15. AZ UTOLSÓ LÖVÉSEK A SZABADSÁGHARCBAN

Mindenki belenyugodott már az elfordíthatlan végzetbe.

A meghódíthatlan Komárom megadja magát.

Tisztességes, minden katonai becsületet megőrző föltételek mellett. Az ellenállásnak semmi célja nincs már.

Csak két nap van még hátra a befejezett tény végrehajtásától. E két napra fegyverszünet van kötve.

A demarkácionális vonal térképileg van megállapítva. A háttért mind a két fél előőrsi láncolattal szállja meg, egymástól jó puskalövésnyi távolban.

Ezt az utolsó két napot a várat elhagyandó katonák arra használták fel, hogy városi ismerőseiktől búcsút vegyenek. Sok pohár ürült, és sok könny hullott a pohárba. Egymáshoz nőtt szívek szakadtak ketté. Tort ültek minden háznál.

Hát még odakinn a táborban, ahol ezerkétszáz leány siratta a regementjét, nem mehet többé utána! „Söprik a komáromi utcát!” De nem kérdezi már a kapitány: „Hová, hová, barna kislány?”

Lippay Tihamérék házánál is búcsúlakomát tartottak. Ott voltak a vidám cimborák: az ezredesek, a gerillapajtások. Negrotinnak olyan majordomusféle szerep jutott, az illeti meg „a mi lengyelünket”. Feladata volt arról gondoskodni, hogy a pincében bor hátra ne maradjon a bevonuló ellenség számára.

Komáromban divat volt a piknik (falun batyubálnak hítták.) Több család összeadta a közös lakomát; egyik a halfelét, másik a vadat, harmadik a sülteket, negyedik a tortákat, fagylaltokat; az urak gondolkodtak az italokról. Ilyen piknik tartódott Lippayéknál is, ahol a vendégnők egyúttal háziasszonyok is voltak.

A lakomáról nem lehetett észrevenni, hogy az egy ostromolt városban tartatik. Volt minden bőségben. Az ámbitus alatt a gerillapajtások számára volt terítve egy hosszú asztal; azoknak is jutott bőven mindenből.

Csak éppen a vadpecsenye hiányzott. A folytonos lövöldözés úgy elriasztott minden vadat a komáromi határból, hogy egy süldő nyulat aranyért sem lehet kapni.

No, de van valami, ami a vadpecsenyét pótolja: a töltött galamb. Hisz a galamb is repülő vad: lőni való. Angiolina küldé egész tetés tállal: töltött galambokat.

Amint behozták a tálat, a legfelül levő galambot Tihamér pajkos pákosztossággal lekapta a villájára szúrva, s odakiáltott rá keserű tréfával:

– Hej, te cudar! Ugye te voltál az, aki a temesvári ütközet hírét meghoztad?

Natália elképedve kapta meg Angiolina kezét.

– Te! Csak nem a postagalambot süttetted meg mára?

– De igen. Holnapután itthagyjuk a várost; csak nem hagyhatom azs én kedves galambjaimat azs ellenségnek.

Az ő kedves galambjait!

Hanem megsüttetni, azt lehet.

Natáliának könny gyűlt a szemébe.

Dehogy nyúlt volna hozzá ehhez a drága sülthöz, melynek mindenik példánya egy kedves, jó barát volt, hűséges hírhozó távol messzeföldről, ellátva ösztönnel, ami emberi ésszel megfoghatatlan, hű szolgája a gazdájának, drága hírhozója a szabadság táborának. Ez lett a jutalma!

Sok mindent meg tudott bocsátani Natália Angiolinának; de a postagalambokat örökre följegyzé a rovására. Ez háladatlanság, kegyetlenség volt tőle.

Angiolina kinevette az érzékenységeért.

Tihamér még meg is toldotta egy rossz élccel:

– Ezek olyan halottak, akikről csak jót lehet mondani.

Natália szerette volna megtépázni.

A lakoma végén a gyümölcsöt hordták föl. A szigetből ízletes körtét, szilvát, barackot hoztak. Minden gyümölcs paradicsomi bőségben terem ottan, csak éppen szőlő nem; az nem jut megéréshez.

– Istenem! – mondá Angiolina – azs mégis sörnyűség, hogy azs idén még nemcsak, hogy nem ettem sőlőt, de még nem is láttam.

Ez a zokszó Tihamérhoz volt intézve.

Erre Tihamér fölállt Angiolina mellől, s az asztal végére ment, ahol Gál Józsi ült; annak súgott néhány szót a fülébe. Gál Józsi rögtön fölkelt, s magához intve Cserna Pista hadnagytársát, kiment vele a tornácon vacsoráló gerilla kompániájához, azokkal trafikált valamit.

Negrotinnak feltűnt ez a titkolózó suttogás, melyet rögtön félbeszakítottak, amint őt közeledni látták. Itt valami nagy bolondság készül.

Katkának szólt.

– Vigyázz, Katka, az uradra ezen az utolsó egypár napon, amíg Komáromban leszünk. Kerülj a markotányosnék közé, s légy a sarkában egynehány leánnyal, akármerre megy. Ma éjjel különösen ügyelj rá.

Katkának könnyű volt az utcáról összeszedni a szükséges segítőket, s azzal Tihamérnak minden lépése számon lett tartva. Nem is maradt Katka előtt sokáig titok a sugdosódás tárgya. A gerillák neki is elmondták.

Tihamérnak az a zseniális ötlete támadt Angiolina megkívánása folytán, hogy ő egy szüreti mulatságot fog rendezni, s szőlővel kedveskedik a szép olasz nőnek.

Hol fognak szüretelni? – Hát itt van a Monostor. Komárom egyetlen hegye. Annak az oldalában van Marczel uramnak az a nagy szőleje, ami azt a híres monostori bakatort termette, s ahol a még híresebb szüreti murikat tartotta a város kedvenc tréfamestere, a Szarka Jánoska. Az most a senki birtoka. – Két ellenség közül azé, aki megszállja. A felső részén a magyarok sáncai emelkednek, az alsó részén az osztrákoké. Ez lehet a legjobb szüretelő telep.

A mulatság programját így állapították meg. Cserna Pista van kirendelve a zászlóaljának huszonöt emberével a monostori fegyverszüneti vonal előőrsi szolgálatára. Ezekhez fog csatlakozni Tihamér, Gál Józsi a gerilláival, ladikon kelnek át a Dunán a Monostor tövénél, s korán reggel megkezdik a szüretelést. Katkát is magukkal viszik, hadd hozza a garabót, amit szőlővel fognak megtölteni.

Az időjárás is kedvezett a tréfás merényletnek.

Reggel felé oly sűrű köd ereszkedett alá az egész tájra, hogy ötlépésnyire nem lehetett látni. Tihamérék a ladikkal átkelhettek a Dunán, anélkül hogy az előőrsök rájuk kiabáltak volna.

A monostori hegy tövében aztán találkoztak Csernával, meg az őrködő csapatjával. Nagy tetszést nyert a tervezett vállalat. Szüretet tartani! A csatatér közepén! Ezt is csak a magyar teszi meg.

No hát, fel a hegynek, amerre nincsen út.

Hanem egy körülményre nem számítottak a merész szüretelők. Arra, hogy az a szőlő, amit egy éven át magára hagytak, többé nem szőlő, hanem bozót: az se metszve, se karózva, se kapálva nem volt. A nyurga venyigék a földön futnak, mint a szederinda, túlnőtt rajtuk a paraj és méregsaláta; ha akad is azon a földön kúszó venyigén szőlőfürt, az soha napot nem látott, meg nem érhetett, annak az egresével lőni lehet. Ez a szőlő csak rókát szomorítani való.

Hanem ahelyett találtak valami mást: az osztrák őrcsapatot a szőlő garádján csendesen nyugodva.

A cserepárok a közeledő léptek robogására felriadtak pihenésükből, s meglátva a közeledő csapatot, rémült kiabálással futottak a szőlőbozóton keresztül a túlsó árokpartig.

Hiába kiabált utánuk Tihamér: „Ne szaladj, brúder! Inkább gyere, segíts te is szőlőt keresni!”, nem vették komolyan. Sőt inkább nagyon is komolyan vették, s amint a szőlőskert túlsó árkához értek, ott elkezdtek a szemben levő csapatra puskázni.

Erre azután a magyar legényeknek sem lehetett mást tenni, mint hogy ők is visszapuskáztak az innenső árok garádja mögül.

Nagy csetepaté fejlődött ki ebből. Az előőrsi lövöldözésre az osztrák tisztek talpra állíták az egész csapatjukat; mire a magyarok is hasonló hadmozdulattal feleltek, a Marczel szőleje birtoklása fölött nagy ütközet fejlődött ki. Cserna Pista átlátta már, hogy most ők nagy bolondságot követtek el; de már a becsület tiltá a meghátrálást.

A sűrű puskaropogásra az osztrákok elővontattak két tábori ágyút, s elkezdtek a magyarok felé durrogtatni. No, ezt meg már éppen szégyen, gyalázat lett volna a magyaroknak viszonzatlan hagyni. Nekik is volt két ágyújok, nosza hamarosan felállították, s derekasan megfeleltek az ellenségnek. Jó szerencse, hogy a sűrű ködben egyik fél sem láthatta, hogy hová lő, maga pedig jó védett helyzetben torlaszolta magát: egy ember sem sebesült meg.

Olyan disznószívű fickó csak egy akadt, aki a süvöltő puskagolyók között, az ágyútekék búgása közben az eredeti szándékát követte: a szőlőkeresést. Ki lett volna az más, mint a mi hősünk, Lippay Tihamér?

Szomorúan tapasztalva, hogy a földön futó szőlővenyigéken érett böngöt fölfedezni nem lehet, az a szerencsés ötlete támadt, hogy a kolna folyosójára felfutó szőlőtőkéhez folyamodjék. És íme, vitézi bátorsága meg lett jutalmazva. Annak a chasselas-tőkének egy felfutó venyigéjén három szép, érett fürt piroslott. Azt az egész indát levágta, s vitte nagy diadallal társainak mutogatni.

Ilyen drága szőlő sem volt még a világon!

Kereste Katkát, hogy szüreti zsákmányát annak a kosarába tegye. De azt már nem találta sehol. Az az első puskalövésekre rögtön elszaladt. Gyáva leányszív.

Hát aztán azt tette a szőlőleveles venyigével, hogy csákója körül csavarta. Úgy nézett ki vele, mint egy Bacchus. Büszkén viselte, mint egy hadi troféumot. Egyébre nem gondolt.

Mit fog majd mondani, ha ezt meglátja a szép ezredesné?

De mit fog majd mondani a még szebb ezredes?

A nagy ágyúzásra fölriadt mind a két tábor. Csatatűz fegyverszünet idején! Két nappal a kapituláció előtt! A vezérek innen is, túl is, rohantak kíséreteikkel a vélt csata színhelyére.¹

Jaj azoknak, akik ezt elkezdték, minden népjog és katonai becsület ellenére.

Jól mondta azt a Tózsó, hogy Tihamér nem fogja élve elhagyni Komáromot. Csinál az még valami bolondot. Útban van ő már a Cigánymező felé!

Csakhogy volt még valaki, aki e szomorú útját elállja. Az a megvetett teremtés, a markotányosné.

A Katona Katka bizony elfutott, amint az első lövöldözés megkezdődött a honvédek és cserepárok között: meg volt ijedve; de nem magáért (volt ő már ennél különb hajcécóban is), hanem Tihamérért. Sejtette, hogy e tréfa halállal végződik: annak a halálával, aki ezt kieszelte. Rohant lélekszakadva a hídfő felé. Tudta jól, hogy Negrotin ott van az őrcsapatnál. Talpon volt az egész őrség.

– Ki van odafenn a Monostoron? – kérdé a markotányosnétól Negrotin.

– Tihamér úr szüretel.

Már ekkor az ágyúdörgés is feleselt egymással.

– Szerencsétlen ember! Nem tudja, mit tesz! Hisz ez árulás! Fuss, Katka, az asszonyodhoz, mondd el neki a veszedelmet. Siessen Klapkához, kérjen kegyelmet az ura számára: ne késsék! Egy óra múlva főbe lövik a férjét!

Bizony, meg nem menekült volna a haláltól Tihamér.

Negrotin a kocsiját kölcsönözte Katkának, hogy hamarább hazatérjen.

Natália ugyanazon a szekéren vágtatott a várba.

Keblében tartogatta azt az írást, amit a fővezér jó szolgálata fejében adott neki nemrég, amit ő vállfűzője rejtekében őrzött, mint egy kincset.

Betört erőszakkal a fővezérhez, aki a legnagyobb izgalommal osztá a parancsokat az őrült csatazaj elnyomására. Az összes parancsnokok siettek az idétlen harcot megszüntetni.

– Irgalom! Kegyelem a férjemnek! – sikoltozott Natália, térdre borulva a magyar fővezér előtt. – Nem ő a bűnös: én vagyok az, amiért nem tudom őt úgy szeretni, hogy ne gondoljon másra.

Klapka már ekkor értesülve volt a történtekről.

– Az ön férje megérdemli a halált.

– De ön kegyelmet adott neki. Itt van a keze írása: „Én, Klapka György, a komáromi hadsereg főparancsnoka lovagias szavamat adom, hogy Lippay Tihamér századosnak bárminemű vétségeért kegyelmet adok, és őt megbüntetni nem engedem.”

A fővezér gyöngéden fölemelte a lábainál fetrengő asszonyt, keserűen mormogva:

– Ha ön meg tudja neki bocsátani, amit ma vétett, én is megbocsátom.

Natália csókjaival árasztá el a fővezér kezét.

– Hát megtesszük az ön könyörgő szemeiért; de csak azokért, hogy ezt a gonosz epizódot tréfa rovására írjuk. A csatazajnak halottja nem volt, hála a gondviselésnek. Önnek a férje bizonyára önnek köszönheti az életét.

(Hányadszor köszönheti már!)

A vitézkedő hősöket ezalatt, lefegyverzett állapotban, felkísérték a várba: Tihamérral a csapat élén.

Valami haditörvényszékféle fogadta őket. Künn, a szabad ég alatt. Nem a rendes katonai tribunál, melyben mindenfokozat képviselve van, az ezredestől a közlegényig: csupa pléhgallérosok voltak. Élükön Klapka.

Lippay Tihamér katonás, kimért léptekkel közeledett a fővezérhez, megállt előtte, tisztelgett, s kiegyenesíté magát.

– Százados Lippay Tihamér – szólt érdes hangon a főparancsnok –, mit követett el ön ez órában a hadi fegyelem ellen?

Tihamér olyan könnyedén, mint ahogy csínyt tevő diák felel, adott számot a dolgáról.

– Megígértem egy bájos úrhölgynek, hogy hozok a számára érett szőlőfürtöt. Magyar lovag, amire szavát adta, azt be is váltja. Íme, itt van a szőlőfürt!

Azzal leemelte a csákóját a fejéről, s felmutatta a körüle tekert venyigét az érett szőlőfürttel.

Erre Klapka elnevette magát. S utána nevetett valamennyi pléhgalléros. Olyan tréfás volt az eset.

A fővezér aztán komolyságot erőltetett az arcára, s kimondá az ítéletet:

– Minthogy a félreértésből támadt lövöldözésnek semmi komoly következménye nem lett, ezúttal az abban részt vettek, szigorú dorgálás mellett, a megérdemlett büntetés alól fölmentetnek. Ki-ki vegye át a fegyverét, s térjen a hadcsapatjához.

Tihamérnak a kardja Klapka kezében volt, oda kellett hozzá mennie, hogy azt átvegye.

A fővezér halkan ezt dörmögte a fülébe:

– Ezúttal a nejének köszönheti az életben maradását.

Amiből Tihamér kieszelhette, hogy Natália volt az, aki Klapkának a merész összeesküvést fölfedezte.

Ezek voltak az utolsó lövöldözések a magyar szabadságharcban. Puskaropogás, ágyúdörgés – egy szőlőfürt miatt!