|
13. RESPUBLICA KOMAROMIENSIS
Nap nap után telt
el. Folyt a nagy harc az ostromlók és ostromlottak között. Nem karddal és
ágyúval: annál hatalmasabb fegyverrel: a kaszával. Annak a nagy csontembernek a
kaszájával, akit úgy hínak, hogy „halál”. Nem az Iliász, nem a Zrínyiász
faltörő harca, hanem a dögvész dicstelen pusztítása. Minden táborhelyen temető támadt; a
kórházak zsúfolva voltak nyavalyásokkal, itt is, ott is. Komárom utcáin nem
szünetelt a temetési gyászmenet.
Ez megpuhította a
kőkemény szíveket.
Ó, ez a derék,
becsületes Cholera Morbus a leghatalmasabb békebarát.
Bécsben is,
Komáromban is kezdték átlátni, hogy amilyen dicsőséges feladat vitézül
elvérezni a csatában, olyan szomorú sors elhullani dögben.
Kezdtek
megalkudni.
Haynau elengedte a
föltétlen megadást, kényre-kegyre teljes bocsánatot kínált az egész komáromi
hadseregnek, vagyon- és szabadságbiztosítást; Klapka felhagyott az egész
országot érdeklő kikötésével, a hadsereget és a Komáromban összegyűlt
hazafiakat kívánta megmenteni.
Haynau azt felelte
neki, hogy ő csak a katonákkal egyezkedik, polgárokra nem terjed ki a
kegyelme.
Klapka segített
rajta. Valamennyi Komáromba menekült hazafit, aki a szabadságharcban részt
vett, kormánybiztost, tisztviselőt, írót, mind kinevezett hadnagyokká,
századosokká, kétszáz derék családapát, reményteljes ifjakat mentett meg ezzel
az egy szíve sugallatával a bitófától, börtöntől, a koldusbottól.
„Annyi áldás
szállott rája!”
Áldás? Szállott
biz arra átok is. A nem alkuvó hazafiak átka. Egyik nap a másik után a
legviharosabb ülések tartattak a tisztikar gyülekezetében. Minő
világgyújtogató beszédek. Rettenetes kitörései az ékesszólásnak. Magyar és
német nyelven. A honvédtisztek nagy része német volt; egynéhány lengyel. Ezek
voltak a legharciasabbak. Klapkának a saját tiszttársaival volt a legnehezebb
küzdelme. Eleinte a kormánybiztossal, Újházyval.
A békülni nem
akaró elemet gyarapítá az összes tüzérség és a mérnöki kar. Ők bíztak
fegyvereik legyőzhetetlenségében.
Rendszeres liga
képződött Klapka ellen, valóságos összeesküvés. Vezére volt egy fiatal
főtiszt: Thaly Zsigmond. Vitéz bajnok, hevesfejű politikus.
A liga terve ez
volt: Klapkát mint hazaárulót elfogatni, fővezéri állásától megfosztani, s
azt Mack tábornokra átruházni, Újházyt is elmozdítani. És akkor kikiáltani
Komáromot és a Csallóközt szabad köztársasággá, s folytatni a harcot a
végtelenig.
„Respublica
Komaromiensis.”
Milyen nevetés
támadt a mai kor embereinél erre a szóra.
Komáromi
köztársaság. Csallóköz tartománnyal!
Hahaha!
Tiszteletre méltó
volt az érzelem, mely ezt kigondolta. A végső elkeseredés e bukott
haza sorsa fölött.
S nem volt az (az akkori idők viszonyai között) olyan
észficamító hóbort, mint amilyennek most látszik.
A Csallóköz (a hajdani „Aranykert”) teljesen elégséges arra, hogy a
komáromi várőrséget évről évre eleséggel, szüleséggel ellássa. Az évi
termése túl gazdag volt.
A komáromi hadsereg elég erős a megszálló, ellenséges
hadsereget a Csallóközből kiverni, sőt azt megsemmisíteni. S hogy új
hadsereg jöhessen át e nagy szigetre, annak a meggátlására itt van a hadi gőzös.
Azt erős vaslemezekkel fogják beburkolni, tizennyolc fontos ágyúkkal
ellátni, s ez képes lesz megakadályozni minden hídverést a Duna-ágakon. Íme a
komáromi ész öt évvel hamarább kitalálta a páncélos hadihajók tervét, mint az
amerikai belháború létrehozta a Merrimac és Monitor példányait.
De hát télen,
amikor a Duna befagy, s hosszában járható? Akkor ott lesznek a mozgó
őrcsapatok, melyek az átkelni akaró ellenség előtt a jeget
fölrobbantják; lőpor van elég.
De hát a hadsereg
fizetésére szükséges pénz honnan kerül elő? Először is itt van a
bankóprés. Másodszor a köztársaság követei bejárják Poroszországot, Angliát,
Amerikát, a komáromi köztársaság számára államkölcsönt szerezni. (Hittek a
Poroszország és Ausztria között kitörendő háborúban.)
És ami a legpraktikusabb
volt (Friebeisz Pistától eredt): felállítunk Komáromban egy rulettbankot, az
idecsődíti az idegen milliomosokat, annak a nyereségéből eltartunk
egy hadsereget.
Ez a terv talált a
legnagyobb (titkos) helyeslésre. Ha megvalósult volna, most Komárom lenne az,
ami Monte Carlo: a paradicsommá földíszített pokol.
Ez összeesküvés el
volt már terjedve az egész hadseregben, és Klapkát még senki sem tudósította
róla.
Végképp elkeseríté
a hangulatot az a hír, miszerint Haynau a már annyira lefokozott alkupontokból
még a komáromi pénzjegyek érvényesítését s a várparancsnok szerződéseinek
átvállalását is kitörölte. Ez már minden embernek az elevenjébe vágott.
Az
összeesküvők elhatározták, hogy az egész komáromi hadsereget áthódítják a
maguk köztársasági tervezetére.
Erre legjobb
eszköz volt: dupla zsold a legénységnek, dupla havidíj a tisztikarnak.
De ehhez pénz
kell.
Az is meglesz. Itt
vannak a gazdag vállalkozók, akiknek érdekükben áll a harc folytatása. Thaly
aláírást nyitott. Nagy összegek jegyeztettek.
Lippay Tihamér is
hozzájárult tetemes összeggel. Evégett azonban mégis a feleségéhez kellett
fordulnia. Időközben ugyanis Natália megtudta Tihamér szertelen
kártyaveszteségeit, zár alá vette a megmaradt pénzét, s férjének indokolnia
kellett minden egyes alkalommal, ha abból ki akart valamit kapni. Az efféle
családi jeleneteket még egy vígjátékíró sem hozta színpadra. Pedig érdekes téma
volna.
Mikor tehát Lippay
Tihamér a hadi kasszába adandó összeget a nejétől meg akarta kapni,
kénytelen volt vele közölni annak a rendeltségét, s annak folytán az
asszonyával megismertetni az egész államalkotási nagyszerű tervet.
El volt már
határozva, hogy Klapkát elfogják vagy megölik, amikor a kapituláció oklevelét
aláírni átmegy az ellenséges tábor közötti térre, minden kíséret nélkül.
S aztán következik
a respublica kikiáltása.
– De ezt el ne mondd Angiolinának.
– Nem mondom el Angiolinának.
– Esküdjél meg rá.
Fogadom hitemre, szeretetemre.
És aztán átadta neki az egész összeget, ami még nála volt. Tegyen
vele, amit akar.
Tihamér szaladt a megkapott összeggel Mack tábornokhoz.
Natália lelkében kínos küzdelem támadt: ellenkező kötelességek
egymás közötti harca.
Mit tegyen most?
Józan esze azt súgta neki, hogy ez a komáromi köztársaság terve egy
idétlen agyrém, mely kudarcon végződik. Lehetetlenség az, mely a
résztvevők vesztével fog megpecsételtetni.
Eliszonyította az a képzelet, hogy a békét megakadályozzák, véres
harcokat idéznek elő.
És még az ő lelki eszményképét, a hős, a bölcs, a jóságos
Klapka fővezért is össze akarják törni!
Minő gyász, minő borzasztó felfordulás fog ebből
következni az egész országra!
De hát az egész országgal, az egész világgal, magával a
bálványképpel szemben áll a férj iránti hűség.
Szabad-e egy nőnek elárulni a férj által rábízott titkot? Ha
abból mindjárt égszakadás következik be? Megmenteni a bálványt, s elveszteni a
férjet.
A leggyötrelmesebb lelki tusakodásban vergődött az asszony.
Kit áldozzon föl?
– Kinek a javára?
A kétségbeesésnek
ezen órájában érkezett meg hozzá Negrotin: a régi jó barát. Hosszú idő óta
nem látogatta már meg védencét.
Mint szabadítót
fogadta most.
– Úrnőm –
mondá Negrotin –, bocsásson meg, hogy édes otthonában zavarom. Az ügy
sürgetős. Önnek a férje ez órában önnek összes megmaradt pénzösszegét
átadta Mack tábornoknak. Ennek a pénznek az a célja, hogy a komáromi hadsereget
megvesztegessék vele. Titkos összeesküvés koholtatik titokban, melybe én nem
vagyok beavatva. Nem is tolakodom belé. Nekem elég a magam balsorsa. De kegyed
irányában van egy kötelezettségem. Ezt nagybátyja, a püspök bízta a
becsületemre. Két föladatot tűzött elém. Először önnek a
vőlegényét, Lippay Tihamért a turai csatamezőről halálra
sebesülten elhozni Komárom várába, hogy itt felgyógyulva, kegyedet nőül
vehesse. S aztán, biztos menedéket találva, bevárhassa, míg Komárom kapitulál,
s a benne levő helyőrség közbocsánatot kap, hogy ekként Lippay
Tihamér életét, szabadságát, ősi birtokát megmenthesse. A másik megbízása
az ön nagybátyjának az volt, hogy az önnek szánt menyasszonyi hozományt
megőrizzem. Annak egy része magyar, másik osztrák pénzjegyekben volt
letéve. A magyar pénzjegyeket értékesítettem a komáromi katonai barakkokban, az
osztrák pénzjegyeket becseréltettem komáromi papirospénzzel, amit önnek
egészben átadtam. Most mi következik? Ha az összeesküvők merénylete
sikerül, a respublica pünkösdi királysága, a várkormányzó szerződését a
barakkok vállalkozóival nem váltják be: önnek a vagyona odavész. De elvész a
férje is. Két nagyhatalom egyesült ereje összetöri a szabadságharcosok seregét,
Tihamér fogollyá lesz vagy földönfutóvá, ősi birtokát elkobozzák, kegyedre
a végső nyomor vár. – Mármost gondolja meg kegyed, hogy nem kötelessége-e
egy férjét szerető asszonynak ily válságos helyzetben magát, a férjét és
még hatvanezernyi üldözött hazafit megmenteni: – egy kimondott szónak az árán?
Natália lelkében
ki volt egyenlítve a nehéz küzdelem a két ellentétes kötelesség között.
Megszorította a
kezét Negrotinnak, azt rebegve:
– Köszönöm.
Felkészült.
Azt megfogadta
Tihamérnak, hogy a vele közölt titkot nem mondja el Angiolinának. De azt nem
fogadta meg, hogy nem fogja elmondani Klapkának magának.
Rögtön sietett fel
a várba. Találkozást kért a főparancsnoktól. Elmondott neki mindent.
Klapka
elszörnyedve hallgatá a fölfedezéseket. Megtudta, hogy élete is fenyegetve van.
Ki van mondva
fejére a halálítélet. Ha ellenszegül, a várbeli tüzérek a pavilonja ellen
fordítandják ostromágyúikat, s azt rommá lövetik, őt is a romok alá
temetik.
Klapkát! A
félistent!
És a többi híveit
a békés megalkuvásnak. Krivácsyt; még egy asszonyt is, gróf Károlyinét, kit a
hír a két ellenséges tábor közötti alkuvivőnek jelölt meg. Kiszemelt gyilkosa
ott volt az udvarlói között, akik a tiszti bálokon a feltűnő
szépséget körülrajongták.
Mikor mindent
elmondott Klapkának Natália, akkor térdre bocsátkozott előtte, s megfogta
a kezét, és könnyeivel áztatá.
– Én szolgálatot
akartam tenni önnek és hazámnak; de egyúttal megmenteni a férjemet. Adja nekem
a szavát, fővezér úr, jutalmul e szolgálatomért, hogy az én szegény
férjemet, Lippay Tihamért, soha semmi vétségeért megbüntetni nem fogja, hanem
kegyelmet fog iránta gyakorolni.
A fővezér
mélyen meg volt hatva.
Íróasztalához
sietett, s ott egy levélpapírra ezt írta:
– Én, Klapka
György, a komáromi hadsereg főparancsnoka, lovagias szavamat adom, hogy
Lippay Tihamért századosnak bárminő vétségeért kegyelmet adok, és őt
megbüntetni nem engedem.
Ezt odaadta Natáliának.
A nő
összecsókolta ez írást, és keblébe rejté.
Egész
megnyugtatott lélekkel tért haza.
Klapka rögtön összehívatta az egész tisztikart tanácskozmányra.
Meglepett mindenkit, hogy lakása előtt egy század honvéd volt felállítva.
Mielőtt a tárgyra tértek volna, az elnöklő fővezér
felszólalt:
– Kérem Thaly Zsigmond ezredes urat, tegye le a kardját, és menjen
azonnal szobafogságra.
A felszólított engedelmeskedett. Letette a kardját az asztalra, de
azt kérdé:
– Szabad
megtudnom, hogy mi a vétségem?
– Ön a hadcsapatot
engedetlenségre izgatja.
Ezt nem lehetett
eltagadni. Thaly Zsigmond a megelőző napon az egybegyűlt
huszárságot nyílt téren buzdította végső ellenállásra.
Még aztán
Friebeisz Pistát is elfogatta Klapka, s a lapját elkoboztatá.
Ezzel ki lett vágva
a szíve az egész összeesküvésnek.
De az a gyakorlati
eredménye megvolt, hogy most már az osztrák fővezér elfogadta a komáromiak
ultimátumát. Odaát is belátták, hogy ha Klapkát megbuktatják; a kétségbeesés
uralma következik be, s majd azzal megküzdeni drága mulatság lehet. Másnap
mindkét részről alá lett írva a kapituláció.
Lippay Tihamér a
felesége előtt Negrotint káromolta.
– Bizonyosan ez a
lengyel árulta el a titkunkat Klapkának.
Talán soha nem is
találta volna ezt ki Tihamér, ha a saját bűne hozzá nem segítette volna.
|