10. ADJAD URAM ISTEN, DE MINDJÁRT!

– No, a kullancsot szépen ki tudta húzni tekintetes asszony bőréből ez a Negrotin – mondá Hruszkay úr az operációról referáló Tihamérnak –, de hogy húzunk ki ezt a Negrotint mienk bőrünkből, ha oda bekullancsolta magát?

– Mit beszél, tiszttartó úr?

– Azt, hogy ez a polyák valóságos svihák prima qualität. Vegye csak elő, amice Rubiánka, registrumot; miket akarja bonorum director domíniumban kifundálni – mindent.

Rubiánka elővette a skartétát, s előszámlálta a terveket: „Spirituszfőzés saját szeszfőzőnkben – makadámozott utca – sorvetőgép – ausztráliai búza – göbölyhizlaló – drótkerítés vadaskert körül – fűrészmalom – tanningyár – cukorgyár s a többi”.

– De hisz ez az ember meg van bolondulva!

– Magam is azt mondok. Fenekestül felforgat régi gazdálkodási szisztémát. Micsoda költségek! Hisz ez egy Rotschildot bankrottá tenne!

– Én ezt az embert elcsapom! Rögtön, amint a szemem elejbe kerül.

Csak ennyit hallott meg a Jutka szolgáló az ajtón keresztül. (Itt minden ember ki volt tanítva a hallgatásra. Rögtön sietett ezt az asszonyával közölni.)

– Mit? A mi lengyelünket el akarják csapni? – kiálta fel elszörnyedve Lyubissza asszony. – De majd abba még mink is beleszólunk! Natália, csinálj toalettet. Drága uraim! Ti gazda nélkül csináltátok a számadást. Natália, szedd össze magadat. Így nem szabad nyakadra hagyni nőni a tirannusodat! Az kéne csak!

Negrotinnak ezalatt sürgős dolga volt. A kastély előtt a diligence állt meg. A bakon ülő postakocsis puskával volt ellátva, a stafétának pedig revolver volt az oldalán. (Régi amerikai Colt-féle, elöltöltő.) A postás paksamétát hozott Negrotin címére; de azt csak a rendőrbiztos irodájában volt hajlandó a címzettnek átadni, értékes küldemény volt.

Az átvevő aláírásán kívül még a rendőrbiztos elismerése is múlhatatlan volt, hogy az valóban azonos a címzettel.

Negrotin felvágta a pecséteket, s a hivatalnok jelenlétében győződött meg róla, hogy a küldemény valósággal bennfoglaltatik. Azzal azt zsebre tette, s visszament a tiszttartói lakba.

Nem volt szükséges az ajtón hallgatózni, a kancellária nyitott ablakán kihallatszott, amit odabenn kiabálnak. Tihamér rikoltozott éles hangon: „Van teneked pénzed a pozsonyi takarékpénztárban?” Natália válaszát is lehetett hallani: „Tudtomra nincs.” – Az asszonyok ott vannak már az irodában.

Negrotin egykedvűen lépett be a szobába. Natáliát választékos öltözetben, Lyubisszát gyönyörűen kipingálva találta ott a három férfival szemben.

Tihamér hidegvért erőltetve jött eléje, s reszkető kézzel tartá szeme elé a veszedelmes tervlajstromot.

– A te terveid ezek?

– Igen. Az enyéim.

– Csináltál számítást, hogy ez mibe kerül?

– Csináltam.

– Tudsz rá pénzt előteremteni?

– Tudok. Itt van.

Azzal elővette a postán kapott csomagot, s átadta Natáliának.

Mindenki odadugta a fejét. Elhűltek a bámulattól.

Takarékpénztári könyv volt, Pozsonyból. Lippay Tihamérné nevére betett százezer forintról.

Tihamér egyszerre megjuhászodott.

– De hát micsoda pénz ez?

– Ez a komáromi barakkokért lett kifizetve az osztrákok által, s ez belőle a nődet megillető részlet.

– De hogy került ez a pénz Pozsonyba, s onnan a könyv róla ide mihozzánk?

– Gyorsparaszttal vitte el Tózsó, s gyorspostával küldte ide.

Hja, persze, a Tózsó!

– Nohát, a pénz a tervezett beruházásokra itt van – mondá Negrotin. – Ezt a vasládába zárjuk, s valahányszor kiadásra kerül a sor, a tekintetes asszony fogja a részletet utalványozni, azt pedig be fogjuk tábláztatni az uradalomra, mint az asszonyság hozományát: ha Tihamér beleegyezik.

Hogyne egyezett volna.

Hruszkay úr nagy lélegzetet véve dörmögte:

– Sohase nem hittem volna, hogy bolond ember ennyi okosat mondjon.

Meghallotta ezt a szót Lyubissza asszony, s a mutatóujjával rákoppintva férje homlokára, mindenkitől hallható szóval mondá:

– Látod, te vén mamlasz, hogy a jószágigazgató úr tudja, mit kezd. Te csak fogadd meg, amit elrendel, ezzel a másik fülessel együtt.

Negrotin nem időzött ennél a tárgynál tovább. Voltaképpen ugyan összefüggött az is, amire áttért, az eddigiekkel. Kutyákról beszélt Tihamérnak.

– Teneked rendeltem Bécsből egy pár angol vizslát, kitanított szettereket. Most kezdődik javában a fogolyvadászat, oda kellenek.

A lelkéből beszélt Tihamérnak. Megölelte érte. Ez volt az ő vágyainak állandó tárgya: az angol vizsla, aki nem ugat, nem szaladgál, nem szeleskedik, hanem vigyázva üget nesztelenül, húszlépésnyire a vadász előtt, fürkészve, finom szaglású orrával nyomon kíséri a bujkáló vadat, s ha ráakad a fektére, nem veri fel, állja csendesen, csak a lobogós farka csóválásával adja tudtul, hogy van valami, míg a vadász lövésre fogja vállához a puskát, aztán egy „brr” hangra felveri a vadat, foglyot vagy nyulat, még a lövés után sem csahol, felkeresi a sűrűben az elejtett zsákmányt, s odaapportírozza a gazdájához, jól vigyázva, hogy kárt ne tegyen benne.

Ilyen kutyára volt vágya Tihamérnak régtől; az öreg úr azonban sokallta az árát, drága dögök, nem is szeretett az öreg csak lesből vadászni, vagy hajtásban, s erre jó a kopó is; csakis az jó.

Jaj, de megörült neki! Mikorra érkezhetnek meg? Kocsit fog küldeni Érsekújvárig, a vasútállomáshoz. Mi legyen a nevük? Natáliára bízza a név választását.

Natália az egyiket „Mylord”-nak, a másikat „Dianá”-nak kívánta neveztetni. Tihamér beleegyezett. Kezet is csókolt érte.

Most aztán teljhatalmat kapott Negrotin valamennyi tanningyárra, cukorgyárra, fűrészmalomra, amit tervbe hozott. Hruszkay úr dörmögött:

– Ha én tiszttartó nem vónám, vizslakutya lenni szeretném.