9. A KOMÁROMI BANKÓK

Életet és vért!

Ó, be sokszor hangoztatta e két szót a magyar! Be is váltotta tettekkel. Életet és vért áldozott fölséges eszmékért.

De ami a tetőpontját képezi a nemzeti áldozatkészségnek, azt ez a szó fejezi ki: „és pénzt!”

Pénz az ideghúrja a nyilazó tegeznek. Pénz nélkül nincs hadsereg.

Mezítláb nem harcolnak.

Arra a lelkesedésre, mely Komárom várát és városát a legmerészebb ellenállásra buzdítá, az volt a legjobb intézkedése annak a kormánynak, mely most már Magyarország sorsát kezében tartá, hogy rögtön kibocsátá az előkészített önálló komáromi pénzjegyeket. Két- és tízforintosok voltak. Kiállításuk elég tetszetős volt. Újházy-bankó volt a népszerű elnevezésük.

A komáromi piacon készséggel fogadták az új pénzjegyeket. Semmi sem lett drágább.

Azonban a pénzjegyek hitele megkívánja, hogy azoknak ércalapjuk is legyen. Erről a fővezér gondoskodott. Felszólítást intézett Győr város hazafias lakóihoz, hogy adakozzanak arannyal, ezüsttel egy komáromi állampénztár javára, mely a hadviselésre kibocsátandó pénzjegyek alapjául szolgáljon.

Mesemondásnak is merész volna a megtörtént valóság. Egyetlen városa Magyarországnak, az egy Győr város néhány nap alatt összehordta a magyar hadvezérhez az ércalapul szükséges százezreket, aranyban, ezüstben. Egy özvegyasszony maga egész élete megtakargatott kincsét, ötszáz aranyat s ezerötszáz ezüstforintot tett le a haza oltárára.¹

Az így összegyűlt nemzeti kincset Klapka Komáromba küldte, a tábori pénztárnoka őrizete alá.

Senki sem emlegeti ennek a férfiúnak nevét. Pedig a szabadságharcnak ő volt a legnevezetesebb alakja. Ő kezelte a pénzt. Klapka élőszóval gyakran elmesélgetett róla. Hihetetlen csodatörténeteket. Holländernek hívták. Zsidó volt. Talán még most is él. Szegényül, elfeledten.

Újházy nem volt a félrendszabályok embere. Ő mindent radikálisan intézett el.

Néhány nap múlva a komáromi bankjegyek kibocsátása után kormánybiztosi teljhatalmánál fogva parancsot adott ki, hogy minden komáromi lakos szolgáltassa be a birtokában levő minden fajtájú osztrák pénzjegyeket, hogy azok komáromi pénzjegyekkel kicseréltessenek; maguk az osztrák bankók pedig a közönség szeme láttára az angliai sütőkemencében tűznek átadassanak.

Szankció is volt hozzá.

– Aki pedig eltitkolja s magánál rejtegeti az osztrák bankjegyeket, haditörvényszék elé állíttatik, és főbe lövetik. A feljelentő kapja a felfedezett bankjegyösszeg teljes értékét.

Ugyan sietett minden ember a maga félretett osztrák bankjegyeit felhordani az angliai tűzkemencébe.

– Meg vagyunk lőve! – mondá Lippay Tihamér e rendelet után Negrotinhoz rohanva. – Tenálad százezer forintja van nőmnek osztrák bankjegyekben.

– Úgy van.

– Ha ezt följelenti valaki, engem is főbe lőnek, téged is; de még a feleségem is bajba kerül.

– De hát ki tudhat erről?

– Ki tudhat? Ó, te naiv ember! Hát az a pap!

– Az Aramics Cyrill? Te képesnek hinnéd őt ily alávalóságra?

– Barátom! Pap ide, pap oda! Én nem hiszek már a szenteknek sem. Ha egy apostol elárulhatta harminc ezüstpénzért a Messiást, mért ne árulhatna el egy pópa százezer forintért két ilyen kellemetlen fickót, mint mi vagyunk.

– Jól van. Majd beszélni fogok erről a Holländerrel.

– De haladéktalanul.

Negrotin rögtön sietett a várba Holländert fölkeresni.

A komáromi belső várban volt a tábori pénztár elszállásolva, abba a kaszamátaboltba, melynek ablakát egy ágyúnak szánt lőnyílás képezi; kívül is, belül is vasráccsal ellátva, az is a Dunára torkollik; négyöles meredek fal van alatta. A pincebolt ajtaja kovácsoltvasból van, hármas zárral, előtte két honvéd strázsál szuronyos fegyverrel. Azonkívül őrzi az ajtót a kulcsár, nehéz kulcsokat emelve a markában. Ez bocsátja be a látogatókat.

Minden látogatónak elébb nagy igazoláson és megmotoztatáson kell keresztülesni, amíg idáig eljuthat. Negrotin keresztülküzdötte magát. A vasajtón túl egy szűk gádoron át kellett még az utolsó faajtóig elhatolnia, ahol a kulcsár a kézi lámpásával az arcába világított, hogy a szobában levő pénztáros a kémlelőablakocskán át jól megnézhette a látogatóját. Végre odajutott hozzá.

Holländer nem viselt semmiféle katonai rangot, és így egyenruhát sem. Egyszerű, teveszőr kabát volt rajta, házisipka a fején. A pénztár pinceboltjában nyáron is hideg volt.

Összes bútorzata volt egy festetlen asztal írószerszámokkal, mellette szalmaszék, egy sokfiókos polc vastag könyvekkel, aztán két vasláda, azok között egy hárságy szarvasbőr vánkossal, pokróctakaróval. Ő maga ott szokott hálni a pénztár szobájában. Az a két vasláda zárta magába az ország összes kincsét. Egyikben az arany, ezüst; másikban a bankó.

– Nos, Negrotin pajtás, hát mi jó hozott? – kérdé a mindig nyájas emberke. – Hoztál, vagy vinni akarsz?

– Még nem tudom. Talán mind a kettőt.

Azzal elmondta neki az egész tényállást a püspök által rábízott menyasszonyi hozományról. A Rotschild-sorsjegyeket mégis elhallgatta.

Holländer egyet szippantott a tubákosszelencéjéből.

– Most mit tegyek azokkal az elkárhoztatott bankjegyekkel? – mondá Negrotin. – Ha az volna meghagyva, hogy azokat váltsuk fel a magyar hadparancsnokság által kibocsátott pénzjegyekkel, nem volna semmi aggodalmam. A beváltott idegen pénzjegyek megmaradnak, s valamikor kárpótlást adhatnak. De a kormánybiztosi parancs azt rendeli, hogy az osztrák bankjegyek megsemmisíttessenek, tűzbe dobassanak. Kinek használ ez a kegyetlen eljárás? Csak az osztrák banknak. Az, ahány bankjegyét elégetik, annyi beváltandó adóslevelétől szabadul meg. Kára csak a közönségnek lesz.

Holländer odahajolt Negrotinhoz, s valamit súgott a fülébe.

– Adok nektek egy jó tanácsot. Bízd rá a bankjegyeid kiszolgáltatását a Tózsóra. Többet nem mondok.

Negrotin nem sejtett ugyan semmit a jó tanács értelméből, de azért mégis követte. Magához hívatta a kis görögöt.

– Nézd, pajtás. Itt van nálam a védencemnek, Natáliának százezer forintnyi vagyona osztrák bankjegyekben. Most ezeket át kellene váltani komáromi bankókra. Én nem értek a pénzmanipulációhoz; neked a kisujjadban van minden. Légy szíves helyettem ezt a dolgot elvégezni.

– A legnagyobb örömmel – mondta Tózsó. – Légy megnyugodva, pajtás. A legokosabban fogok mindent elvégezni. Már benne vagyok a praxisában ennek.

Olyan furcsán vigyorintott egyet a fél szájával és fél szemével, mikor ezt a szót kiejté: „praxisában”.

Negrotin előadta a vasládájából azt az összeget, amit a püspök gondjaira bízott. Ezer darab százas volt, keresztkötésben, mely a püspök pecsétjével volt megerősítve. A keresztkötés négy szegletén kilátszott a legfelső és legalsó százforintos bankjegy mintázata.

Egy sor írás nélkül adta azt Tózsó kezébe. Hisz ő is írás nélkül kapta azt a püspöktől.

– Majd holnap visszajövök az eredménnyel – mondá Tózsó.

Negrotin nem értette, miért holnap, miért nem ma.

Elég, ha Tózsó értette.

Másnap reggel a kis görög megjelent a pénzügyi hivatalban, mely az „Anglia” sütőkemencéje mögött volt elhelyezve. Egy auditor (fiskális) volt a végrehajtó közeg a bankóégetésnél.

Jó reggelt kívántak egymásnak, Tózsó is, meg az auditor is: egész komolysággal.

– Hozott ön? – kérdé az auditor ridegen.

– Osztrák bankjegyeket elégetni.

– Összeg?

– Százezer forint.

– Meg van számlálva?

– Igenis, meg van.

Előadta a csomagot. A keresztkötés alól kivillogott az arany nyomatú százas alul is, fölül is; a püspök pecsétje hitelesíté a tartalmat.

– Helyes.

Azzal az auditor és Tózsó együtt kimenének a tábori sütőkemencéhez, mely éppen erősen be volt fűtve; a láng a száján csapkodott ki, és ott hiteles tanúk jelenlétében az auditor belehajítá a pénzjegycsomagot a lángoló kemence torkába.

A kemence nagyot hahotázott, mikor a prédáját megkapta, s még magasabbra csapott ki a lángja, fekete füstöt s égett papírfoszlányokat okádva fölfelé.

Az autodafé végezte után az auditor Tózsóval visszament a hivatalszobába, s kiállítá számára a bizonyítványt, miszerint a Lippay Tihamérné tulajdonát képező százezer forintnyi osztrák bankjegyeket mai napon megsemmisítés végett kezéhez szolgáltatta, melynél fogva neki ugyanannyi összeg a magyar kormány pénztárából magyar államjegyekben kiszolgáltatandó.

Ezt odaadta Tózsónak.

Azzal kezet szorítottak. Egymás szemébe néztek. És mind a kettő megállhatta, hogy el ne nevesse magát.

Elég, ha a kemence hahotázott.

Ennek a tűzgyomrú szörnyetegnek tökéletesen mindegy, hogy az égő poklába ledobott töltelék ezer darab bankjegy-e, vagy ugyanannyi szelt komáromi újság.

Tózsó sietett a kapott utalvánnyal Holländerhez.

A pénztárnok kitűnő kedvében volt ezúttal. A bankóprés hatalmasan működött, tele volt a kassza.

– Nos, Tózsó, hát mit hoztál?

– Egy kis utalványt. Csekélységről. Százezer forint elégetett osztrák bankó értékéről.

Holländer megnézte az utalványt: rendben volt. Beírta a főkönyvbe; nyugtát állított ki százezer forintról, s azt Tózsóval aláíratta. Akkor felnyitá a vasládát, mely a bankjegyeket őrzé, s kivett belőle tíz pénzcsomagot, keresztkötésben, mindegyiknek a hámjára rányomtatva: „1000 darab 10 forintos”, s azokat letette az asztalra Tózsó elé.

– Számláld meg.

– Én? Dehogy számlálom! Amire az állam pecsétje van ráütve, az szentírás – s vizsgálatlanul elrakta a csomagot a táskájába.

Holländer odaállt Tózsó elé, s két kezét annak vállára téve, erősen a szemébe nézett, s aztán csaknem az orrához értetve az orrát, azt mondá neki:

– Te Tózsó! Kinek loptál te ma? Magadnak, vagy másnak? Ha magadnak, akkor akasztófa vagy, ha másnak, akkor szamár vagy.

Tózsó erre mind a két kezével megfogta Holländer két kezét, s mosolyogva mondá:

– Légy üdvöz, testvér.

Azzal aztán sietett Negrotinhoz; az várt rá.

– Itt a beváltott összeg – mondá táskáját felnyitva.

– Nekem meg se mutasd. Ezek a papirosok nálam nem fognak megmelegedni. Vigyük egyenesen jogos tulajdonosukhoz, Lippaynéhoz. Rendelkezzék velük.

Natáliánál éppen kávézó társaság volt: Angiolina, Aramics pópa, az alispánné; Tihamér is otthon volt.

Negrotin előadta látogatása okát. A püspöki nagybátyjától kapott megbízás hozta ide. Eszerint neki a menyasszonyi hozományul szánt százezer forintnyi összeget (osztrák bankjegyekben) titokban kellett tartania. A titok kipattant, a bankjegyeket át kellett adni a magyar kormánynak, s elfogadni értük a komáromi pénzjegyeket. Ezzel Negrotin megbízatása feloldódott. Most ő ez összeget átszolgáltatja jog szerinti tulajdonosának, Lippay Tihamérné asszonyságnak.

Tózsó lerakta a tíz csomag tízezer forintot az asztalra.

Szép Mikulás-ajándék! Százezer forint egy halomban.

Natália el volt érzékenyülve. Nem győzte szorongatni Negrotin és Tózsó kezét. Kávéval is megkínálta őket (amit azok megköszöntek). Azzal az egyik csomag keresztkötését felszakítva, leszámlált belőle száz darabot, és azt a pópa elé tolta:

– Egyházunk szükségeire. – A többit pedig odarakta Tihamér ölébe

– Terád bízom, tégy vele tetszésed szerint.

Tihamér nem mondatta ezt magának kétszer.