11. LÁTVÁNYOSSÁG

Csak öt nap múlva jutott kezéhez Klapkának a Pressburger Zeitung egy példánya, melyben Haynau hivatalosan jelenti Görgey kapitulációját.

Klapka a szobájába vonult, és keservesen sírt, mikor e megölő hírt elolvasá! Fel van írva a krónikákban, hogy sírt.

Haj! Ha az a könny, amit e napokban férfiszemek sírtak, mind együvé gyűlne és kristályosodnék, az nagyobb volna a Kohinoor gyémántnál.

Most már nem lehetett többé merész előnyomulásra gondolnia; vissza kellett vonulnia hadtestével Komáromba.

Magára maradt.

Hadserege felszaporodott negyvenezer emberre.

Első feladat volt ezt a nagy tömeget egy egész évre ellátni élelemmel, ruházattal.

A mindenütt győztes ellenfél körül fogja zárolni a várat. Hadtömegei fölösen vannak hozzá. De majd jön a tél. A nyár is jó szövetséges volt; elhozta az ellenfél számára az indiai halált. A magyart nem bántotta az, mert az nem kap az éretlen gyümölcsön. De a tél biztosan meghozza a maga öldöklő angyalait. És ezalatt az európai viszonyok átalakulhatnak. Lehetetlen, hogy az egész művelt világrész elnézze közönnyel, hogyan fojtanak vérébe egy nemes nemzetet, mely előharcosa volt a kereszténységnek, a szabadságnak. A diplomácia közbe fog lépni.

Utópia volt: de hittek benne sokan.

A visszavonulásnak azonban egy súlyos következménye lett. A zúgolódás szelleme kapott fel a lovasság között.

A lovasság nem szereti a várbeli szolgálatot. Nincs egyéb hősködése, mint a széna-, szalmabeszerzés.

„Ha elfogy a vágómarha, a lovainkra kerül a sor. A lovainkat fogjuk megenni.”

Egy svadrony Bocskay-huszár nyílt zendülésbe tört ki.

A temesvári ütközetből elszabadult pajtásaik bujtogatták fel őket.

A Bocskay-huszárezred önkéntes csapat volt, mely egy évre szegődött. Az év már letelt, sőt két hónappal meg is lett toldva. A temesvári ütközetben három svadronya a Bocskay-huszároknak vett részt, a fölbomlás után ezek nem vonultak Dessewffyvel Lugosra; ők nem mennek ki Törökországba, hanem egyenesen hazaszáguldoztak a maguk hajdúvárosaiba.

Most a komáromi negyedik svadrony is követni akarta társai jó példáját, s fölmondta az engedelmességet a tisztjeinek. Ők nem szolgálnak tovább; mennek haza.

Ez nyílt zendülés volt.

Rosszabb minden ellenségnél. Belső féreg.

A lelkesedésnek az ellentéte: az elbúsulás. Furcsa egy istenteremtése a magyar; ha föllelkesedik; akkor négy karja van, ha elbúsulja magát, akkor van négy lába.

Ha ez elharapódzik, mint a ragály, a komáromi hadseregben, akkor vége a szabadságharcnak.

Klapka rögtön kirendelt egy század honvédet a rakoncátlankodó huszárok elővezetésére.

A parancsszónak engedelmeskedtek. Leszálltak a lovaikról, s azokat kantárszáron fogva vonultak a vár udvarára, minden huszár mellett egy honvéd, két kezében tartott szuronyos fegyverrel.

Maga a fővezér jött le közéjük. Tartott hozzájuk szívből jövő, szívhez szóló beszédet.

– Fiaim! A hős hajdúk méltó utódai! Most akarjátok-e elhagyni a szabadság zászlaját, amikor az egész haza szeme tirátok néz? Emlékezzetek rá, mily vitézül küzdtetek a Király-erdőben, Nagy-Sarlónál, túlnyomó ellenséggel szemben, győztetek halálmegvető vitézségtekkel! És most, mikor minden vidékről tódul a lelkes fiatalság a szent zászlók alá, ti akarjátok-e azt hűtlenül elhagyni? Veszni hagyjátok a hazát.

A huszárok szószólója vakmerően vágott vissza a vezérnek:

– Mink már leszolgáltuk a magunk kötelességét. Cseléd sem tartozik tovább szolgálni a gazdáját a szerződésénél. Nekünk letelt az esztendőnk, túl is vagyunk rajta. Nem tartozunk a hazának többel.

Rettenetes gondolat volt! Nem tartozunk a hazának többel! Leszolgáltunk érte!

– Akkor én átadlak benneteket a haditörvényszéknek.

A parancsszó teljesítve lett; a huszárcsapat a honvédek kíséretében átvonult a belső várba, ahol a haditörvényszék szabad ég alatt tartá meg ülését.

A törvényszék elnöke, az ezredes, mindenekelőtt fölszólítá az engedetlen huszárcsapatot, hogy rakja le a fegyverét, ahogy vádlottaknál szokás.

A szószóló ellentmondott.

– Mi nem rakjuk le a fegyverünket, mert azt magunk szereztük. A lovainkat sem adjuk át senkinek, mert az is a sajátunk. Nekünk a kormány nem adott semmit. Zászlónk is a régi; a hajdani Bocskay-zászló. Azt is magunkkal visszük, ahogy őseink tették, akik kitörtek a majtényi táborból, s nem rakták le a fegyvert a többi kurucokkal.

Ismerik ezek jól a hajdúk történetét!

Az ezredes e hallatlan vakmerőség megtorlására parancsot adott a honvédszázadosnak, hogy lövessen közé a lázadó huszárcsapatnak.

A százados vezényelt; de a legénység a vezényszóval éppen ellenkező mozdulatot tett. Ahelyett, hogy célzásra kapta volna a puskát, mind valamennyi lábhoz ereszté azt.

– Mi akar ez lenni? Mit jelent ez? – kérdé a százados.

Arra a honvédcsapat közül is megszólalt egy mokány legény.

– Azt, hogy a hajdúknak igazuk van. Mi nem lövünk a pajtásainkra!

Ez már megdöbbentő volt. Az engedetlenség szelleme átterjedt már a honvédségre is.

Ezt nem lehetett büntetlenül hagyni.

A haditörvényszék elnöke most már egy egész zászlóaljat rendelt ki a veressapkásokból, hogy egyszerre elfojtsa a lázadás üszkét, mielőtt az fellobbanna. Ezek aztán lefegyverezték a huszárokat is, meg a honvédeket is.

Mind a két csapat a haditörvényszék elé állíttatott.

Az kimondta rájuk a halálbüntetést. Mind valamennyire.

Az aláírt ítéletet felküldték megerősítés végett a főhadparancsnokhoz.

Hetven huszár volt a halálraítélt, és nyolcvan honvéd. Százötven ember egy tömegben.

Igen egyszerű lehetett a végrehajtás: ágyúval, kartáccsal, amíg valamennyi halomra nem dől; aztán bele valamennyit egy nagy gödörbe, oltatlan meszet a tetejébe: azzal eltakartatott minden. Tüzes vassal ki van irtva a pestis.

Klapka nem tudott a gyökeres bajirtásba belenyugodni.

Átváltoztatta a tömeges kivégzést megtizedeltetéssé.

Csak minden tizediket fogják főbe lőni a legénység közül.

És ez a példaadás nyílt téren fog végbemenni; a Cigánymezőn, a hadcsapatok és a közönség szeme láttára.

Angiolina, amint ez érdekes hírt megtudta a férjétől, futott vele Natáliához.

– Roppant érdekes újdonságot hozsok. Ma délután les a nagy egzsekúcsió itt a Csigánymezsőn; a te ablakodból éppen a legjobban odalátni.

Natália nem értette, hogy mi az az egzekúció.

Angiolina aztán megmagyarázta neki:

– Megtizsedelik a husárokat meg a honvédeket, akik fellázasdtak.

– Talán csak nem komolyan?

– De bizsony csak komolyan. Innen a te ablakodból mindent a legjobban megláthatunk, akár egy lózsiból. Látod, ott a Csigánymezső közsepén van felállítva egy bitófa. Ezs arra való, hogy ha valamelyik delinkvens makacskodik, azst hozzsá kötik. Mögötte van egy deskapalánk, ami azs eltévedt golyókat felfogja. Van operngukkered? Én elhozstam a magamét.

Natália borzadozott.

– Nem! Nem hiszem, hogy ezt az ítéletet végrehajtják. Én azt gondoltam, ez csak ráijesztés fog lenni. Mikor ki lesznek állítva a bűnösök, az utolsó pillanatban jön trombitaszóval a fővezér futárja, fehér kendőt lobogtatva, s hozza a kegyelmet.

– Azst kedvesem, ne hidd. Ennek meg kell történni. Különben azs egés komáromi hadsereg sétbomlik, mielőtt ellenséget látott volna. Itt nem ismerik a komédiázsást.

Natália rá hagyta magát beszéltetni, hogy ő is kiüljön az ablakba Angiolina mellé, megnézni az érdekes látványosságot.

A Rozália tért nagy néptömeg lepte el. A Cigánymezőről a katonaság visszaszorította a közönséget. Az átelleni alacsony házak és fabódék előtt hat zászlóalj honvéd volt felállítva.

A kálvinista templom tornyában elkezdtek kongani a harangok, s a vár fokáról három ágyúlövés dördült el.

A Szombati utca felől közelgett a gyászmenet.

Elöl egy sor dobos. Hangszereik fekete posztóval bevonva, ami a hangot tompítja. Azután a hadbíróság s a tábori lelkészek lóháton. Majd a végrehajtásra kirendelt lövészek csapatja, egy kapitány vezénylete alatt.

Azután jött egyedül lóháton a főporkoláb, ő hozta elöl a nyeregkápában keresztülfektetve a két zászlót. Mindenik becsavarva, s gyászfátyol közé burkolva. Akkor aztán következtek katonás hadsorban az elítélt huszárok, honvédek, százötvenen gyalog. Kétoldalt huszárok lovagoltak, felvont sárkányú karabéllyal a kezükben. Bezárta a menetet a halotthordók csapatja, a fekete Szent Mihály-lovakkal. Távolabb döcögött egy fél üteg tábori ágyú, a rajta ülő tüzérek kezében égő kanóc.

A kálvinista templom tornyából nagy, fekete zászló lengett alá.

Natália még mindig nem hitte, hogy itt igazi temetkezés lesz. Hogy tizenöt szép, deli legénynek kell meghalni társai bűnéért.

Az elítélt két csapatot vegyesen állíták fel: egy huszárt, egy honvédet egymás mellé, két sorban. Hetvenöt jutott egy sorra. Nem számíthatták ki, hogy melyikükre esik a fekete golyó a megtizedeltetésnél, mert a végrehajtó tiszttől függött, hogy melyik oldalon kezdje a számítást, s aztán melyikre térjen át.

Mikor készen volt minden az útra, hármas trombitajelszóra előlépett a vértörvényszék elnöke, egy ősz bajuszú őrnagy, s kibontva az összegöngyölt pergament, felolvasta róla az ítéletet, mely valamennyi vádlott fejére szólt, de melyet a fővezér megtizedeltetésre enyhített.

Egy vékony fűzfavesszőt tartott a kezében.

Ekkor a kíséretet képező huszárok legidősebb őrmestere leszállt a lováról, odajárult az elnök elé, katonás tisztelgéssel, s elmondá a szokásos kegyelmi kérést.

– Pardon, grácia, kegyelmet kérek a szegény bűnösöknek.

– Istennél a kegyelem! – mormogá a főtiszt, s a kettéroppantott vesszőt odadobta az ősz harcos lábaihoz, mire az visszatért a szakaszához, s felült a nyergébe.

Ekkor a lövészek parancsnoka elővezényelt hat vitézt, akik tizenkét lépésnyire a fölállított bitófától sorba álltak, puskáikat karra vetve.

Most következett a végrehajtó tiszt szereplése.

Tizenöt fekete golyó volt a társolyában. Egyet kivett belőlük, s a markába szorítá.

Azt a furfangot találta ki a tízes kiszámításnál, hogy nem az első sornál maradt, hanem az elsőről a másodikra tért át fennhangon számlálva. Mikor ezt a szót kimondta: „tíz”, akire az esett, annak odanyomta a fekete golyót a kezébe.

Az kilépett a hadsorból. Szép, délceg legény volt.

– Neved?

– Csurgó Tamás.

– Csurgó Tamás, ajánld Istennek a lelkedet.

A huszár tudta a kötelességét. Bátor, meg nem ingó léptekkel járult a szérűre, mely fehér poronddal volt behintve. A tábori lelkész kísérte odáig; kegyes vigasztalást mormogva fülébe.

Az elítélt nem engedte a szemét bekötni, s elkergette magától a papot, aki a feszületet kínálta eléje.

– Hagyjon el engem! Nem térdepelek le! Én kálvinista vagyok.

Azzal megállt a porond közepén, nagy mellét kifeszítve, s odakiálta a lövészeknek:

– No hát, fiúk, most jól célozzatok. Éljen a haza!

Natália még mindig azt hitte, hogy ez mind csak egy érdekes színjátszás. Most jön mindjárt a költői megoldás: a kegyelem hírét vágtatva hozó nyargonc.

Hasztalan várta; az utca végén csak nem jelent meg a lobogtatott fehér kendő.

A tiszt vezényelt:

– Célozz! – Hat fegyver csörrent.

Hát nem jön az a fehér kendő?

– Tüzelj!

A fegyverek eldördültek. A délceg fiatal legény arccal esett a szép fehér porondra, pirosra festve azt a szíve meleg vérével. Natália iszonyattal sikoltott föl, s kétségbeesetten rohant ki az utcai szobából, át a hálókamrájába, s ott az ágyába vetve magát, eldugta a fejét a vánkosai közé – ne lásson, ne halljon többet semmit.

Hanem az a másik hölgy ottmaradt az ablakban. S volt neki valkűr-szíve végignézni mind a tizenöt jelenetét ennek a valóságos szomorújátéknak.

És azután sorba el tudta mondani Natáliának e rettenetes opera variációit, amivel azt kétségbeejté; a puszta elmesélésével.

A második volt egy kegyes fiú, aki szabályszerűen meggyónt a páternek, megcsókolá a feszületet, be hagyta kötni a szemét, s rákezdett a miatyánkra. A lövészek már nekiszegezték a fegyvereiket, a parancsoló már elkiáltá a „tüzelj”-t; megvárták, amíg bevégzi: „de szabadíts meg a gonosztól, ámen”.

Aztán jött egy másik, aki érzékenyen fogta fel a dolgot. Arra kérte a vigasztaló pátert, hogy a véres ingét küldje haza a szeretőjének, aki azt az ő számára varrta. Az édesanyjának mondják azt, hogy a fia a csatában esett el.

A negyedik karakán fickó volt. Mikor a fekete golyót a markában érezte, nagyot ugrott: „Csihaj!” Aztán odaszólt a kegyelemkérő őrmesterhez: „Ugyan, strázsamester uram, adjon egy kortyot a pálinkásbutykosából, ne menjek szomjan a másvilágra.” Azt megkapta: akkor aztán odament a helyére, ezzel a búcsúszóval: „Coki világ!”

Egy másik nagyon gyáván viselte magát, sírt, könyörgött, kegyelemért esdekelt, a földhöz verté magát; egyre azt kiabálta „Te Kossuth-isten! Te Klapka-isten! Irgalmazzatok nékem!” Ez igen kínos jelenet volt.

Egy legény meg éppen nem akarta magát engedni a halálnak. El akart futni, úgy kellett visszahozni, a vesztőhelyen rúgott, harapott. Ki kellett kötözni a bitófához, és hatlépésnyiről hajtani rajta végre a halálítéletet.

Akadt köztük egy szónok, aki harsány hangon tartott lázító beszédet a társaihoz. Átkozta a bíráit, átkozta a hazáját. A vezénylő tiszt pergő dobveréssel igyekezett elfojtani a szavait. Mikor a legény elesett, beleharapott a homokba, mintha a haza földjét akarná megharapni, hogy megvesszen tőle!

Aztán jött megint egy víg fickó, aki folyvást fütyült, valami pajkos nótát. Mikor halálra találva összeroskadt, még akkor is fölemelte egyszer a fejét, és tovább fütyült.

Legborzasztóbb volt az, mikor az egyik elítéltet a lövészek rosszul találták el: nem halt meg, csak kínlódott és ordított, amíg újra töltöttek, és megadták neki az élettől megváltó kegyelemlövést.

De a mesével határos volt annak a honvédnek az esete, aki a hat lövés után állva maradt, és vigyorogva bámult maga elé. Ez volt a tábortüzek kedvence, a vidám mesemondó, akit valamennyi pajtás szeretett. Mind a hat lövész, mintha összebeszélt volna, melléje lőtt: golyóik a deszkafalba fúródtak. Másik hatnak kellett őket felváltani.

Egy legény, akire a fekete golyó jutott, idegen ajkú, nemrég besorozott újonc volt, aki egy szót sem tudott magyarul. Ez egész komikus figura volt. Aki sehogy sem tudta megérteni, hogyan jut ő ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy őt mostan főbe lőjék? Maga is nevetett rajta. Tréfás volt az eset.

A tizenharmadik egy cigány volt. Ez meg éppen kevély volt a sorsára, „Soha sem hittem volna, hogy prédikációs halott legyen belőlem!” Volt a zsebében egy doromb, azt a fogai közé szorítá, s rákezdte pengetni a nótát: „Túrót eszik a cigány.” A vesztőhelyen arra intette a lövészeket, hogy „Vigyázzatok, gyerekek, a dorombot meg ne sértsétek, mert ez kell nekem a paradicsomban”.

A tizennegyedik kevély uraság volt, afféle nemes ember, akinek nem tetszett ez a plebejushalál; amint a fekete golyót megkapta, odaugrott egy huszárhoz, kirántotta annak a nyeregkápatokjából a pisztolyt, s főbe lőtte magát. Megelőzte a bírák ítéletét.

A tizenötödik gazdag fiú volt; az apja bankár a fővárosban. Ő rekesztette be a sort. Mikor a fekete golyót megkapta, kivette az erszényét a zsebéből, odanyújtá a kezelő őrmesternek: „Itt van, pajtás, száz arany, vendégeld meg a társakat a mai nap örömére.” Azzal szétosztá a gyűrűit, óráját, melltűjét a végrehajtó tisztek között emlékül, s igaz gavallér módra lépkedett a helyére, s mikor letérdelt, a selyem zsebkendőjét teríté a térde alá, hogy be ne porosodjék.

És ezt Angiolina mind végignézte, végighallgatta.

Natáliát a hideg rázta csak elmondása után is.

– Hogy tudtál ott maradni?

– Hát, kedvesem, ilyen előadást nem látni a milánói Scálában.

Sok asszonynép volt még ott a Rozália téren, aki végignézte ezt a gyászt, de azok legalább sírtak.¹