6. AZ ŐSMAGYAROK

Amíg a kancellista a két vendég urat az irodába vezette, azalatt Hruszkay úr betuszkolta Tihamért a tiszttartónéhoz.

– Maradjon itteneg, míg mi végezünk egymással.

Natáliának feltűnt, hogy férje, mikor a háziasszonyhoz belép, még csak jó estét sem kíván, se kezet nem ád; az sem áll fel a kanapéról, hogy elfogadja. Valami fanyar bizalmasság látszik közöttük otthonosnak lenni.

Tihamér tudja, mi a szokás. Kiveszi szájából a pipát, kiveri belőle a markába a hamut, arra való a köpőláda a szalonban, hogy a hamut abba szórják. Azután előveszi a saját dohányzacskóját, megtölti a pipát, a pipereasztalon van a kémiai gyújtó, annak érti a mesterségét, rágyújt nála úri kényelemmel, aztán levágja magát egy karszékbe, és pöfékel.

Mégiscsak a háziasszony szólal meg elébb.

– De megnőtt azóta, hogy nem láttuk. Egy fejjel megnagyobbodott.

– Pedig egy fejel meg is rövidülhettem volna.

– Sőt meg is nősült.

– Amire tanúbizonyság az asszonyom.

– Akihez csak gratulálhatok magának. Tudja, hogy a felesége nagyon szereti magát?

– Mivel árulta el?

– Azzal, hogy egész lélekkel védelmezte magát, mikor én leszóltam.

– Hát már leszólt előtte?

– No, ez természetes. Mikor az asszonyok összejönnek, ugyan miről beszéljenek másról, mint a férjek rigolyáiról?

– Hát, mi férfiak jobbak vagyunk; én nem fogok sem kegyednek a feleségemről beszélni, sem a feleségemnek kegyedről.

– Pedig ez utóbbi háládatos téma volna: ugye?

– Még csak reciprocitást sem kérek. Csak mondjon el kegyed rólam minden igazat a feleségemnek, hogy csélcsap vagyok, csapodár, kötényvadász, korhely, dombérozó, kártyás, goromba. Tudja ő azt már énrólam mind. Az én dolgom a vétkezés, az övé a megbocsátás.

Natália odalépett a férjéhez, megölelte, megcsókolta az arcát:

– Nekem nincs mit megbocsátanom.

Tihamérnak erre a szóra mégis ki kellett venni a pipát a szájából, hogy visszaadja a hitvesi csókot.

– Beszélhet kegyed akármit énfelőlem a feleségemnek, ő rajtam kívül nem ismert soha férfit, azt hiszi, hogy valamennyi olyan, mint én.

– No, de majd ha egyszer ismerni fog másformát!

Itt ám a göcs!

Ilyenforma évődések folytak Lyubissza és Tihamér között, amikből Natália asszonyi sejtelme arra a következtetésre jutott, hogy Lyubisszának valami más szerepe is van itten, mint vendégeket megtraktálni.

Idő haladtával bejött a szalonba a tiszttartó is.

– No, hát megvan – volt a szava. – Ezerkétszáz forint a makk, ezerszáz a gubics. Itt van pénz a tüszőmben.

– Micsoda pénzben fizettek? – kérdé Tihamér. (Nehogy komáromi bankó legyen!)

– Nohát micsodában? Aranyban. Ősmagyar nem ismer más pénzt, mint aranyat. Azt hordanak kosbőrzacskóban övükbe dugva. Hah! Csunkó Dani, Kókán Laci más pénzt nem vesz el, nem ád ki, mint aranyat.

Ezek aztán urak!

Natália most már kíváncsi volt velük megismerkedni.

Lehet valakinek piszkos a keze, fekete a körme, de ha aranyat számlál le, gavallér az.

A szobaleány jött jelenteni, hogy a vendég urak már az étkezőben vannak; a vacsora feltálalva. – A pópa is előkerült. A tiszttartó illemszerűen nyújtá karját Natáliának, hogy az étkezőbe átvezesse. Ezt kellett volna cselekednie Tihamérnak a tiszttartónéval; de ő el volt foglalva a pipája kikaparásával; a pópa vállalta el az udvariasság feladatát.

Az ebédlőben volt már a két vendég uraság.

Mind a kettő egészen egyforma viseletben. Tört báránybőr bekecs, csípőn alul érő, színes szironnyal kivarrva, prémes felével befelé fordítva, szarvasbőr nadrág, fénymáztalan, borjúbőr csizmák, a hosszú csizmaszár mellé dugva a kivert nyelű baranyai bicsak, az öv mellé csatolva a kosbőr zacskó, ujjaikon nagy pecsétnyomó gyűrűk, markukban hatalmas rézfokos, amit az ember soha el nem hagy magától, hanem étkezés közben a székéhez támaszt. Ez volt az egyforma viseletük.

Hanem arcban erősen különböztek.

Csunkó Dani barnapiros arcát sűrű körszakáll díszíté, mellyel megegyezett sötét gesztenyeszín haja, kétfelől a vállára leomló bajusza két ága dugóhúzó módra, kacskaringósan kisodorintva: igazi ősmagyar dalia. Széles melle, válla hozzá, dupla tokás nyaka.

Kókán Laci ellenben sovány volt arcban, cigánybarna bőre megfeszült a pofacsonton, s mély ráncot vetett kétfelől; bajusza, szakálla ritka, savószínű, szőke haja a homlokán üstökbe csavarintva.

De a látszatra sovány termet sámsoni izomerővel volt felruházva. Egy eleven ökröt fel bírt a vállára emelni.

No, most a két bemutatott ősmagyar közül találgathatta Natália, hogy melyik a sertéstenyésztő, melyik a tímár? A daliás termetűt tartotta az állattenyésztőnek, a csupa bőr- és csontemberre illett a bőrcserzés. Csak a neveiket mondták meg, de nem a foglalkozásukat, mikor bemutatkoztak. Az üdvözlés abból állt, hogy a csizmáik sarkait összeütötték.

Akkor aztán a rézfokost hátratette az ember, és ráült, mint egy székre, úgy beszélgetett az ifjasszonykával. Azt kérdezte tőle, hogy éhes-e.

Natália azt felelte neki, hogy inkább fáradt és álmos.

– No, majd kimegy a szeméből az álom, ha a vacsorához ülünk.

Eközben belépett Tihamér is, nagy kordiálisan kezet szorított a két vendég úrral: régi ismerős cimborák voltak.

– Adjon Isten, ami nincsen – mondá a csavart bajuszú.

– Ejnye pajtás, de furcsa lyukat szereztél a homlokod közepére, amióta nem láttalak.

– Kozák dárda emléke.

– Jaj, pajtás, nem a fejeddel kellett volna ám azt paríroznod, hanem a kardoddal. No, de fene vakmerő fickó vagy, mondhatom, te Timár! Nem a haditetteidért, hanem hogy meg mertél házasodni, s ilyen szép asszonyt mertél elvenni feleségül, te Timár!

Natália megszólítá.

– Miért hívja az uramat Timárnak?

– Hát mikor olyan ménkű hosszú neve van: Ti-ha-mér. Rövidebb a Timár. Így legalább druszák vagyunk, mert én is tímár vagyok.

Natália most tudta meg, hogy tévedett: ez nem a sertéstenyésztő, hanem a bőrcserző. Ez vette meg a gubicsot. Milyen Tuhutum-alak!

Közberontott az a másik: a makkoltató. Könyökével félretaszította a pajtását, aki a szép asszonynak előgetett. S maga foglalta el a helyét.

– Nem kell lefoglalni magunknak a szép asszonyt, hékás! Az az édes mindnyájunké. Eszem a szívét a porclán szentjének. De jó, hogy idejött erre a mi görbe vidékünkre. Búcsújárás lesz itt rövid időn, mint a csodatevő Szűz Máriához. Hát volt-e már a vadaskertben? Nincs ennek párja az egész Felvidéken. A tiszttartó húszezer forintot fizet ki évenkint kárpótlást a szomszéd birtokosoknak, amit a lipovai szarvasok, disznók okoznak. De most ne menjen ki az erdőre, mert a szarvasok rigyeznek, s ilyenkor megriasztják az asszonyszemélyeket.

– A divokminik miatt sem mernék odamenni – mondá Natália.

– Divokminik? Vadászrablók? Azt, amint meglátom, egybe ledurrantom, mint a farkast.

– Hát van önnek puskája?

– Puskám? Ott lóg a tarisznyámmal a fogason. Puska nélkül magyar ember nem jár.

– Hát azt nem kobozták el a zsandárok?

– Zsandár? Odajöjjön hozzám, kifordítom a bőrét, s dudát csinálok belőle.

– Asztalhoz, urak! – rendelkezék a tiszttartóné. Az étel roppant nagy tálakban ott párolgott már az asztalon. Ki-ki helyet foglalt.

Natáliának, ki Lyubisszával együtt az asztalfőt foglalta el, Csunkó Dani jutott asztaltársul, a sertéstenyésztő ült a háziasszony oldalán, kétoldalt foglalt helyet a pópa meg a kancellista, az asztal végén ült, patriarkális szokás szerint, a családfő, a tiszttartó, mellette Tihamér, a földesúr. Magyar szokás szerint két díszhely van az asztalnál: alsó és felső; amaz az asszonyé, emez az úré.

A pap imádkozással kezdte a vacsorát, amit állva hallgattak meg, aztán mindenki a székére ült.

A vendég urak kihúzták a csizmaszár mellől a cifra nyelű késeiket, s ki-ki azzal szelt karajt a gyürkés kenyérből elébb magának, azután a szomszédjának. Villát nem használtak ők, hanem a kés hegyére szúrták a falatot, s a koncot körmük közé fogták, úgy faragták le róla a húst. Végül leszopta az ember az ujját. Az adja meg a zamatját.

Beszélni nem szoktak addig az ősmagyarok, amíg az éhségüket felében el nem csitították. Két úrnak nem lehet egyszerre szolgálni. A malacpörköltig senki fel ne nyissa a száját egyébre, mint falásra, azon túl szabad a szó.

Natália bámult ezen az étvágyon. Kétszer is megtetézték a tányért, azután a tálból mártogattak, utoljára megosztoztak a malacfejen; de becsülettudásból megkínálták a szomszédnőiket a velővel, sót és borsot is szolgáltattak hozzá. Natália megköszönte azt szépen; de Lyubissza levágta a malac orráról a bőrt magának, mert az szerencsét hoz. A csontokat ledobálták a kutyáknak, három kopó az asztal alatt eltakarította az ízéket rendén. Végül a tálat is kitörülték a puha cipóval tisztára. De hát ez válik dicsőségére a magyar háziasszonynak.

Ekkor tehát eljött az ideje az áldomásmondásnak, ami a krónikások szerint ezredéves ősi szokás. (Biberunt magnum áldomás.)

Hruszkay uram megcsengette a poharát, aztán teletöltötte borral, és szót emelt.

– Uram, uram, Kókán László uram, szólok az úrnak.

– Állok elébe – viszonzá a felszólított, székéről fölemelkedve.

Az áldomás ekképpen szól:

– Minthogy Úristen mindenható, tehát csudákat is tehet. Példa rá, eleven, a mi drága földesurunk, ki már egyszer meghalt a hazáért, de újra föltámadott; itt van, látunk őtet, sőt üdvözölünk. Kívánok néki, hogy Úristen tegyen kedveért még több csodákat, éltessen őtet olyan sokáig, mint boldogult édesatyját, de ne csak olyan sokáig, hanem olyan jó módban is éltessen, mint öreget, mindnyájunknak örömére. Vivat ad multos annos!

Ez bizony okos felköszöntő volt. Mindenki sietett poharat koccintani a felköszöntővel és a felköszöntöttel.

Erre úgy hozta az illendőség, hogy Tihamér mondjon áldomást.

– Uram, uram, Csunkó Dániel uram, szólok az úrnak.

– Állok elébe.

– Én is csudákat várok a magyarok Istenétől. Arra emelem poharamat, hogy ezt a mi drága hazánkat, mely e szomorú napokban az élők sorából a sírba vettetett, csodahatalmával támassza fel új életre, és tartsa meg örök időkig boldogságban és dicsőségben.

Szép mondás volt a fiatal földesúrtól, meg is kapta a jutalmát, mindenki odasietett hozzá, összecsókolta: az asszonyok kiváltképpen.

Alig csillapult el a hazafias fölpezsdülés, a hölgyek asztalvégéről hangzott a pohárcsendülés: a tiszttartóné kért szót.

Nem szokatlan a magyar úri társaságban, hogy hölgyek mondjanak tósztokat. Ezt csak az olyan bezsindelyezett fejű salabakter, mint Hruszkay, nem bírja elviselni.

– No, most megint valami bolondot fogja mondani – dörmögé Rubiánkához fordulva.

– Uraim! – szólt Lyubissza. – Én egy hibát akarok helyrehozni, egy mulasztást, amit az uram elkövetett.

– Nono! Weib in Kukhel!¹

– Amidőn földesurunkat tósztjában felköszöntötte, elmulasztá annak szeretett hitvesét befoglalni. Én tehát poharamat emelem annak a dicső nőnek az éltetésére, aki vőlegényét a csatatéren fölkereste, halálból megszabadította, ápolta, üldözéstől megmentette, aminek eltörülhetetlen emlékjele a mi drága földesurunk homlokán ékeskedő sebhely.

(Ez addig nagyon szép volt, mindenki helyeslően mormogott rá.)

No, de a befejezés.

– Kívánom tiszta szívemből, hogy a mi szeretett úrnőnk ezt a sebhelyet a férje homlokán a szeretet koronájával takarja be.

Hát hiszen ez is szép mondás volt. De nem ilyen kutyafülűeknek való, mint ez a perverzus férfikompánia.

– Tudtam, hogy bolondot fogja mondani – förmedt fel Hruszkay uram.

A tiszttartó kifakadására egyszerre kitört a röhej a férfiakból. Mindenki kacagott, nevetett. Rubiánka a markába vakkantott.

Natália nem értette ennek a jókedvkitörésnek az okát. Mi nevetnivalót találnak ezen a felköszöntőn? De még kevésbé tudta magának megmagyarázni azt a mogorva pofát, amit a férje vágott az általános derültség közepett. Hát ezt mi lelte?

A nevetés végre elcsillapult a poharak csörgésében, melynek elmúltával Csunkó Dani állva maradt, s mutatta, hogy valami beszéd kívánkozik ki a kebléből.

– Nem úgy van az, ahogy te mondád, Lippay Tihamér barátom, hogy a magyar haza el van veszve és el van temetve. Van még másik haza! Mikor én odakinn jártam Tatárországban, hogy eltanuljam a tatároktól a kordovánbőr-csinálás titkát, a sok szerteszétkóborlásom alatt ráakadtam a magyarok őshazájára, ahol a régi magyarok laknak, akik Álmos elszakadása után otthon maradtak a nagy ázsiai pusztában. Most sem laknak azok városokban, hanem sátrak alatt. Hét nemzetségből állnak, mindegyiknek külön vezére van. Férfia, asszonya, gyereke mind lovon jár. Viseletük olyan, mint amilyet mi hordunk: bőr és vászon. A nyelvük szakasztott ugyanaz, ami a mienk, csakhogy az „ő” meg az „ű” betűt nem ismerik. „Tűz” helyett azt mondják „tuz”, „cipő” helyett „cipó”.

– Hát akkor a cipót minek mondják? – kottyant bele Rubiánka.

– Az „pikó”. Az ősmagyarok nem szántanak, nem vetnek, nem fonnak, nem szőnek.

– Hát akkor miből sütnek pikót, miből varrnak zekét?

– Ne kotyogj, Rubi! Elmondom én rendén. Körös-körül gazdag népek laknak, azok mind adót fizetnek az ősmagyaroknak gabonában, kész öltözetekben. Ezért az ősmagyarok őket fegyverrel segítik. Éppen, mint Álmos fejedelem idejében, amikor őseink Etelhazában laktak.

Natália áhítattal nézte a beszélő arcát. Azt hitte, hogy ez most mind igazat beszél. Olyan becsületes képe volt.

– Mind a hét nemzetségnek egyenkint hetvenezer lovasa van, akik puskával, karddal, lándzsával vannak fölfegyverezve. Mikor hadba mennek, minden ember annyi szárított húst visz magával az iszákjában, amennyi egy hónapra elég. Lótejet isznak hozzá.

– Hát vallásuk van-e az ősmagyaroknak? – tudakozódott a pópa.

– Van nekik egy bálványuk, akit úgy hívnak, hogy „Damasek”. Meg egy nőstény bálványuk, akinek a neve „Bábolna”. Azokat nagy hadjáratban magukkal hordják teveháton. A papjaiknak a neve „garabonc”. Tűzhalmokon és források mellett áldoznak. Hiszik a másvilágot a nap mezején, ahol megölt ellenségeik fognak nekik szolgálni. A fejedelmüket úgy hívják, hogy „Vaskarú”. Már százhárom esztendős, de még most is olyan erőben van, hogy egy csapásával a taglójának leüti a fehér lovat, akivel áldoznak. Tőle kaptam emlékül ezt a rézfokost, akit azóta el nem hagyok magamtól.

Odatette közszemlére a nevezetes ereklyét az asztalra. Annak oldalára csakugyan volt mindenféle ákombák felvésve, amit senki sem tudott elolvasni. Ez ősmagyar írás. Az ajándékozó neve: ez Vaskarú.

– Nohát, hogy a dolognak a velejére térjek, ahogy mondtam, Tihamér pajtás: ne féltsd te Magyarországot, hogy elveszett légyen, hogy eltemettétek, van még másik magyar nemzet! Az otthon népe. Odament most Bem apó egyenest, meghívni a Vaskarút, hogy kerekedjék fel egész erejével véreinek felszabadítására. Az lesz a derendócia! Hétszer hetvenezer harcos, mind lóháton. Végigsepri az Bem apó vezetése alatt Muszkaországot, felszabadítja a lengyeleket, hozzácsatlakoznak a magyarok, megreszkettetjük Európát, mint Attila apánk idejében. Azért én Vaskarú fejdelemre emelem poharamat. Koszontsuk a dicsót (így mondják ősmagyarul).

Natália olyan különöset érzett.

Vajon van-e abban valami igaz, amit ez a daliás alak most itten elmondott? Vagy csupa hazugság?

Nem! Az ősmagyar nem hazudik. Csak képzelődik. Nem hazugság az, amit ő elbeszél, hanem fantazmagória. Ő maga szentül hiszi, hogy az mind igaz, amit ő most elmondott. Az ábrándkép az ősmagyar nemzetről. Azzal ő úgy teleálmodta már a lelkét, hogy képes rá megesküdni, hogy ott volt, hogy látta, hallotta mindazt, amit továbbadott.

S e hitnek propagandája van. Rövid időn az egész országban elterjed, nemzeti valláságazattá válik az ábrándkép a hét ősmagyar nemzetségről, aki jön elnyomott testvérei felszabadítására; még költője is támad, aki megénekelje a szabadítókat, akik jönnek véreiket vezetni „muszka, osztrák ellen, vérontó csatákba”.²

– Hát aztán a tatárokkal micsoda nyelven beszélt, nemzetes nagy jó uram? – kíváncsiskodék Rubiánka.

– Vakapád! Hát min beszéltem volna, mint tatárul? Tudsz tatárul?

– Hogyne tudnék.

Erre aztán Csunkó Dani intézett egy mondást Rubiánkához, valami vad nyelven, amire az hasonló karakán szavakkal felelt vissza. És így értekeztek egész komoly képpel, a mondott szövegnek megfelelő kézmozdulatokkal – tatárul. Nagyon valószínű, hogy egyetlenegy tatár szó sem volt sem az egyik, sem a másik beszédében.

Kókán Laci epés természetű volt, bosszantotta ez a tréfa.

– Ugyan, ne kóklerkedjetek már, ti svihákok! – kiáltott oda nagy gorombán a szembenülőknek.

Ezzel a pajtása sértve érezte magát.

– Micsoda? Énvelem akarsz te ujjat húzni?

– Nohát, húzzunk ujjat, nem bánom.

Azzal a két férfi az asztalon keresztül egymás felé nyújtá az öklét, s a középső ujjaikat egymásba akasztva, próbálkoztak, hogy melyikük bírja a másiknak az ujját kihúzni, ami nem ment csendes dulakodás nélkül.

Hruszkay úr vette észre, hogy Natáliát nyugtalanítja az az összetűzés.

– Ej, urak! Ne bomoljatok. Inkább danoljunk egyet. De elébb gyantázzunk!

Erre a két férfi elereszté egymás kezét, s hozzányúlt a hajdú által körülhordott poharakhoz, amikben rác ürmös volt. Ezt nevezik gyantázásnak. A hölgyeknek ellenben Rubiánka badacsonyi ürmöst töltögetett. Azt Natália is megízlelhette. Nem bor az, csak főtt must; konty alá való.

Arra aztán Kókán Laci rágyújtott egy idei nótára.

„Barcikára nem mehetsz, ott gubicsot nem szehetsz. – Három a polyka. – Ott lakik az Óvári, Tőtött puskával vári. – Három a polyka.”

Mindenki utána danolta ez új nótát, és nevetett hozzá.

Natália nem értette se azt, hogy mit dalolnak, se azt, hogy mit nevetnek.

– Mi az a polyka? – kérdezé Lyubisszától.

– Így hívják a Felvidékről idekerült szolgálókat.

(De hát mi köze annak a gubicsszedéshez?)

S az urak egymás után tízszer eldanolták ezt a hülye nótát, ami úgy látszik, hogy Csunkó Dani bosszantására lett költve: ő a gubicsszedő. S ez nekik jó mulatság.

Mikor aztán beleuntak, akkor meg Csunkó Dani gyújtott rá egy közkedveltségű nótára, amit orrhangon szokás énekelni, hogy a dudát utánozza.

„Ha valaki vígan él, A kanász bizony úgy él. Az erdőben, A mezőben. Sétál, dudál, furuglyál, Billag-ballag, meg-megáll.”

Ez is nagyon tetszett az uraknak. Valószínűleg a Kókán Laci nótája volt. Ezen legalább a kis menyecske is nevetett.

Aztán a pópára került a sor, annak is fújtak egy neki való dalt.

„Komáromba kell menni, Létánia fog lenni. Héj, az én rózsám a barát, Tartja a létániát.”

Cyrill maga is velök dalolt. Így szokás az az ősmagyaroknál.

A rác ürmös ellenben hozzá illő bordalt idézett elő, aminek igazán tetszetős a ritmusa.

„Igyál, pajtás, jó a szállás. Van jó borunk, jóbarátunk: Van jó gazdánk, gazdasszonyunk. – Nincs – egy hajtás! – Tölts – tele – pajtás! – Mit nekem a bor egy pohárral? Három is elkél egy hujjával!”

Derék nóta! Meg kellett ismételni.

A vacsorának pedig még mindig nem szakad vége. Most hozzák a jó kapros, túrós lepényt, aminek nincsen párja Magyarországon túl.

Az eszmetársulat felkölti az ismeretes nótát Denezsné asszonyomrul, aki lepénnyel csalogatja a legényeket. Ezt csak el kell dalolni. Négy strófája van a néprománcnak; de mikor a harmadikat kezdi hangoztatni Csunkó Dani, ami a „bécsi piros pirosítós orcáról” emlékezik, megrúgja a sarkával az asztal alatt Kókán Laci, mire az észreveszi magát, hogy ugyan rossz helyen alkalmazza ezt a nótát a pirosítóról, s a végét elharapja, szája elé kapva a markát.

A háziasszony azonban lefőzi a felsült kukhót; kikapja a szájából a negyedik verset, s ő maga dalolja elöl: „Azt sem Isten adta rája, Maga kutya-keze-körme kente rája!” (Da capo.)

Általános a tetszés és hahota.

Natália csodálkozott. Más háziasszony felugrott volna ilyen gorombaságra, vagy seprűt kapott volna, s kiverte volna vendégeit; ez meg tréfának veszi. Nem! Az ősmagyarok nem ismerik a szégyent, se a megharaguvást.

Helyre akarta ütni a dolgot Rubiánka.

– Daloljunk el inkább, urak, magyar marseillaise-t. Talán még tekintetes asszony nem hallott aztat.

Bizony nem hallotta. A komáromi várban sok mulatságban volt része, de ezt a tábori dalt sehol sem énekelték.

Nem tetszett neki a szövege. Csúnya nóta! Kár volt azt a világhírű szép melódiát elrontani vele.

Inkább hát azt, hogy „Sikolt, rikolt a sarkantyú. Csókot kér a nyalka fattyú: Adjon neki, szép ifjasszony; Ne kívánja olyan nagyon”.

De ez a nóta aztán okvetlenül megkívánja, hogy a két ősmagyar kirúgja maga alól a székét, s egymással szembe fordulva, a szoba tisztásán, csípőre tett kézzel eljárja a palotást, mely igazán gyönyörű tánc, aminőt nem produkálnak színpadon. Minő délceg mozdulatok! Méltóságos fejhordozások! Büszke dobbanások! Ennek már Natália is tapsolt.

A csemegét, gyümölcsöt hallgatva szokták elfogyasztani. Az ember kötekedik a szomszédjával. Az asszonyok összesúgnak: „Kinek adnád most a vielliebchent?”

Éjfél felé jár az idő. A krámpámpulira kerül a sor. Ezt elkészíteni a házigazda sorja. Őeléje teszik a nagy, öblös cintálat, megtöltve törkölypálinkával; a vendégek mind cinpoharakat kapnak. A pálinkát aztán a házigazda fidibusszal meggyújtja, s a kékkel, zölddel lobogó borszeszbe marokkal hinti a sárga cukrot, fügét, mazsolaszőlőt, amitől a kék lobogvány közé piros lángnyelvek szökellnek. Ezt hívják a magyarok krámpámpulinak. Ebből a pokoli kotyvalékból aztán, mikor legjavában lobog, a házigazda nagy levesmerő kanállal osztogat a vendégek poharaiba, azon forrón, lángolón. Natália bámulva nézi, hogy tudják azt meginni, mikor még táncol a láng a pohárban az ajkuk előtt, kísérteties sírbolti fényt vetve arcaikra. Ő csak meg nem kóstolta volna azt egy világért. De Lyubissza szürcsölt belőle.

Natáliának volt alkalma tanulmányozni az arcokat.

A bor vidámmá teszi az embert, a borszesz megvadítja.

Még a bohókás Rubiánkának a szemei is keresztbe állnak, sőt a tisztelendő pópa is a bajuszát pödörgeti. (A keleti hitű papok bajuszt, szakállt viselnek.)

Kókán Laci új nótára kezd, cinpohara fenekével ütögetve az asztalt: „Ha haragszik, gazda, Hogy mink itt mulatunk, Vigye el a házát; De mink itt maradunk”.

Mind vele dalolják. Csak a gazda nem. Rekedt hangja nem ahhoz való.

– Itt fognak ám ezek mulatni reggelig – súgá Lyubissza Natáliának, aki abba belenyugodott. Megszokhatta a komáromi életben, hogy ha belekezdenek a mulatozásba, annak csak a hajnal veti végét. S a hölgyeknek is tetszik ez: kitartanak a tivornyázásban.

Szakácsné, szobaleány, hajdú mind tudja már a sorrendet, mi következik egymás után.

Egyszer aztán csak kitört Csunkó Dani kebeléből az utoljára tartogatott nóta. Új népdal volt ez: az országromlás napjaiban keletkezett, valahol a Bükk-erdők rengetegében. Mély férfihangra volt szerezve, sziklák, hegyszakadékok visszhangjának szánva, bujdosó csikósok, tanyázó pásztorok kiáltó szava a pusztában. Nagy hamar elterjedt az egész országban vidékről vidékre, amerre csak továbbvitték, új meg új verseket ragasztottak hozzá; s azok mind kegyetlen, átkozódó, bosszúálló, gúnyolódó indulatok kifejezései voltak, ahogy csak egy sárkánynak a levágott feje énekelhet, aki már tüzet nem tud okádni, csak mérget köpködni. A kezdő verse így szól:

Ajtó mögött a sajtár,
Beleesett a zsandár.
Dárum, madárum,
Uccu, dárum madárum.
Agyonverünk a nyáron
Dárum, madárum.

Natália összeborzongott e dalra. Micsoda szörnyeteg lehet az a zsandár, hogy azt agyon kell verni a nyáron.

Márpedig ezt a riasztó dalt mind utánadalolták az urak, s az ökleikkel ütötték az asztalt, még Tihamér is, sőt a pópa is. Csak Hruszkay uram nem kontrázott benne, az asztalt sem ütötte. Nem tudni, az öklét sajnálta-e, vagy az asztalt, vagy a – zsandárt?

A második strófánál, mely szól a köcsögkalapos becirkereknek –

Nyől a kalapod teteje,
Zsugorodik a két széle,
Dárum, madárum.
Uccu, dárum, madárum,
Beverjük azt a nyáron!
Dárum, madárum.

– egyszerre csak felugrott a székéről Rubiánka, s magával rántva Aramics Cyrillt, ketten egy párban a vad nóta taktusára szilaj kanásztáncra keltek, lábfelrugdosva, toporzékolva, sarkon forogva, tarkóhoz kapkodva, csizmaszárt csapkodva, egymást ölre kapva, megpörgetve, feldobálva:

– Uccu dárum, madárum!

Natália ilyet sem látott még: papot ilyen helyzetben, de Lyubissza tapsolt neki, s még odakiabált:

– Szorídd, Rubiánka, szorídd!

A két ősmagyar is egész vad lángra lobbant, a rézfokosaikat elővették a székeik mellől, s hadjáték módjára egymáshoz csapkodták, hogy félelem volt rájuk nézni. – Mi lesz ennek a vége?

Az lett a vége, hogy a nagy toporzékolásra bejött a Mátyás hajdú, s galléron ragadva a ficánkoló Rubiánkát, annak valamit súgott a fülébe, ami varázserejű szó lehetett, mert az írnok egyszerre egyenesre merevedett tőle, mintha nyársat nyelt volna, s aztán gyorsan odalépett Csunkó Danihoz, s annak a fülébe dörmögött valamit, amiből Natália annyit hallott meg, hogy „már itt vannak”. Mire a daliás alaknak egyszerre torkába szakadt a nóta. Ő meg viszont az átellenes cimborájának súgta a szót odább, mire mind a ketten cigány nyelven váltottak egypár szót:

– Irgundum gule?

– Dikhec.

Egyszerre olyan hallgatás lett az asztalnál, hogy akár mákot lehetne vetni. E csendet csak egy halk horkolás szakította meg. Tihamér elaludt egy ülőhelyében: neki nagyon meghasznált a krampampuli.

Csunkó Dani kihúzta a nadrághasítékjából az ezüst repetáló óráját (Apafi Mihály óta ott van a magyar viseletnél az órának a helye), odatartá a füléhez, és üttette.

– Uraim – szólt egészen elkomolyodva. – Ma már holnap van. Három az óra. A tekintetes úr és asszonyság ki vannak fáradva az út viszontagságaitól; pihenni kívánnak. Nekünk is sürgetős a dolgunk. Itt az ideje, hogy búcsút vagyünk szíves házigazdáinktól.

Natáliát nagyon meglepte ez a hirtelen támadt gyöngéd gondoskodás.

Lyubissza azonban nem akarta engedni a maga háziasszonyi előjogait.

– De bizony addig nem mennek el innen az urak, míg a korhelylevest el nem költötték. Én hiába nem csináltattam a korhelylevest. Hová mennének az urak ebben a sötétben? Még felfordulnának, nyakukat törnék.

– Hiszen gyalog megyünk előre, a kocsi utánunk jön. Mi a kerten megyünk keresztül, az erdőnek kerülünk.

De még a tiszttartó is megpróbálta őket marasztalni.

– No, urak! Csak még a „haustus Sancti Johannis”-t. A szent János poharát. Azt el nem engedjük magunknak.

Már arra sem voltak rábírhatók. Behozatták a fürtös gubáikat, puskáikat a vállukra akaszták, hogy a guba teljesen eltakarja, a hölgyeknek jó éjszakát kívántak, a tiszttartóval kezet szorítottak, a másik kettőnek azt mondták cigányul (vagy hogyan), hogy „sopphengyule gagyule”. Tihamért pedig nem hagyták felkölteni, az nem is ment volna könnyen. Azzal szép csendesen, minden énekszó nélkül eltávozának. A hajdúnak adtak fejenkint egy ezüsthúszast, rábízva, hogy a kocsit küldje utánuk, s a kutyákat tartsa bezárva, hogy rájuk ne ugassanak.

– No, ugye, hogy eredeti két daru volt ez a mi két vendégünk? – mondá Lyubissza Natáliának.

– Szeretem, hogy itt voltak; de jobb szeretem, hogy elmentek.