

Ez megint hideg zuhany volt.

– Zászlóalj? – hebegé Tihamér. – Hisz ez gyalogság.

– Hát persze hogy gyalogság.

– De én huszártiszt vagyok.

– Nekünk nincs szükségünk huszárok szaporítására. Az is sok, aki van. Nem győzzük szénával, zabbal. Mire jó várban a huszár? Furazsírozni, rekognoscírozni. Aztán te Károlyi-huszár vagy, volontér, téged a Miklós-huszárok agyon duellálnának, ha közéjük avanzsírozol. No, hát csak semmi rezonírozás! Csináltatsz magadnak honvéd uniformist, s aztán mégy a Csillagsáncba, rekrutákat begyakorolni: „Szénás lábad, szalmás lábad!”

– De esedezem alássan, én még sebesült rováson vagyok.

– Akkor meg mégy a tábori kórházba.

– Annyira megint nem vagyok maródi. Aztán nem azért jöttem én kegyelmességedhez, hanem hogy engedélyt kérjek a házasságom végrehajtására.

Most már aztán a kezeit csapta össze a kegyelmes úr:

– Micsoda? Te házasodni akarsz, ebben a háborús világban?

– Hiszen ezredes úr is ebben a háborús világban házasodott.

– Krucitürkenmaleficszapperment! Én tehettem, mert ezredes vagyok, de te csak százados vagy, neked kauciót kell letenned.

– Az meglesz. Menyasszonyomnak úri háza van, amire betábláztatik a biztosíték.

– No, ide nézzetek? Tegnap cseppenik ide az égből, s ma már menyasszonyt kap házastól. Kicsoda-micsoda a menyasszonyod?

– Neve Angyalossy Natália kisasszony.

– Van valakije, aki férjhez adja?

– Igenis van. Az ezredes úr nagyméltóságú neje. Ő lesz kegyes a menyasszonyomat, mint örömanya, esküvőmig gondoskodásába fogadni.

Az ezredes úr szemet-szájat nyitott erre a szóra.

– Hát így vagyunk! – Azzal a válla közé húzta a fejét. – Akkor hát írjuk meg azt a házassági engedélyt.

Leült az íróasztalhoz, s elkezdte percegetni a tollat.

Beőthy Laci halk hangon beszélgetést kezdett a pauza alatt Tihamérral.

– Láttál te már Congrève-rakétát?

– Láttam.

– Megszeppentél tőle?

– Egy kicsit.

Az ezredes lecsapta a tollat az asztalhoz, felugrott.

– Most rögtön takarodjatok ki mind a ketten, amerről jöttetek!

Kotródtak. Tihamér odasúgott a pajtásának:

– Te Laci, most miért haragudott meg ránk az ezredes?

– Azért, mert kitalálta az epigramm végét. Mi az a Congrève-rakéta a szép Angiolinához képest, ha az megharagszik, és dühbe jön!

Az ezredes utánuk kiáltott:

– Százados Lippay, jöjjön vissza!

Aztán, mikor Tihamér előtte állt, odadörmögött a fülébe.

– Ne siessen ön gyalogsági uniformist csináltatni. Ha már a feleségem felfogadta az ön menyasszonyát pártoltjának, én felfogadom önt galoppinomnak.

… Mert vannak hősök, akik a Congrève-rakétától nem ijednek meg; hanem … et caetera … et caetera.

Natália egészen új, eddig nem is sejtett világban találta magát Angiolina házánál. Egy művelt, fiatal nő vállalta el rá nézve az anya gondját. Új volt rá nézve az úrnő is, az anya is eszmében. Eddig fogalma sem volt róla. Az ezredesné első pillanatban varázskörébe vonta a leányt. Derült kedve, sziporkázó elméssége, elhatározott erélyessége meghódították annak egész lelkületét. Szépsége azonban valami nyugtalan érzést keltett a szívében: irigységet.

– Neked legelősör is menyassonyi ruhát kell rendelned. Ha nincs annyi pénzsed, van hitel, én jótállok érted – mondá Angiolina. – Öltözzsünk. Mihelyt azs urak vissajönnek, megyünk a sabóhozs.

– Van énnekem szép menyasszonyi öltözetem; de az most messze van, Vácon, a Tózsónál.

– A Tózsónál? – szólt tapsolva Angiolina. – Hisen azs nekünk kedves emberünk. Ő correspondeál a várparancsnoksággal galambposta útján. Rögtön idehíjuk. Hozzsa magával a stafírungot.

A tiszt urak eközben visszajöttek.

– Nos? Hát nem harapták le a fejüket? – kérdé nevetve Angiolina.

– Ellenkezőleg! – mondá az auditor-hadnagy. – Egy fejjel megnőve tértünk vissza. Van szerencsém bemutatni Lippay Tihamér százados urat, az ezredes úr galoppinját.

– No, ennek gratulálok. Akkor hát mégis ki kell mennünk, hogy új, nyalka dolmányt csináltassunk neki ehelyett a kopott helyett: vitézskötése sincs, ami galoppinnak musáj.

A szobaleány bejött, s új látogatót jelentett be.

– Negrotin százados úr.

No, ez csakugyan szívesen látott vendég. Híréből ismerte az ezredesné.

– Ő tinektek jó barátotok. Sívesen látom.

Negrotin lengyel udvariassággal üdvözlé a kegyelmes asszonyt.

– Bocsánat, hogy ily tolakodva rontok be; de sürgetős közlendőm van Natália kisasszonnyal. Most jövök a háztól. Megérkezett a Tózsó.

– Ah! A Tózsó! – kiáltának fel mind a négyen egyszerre.

– Ismeri a kegyelmes asszony Tózsót? – kérdé Negrotin meglepetve.

– Hogyan? Ő azs én galambjaimnak a gazsdája.

A komáromi várparancsnokság rendes postagalambszolgálatot tartott fenn, s annak egyik pontja Vácon volt, az erdei kastélyban. Tózsó volt az egyik közvetítő, a másik maga az ezredesné. Asszonyra voltak bízva a legfontosabb titkok.

Így lehető, hogy a kis görög a komáromi diadalnap után másnapra már ott termett Komáromban. Postagalamb útján értesült a vár felszabadításáról, s aztán éjszaka utazott ide gyorsparaszttal.

– Hol van a Tózsó? – kérdé egyszerre mind a két hölgy.

– Ott van a háznál; segít a magával hozott öltönyöket kirakni a Katkának.

– Hát elhozta a kelengyémet?

– Mindent elhozott.

– Közte van a menyasszonyi ruhám is?

– Gondolom. Láttam valami fehér selyem, csipkés ruhát.

– Az lesz az!

Erre aztán tapsolt mind a két hölgy. Akkor minden rendben van; nem kell a más levetett nászköntösét felvenni.

De már erre aztán csakugyan sietni kellett Natália házához mind az egész társaságnak. Kelengyét mustrálni.

A kis görög már ott leste a Dáriósz-ház ajtajában az érkezőket. Társa is volt a várakozásban, Gál Józsi, a gerillahadnagy. Mindenki összevissza ölelte a kis Tózsót, a hölgyek is; hisz olyan volt, mint egy kis játékbaba.

Aztán be a szobába, ahol szét voltak már terjengetve székekre, pamlagokra a kelengyét képező szoknyák, viganók, zsüponok, vállak, pufándlik, rokolyák, smizlik, bajadérek, slipferek, wikklerek, iberrokkok; ki tudná mind elszámlálni az akkori divat kedvenceit.

– Ezs már stafírung! – mondá Angiolina. – Fejedelmi stafírung. Mindennap más kostümben fogunk megjelenni. Ma ezzsel a pálmabordűrössel fogjuk lázsadásba ejteni a sínházsi publikumot.

Natália magánkívül volt örömében. Mintha itt állna már a paradicsom megnyílt ajtaja előtt. Hogy jutott volna eszébe, hogy az utolsó magyar hadsereg, mely még verekedni fog, éppen most harcol élethaláltusát, hogy lábaink alatt horpad a föld, hogy a semmivé lét fekete napja lövelli szét fekete küllőit egünkön; ő csak a maga boldogságát látta ezen a napon, mely életének legboldogabbika volt.

S az örömnek még fölfokozása is következett.

Mikor a Katka sorbarakta a zongorán a nagy ládából előszedett fehérneműket (a többi bútordarab már mind meg volt terhelve), akkor a Tózsó fölmarkolt egy csomó kék szalaggal átkötött harisnyát, s azt a törülközők közé dobta.

– De hát még valami mást is hoztam kegyeteknek. Eladtam ezer forint árát az épületfánkból; azt hoztam el.

Tihamér a nyelvével csettentett:

– Pompás!

Negrotin ellenben haragosan fölmordult.

– Jaj! Ha te a mi épületfánkat visszaváltod bankóra, akkor ott vagyunk, ahol a mádi zsidó; akár meg se vettük volna.

A kis Tózsó furfangosan mosolygott.

– Csakhogy a váci görögnek is van ám egy csepp esze. Nem adtam el én a fákat magyar bankóért.

– Hát osztrákért? Az még rosszabb.

– Sem, sem, sem. Igazi arany imperiálokért adtam el.

Azzal elővette a dohányzacskóját, s leszámolt belőle a zongorán maradt tisztába száz darab imperiált.

Száz darab imperiál! Ennyi egész Komárom városában nincsen!

– Hogy raboltad te ezt össze? – kérdé Negrotin.

– Igen egyszerű volt a módja. Összeácsoltattam egy nagy barakkot, s azt fölajánlottam az orosz tábori intendatúrának; tudtam, hogy szükségük van rá tábori lazarétumnak. Alku nélkül megvették kétezer forintért. Az utalvánnyal aztán odamentem a tábori fő-fizetőmesterhez. A derék férfiú fölnyitotta előttem a nagy vasládát, s bele hagyott néznem. Ott hevertek nagy tömegben egy szakaszban az osztrák bankjegyek, más szakaszban az orosz bankók, középen az arany- és ezüstpénz két fiókban. – Válassz, fiam – mondá a méltóságos fő-fizetőmester –, melyikből kell az utalványodra a kétezer forint: az orosz bankjegyekből vagy az osztrákokból? Ha azonban aranyban kívánnád kifizettetni a követelésedet, akkor kaphatsz száz darab imperiált a nyugtatványodért. Ez név szerinti értékben számítva ezer forint. No, már aztán én nem érdemelném, hogy Deucalion legyen az ősapám, ha nem az aranyakon kaptam volna. Így aztán a fő-fizetőmester is meg van elégedve, én is meg vagyok elégedve, s reménylem, hogy ti is meg vagytok elégedve.

Teljes siker koszorúzta az előadást.

Tózsó meghajtotta magát Natália előtt, odamutatva a leszámlált aranyakra. – Ez a kegyed tulajdona.

Natália megdicsőült arccal lépett a zongorához, s csak úgy találomra kétfelé osztva az aranyakat, az egyik részt Tihamér felé hárítá:

– Ezt én teneked adom!

Amit Tihamér nem utasított vissza; de a nagylelkűség sugallatából azt mondá:

– Én pedig ebből tíz aranyat az eskető pópának fogok adni stóla fejében. – Azt külön zsebbe félretette. Ami általános helyesléssel találkozott.

Beőthy Laci mindjárt szolgált egy kész történelmi adomával. Mikor Kossuth Lajos menyegzőjét tartá a jegyesével, akkoriban folyott a nagy valláspolitikai küzdelem a vegyes házasságok kérdésében. Kossuth protestáns volt, jegyese római hitű. Az esküvőre induláskor Kossuth tíz aranyat tett az egyik zsebébe az eskető pap számára, a másikba tíz húszast a sekrestyésnek. A pap, felsőbb utasítása szerint, a vegyes házassági párt nem bocsátá be a templom szentélyébe az oltár elé, hanem ott végezte a törvény parancsolta szertartást a melléksekrestyében. Ezért aztán Kossuth a tíz ezüstpénzt adta át a papnak, a tíz aranypénzt pedig a sekrestyésnek. – Ez is olyan igaz, mint a többi históriai adoma nagy embereinkről.

Most már azután egyszerre tele volt az ég hegedűvel.

A mai nap sokszorosan örömnap. Ezt meg kell ünnepelni.

Tihamér féktelen nagylelkűségtől érezte dagadni a keblét.

– Hölgyeim és uraim; ezt a mai, dicső napot meg kell áldomásoznunk ősi szokás szerint. Én ezennel meghívom az egész díszes társaságot a mai napon lakomára a Gärtner Fancihoz. (Ez volt Komárom legnépszerűbb vendéglője.) Cigányokat is hozatunk!

– Helyes! Éljen! – kiáltott rá a hadnagypajtás.

– De a pópát is meg kell híni a lakomára! – sietett beleszólni Natália.

– Természetes.

– És különösen az ezredes urat.

– No, azs bajosan fog eljönni – ellenkezék Angiolina –, annyi most a dolga.

– Talán estefelé, amikor szabadulni fog.

Tihamér estig ott akarja tartani a társaságot: amíg csak az imperiálokban tart.

Jó szerencse, hogy van egy felsőbb gondviselés, mely a magasból igazgatja a földönjárók szándékait. Ez a magasabb világ a Dumcsa-ház emelete, ahonnan egy ordinánc pecsétes levelet hoz Lippay Tihamér úrnak, melyben kötelességévé tétetik, hogy rögtön nyergeltessen, s várjon a további parancsra az ezredes úr kapuja előtt. Ilyen a galoppin élete.

És így az örvendező társaságnak fenn lett hagyva az az élvezet, hogy a mai ebédet Angiolina asszonyság vendégszerető asztalánál fogyassza el; Tihamér századosnak fennhagyatván, hogy egy komáromi gyürkés cipót, beleszorított cigánypecsenyével, a nyeregben ülve fellakomázzon.

Délután sétálni vitte magával védencét az ezredesné. Elébb gyalog bejárták a várost, azután kocsin a szigetet. Ez a hasonlíthatatlan szép paradicsomkertje Komárom városának augusztus havában teljes díszében pompázott. A fák rakva nevető gyümölccsel.

Egyik úri fogat a másikat érte a hosszú fasorok alatt. Deli úrhölgyek mindegyikben. Azok mind napernyőhajtogatással üdvözölték az ezredesnét és a mellette ülő Natáliát. Ő azt hitte, hogy neki is kötelessége parazoljával viszonozni. Az úrhölgyek majd a nyakukat tekerték ki, úgy néztek hátra a találkozás után. Ezt Natália nagyon megjegyezte.

A kocsikázás után következett egy színházi előadás. A nyári színkör ott volt felállítva a dunai sziget sétányán. Jeles társaság volt, oda is elvitte magával Angiolina asszony a védencét. Neki szabadjegye volt és lózsija a színpad mellett.

Natália ismét látott valamit, ami rá nézve holdvilági kép volt. Színházi közönséget, a divat minden szeszélyes változataiban pompázó hölgyekkel, keverve tiszti egyenruhákkal; a szemüvegek mind az ő páholyuk felé voltak irányozva.

Eszébe jutottak a kecskebékák, akik a mannakása-szedést nézik. Ezt jobban szégyenlette.

Azután következett az előadás. Ilyet sem látott még soha. A püspöki kastélyban nincs színház.

Hunyadi Lászlót adták, Tóth Lőrinc koszorúzott drámáját. (Szerzője Komárom büszkesége!) Natália azt hitte, hogy neki csakugyan igazi könnyeket kell sírni az egymástól elszakított mátkapár gyászkimenetelű sorsa felett, s kínozta Angiolinát azzal a kérdésével, hogy lehet ilyen verseket könyv nélkül megtanulni? Hisz ott a súgó!

A páholyban, felvonás közt, látogatóik is akadtak: tiszt urak minden rangfokozatból, Beőthy Laci, Friebeisz Pista és a Natália hozzátartozói, Tihamér és Negrotin. A két irodalmi férfiú kész adatokkal szolgált a hölgyeknek, melyik színpadi szépségnek ki a deklarált pártfogója, azt lornyonnal megbírálták. Tihamér három sárgaviola-csokrot hozott magával; az egyiket Angiolina úrnőnek adta át, a másikat menyasszonyának; hát a harmadik kinek van szánva?

Az Gara Máriának nyújtatik át, a mai dicső szereplése jutalmául.

– Hát ezt szabad? – kérdé magában Natália. – Vőlegénynek a menyasszonya jelenlétében csokrot nyújtani egy művésznőnek? Nemcsak szabad, sőt, lovagias kötelesség. Így szokta azt egy gavallér.

A dráma befejezte után az egész művésztrupp sorba állt a színpadon, s rákezdte a lelkesítő kardalt: „Búsul a lengyel hona állapotján” – utána folytatásul: „Nincs még oda Lengyelország, sorsa él bennünk: tört hatalmát visszaszerzi győztes fegyverünk!”

Beőthy Laci elkiáltotta magát odalenn a parterren: „Éljen Negrotin, éljen a mi lengyelünk!”, amire százszoros riadal támadt. Futott is Negrotin, mintha a hátát ütötték volna nogajkával.

A színielőadás után az úri közönség tejföle a kioszkban gyűlt össze ozsonnázni. Ott Natáliát nagy hirtelen bemutatta Angiolina asszony egy egész hölgytársaságnak. Hirtelen ment az ismerkedés. A politika, a hadviselés ki volt zárva: az a férfiak dolga, csak viszonyokról volt szabad szólni, hány köttetett meg, hány bomlott föl és miféle körülmények között?

Ilyent sem ízlelt még Natália soha; már tudniillik fagylaltot és pletykát. Tetszett neki mind a kettő. Ez teszi széppé az életet! Mi lenne a társadalomból, ha az emberszólást letiltanák?

Késő alkonyatra kerültek haza a hölgyek kísérőikkel, akiktől a térparancsnoki kapuban elváltak. Ma nem fognak találkozni többé. Az esteli órákra nagy föladatok várnak: a várost illuminálni fogják; már néhol ki is rakták a transzparenteket. Fáklyásmenet lesz háromszáz fáklyavivővel, Egressy Béni honvédzenekarának elölvonulása mellett. Ez az ováció a térparancsnoksági palota előtt fogja a megnyilvánulását befejezni. A városbíró tartja a lakosság nevében az üdvözlő szónoklatot a diadalmas hadvezetőséghez, amire az ezredes fog válaszolni.

Hát ezért otthon kell maradni Angiolina asszonynak, hogy az urának súgja a mondókáját hátulról, mikor az az ablakban állva dikciózni fog.

Ez a nap a késő éjszakáig az öröm napja volt. Minden ember meg volt felőle győződve, hogy a tegnapi nagyszerű diadal után Komárom lett a világ középpontja. Innen fogják intézni az ország sorsát, Európa politikáját.

Estefelé már tolongott az utcákon a nép. Kocsival nem lehetett járni.

Az ezredeséknél siettek korán megvacsorálni. Angiolina asszony odarendelte a lakására Katkát is Natália kiszolgálására. Egy magányos leánynak nem szabad csupa férfiak által lakott házban hátramaradni. Nagyon helyes nézet volt.

Amint a kilenc órát ütötte a kálvinista toronyban, megindult a Rozália térről a díszmenet, a lakosság és a jövevények tömeges hozzájárulása mellett. Elöl a honvédzenekar, Egressy Béni vezetése alatt, a Klapka-indulót hangoztatva: nyomában a polgári nemzetőrség, kék dolmányban, azután a sokaság égrengető éljenzés mellett. Háromszáz férfi kísérte égő fáklyákkal a lobogó zászlókat. Igazán megkapó látvány volt.

A Városház térre jutva aztán félkört képeztek a fáklyavivők a Dumcsa-ház előtt. S az ünnepség szónoka, egy asztalra felállva, rákezdte a beszédjét. Az emelet nyitott ablakaiban voltak láthatók a tegnapi nap hősei, kiknek e triumfális megtiszteltetés szólt. Ott állt az ezredes mellett Schulz vezér is, az ácsi győző, aki olyan süket volt, hogy az egész dicsőségből nem élvezett egyebet, mint az öreg dob puffogását.

A szónok igen szépen beszélt – és igen hosszan. A világtörténelem minden nagy hőseit előhozta, hogy azokat a mi hős vezéreink mintaképeül felállítsa. Mikor azt ejté ki, hogy Sámson egy szamárállkapcával verte le a filiszteusokat, az ezredes oldalba taszítá Schulzot, odakiáltva a fülébe:

– Hajtsd meg magad: Klapka teveled verte le az osztrákokat. – Meghajtotta magát a dicsőséges vezér, aki magyarul egy szót sem tudott. Egyszer aztán csak vége lett a dicsőítő szónoklatnak, s következett volna az ezredes válasza, ami szinte remeke volt az ékesenszólásnak, Friebeisz Pista szerkesztette. Ketten is súgták azt a magas szónoknak, de ő mindazt nem vette tudomásul, hanem jól kihajolva az ablakból, e magvas mondást hangoztatá, dandárvezénylő erős hangon:

– Köszönöm szépen Klapka vezér nevében a hazafias megtiszteltetést. Mármost takarodjanak az urak haza.

Persze a „Komáromi Lapok”-ban a teljes szónoki remek lett közölve.

A vezérek aztán visszavonultak, hagyták az utcát tovább éljenezni, dalolni, muzsikálni. Fontosabb dolgok vártak reájuk. Sürgönyök érkeztek Klapka táborából.

Az ezredes Tihamér hadsegéde által kérette a hölgyeket, hogy még ne feküdjenek le, érdekes dolgokat akar velök közölni.

– Majd én azsoknál érdekesebbeket fogok közsölni azs ezsredes úrral – mondá Angiolina. – Egyébiránt mi le fogunk fekünni, nem sokat várunk; ha ezsredes úrnak les mondanivalója, bejöhet. Maga is. Budoárajtó nyitva les. Sobaleány kinyitja. Eldiskurálhatunk. Servus!

Natália ámult és bámult. Hát ez így szokás Velencében? Hölgyek ágyban fekve fogadnak férfi látogatókat diskurálásra? No, majd fel lesz ennek a lehetősége felől világosítva.

Angiolina karon fogta Natáliát, s elvezette abba az udvari kamrába, ahol a galambjait tartá. Egész berendezett galambház volt az. Az ablakban ott kopogtatta már az üvegtáblát egy most érkezett postagalamb, melyet Klapka táborából bocsátottak el.

Angiolina kinyitotta az ablakot, s a kezes galambot gyöngéden elfogta. Azután lehúzta a farka tolláról az oda felcsavart hártyapapirost, melyre sifrírozott írással volt megírva a mai haditudósítás. Annak a titkosírásnak a kulcsa Angiolinánál volt. Bevitte a papírszeletet a szobájába, elővette a titkosírás nyitját, annak a segélyével leírta az egész hadijelentést. Azt odatette a vánkosa alá. Azt mondta, hogy nagyon jó dolgok.

– Mármost lefekszünk.

Becsengette a szobaleányt.

– Másik fraj is jöjjön be.

Az a másik volt a Katka.

A vetkőzésnél segítettek úrnőiknek.

Natália a szemeit le nem tette Angiolináról, amíg azt vetkőztették. Milyen bájak! Mily tökéletes termet! Félt tőle. Valami megnyugvást érzett, mikor az már a takarója alatt feküdt, karjait eldugva, amiket a milói Vénusz követelhetne vissza tőle: elvesztett sajátját. Ő maga sebtén sietett lefeküdni.

A két szobaleány aztán már tudta a kötelességét. Az egyik betanította rá a másikat. Lefekvés után az úrnője lábát gyöngéden dörzsölni a tenyerével, az ágy szélén ülve, amíg az el nem alszik. Ez így szokás, Natáliának azonban ez egészen új volt. Fel-felsikoltott, mikor a talpát megcsiklandozták. A Katka még nincs jól betanulva. Angiolina szobaleánya azonban nagyokat rikkantott, mikor az asszonya, enyelgésből, jót csípett a kövér karján a lába ujjaival.

Aközben a két úrnő mesélgetett egymásnak a mai nap élményeiről.

– Hát nem jönnek már azsok azs urak? Mindjárt kizsárjuk őket!

Megjöttek. Az ezredes és a nyargonc.

Annak férji joga volt e szentélybe belépni, ennek pedig vőlegényi aspirációja.

Szék azonban nem volt a hálószobában, amelyre a látogatók leülhessenek. Azoknak állva kellett társalogni. A székek levetett öltönyökkel voltak elfoglalva.

– Diadalhírt hozok – mondá az ezredes. – Klapka Győrig üldözte az ellenséget, onnan is kiverte, s bevonult a városba a lakosság örömriadala mellett. Gyorsfutár hozta a hírt.

– Eddig sól a tudósítás? – kérdé Angiolina.

– Nem elég?

– Akkor én többel solgálhatok. – Azzal előhúzta vánkosa alól a kihüvelyezett titkos tudósítást, s átnyújtá a férjének:

Az ezredes elolvasta:

„Zsákmányul ejtetett kétszázezer mázsa liszt.”

– Két estendeig nem fogy ki Komárom a fehér csipóból – kiáltott közbe Angiolina.

Tovább szólt a tudósítás.

„Azonkívül több ezer osztrák egyenruha és ezer darab stíriai céllövő precíziós puska”

Az ezredes mérgesen gyűrte össze a markában a haditudósítást.

– De mi az ördögöt csináljunk mi az osztrák fehér frakkokkal? Aztán meg a stájer céllövő puskákkal? A mi honvédünk nem céloz, nem lövöldöz, csak szuronyt szegez, meg puskatussal dolgozik.

– Megálljon csak, barátom – mondá Angiolina. – Nekem van egy jó ideám. Azsokra a fehér frakkokra piros zsinórokat varratunk, azstán ebbe öltözstetjük a markotányosnékat; azsoknak a kezsébe adjuk a stíriai puskákat, csinálunk egy amazson-bataillont, annak a kapitányává megtessük a Katona Katkát. Les olyan zsáslóalj, aki azs ellenséget elkergeti.

Az ezredes a fejéhez kapkodott a két kezével.

– Micsoda idea! Markotányosné-bataillon! Már látom eldefilírozni, fehér frakkban, piros zsinórral, puskával prezentírozni, général dé charge-ot adni. Micsoda asszony ez!

A Katka kérkedve avatkozott be.

– Be is tanítom én őket. Értek én ahhoz.

– No, még ez hibázott nekünk! – förmedezett az ezredes.

– No, de fordítsa meg a túlsó oldalára a tudósítást – mondta férjének Angiolina. – Itt is van valami érdekes hír.

– Ugyan mi? Mondja el.

– Mind a négy ezsredest, ki a komáromi ütközsetben dandárt vezsetett, a magyar hadvezsetőség által a másodrendű vitézségi éremmel dísítik fel.

– Köszönöm. Ez a fogpiszkáló ahhoz a húshoz, amit majd kapni fogok.

Angiolina nagyot ásított.

– Mármost mehetnek azs urak, alunni akarunk.

Az urak búcsút vettek, eltávoztak.

A szolgálók eloltották a gyertyákat, jó éjszakát kívántak.

A sötétségben Natália szemei előtt nyüzsgött még a mai napnak változatos képe. Milyen új, szokatlan világ kezdődik itt!

Egyszerre sóhajtá el mind a két nő az éjjeli ima végén az áment!