NEGYEDIK SZAKASZ

1. A KEDVES BÉCS VÁROS

Nem! Azt nem lehet kívánni egy magyartól, hogy ha báróságot kapott, s hozzá még száznegyvenezer forint duzzasztja a keblét (olyan pénz, amihez a jószágigazgatónak semmi köze), akkor otthon maradjon a tót falujában, s a feleségének segítsen a fácánokat etetni a vadaskertben. (Kivált miután a vadkímélés ideje is bekövetkezett.) Ezt Cincinnatus se tette volna meg.

Aztán meg az a száznegyvenezer forint nem is igazi elkölthető pénz. Az államkötvényekben lett kiszolgáltatva a földesúrnak. S az állampapírral szemben még a bankónak is ázsiója van.

Az ekként meglátogatott földesúrnak többféle keresztútjai állnak válogatásra.

Ha ez az úr pakátus, sorsában megnyugvó alattvaló, s amellett rendezett állapotokban élő, jó gazda, akkor azt teszi ezzel a drága papiroscsomaggal, hogy elzárja a vasládájába, s mikor a határideje bekövetkezik, fogja az ollót, levagdalja a szelvényeket, beváltja azokat az állampénztárnál, s aztán lesi szép csendesen, hogy mikor sorsolják ki az ő papirosait teljes névértékben. Meglesz az, csak sokáig éljünk.

Ha pedig a kárpótolt földesúr kuruc hazafi, akkor a kapott államkötvényeket csőstül odadobja a pénzpiacra; meggyőződés szerint ez az egész Ausztria az összeomlásnak lévén átadatva, amikor aztán az állampapírjai örvendetes semmivé lételre lesznek kárhoztatva. Pusztuljon a kár!

A harmadik útja az úrbéri kárpótlások értékesítésének pedig a spekuláció. Ez az igazi! Erre találtak rá legtöbben. Összeköttetésbe lépni egy jó hitelű bankárral, s annak a tanácsossága mellett kieszelni, hogy mikor ugranak fel magasra a magyar földtehermentesítési papírok, s akkor csinálni kötéseket. Mert tudni való, hogy az osztrák állampapíroknak a saját firmájuk alatt is elég nyomott hitelük volt akkoriban a világpiacon, hát még a magyar titre alatt! Ez a sublimior mathesis: a börzejáték.

Evégett a boldoggá tett földesúrnak gyakorta fel kellett mennie Bécsbe.¹

Ebbe a legutóbbi kategóriába tartozott Lippay Tihamér. A fejéhez vágott állampapírok rákényszerítették a spekulációra.

Rendes bankárja volt, aki az értékpapírjait kosztban tartotta. „Windstill” úr volt a firmája. Ott volt a banküzlete a Kärtnerstrassén. Ismerte azt minden ember; különösen minden színész (és …nő).

Derék, megtermett férfiú volt, simára borotvált arccal, a haját középen kétfelé választani már kevés fáradságába került. A derekát fűző közé szorítva viselte. Minthogy az orvosai arra oktatták, hogy a vízitaltól hízik az ember, hát inkább csak pezsgőt ivott. (Amiért a bohémvilágban úgy hítták, hogy „Sámpánszkuvát”.)

Ez az úr nagy barátságot kötött Tihamérral. Minden héten volt üzleti elintéznivalójuk. S a komoly tárgyalások után együtt mentek el a bécsi népéletet tanulmányozni, számozatlan fiákeren.

A nagy császárváros három év múlva a forradalom után megint olyan kedélyes otthon lett, mint azelőtt volt. Feledve lettek a barikádok, az aula, elsimítva a kartácsok nyomai a házakon. A régi népmulattatók helyébe támadtak újak.

Az első kedélyrohamában ugyan Tihamérnak nagyralátóbb követelései voltak a bécsi társadalommal szemben. Elhitette magával, hogy ő már most báró, tehát arisztokrata; – hatezer hold birtokosa, tehát nagy úr; – sőt kapitalista, s hogy a felesége úrhölgy. Bécs városa volt a központja a magyar főúri világnak. Abban szándékozott elfoglalni a helyét. A legközelebbi üzleti látogatás alkalmával felvitte magával Bécsbe a feleségét is. Aztán megtette a szükséges formalitásokat: sorba látogatta a magyar főúri palotákat, átadta a kapusnak a kettőjük látogatójegyeit, amikre a nemesi címere volt nyomtatva. Azután várta, hogy majd visszaadják a látogatását, hogy meghívót küldenek az estélyeikre. De biz az nem következett be. Sehol sem vették tudomásul a világon létezését.

Emiatt nagyon felháborodott. Sérelmét közölte Windstill bankárral, aki azt tanácsolta neki, hogy egyelőre maradjon a színházlátogatásnál. De ott is rögtön észre kellett vennie a feltűnő mellőztetést, amit Natália érzett meg legkeserűbben. A nő hazakívánkozott a falujába, a főúri körök lenézése miatt. Ezeknek a magas uraságoknak az arcáról csak úgy fúj a hidegség. Ezt érzékeny asszony ki nem állja. Hogy tudnak ezek a szemek az emberen keresztülnézni! Nincs olyan röntgensugár.

– Én nem értem, hogy mi leli ezeket a mi bécsi magyar arisztokrata köreinket – zúgolódék Windstill előtt Tihamér, mikor a felesége hazabocsátása után ottmaradt magában (pénzügyek elintézése végett).

– Hát én fel fogom önt róla világosítani. Legelőször is ön e magyar dinasztiák előtt a maga szerény hatezer holdas birtokával csak krautjunker. Ezeknek a domíniumai nem holdankint, hanem mérföldenkint számítanak. Ezeknek fényes, nagy palotáik vannak a rezidenciában, ahol a saját udvartartásukon kívül más lakó nem létezik. Címeres ekvipázsaik előtt kengyelfutók szaladnak, tollas sisakkal a fejükön, tollas bottal a kezükben, akik utat nyitnak a sokaság között, s félreterelik az útba kerülő kocsikat az aranyos hintó előtt. Ezeknek a szemében nem is úr, akinek kengyelfutó nem nyargal a hintaja előtt.² A másik oka a mellőzésnek politikai felfogás. Ezek a bécsi magyar főurak most úgy hívatják magukat, hogy ókonzervatív párt. A forradalomban nem vettek részt, hívei maradtak az uralkodóháznak: most aztán rangjukat, címeiket megtartották, minden felsőbb ünnepélyre, mulatságra hivatalosak. Ezekben aztán feltűnően tudják éreztetni a felcseperedett, újabb kori méltóságokkal előkelő lenézésüket. Nemrég az udvari bálban egy magyar mágnás így szólította meg a mindenható minisztert: „Nun, lieber Doktor, wie gehts?” (A miniszter két év előtt még fiskális volt.) Egy másik magyar főúr pedig azt tette, hogy az udvari koncerten egy báróvá emelt, igen magas állású magyar főhivatalnok elé odaplántálta magát, s annak hátat fordított, két kezét a frakkja széthúzott szárnyaiba dugva, úgyhogy a főhivatalnok kénytelen volt a székéből fölkelni. Párbajjal végződött a dolog. Elképzelheti ön, hogy minő nézettel vannak ezen körökben egy forradalmi kapitányból báróvá átváltozott magyar úrról. De a legnagyobb akadálya önnek a magas körökben lehető elfogadtatásnál – bocsásson meg a szókimondásomért, de tiszta bort kell töltenem a pohárba –, az a méltóságos asszony…

Tihamér felindulva kiálta fel: – Az én feleségem!

– Minden kétségen felül áll, hogy őméltósága, a legtiszteletreméltóbb úrhölgy, az erény mintaképe, a szépség istenasszonya, aki, ahol megjelenik, úgy világít maga körül, mint a hold; – ámde nincsenek ősei, nem nemesi származású. Mert volna bár akkora szája, mint a „fekete hercegnőnek”, s hozzá olyan éles nyelve, de lett légyen hét nemesi őse, megannyi raubritterek, hát mindenki a lábához borulna; így pedig mindenki elnéz a feje fölött, mert nem látja rajta a tízágú koronát.

Ez vigasztalan ítéletmondás volt Tihamérra, amely minden fennhéjázó tervét semmivé tette. Ő bizonyára a legjobb szándékkal volt eltelve, hogy nejének előkelő állást szerezzen a társaságban. Nem lehet. Ott van a kínai fal.

Nem! Ebből a bezárt Bécsből ott kinn született halandónak nem osztogatnak. Ide nem lehet behatolni se erényekkel, se milliókkal, se tudománnyal, se vitézséggel: – még hazaárulással sem. (Majd lásd alább.)

No, de hát itt van a többi Bécs, a kedves, a kedélyes metropolis. Ha nincs út az Olympra fel: jöjj elé Pánberek!

Itt van az Elysium, a Fürst Színház, a Tingl-Tangelek, a Fekete Redoute, a népénekesek, és különösen a Ludlám barlang. Ez is kiváltságos intézmény, hanem demokratikus alapon szervezve. Ide csak választás útján, érdemek árán lehet bejutni. Aki valami nagy bohóságot tud elkövetni, aki képes megnevettetni az egész társaságot, az előbb fölvétetik „árnyék”-nak, csak azután, ha kiérdemelte furcsaságaival, engedtetik meg neki, hogy „testté” változzon át.

Itt találta fel Tihamér azt a társaságot, mely kedélyének legjobban megfelelt. Ez a „Bohème”. (Magyarul talán: cigányvilág.)

Valahányszor Bécsbe felrándult (pénzügyi intézkedések végett), visszatérett elhozott magával egy-egy jó pajtást a barlangból, s azt ott tartá a kastélyában, míg az meg nem szökött a vendéglátás elől.

Egyszer, kettős ünnep alkalmával, amikor a banküzlet zárva tartatik, lecsalta Lipovára magát Windstill barátját, ami attól nagy áldozat volt, mert ezen ünnepnapokra volt hirdetve Degen Jakab mechanikusnak a repülési kísérlete Tivoliban, amiről egész Bécs beszélt; de Tihamér olyan érdekes problémát tudott neki feladni, mely a bécsi lebemannt rábírta a falusi látogatásra.