8. VÉGRE-VALAHÁRA EGYÜTT!

Tózsó mondhatta a kormánybiztosnak azt, hogy a szerződéses nagy épületfa-tulajdonos nevét nem szabad elárulni, mert az üzleti titok; de az üzlettársak előtt csak ki kellett rukkolni vele, hogyan és miképpen lett ez az egész, Vácon megrekedt épületanyag egy kézbe kerítve, és hogy annak a tulajdonosa nem más, mint Lippay Tihamérnak a menyasszonya. Ő az, ki ezt a „kincset” odaadja hitelbe az államnak.

Nagy volt az elismerés! Angyalossy Natáliát egy rangba helyezték Rozgonyi Cecíliával, Kanizsay Borbálával.

Azt azután Száky József uramtól nem lehetett rossz néven venni, hogyha ezt a titkot elmondta vejének, a derék honvéd huszárkapitánynak, aki ezt rendén elbeszélte a szeretett feleségének, az rögtön elmondta a szép Molnár Károlynénak, az viszont azonnal közölte a Beöthy Zsigmondnéval, úgyhogy egy nap alatt megtudta az egész város, hogy a nagy veszedelemből megszabadító honleány az a bájos idegen, ki a Dáriósz házát megvásárolta.

Nagy volt a föllelkesedés városszerte. Bizottság alakult hálaalbum szerkesztésére, melynek címlapjára Orbán Gábor rajzmester uram rajzolja az emblémás keretet; abba minden háztulajdonosné saját kezűleg írja be a nevét. Ezt a menyegzője napján fogják Natáliának átadni. A Domonkos és Kalicza-család hölgyei pedig gyönyörű térdeplővánkost hímeztek a számára, saját finom kezeikkel.

Elhatároztatott, hogy a nászlakomát a város fogja megtartani a „Fekete sas”-ban.

És azalatt elhalmozták az ezredesnét a szigeti kert legszebb gyümölcseivel. A Katkát kivallatták, hogy mi a kisasszonynak a kedvenc étele. Az találomra azt mondta, hogy a lúdmáj. Attól fogva minden lúdmáj Angiolina asszony konyhájába vándorolt.

És ezalatt nap nap után hordták fel a Dunán a gőzösök a tömérdek épületfát, aminek feldolgozásához rögtön nekiállították a vidékről beszegődtetett ácsokat, pallérokat. Nem vártak vele, amíg a galoppin meghozza a Klapkától aláírt szerződést. Aminthogy az nem is került elő három napig. Nem azért, mintha nem talált volna rá Klapkára, de mivel a fővezér első tekintetre visszahőkölt ettől a vállalattól. Ötszázezer forintot kockáztatni barakkokért! Amikor nincs pénz. A kormánybiztos azonban egyik futárt a másik után nyargaltatta a fővezérhez a kétségbeejtő örömhírrel, hogy ismét ezer meg ezer önkéntes vitéz érkezett Komáromba; itt van az egész Csallóköz, a Mátyusföld, a Dunántúl, s még jönnek a nógrádiak: sürgős a barakkok felállítása, míg végre Klapka félrevetve az aggodalmat, aláfirkantotta nevét a szerződésnek, s visszabocsátotta vele a nyargoncot a főnökéhez.

Tózsó ott leste Tihamért naphosszant a Duna-parton. Mikor meglátta végre, majd lehúzta a lováról. De leszállt arról Tihamér magától is. Agyon volt törve annyi nyargalászás után.

Tózsónak pedig kényelmes csézája volt: abba ültette fel Tihamért, úgy vitte be a városba. Útközben aztán Tihamér előadhatta a vele történteket.

Meglepte azonban a fiatal vitézt, hogy ahány utcán csak végighaladtak, minden járókelő elkurjantja magát: „Éljen Lippay Tihamér!” Az ablakokból hölgyek kendőkkel lobogtatnak üdvözletet feléje. El nem tudta képzelni, hogyan lett ő háromnapi távollét alatt ilyen egyszerre a közönség kegyencévé?

Még nagyobb volt a bámulata, mikor a Dumcsa-ház kapuja előtt megállapodva, a kocsiról leugrott, s szemközt találta magát azzal a hölgydeputációval, mely éppen visszatérőben volt nemes küldetéséből; tudniillik, hogy a komáromi hölgyegylet dísztagjául kinevező oklevelet vitték fel Natáliának.

A küldöttség vezérnője, az alispánné, szemben találkozván Tihamérral, megállítá az ifjút, s a kezét fejére téve, így szólt hozzá kenetteljes hangon:

– Áldott légy te, ki a haza legdicsőbb leányát választottad élettársul. Isten megjutalmazott már téged.

Követte ezt az áldást a hölgyküldöttség karszerű éljenzése, melyet a piaci kofák is lelkesülten sivalkodva visszhangozának.

Tihamér pedig mindennek nem tudta kitalálni az okát.

Sietett föl a térparancsnok lakására Tózsóval. A konyha felől került, hogy könnyebben bejusson. A hölgyeket csupa befőzött-csinálásban találta. Ezt a sok ajándékba hordott gyümölcs okozta. Ha az ellenség ostrom alá fogja a várat, mindennap lesz barátfüle baracklekvárral.

A térparancsnok nagyon nyájasan fogadta Tihamért, ki a fővezér által aláírt szerződést a barakkok végett meghozta. A munka már javában folyik. Cserében aztán ő is megajándékozta Tihamért egy becses okirattal, a házasodási engedéllyel, amivel aztán nagy hirtelen szaladt a városházára, onnan meg a parókiára: az elsőnél a kaució betáblázása végett, a másodiknál a vasárnapi esküvő kitűzéséért, amiket elvégezve, visszasietett az ezredesékhez, akik már vártak rá. A cséza be volt fogva. A két hölgy és az ezredes ezen ülnek, az úr hajtja a lovakat; Tihamér a Tózsó kocsiján követi őket.

Egész Új-Szőnyig minden utcán, piacon megújulnak a közönség üdvnyilatkozatai: ezúttal Natáliához intézve, amit a hölgynek napernyő-hajtogatása jelez. Különös ez a nagy népszerűség!

Ó-Szőny felé kanyarodva a magas kőparton egyszerre láthatóvá lett a nagy munka: száz meg száz ács faragott, fuvarosok vontatták fel a fenyőszálakat a Dunáról: egy-egy fölállított fenyő hegye virágokkal, szalagokkal ékeskedett. A kitűzött tér közepén azonban egy már egészen kész barakk volt összeállítva, mintájául a többinek, be is volt mázolva feketére, homlokzatára akkor pingálták föl kék betűkkel: „Natália-hajlék”.

Tihamérnak egyszerre világosság lőtt az agyán keresztül.

– Te, Tózsó! Ezek a barakkok a Natália váci fájából készülnek itt, ugye?

– Hát persze, hogy abból készülnek.

– Akkor az egész befektetett pénz fuccs!

– Ne kínlódj te azzal. Ha mi, többi vállalkozók nem féltjük a magunk ötszázezer forintját, te ne jajgass a menyasszonyod része miatt. Ez magasabb spekuláció. Ehhez te nem értesz. No eredj, nyújtsd a karodat a menyasszonyodnak.

Bizony majd elfeledte volna.

Sehogy sem találta lélekemelőnek ezt a nagyméretű ácsolást; minden szekercecsapásra azt szerette volna mondani: „jaj!”

Minek is konvertálta az az átkozott lengyel a rá bízott Kossuth-bankókat épületfává? Ha azok most megvolnának, lehetne velük urat játszani, rangunk szerint föllépni. Ez csalás volt, rablás, hűtlenség.

Ezekkel a szavakkal nyilatkozott Tózsó előtt, mikor annak a kocsiján visszatértek a városba.

– Az nem igaz! – verte vissza a vádat Tózsó. – A vállalkozás a jogos tulajdonos, Angyalossy Natália teljes beleegyezésével történt. A haza, a hadsereg érdekében történt. És ha ennek az egyszerű, fiatal rác leánynak volt annyi szíve, hogy az egész vagyonát odaajánlja a hazának, teneked, a hősnek, a nagy úrnak, a költőnek szabad-e panaszra fakadnod menyasszonyodnak ily nemes tette miatt?

A kis görög tűzbe jött. Folytatta a leckéztetést.

– Én és azok a hidegfejű kereskedők, akik azt elvállalták, minden vagyonunkat feltettük a magyar nemzet becsületére, s nem félünk, hogy megcsalatkozhassunk. Te pedig ugrani készülsz, mikor megtudod, hogy a menyasszonyod hozománya ott áll a nyedámi Natália-hajlékban. No, hát ugorj mindjárt le innen az én szekeremből. Még nem esküdtél meg vele. Csináld vissza a házasságot. Én jótállok róla, hogy a kockára tett vagyonát visszaszerzem neki, ha égbül, ha pokolbul; de olyan vőlegényt, mint te vagy, faragok neki bükkfataplóbul!

A kis emberke az ő haragjában oly szeretetreméltó volt, Tihamér majd megette.

– No, csak ne dobj ki a csézádból, Tózsócskám. Dehogy ugrom én el. Elveszem én a Natáliámat, ha egy szál ruhában marad is. S ha minden vagyonomat elveszítem, favágással fogom keresni a kenyeret, amivel a feleségemet eltartsam. Ne félts te engemet.

– No, ez már úri beszéd. Hát csak úgy tartsd magad. S ne csinálj a világ előtt olyan savanyú pofát, mint akinek apját-anyját megölték.

Tihamérnak használt a leckéztetés. Ha őeleibe valaki tükröt tartott, hogy megláthassa benne a torz arcát, gyorsan magához tért, megbánta a hibáját, s igyekezett azt helyrehozni.

Az a pár nap a menyegzőig gyorsan eltelt: a katonáknál az újoncok betanításával. Az élelmezési osztálynak megszaporodott a dolga: az „Angliában” sütőkemencét kellett felállítani a kenyérszükséglet előállítására. Győrből egyre szállították a posztót, a darócot, a bakancsnak való bőrt. Valahány szabó, csizmadia volt a világon, annak a keze mind tele volt dologgal. A diadalnap óta hat ezred új, harcra kész legénnyel szaporodott meg Klapka tábora: ami elég dolgot adott a tiszteknek.

– Még két nap, még egy nap – mondák egyenkint az egymástól búcsúzó szerelmesek.

Másnap péntek volt: hetes fordulója a diadalmas komáromi ütközetnek.

– Nektek holnap kell megtartanotok az esküvőtöket – ezzel a szóval lepte meg Angiolina a jegyeseket.

– Pénteknap lesz – rebegé Natália. – Én pénteken nem esküszöm.

– Gyere be csak a melléksobámba egy sóra.

Bevitte magával a galambos házba. Tihamért magára hagyták. Nem sokáig kellett neki várakozni. Hamar visszatértek.

A fiatal vőlegény csak ámult és bámult, mikor a visszatérő menyasszonya egész derült kedvvel jött vissza a beleegyezését hirdetni a holnapi esküvőbe; hisz a péntek a magyaroknál szerencsenap. Nem vette észre, hogy annak minden tagja reszket azalatt, amíg enyelegve kacag, hízeleg. Ez az olasz asszony bizonyára varázslónő, hogy három perc alatt így el tudta enyésztetni a babonás félelmet.

Haj, haj! Siralomra méltó oka volt ennek a gyors megváltozásnak.

Angiolina egyazon órában érkezett postagalamb-tudósítást mutatott meg Natáliának.

Guyontól jött; így szólt:

„Hajnal óta csatában állunk Haynauval. Bem vezet rosszul. Ellenség túlnyomó. Veszteségünk bizonyos.”

– Hát én ezst a ross hírt holnapig a markomba zsárva tartom. Mert ha Temesvárnál sétverték a magyar hadsereget, akkor Komáromban nincs több lakodalom.

Tehát már holnap.

Még ezen a napon zeng az egész város a diadalmámortól. A hírlapok csupa diadalhíreket közölnek. Bem vette át Dembinszkytől a főparancsnokságot, a legyőzhetlen Bem. Görgey Artúr megérkezett Aradra az egész hadseregével. Paskievics messze elmaradt mögötte Nagyváradon. Győzelmünk bizonyos.

Az esküvő híre gyorsan elterjedt a városban. Örömanya lesz a térparancsnokné, kiadó násznagy az ezredes, vőfély Beőthy Laci.

A rác templom zsúfolásig megtelt hölgyekkel. Ott volt a színe java.

A menyasszony elragadóan szép volt, a vőlegény délceg alak. A homloka nem volt már bekötve, csak egy tallérnyi fekete angol flastrom takarta a sebhelyét, ami még érdekesebbé tette az arcát.

Aramics Cyrill pópa végezte az esketési szertartást, görög rítus szerint, nagy áhítattal és szabályossággal.

Az összekötött házaspár, a matrikula aláírása végett, tanúival és az örömanyával együtt átment a templomból a sekrestyébe. Tihamér ott tartotta a markában a tíz aranyat, melyet stólául szánt a papnak.

Aramics Cyrill észrevette az adakozási szándékot, s büszke kézmozdulattal hárította el magától; kenetteljes hangon mondta:

– Én nem fogadok el stóla fejében mást, mint egy csókot a menyasszonytól.

Különös ötlet volt. De hiszen Natália Aramics prelátusnak bérmaleánya volt. Odatartotta az orcáját eléje, s engedte arra a papi csókot ráleheltetni.

Ekkor aztán ismétlődött a Kossuth-adoma. Tihamér a papnak szánt tíz aranyat az egyházfi markába nyomta. Azzal karjára fűzte a hitvestársát, s igyekezett vele ki az utcára. Most már férj és feleség voltak: egy kocsiban foglalhattak helyet.

Az utcákon sorfalat állt a közönség, s hangosan éljenezte a volt Dáriósz-házig vágtató házaspárt. Natália a vőlegényétől kapott fehér rózsacsokorral integetett az üdvözlésekre, Tihamér ellenben tudomást sem vett róluk. Láthatólag bosszús volt. Egész hazáig nem szólt semmit, mintha néma barátnak állt volna be.

Amint otthonukban magukra maradtak, Natália gyöngéden odasimult férje keblére, s csókra kínálta az arcát.

– A másik felét az arcának kérem: azt a pap csókja érte.

Natália nagyot bámult rá.

– Ez téged bánt?

– Ördögadta papja! Elébb megcsókolta a feleségemet, mint magam.

– Hisz a pap csókja szakramentum. Ő kérte.

– De a menyasszony pofonja is szakramentum!

Natália elszörnyedt.

– Megütni a papot! Hisz ezért örök kárhozat várna ránk a gyehennában.

– Annak baj az, aki odajut.

Natália nem bírta felfogni Tihamér kedélyszökellését.

Hogy lehet egy papnak a csókjáért, az oltár előtt adott felszentelő csókért, megneheztelni?

Ez bizony elég nagy butaság volt Tihamértól, ami pártoltatásban nem részesülhet.

Ilyen hangulatban indultak el a lakodalmi vendégségre, amit a városi közönség rendezett kedvencei számára.

Ez egyúttal díszlakoma is volt a tisztikar ünneplésére. Kétszáz tiszt volt vendégül meghíva. S ennek megfelelő az előkészület.

A sütőnék egy akkora kenyeret ajándékoztak a lakomához, hogy két ember cepelte saroglyán. Micsoda kenyér volt! Szeretnék olyan poéta lenni, aki a komáromi kenyeret le tudja írni. De hát ahhoz hiányoznak a szavak, a fogalmak, a kifejezések. A ragyogó héját, a duzzadó gyürkéjét még tán lehet; de hát az a foszlós bele, ami érthetővé teszi, hogy miért imádkozunk mi a mindennapi kenyérért.

Ennek a remekműnek méltó társa volt az a tizenöt fontos sárgadinnye-góliát, akit Tassi János uram termesztett a herkályi kertjében. A tatai uradalomból egy egész szarvast küldtek a lakomához, a vitéz ezredes Esterházy Pál rendeletéből. – De minden csodának a netovábbja volt az a másfél mázsás tok, melyet Tuba István halászmester uram ajánlott fel a lakomára; saját fogása volt.

A város legkitűnőbb főzőasszonyai vállalkoztak az ételek elkészítésére, s a kereskedővilág lelkes fiatalsága ajánlkozott a felszolgálás tisztjére.

Így szokták csinálni a díszlakomát Komáromban.

A péntek nap itt hagyományos ünnep. Ez a halebédek napja. A komáromi halebédek mellett elbújhat Lucullus.

Erről mind tudomása volt Angiolina asszonynak; azért (és még valamiért) siettette e napra Tihamér menyegzőjét.

A vendég urak már mind ott ültek a patkó alakú hármas asztalnál, csupa férfitársaság volt; hölgy csak az örömanya és az új menyecske.

Amint az ifjú pár megérkezett, s helyét elfoglalta az asztalfőn, rögtön következett a tálalás. Első fogás volt természetesen a húsleves, csigával, ami nem valami csúszó-mászó állat, hanem orsóheggyel egyenkint csigává tekert tésztanemű. Ilyent csak püspökök kapnak, azok is csak a kálvinisták egyházkerületi-gyűlés ebédjén.

Aztán jött a sok hírhedett nemzeti eledel. Tihamérnak semmi sem ízlett. A bal oldali szomszédja volt a pópa. Annak igyekezett folyvást hátat fordítani. Pedig Natáliához sem volt valami sok szava.

A harmadik ételfogás után megcsengeté Aramics Cyrill a késfokával a poharát, annak jeléül, hogy áldomást készül mondani. Halljuk! Halljuk!

Természetes volt, hogy a legelső tószt az ifjú párt éltette. Azoknak kívánt a pópa holtig tartó, zavartalan boldogságot. Mindenkinek feltűnt, hogy Tihamér üresen koccintotta a poharát a felköszöntőével.

A prelátus nem jött zavarba. A pohárcsengés elcsendesülte után még volt valami mondókája.

– Az én igen kedves barátom, Tihamér, úgy látom, hogy neheztel rám azért az atyai csókért, amelyet én bájos menyasszonyától stólaképpen nyertem. Hogy tehát a duzzogást kiengeszteljem, íme, ezennel visszaadom neki a menyasszonyától kapott csókot.

S azzal átölelte Tihamér fejét, s egy csókot cupppantott az orcájára, de azután még néhány szót súgott a fülébe.

Natália ijedten kapott férje kezéhez; azt hitte, hogy ez most rögtön pofon üti a papot. Dehogy ütötte! A súgott szavak után egyszerre földerült az arca, mind a két karjával átölelte a pópa fejét, s agyba-főbe csókolá; végül karöltve brudert ivott vele.

Az egész társaság hangosan éljenzett és tapsolt. Mindenki azt hitte, hogy ez a pópa által visszaadott menyasszonycsóknak az eredménye.

Csak egy jelen levő vendég találta ki az igazi okot: Negrotin. Ő megfigyelte a pópa suttogását.

A vendégek mind sorba odasiettek az áldomás után az ifjú párral poharat koccintani. Negrotin hátramaradt. Mikor ő is sorra került, hogy üdvözölje az új házaspárt, ő is súgott valamit Tihamér fülébe

– Amit a pópa súgott neked, az igaz.

Amire aztán Tihamér Negrotint is éppen olyan forró ölelésben és arcul csókolásban részesítette, mint az imént a pópát.

Natália bámult ezen legjobban. Nem értette a talányt. Pedig olyan egyszerű volt annak a megoldása. Aramics Cyrill ezt súgta Tihamér fülébe: „Negrotinnál még százezer forintja van Natáliának osztrák bankjegyekben.”

Negrotin kitalálta e súgást az arckifejezésekből, és sietett azt megerősíteni.

E mozzanattól kezdve Lippay Tihamért mintha csak kicserélték volna. Megjött az étvágya, beszédes lett, tréfálkozott a menyasszonyával és a pópával; áldomásokat mondott, s azokban sziporkázott a költő vénája.

A gazdag lakoma késő estig tartott. Vége felé, hagyományos szokás szerint, úgy illett, hogy az ifjú férj és feleség elhagyja a társaságot minden búcsúzgatás nélkül, s szép osonva hazamenjenek karöltve. Nem szükséges versenyt inni a társasággal.

Az örömanyától mégis búcsút kellett venni. Az ott ült Natália mellett. Meg kellett neki köszönni az eddigi anyai gondoskodást.

Angiolina megcsókolta a fiatal pártfogoltját, s tréfásan ezt súgta a fülébe

– Azstán le ne kapard a homlokáról azst azs angol flastromot.

Nem kísérte őket senki hazáig.

Mikor aztán annyi idő eltelt, hogy ők ketten hazaérhettek, boldog otthonukban elhelyezkedhettek, akkor Angiolina kihúzott egy keskeny papírlapot a korzettje alól, s odanyújtá a jobbján ülő férjének, odasúgva neki:

– Olvasd el ezst, azstán sólj be a társasághozs.

Az ezredes talpra állt, mint aki felköszöntőt akar mondani. Mindenki halljukot kiabált. Kezében volt a felemelt pohár. – De amint a felesége által odanyújtott iraton végigfutott a szemeivel, egyszerre kiesett a pohár a kezéből, ő maga lerogyott a székébe, s az arcát két kezébe temette. Sírt!

Ő, a csaták rettenthetlen hőse, a hidegvérű hadvezető, zokog, mint egy gyermek! Mindenki bámulva tekinte rá.

Ekkor Angiolina kivette a férje kezéből azt az írást, most már ő maga áll fel, és szólt:

– Uraim! Magyar hazsafiak! Örömnapunknak vége van. Törjétek össe a poharakat. Gyás borult a hazsára. Itt a tudósítás galambposta útján Guyontól: „Temesvári csata elvesett, ellenség nagyon erős volt. A sereg teljesen sétveretett. Futunk mind Lugos felé, Bem vállperecsét törte.”

És ez a bámulatos asszony, ezzel a rémhírrel a keble fodrai között tudott végigélvezni egy hosszú nászlakomát, és vigadni a vigadókkal; nem rontani el védenceinek menyegzői ünnepét! Egy arcvonása el nem árulta, hogy micsoda temetőt hord belül.

Szavaira mély hallgatás következett. Kétszáz férfi, aki megnémult! Ennél rettenetesebb drámai jelenet nem lehet. Aki ennek a megsemmisült világot hirdető hallgatásnak tanúja volt, azt soha holtig el nem felejti. Az nagyszerűbb a kripták hallgatásánál. Kétszáz élő hősnek múmiai némasága.

Ez a csend megrendítőbb, mint az égdörgés.

Ebben a kínos csöndben egyszerre megharsant egy erőteljes férfihang, Negrotiné volt:

– Él magyar, áll Komárom még!

Egy pohár a falhoz csapva törött szét, s egy kard villant meg az asztal fölött.

A következő percben kétszáz pohár törött darabra a falhoz vágva, s kétszáz kard keresztezé egymást, hüvelyét elhagyva; egy közös kiáltás tölté be a termet: „Él magyar, áll Komárom még!” S ez a kiáltás aztán kiáradt az utcára, végigjárta a várost. A nagy, megrendítő gyászhírnek ez volt a visszhangja. Megtelt vele a vár és a város, a sáncok, a kunyhók, a mezők. Tán még a halottak is utánakiálták. Nem volt álom ezen az éjszakán.

… Boldog ember csak kettő volt az egész városban: a ma összekötött fiatal házaspár. Ők kívülestek a világból. Ebből a rettenetes világból! Nagy hálát adhatnak érte annak, aki ezt számukra így rendezte.