5. A FESTETT KÉPEK

Az ősi kastélyt három oldalról melléképületek fogták közre. Ott volt szemközt az L betű formára épült tiszttartói lak; földszintes épület, nagy udvarral, kerttel, külön cselédházzal, istállóval, a kertben üveges tetejű virágház, az egyik oldalon több emeletes granárium, a kopók háza, fészerek ekék, szekerek számára, a másik oldalon a lovak, igás ökrök, tehenek istállói, a béreslakások. A juhaklok, a csikótelepek nem voltak itt, azoknak kinn a pusztán volt a helyük.

Az istállók előtti udvart egész hegydombok ékesíték megöröködött trágyából. Az egy esztendő óta nem volt kihordva a szántóföldre, s most nagy eső után olyan lomha, terjengő füstöt árasztott, mint Káinnak az oltára.

A nagy sáron keresztül, mely a kastélyt a tiszttartólaktól elválasztá, egy sor téglából hevenyészett átjáró volt lerakva, azon keresztül kellett az úrasszonynak lépegetnie. Hruszkay úr fogta a karját: az ő bagariájának nem ártott a latyak.

A folyosón várta a vendégeket a kisinas, aki mindenkinek letisztogatta a lábtyűjét a sártól.

A szobák padlója úri módon be volt hintve fűrészporral, s minden szoba kifüstölve cukorral, köménymaggal.

Egy nagyon piros képű szolgáló jelent meg az egyik benyíló ajtajában.

– Vezesd tekintetes asszonyt feleségemhez – parancsolá a cselédnek Hruszkay úr. (Ez nem az ő kötelessége volt.) – Mi meg menjünk tekintetes úrral pipatóriumba; talán diskurálhatunk valamiről, amíg a vacsora elkészül, s többi vendégek megérkeznek.

Tihamért éppen nagyon jó kedvében találta ez az indítvány.

– Nem jössz be a háziasszonyt köszönteni? – kérdé tőle a felesége.

– Majd látjuk egymást a vacsoránál – válaszolt Tihamér. Követte a tiszttartót. Jó kezekben hagyta a feleségét.

– Placeat, domine spectabilis. Igazi kospallagi – mondá Hruszkay úr, odakínálva a dohányosbörböncét az ifjú földesúrnak. Maga is rágyújtott, levetve magát a karosszékbe, s füstkarikákat fújva maga elé.

Tihamér nem ült le, a tajtékpipát a szája szegletébe vágta, s csak a füstön keresztül beszélt, mint egy ágyú, és nagy léptekkel mérte végig a szobát.

– Hallja maga, Hruszkay, én itt dezolátus állapotokat találok. A kastélyom lakhatatlan, a földeim szántatlanok, vetetlenek, az utak járhatatlanok, a leégett aklok felépítetlenek.

Hruszkay úr ki sem vette a szopókát a szájából.

– Hát mit tudta tenni szegin magyar úr? Amióta kiütött a nagy szabadság. Dézsma, füstpénz fuccs, robotnak kampec. Úrdolgának „magad uram, ha szolgád nincs”. Isten törülte volna ki kalendáriumból azt a március tizenötödikét. „Talpra, magyar!” No, iszen megfogadtak. Paraszt mind talpra állt, földesúr mind hasra este magát. Cselédek, béresek, azok is mind eltalpaltak. Csak öregek, sánták maradtak itteneg.

– Jól van, no. Tiszttartó úr nem tudott a bajon segíteni. Ide radikális intézkedés kell. Én jószágigazgatót szerződtettem a birtokomra.

De már erre a szóra Hruszkay úrnak abba kellett hagynia a pöfékelést, annyira elővette a röhögési roham.

– Hahaha! Bonorum directort! A lipovai domíniumra! Diplomatikus ökonomust a hohenheimi akadémiából! No, arra kuriózus vagyok. Hogy fogja az lakkcipőben belépni trágya közé! Bizonyosan veterinárius is. Ki tudja húzni birka fogát, felsőt. Kultiválni fog földeken indigót, pirosfestő krappot. Gipszezni fogja kaszálót, drenedzsírozni csincsést, merinóba ójtja birkát, jorksiribe disznót. Hahaha!

– Azt mind meg fogja tenni – hagyta rá Tihamér. – Sőt még annál lehetetlenebbnek látszót is létre fog hozni. Rendes számadást fog vezetni.

– Doppelte buchführungot! Hahaha! – De már erre két kézzel kellett a hasát fogni Hruszkay úrnak a nagy nevetés miatt.

– Itt van nekem az egész számadás másfél esztendőrül, ebben a nyolc zsebemben. Mindent rektifikálok. Ad amussim. Nevettem én azt a sok irkafirkát, rubrikázást, komputizálást, kollaudációt. Bliktri mind! Ami itt van a tüszőmben, az igaz. Ahogy oláh mondja: „Csej dá muna, ná mincsuna”.¹

Félbeszakította a praktikus értekezést egy, a tiszttartói lak udvarára behajtó kocsi zörgése. A bricska érkezett meg a hátramaradt pópával. Aramics Cyrill is megkerült annyi viszontagság után.

A hajdú bevezette az urakhoz. Az új vendég bemutatta magát.

Most már a pipázószobában a szilvóriumra kerül a sor, áttérhetünk a másik szobába a hölgyekhez.

A tiszttartóné elfogadószobája valóságos jótékonysági bazár volt, ahol a felhalmozott tárgyak kisorsolásra várnak. Minden ízlés nélkül összeválogatott, cifra bútorok, edények, francia, velencei, ónémet műtárgyak, japáni szacuma székely kancsó mellett, itt egy darab perzsaszőnyeg, amott egy gobelin, vegyest kalotaszegi varrottassal. Zongora is volt, de azon virágvázák álltak, három falióra tetszés szerint mutatta az időt; disputába is keveredtek; az egyik teljes hat órát ütött, a másik beleszólt, „de bizony csak háromfertály”.

Ezt mind nem ért rá szemügyre venni Natália (különben sem értett hozzá), annyira lekötötte az érdeklődését maga a háziasszony személyes megjelenése. Csupa gömbölyűség és domborúság volt az alakja, feje és arca. Ez az arc lepte meg legjobban Natáliát. Úgy ki volt az festve pirosra, fehérre, az ajkai karmazsinra, szemöldei, pillái feketére, mintha színpadra készülne lépni. Látott ő ilyen arcokat a komáromi arénában; de hogy valaki otthon, a saját jókedvéből ilyen széppé idomítsa magát, annak az okát nem bírta kitalálni. S hozzá még ez a gömbölyű arc folyvást mosolygott, mint egy balerináé.

Az ajtóig eléje futott a vendégnőnek, üdvözlésül, átnyalábolta, kétszer megcsókolta.

– Hozott Isten, kedvesem! Ugye, tegezni fogjuk egymást? Mi a neved?

– Natália.

– Az enyim Lyubissza.

S harmadszor is megcsókolta. Odavezette a pamlaghoz, leültette maga mellé.

Natália egészen meg volt zavarodva. Távol esett a lelkétől minden büszkeség, minden rátartó követelés; de ezt mégis különösnek tartotta, hogy a tiszttartó felesége úgy viseli magát az ő irányában, aki földesúrnő, mintha megfordított viszonyban állnának egymáshoz. Nem bírta ennek az alapját megtalálni. Úgy vette, mint falusias kedélyességet.

Lyubissza csengetett: belépett a jelre a szobaleány.

– Hozd az ozsonnát.

Sietve hozta a cseléd a tejeskávét, süteményt, kuglófot, gyümölcsöt ezüsttálcán.

A szobaleánynak is ki volt festve az arca, de csak pirosra, a képe többi része meg volt hagyva barnának.

– Aztán küldd be hozzám a szakácsnét – rendelkezék a tiszttartóné. – Megengeded, kedvesem, hogy a vacsoráról intézkedjem?

Hogyne! Így szokták azt, a szalonban, a vendégek előtt.

A szolgáló odasúgott valamit a tiszttartóné fülébe.

– Ah! – kiálta ez fel. – Egy pap is jött? Fiatal? Csinos? Hívd ide! Még egy findzsát! Kávézzon velünk.

Natália felvilágosítást adott.

– A férjem udvari káplánja: Aramics Cyrill.

– Cyrill? Jaj, de kedves név! Én nagyon szeretem a papokat. Itt fog lakni? Legalább lesz kivel tarklizni. Tudsz te kártyázni?

– Nem értek hozzá.

– No, majd én megtanítalak rá.

Natália a fejét rázta.

Csakhamar bejött a szakácsné.

Tenyeres-talpas debella.

Az is ki volt festve, de csak fehérre. A pirosat majd hozzáadja a konyhatűz.

Úgy látszik, hogy ezen a vidéken általános népszokás az, hogy az asszonyok, lányok az arcukat kifessék.

– No, Jutka, mi lesz vacsorára? – Ez volt a napirend első kérdése.

– Hát majd csak lesz valami, hiszen ki van mán adva.

– De azóta új vendégek érkeztek.

– Hát ’sz a tensasszonynak való is lesz, meg a tekintetes asszonynak való is.

(Lám, a tapasztalt cseléd már ismeri a titulálást. A tiszttartóné csak „tens”-asszony; de a földesúrné „tekintetes”.)

A pópa belépte nem zavarta meg az értekezést. Helyet mutattak neki a kávézóasztal mellett, s megkérdezték tőle, hogy édesen szereti-e? Szürcsölés közben ő is részt vehetett a konyhai tanácsban. Neki kellett rá megfelelni, hogy mik a kedvenc ételei Natáliának.

A férfiak számára már meg voltak nevezve a fogások. Bableves disznókörömmel, csipedettel; hajdúkáposzta; malacpörkölt uborkasalátával; túrós, kapros lepény, gyönge csöves kukorica, végül borkorcsolya. De a finomabb ínyek számára csirkebecsináltat kellett készíteni, karfiollal, citromos kókot, töltött galambot és befőttet.

– Szoktál bort inni? – kérdé Lyubissza Natáliától.

– Soha.

– No, énnekem van pompás meggyborom. Azt majd megszereted.

A vacsorakérdés tehát fényesen el volna intézve.

A pópa megitta a kávéját, s aztán engedelmet kért, hogy visszamehessen az urakhoz a pipázóba. Helyes dolog ilyenkor a hölgyeket magukra hagyni.

Ebben az évben járta be a lapokat egy furcsa találmány híre.

Egy jenki rájött a sodrony nélküli táviratozás titkára.

(Igaz, hogy még akkor se villany, se sodronytávíró nem volt.) Az amerikai ezt a kerti csigákkal hozta létre. Minthogy két egymáshoz hitvesi viszonyban álló kerti csigának (Helix) az a szokása, hogy aminő mozdulatot az egyik tesz, azt a párjának, bármilyen távolban legyen is, utána kell csinálni, ennél fogva két ilyen elválasztott csigával a föld egyik oldaláról a másikra lehet izenetet küldeni, egy üvegtáblán, gyorsíró jegyekkel.

Hát a csigatelegráfot elhinni erős dolog; hanem azt el lehet hinni, hogy ugyanabban a pillanatban, amelyben Hruszkay úr azt a kérdést intézte Lippay Tihamérhoz, hogy mennyi pénz lehet a feleségének a hozománya, ugyanabban a percben ugyanazt a kérdést kockáztatta meg Lyubissza asszony Natáliához, anélkül, hogy a csigák mesés szimpátiája kötelezné őket ugyanazt gondolni és kifejezni.

Csak az oka a tudakozódásnak volt különböző.

A tiszttartó azért volt erre kíváncsi, hogy lesz-e fedezet az új földesúr által projektált gazdasági plánumokra? Lyubisszának azonban más kiindulási pontja volt.

– Azt mondom, kedvesem – szólt, közel hajolva Natáliához –, hogy a hozományodat, ami készpénz, ki ne add a kezedből, soha semmi esetre az uradra rá ne bízd; mert az csak addig fog szeretni, amíg a pénzedet a kezébe kapta. Azzal egyszerre vége lesz.

Natália egészen felháborodva tiltakozott e gyanúsítás ellen.

– Ah, az én férjem nem olyan ember!

– A férjek mind egyformák. Abban, hogy szép vagy, fiatal vagy, el ne bízd magadat. Nincs szép asszony a világon, nincs hű férj a világon. Ismerem én az uradat kívül-belül. Ez csak az igazi. No, de ne szólj szám, nem fáj fejem. Tudom én, hogy mire képesek a huszárkapitányok. A jó hírnek szárnyai vannak. Tudok én már mindent. Azt a monostori szüretelést ágyúszó mellett, az ezredesné szép szemei miatt, amiért Tihamért majd főbe lőtték, meg is teszik, ha te Klapka lábaihoz nem borulsz. Te! Igazán olyan szép ember az a Klapka?

Natália csak ámult és bámult.

– Jól van, no – folytatá Lyubissza. – Az ilyesmin nem kell fennakadni. Ha a kedves uram rangjához illő dámának kurizál. Az nem árt meg neki. Arra az egyik szemünket behunyjuk; a másikkal nagyot kacsintunk. Ha te úgy, én is úgy.

– De kérlek! Itt mi egészen egymásra vagyunk utalva.

– Az ám, most. Amíg az urasági kastélyban olyan felfordult világ van; amíg a nagy ijedtség tart, urak, úrfiak bujdosóban vannak. De legyen csak újra berendezve a kastélyotok, térjenek haza a régi cimborák, majd megindul újra a hajdani dínomdánom. Kivált, ha megtudják, hogy szép asszony van a háznál. Olyan az, mintha a darazsak megérzik a mézszagot. Úgy nem ostromolták Komárom várát, mint ahogy téged fognak ostromolni.

Natália sértve érezte magát.

– De kérlek! Félreismersz.

Lyubissza nagyot nevetett.

– Ismerem én jól a magam fajtáját. Mind Éva leányai vagyunk. Egyikünk már úgy született, nem tehet róla, hogy ha tűzzel járnak körülötte, lángra lobban. Másikat megejti a kísértés. Az ördög szép ember. Minden szép ember ördög. Meg másikat ráveszi a bosszúállás, a megtorlás, szemet szemért! Meg a sok példa. Látja, hogy így tesznek valamennyien. Minek jónak lenni? Nem hiszik el. Nem fizetik vissza. Aki üt, kínoz, megcsal, azé a hatalom. Aztán mit vesztenek vele?

Natáliában felébredt az ellenmondási vágy.

– Nekem ellenkező elveim vannak.

– Bohóság! Hiszen tréfa az egész. Ki venné komolyan a játékot? Sohasem játszottál még vielliebchent?

– Mi az?

– Hát mikor lakoma végével a csemegére kerül a sor, aközött van feltöretlen mandula, amit az urak és hölgyek megropogtatnak. Akad közte olyan is, akiben dupla mandula van. Ha hölgy talált rá, férfinak, ha férfi, hölgynek, választása szerint mondja azt: „vielliebchen”, s megosztja vele a mandulát, amiért vielliebchen tartozik megszólítónak zálogot adni, s azt ajándékkal beváltani. Lehet ajándék ilyen vagy amolyan. Olcsó vagy drága – vagy ingyen. Páros manduláért.

Ezt ő csak dupla mandulának veszi!

Natália nem felelt semmit.

Lyubissza még nem volt készen a témával.

– Különböző az asszonyi természet. Némelyik szeret dicsekedni a hódításaival, másik meg szeret titkolózni. Egyik azt hiszi, hogy az dicsőség, másik azt hiszi, hogy az szégyen. Egyik csak azért kacérkodik, hogy valakit féltékennyé tegyen, visszahódítson; másik csak azért hízelkedik, hogy a féltékenységet elaltassa. Aztán vannak madonna arcok, akik érzéseiket elrejtik. Ezt Natália magára vehette.

Lyubissza úgy tett, mintha más tárgyra térne át.

– Te! Ez a papocska igen derék figura.

– Az ám. Nagybátyám, a püspök káplánja volt, akinél növekedtem.

– Szemrevaló ember. Gavalléros kinézésű. Ez esketett benneteket össze Komáromban? Poétikus hajlandóságú ember. Ez kért az esketési stóla helyett egy csókot a menyasszonytól?

Natália arca lángra gyulladt.

Hát a pletyka még a körülzárt várból is kiillanik?

Lyubissza elnevette magát.

– Az urad eleinte megorrolt érte; hanem azután mégis idevette udvari káplánnak. Látszik, hogy milyen hatalmad van az urad fölött. Az én totyakos salabakterem engem olyan vén dögökkel vesz körül, akiknek már kihullott a foguk, vagy olyan kölykekkel, akiknek még nem nőtt ki.

Ezen Natália mégis kénytelen volt elmosolyodni.

– Mármost csak egy derék totumfacra volna szükség, hogy a háztartás legjobban be legyen rendezve, aki minden dologban kész segítségére van az asszonynak; aki disztingvált ember, és amellett rezolutus, gavalléros, társaságba való; ahogy a francia mondja: cavalier servant.

Natália hüledezett. Vajon tud ez valamit? Suttogott már a pletyka valamit a lengyelről? Vagy csak az asszonyi ösztön előzi meg az ismeretet a divinációval?

Úgy beszél Lyubissza erről a dologról, mint aki azt egészen természetesnek találja. Hát hiszen levegőből nem élhet az – asszony.

Natália kezdte sajnálni, hogy otthagyta a kastélybeli szobát az egereivel és patkányaival.

– De te is jól kiválasztottad a szobaleányodat. Derék perszóna.

Natália sietett a felvilágosítással.

– Ó, a férjem őneki köszönheti az életét. Ő mentette meg a csatatéren mint nehéz sebesültet.

– Akkor hát még nagyobb kötelessége az életét továbbra is megtartani. Ó, egy hűséges, odaadó szobaleány valódi kincs a háziasszonyra nézve.

Natália kezdte érteni, hogy miért van itt minden fehér személy orcája kifestve. Itt nem szabad elpirulni.

Lyubissza be akarta fejezni a felvetett témát.

– Hát, hogy visszatérjek az első szavaimra, ismét mondom neked, hogy ha az urad hűségét (amennyire lehet) kordában akarod tartani: a pénzedet a kezére ne bízd. Mert csak addig jó ember egy férj, amíg a pénzben nem dúskálkodik. Mikor üres a zsebe, mikor a filiszteusai a lejárt váltókkal szorongatják a nyakát, ó, milyen kedves, milyen nyájas akkor a feleségéhez: csókolgatja, ölelgeti. Karonfogva sétáltatja, otthon ül, ostáblát játszik vele. Engedni kell, amíg odáig nem jön, hogy főbelövéssel fenyegetőzik; akkor is meg kell nézni, hogy meg van-e töltve a pisztoly? Aztán megesketni, becsületszavát venni, hogy több váltót nem ír alá, több kártyát nem vesz a kezébe. Ó, mert az eleven dámák nem olyan veszedelmesek, mint azok a kártyára festettek.

Natália olyan mozdulatot tett a kezével, mely azt fejezte ki, hogy van őneki már erről bőséges tudomása. A hozománya egy részét már elvitték azok a papírra festett dámák.

Kinn az udvaron ismét kocsizörgés hallatszott, utána újon érkezett férfiak hangja. A tiszttartóné ismerte e hangokat.

– No, megjöttek. A mi becses vendégeink. No, most majd megismerkedel egypár ősemberrel, akik most is szakasztott olyanok, mint akiket Árpád fejedelem magával behozott. Eredeti alakok. Az egyik sertéseket tenyészt, a másik bőrcserzéssel foglalkozik – nagyban. Pénzes emberek, jómódúak. Azért járnak itten, hogy a makkot és a gubicsot megvegyék, most jönnek az erdőrül a kancellistával. Nem kell őket fogadnunk. Hadd menjenek a kancelláriába a tiszttartóval megalkudni az árakban. Ha megtudnák, hogy a földesúr megérkezett, levernék az árakat. Majd a vacsoránál megláthatod őket. Nem kell a külsejüktől megijedned. Ők öltönyt nem változtatnak, amiben utaznak, abban ülnek az asztalhoz. A szavakat ugyan nemigen válogatják, s komplimentírozni nem tudnak, de azért igen kedves legények.

– Legények? – kérdezé Natália.

– No, igen. Nem mintha nagyon fiatalok volnának, de mivel nőtelenek. Ez már bevett szokás náluk: apáik, dédapáik is mind így éltek.

Ezt Natália nem bírta megérteni.

– Hát tudod, asszonyt tartanak ők, gyermekeik is vannak; de rendesen csak a halálos ágyukon esküsznek össze a gyermekeik anyjával, addig az csak gazdasszony. Ez így nagyon kényelmes élet. Az asszony megvan, de nincs papucskormány. S a rossz kölykek nem háborgatják az apjukat, amíg él.

Natália megint tanult valamit. Sok új dolog van még a nap alatt.

Hát, bizony, vannak patriarkális életű emberek a hazában, akik igazi urak, jómódú birtokosok, sőt vagyonszerzők, akik el vannak látva minden földi jókkal. A közéletben tekintélyes szerepet visznek. Nagy szónokok, sőt diétai követek, mindenesetre táblabírák. Nagy házat visznek, asztalukat vendégek ülik körül. Mindenki tudja, hogy asszony is van a háznál; de az nem ül az asztalhoz soha, az ő dicsősége a kitűnő konyha. Valóságos élettársa a háziúrnak, aki azt boldogítja, hűségesen szereti, ha beteg, ápolja, háztartását vezeti, csakhogy nincs vele oltár előtt összekötve. Négyszemközt „anyjukom”-nak szólítják, mert hát gyerekek is vannak. A fiúk iskolába járnak, s az anyjuk családnevét viselik, a leányoknak nevelőnőjük van, s ők csak keresztnévvel bírnak. El vannak látva minden jóval. Az asszony kezes, csupa engedelmesség. Van nagy hatásköre. Ő regnál a cselédek felett, felpofozhatja, elcsaphatja őket, az úrnak semmi szava hozzá. Korlátlan ura a konyhának, kamrának, baromfiudvarnak, tehénistállónak, konyhakertnek, gyümölcsösnek, halastónak. Varrónét tarthat.

A cselédek „nagyasszonyom”-nak hívják.

Ellenben nem kell őt bálba, koncertbe hordani, vicispánéknak bemutogatni. Nincs joga zsémbelni, a férjével pörlekedni, azt számadásra vonni, s ha a kártyán veszített, azt a szemére hányni, ha soká elmaradt, megkérdezni, hol járt?

Aztán nem szükség őt félteni. Hiszen nem tehet kárt a férj becsületében. Nem viseli a nevét. Ha kikapós, hát jut is, marad is. Kinek mi gondja rá?

S aztán végül, mikor az embernek bal oldalát megsimítja a guta, akkor a halálos ágyához odahívatja a papot. A jobb kezét még bírja. A lelkész (in extremis) gyorsan összeesketi sok évtizeden át hűséges életpárjával; a circumdederunt után viselheti az asszony az özvegyi főkötőt, a gyerekek az apjuk nevét. Hát nem praktikus életrend ez?