| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Jókai Mór A mi lengyelünk IntraText CT - Text |
|
|
|
|
7. A BARAKKOK Másnap már hajnalban zengett az utca. Jött seregestül a fiatalság minden vidékről a kitűzött zászló alá. Énekszóval jöttek, mintha lakodalomba sietnének; bokréta volt a kalapjukon, élelmitarisznya az oldalukon, kasza a kezükben. Gyönyörűség volt őket elnézni onnan az ablakokból. – Ha ez így megy, egy hadsereg gyűl össze egy hét alatt! Így szólt Ujházy, a teljhatalmú kormánybiztos, hazafiúi elragadtatásában a térparancsnokhoz. Újházy volt a valódi mintaképe a forradalomnak. Arca oly kifejezésű, mely a sorsot fölhívja küzdelemre; homlokára oda van már írva, hogy ha egyszer ez egyenlőtlen küzdelemben elbukik végképp az ember, önkezével tud magának utat nyitni a túlvilágba, de meg nem adja magát. Az ezredes térparancsnok azonban nem osztozott a kormánybiztos lelkesedésében. – Mit csináljak én ezzel a szűrös, gatyás népfölkeléssel? – Mind katona lesz ebből egy hét alatt, fegyver van elég. – Lénung is van. Győzi a bankóprés. Erre Ujházy bosszúsan mordult föl. – No, hát majd még jobban is fogja győzni. A teljhatalmú kormánybiztos 30 és 15 krajcáros pénzjegyeket nyomatott Komáromban, azokkal fizették a hadsereget; a piacon el kellett azokat fogadni főbenjáró büntetés terhe alatt. – De hová tesszük ezt a csődületet, minden kasamáta zsúfolva van már, a legénység fele a mezőn hál, a tisztek a bokorban. – Leszedetjük a házak tetejeit, s azokból építtetünk barakkokat a katonáknak. A térparancsnok nagyot nevetett ezen. A kormánybiztos azonban be szokta váltani a kimondott szavát. Ez időpontban ő volt ezen a területen a hazai földnek a kormány, a köztársasági elnök, a diktátor. Rögtön kiadta a rendeletet, hogy minden komáromi háztulajdonos szolgáltassa át a hadparancsnokságnak a birtokában levő épületfa-készleteket katonai barakkok készítése végett. Délben már kézbesítve volt minden háztulajdonosnak a rendelet. Ó, te dicsőséges, te siralmatos Komárom városa! A kerek földnek nincs olyan városa, mely annyit szenvedett, annyit áldozott volna egy hazáért, egy eszméért, a népszabadságért, mint Komárom városa, együtt és egyenkint minden lakója, s nemzete történetét annyi dicsőséggel halmozta volna el. Komárom városának minden egyes lakója megérdemli, hogy városa nevét mint nemzeti predikátumot viselje a neve előtt. E roppant terjedelmű erősség bírhatása fölött tartós küzdelem folyt a magyar kormány és az osztrák kamarilla között. Az utóbbi egy osztrák tábornokot helyezett be a vár parancsnokául, aki a vár ormára a fekete-sárga lobogót tűzette ki. Ezzel szemben a magyar kormány egy ezred nemzetőrt küldött a várba, a híres népszónok, Besze János vezénylése alatt; azok elfoglalták a vár pavilonjait, s ők meg kitűzték a nemzeti zászlót. Ekkor a várparancsnok azt a stratagémát gondolta ki, hogy egy zászlóalj kipróbált hűségű osztrák katonát berendelt a várba, a Vilmosokat, akiknek az volt a feladatuk, hogy Győrből, mély éjszaka idején gyorsított menetben felvonuljanak Komáromba, s a vár kapuján bebocsáttatva, a magyar nemzetőröket lefegyverezzék. A terv meghiúsult két komáromi polgár eszességén (Kollár Lajos és Kesztler Ede), akik fegyverszállítási ügyben utaztak, s Gyöngyösön meghallották a korcsmában ezt a masírozási tervet. Rögtön visszafordultak, vágtattak Komáromba, értesítették a polgármestert a fenyegető veszedelemről; az menten intézkedett, hogy a dunai hajóhidat kiszedjék, s minden hajót, dereglyét a komáromi partra átszállítsanak. Az éj csöndjében megérkezett osztrák hadcsapat kinnrekedt. A felsülésről értesült várparancsnok megkísérté a túlparton levő katonáinak élelmiszert küldeni hajókon, s aztán ugyanazokon átszállítani őket a várba. Volt hozzá három burdzsellája. Alig indultak el a hajók a vár alól, csoda módon mind a háromnak léket kapott a feneke; a hajósok rémülten tértek vissza a vár alá; ezekkel a hajókkal nem lehet a Dunán átkelni. Szép vasárnapi nap volt: dél ideje. Ekkor egyszerre megkondultak a vészharangok: tűz ütött ki a város szélén. Gonosz kéz rakta tűz. Irtóztató északnyugati vihar dühöngött. Mentésre, oltásra gondolni sem lehetett; egyik utca a másik után borult lángba. Egy óra alatt végigborította a tűzforgatag a várost a Duna-partig; ott sem állt meg, átcsapott a szigetre, fölgyújtotta a Dunán levő kereskedőhajókat, meggyújtotta a dobogóhidat, felperzselte az élő fákat; estig háromszázhetven ház lett rommá égve, lakóik koldusbotra juttatva. Leégett négy templom tornyostul, harangjaik megolvadtak. Elhamvadt a megyeháza és a városháza tornyával együtt. Az elpusztult Komárom képét megható szavakban mutatja be Tóth Lőrinc a képviselőházban, fölszólítva a törvényhozást, hogy a hűségéért megszenvedt város lakosságának leégett lakhelyei újra fölépítésére szavazzon meg háromszázezer forint kamat nélküli kölcsönt. A Ház megszavazta, a kormány elvállalta a kölcsönadást. Mihelyt a pénzügyminiszter ezernyi sürgős kiadása mellett elő bírta teremteni a segélyösszeget, elküldték azt a komáromiaknak, s kiosztották azt kölcsönképpen a kárvallott lakosságnak. Amíg a város ostrom alatt volt, az ellenség bombái által folyvást pusztíttatva, senkinek sem lehetett új építkezésre gondolni; csak azután, hogy a diadalmas magyar hadsereg fölszabadítá, lehetett a helyreállítást megkezdeni jövő nyáron. Mindenki sietett a háztetőjét készíttetni. Annyi száz háztetőn egész ezred ács dolgozott. És akkor jön egy kormánybiztosi rendelet, mely megparancsolja, hogy abba kell hagyni minden munkát, a félig kész épületfát át kell engedni a hadparancsnokságnak; az ácsok építsenek abból hadi barakkokat a katonák számára. „A haza így kívánja!” A parancsoló úr háta mögött áll harmincötezer szurony és háromszáz ágyú, ki merne neki ellentmondani? Egy elementumot azonban nem ismert még a teljhatalmú politikai kitűnőség: az asszonyi népet. Háromszázhetven háznak ugyanannyi asszonya is van, s ha az fölkerekedik, az aztán a förgeteg! A reggel kibocsátott rendelet délutánra egész asszonytábort csődített össze a városház piacán. Száztagú küldöttséget menesztettek föl a kormánybiztoshoz, akinek a szállása ott volt a térparancsnoké mellett, csak egy átjáróajtóval elválasztva. Mit tehetett ez ellen a gránátos silbak? Azt úgy odalapították a falhoz, hogy mozdulni sem tudott. Felrobogtak a kormánybiztoshoz, betörtek a szobájába. Egyszerre rátértek a tárgy érdemére. „Vissza kell vonni azt a rendeletet, ami minden isteni és emberi törvényeken keresztülgázol! Amit az ország az egyik kezével ad a tönkrejutottaknak, azt a másik kezével visszaveszi.” A kormánybiztos elevenen tapasztalá, hogy két nagyhatalomnak hadat izenni még lehető dolog: de a harmadiknak, az asszonyi hatalomnak lehetetlen. Ha kell vakmerő bátorság, az van az asszonynál, ha kell prókátori vádbeszéd, ahhoz is ért az asszony! Hiába ismételte a hatalmas mondást szorongatói előtt: – Első a haza! – Ház nélkül nincs haza! – kiáltották vissza tízen. Sőt olyan elhatározott amazon is volt, aki ezt vágta neki oda: – Vesszen a világ, de legyen igazság! – Hisz ezek valóságos őrpaták! – Komáromi asszonyok vagyunk! Akiknek a házuk mindenük, boldogságuk, egész világuk! Nem hagytuk el a leégett hajlékainkat, mikor az ellenség naponta, éjente szórta ránk bombáit. Próbálja meg az úr, bombáztasson ránk a várból: elfutunk-e előle? – Próbálja meg az úr! – kiáltották valamennyien. Már csak „az úr”! Az ablakon pedig hangzott a többi száz meg száz asszonynak ádáz rivallása: ott már öklökkel és seprőkkel fenyegetőztek. A hajdani magyar asszonyok jól emlékeztek rá, hogy az ősi törvény jogot ád az asszonynak az egzekúciót opponálással, rezisztálással visszaverni, s ennek a jelvénye volt a felemelt seprő. A teljhatalom kezelője fatális kelepcébe lett szorítva. Ha enged az asszonyi erőszaknak, vége a tekintélyének. A diktátor nem hátrálhat meg. Ebből a helyzetből pedig senki meg nem szabadítja. A szoba zsúfoltan tele asszonyi alakokkal. Valaki mégiscsak megszabadította, mikor már odaszorították az íróasztalához, s húzták-vonták a karszékébe. Ekkor megnyílt az átjáróajtó, s belépett rajta a térparancsnok. Ő volt a helyőrség legnépszerűbb alakja. Mindenki tudta róla, hogy otthon papucs alatt van. Most is bizonyosan a feleségétől jön, annak a sugalmazására. Kard nem volt az oldalán, ami annál ajánlatosabbá tette. Őelőtte szépen utat nyitottak a fellázadt matrónák, oda engedték lépni a kormánybiztos elé, aki katonásan szalutált. – Tisztelt asszonyságok! – szólt az ezredes a nőkhöz fordulva. – Legyenek megnyugodva. A kormánybiztos úr vissza fogja vonni a rendeletet, én állok jót róla. Most menjenek szépen haza, lássanak a konyha után. – Hát nem fogják a házunk födelét elvinni a fejünk fölül? – kiáltá a vezérszónoknő. – Nem fogják. Én mondom. – Akkor hát éljen az ezredes úr! A szobát megszálló asszonyi tábor „éljen” kiáltása kihangzott az utcára, ahol azt a zajongó asszonysereg, mint kivívott győzelem hangját fogta fel, s százszorosan adta vissza. A hölgydeputáció aztán szépen kitakarodott a kormánybiztos hivatalszobájából, nem mulasztván el szószólója részéről az engedelmet kérést a korai látogatásért. A kormánybiztos összefont karokkal állt a térparancsnok elé. – Kíváncsi vagyok rá, hogyan fogsz te engemet arra rábírni, hogy én a rendeletemet visszavonjam? – Igen egyszerű módon. Állítok eléd egy embert, aki az összes katonai barakkokat rövid időn elkészítteti. – Kétszáz barakkot? – Annyit. – Két hét alatt? – Hamarább. – Szeretnék én annak a szeme közé nézni. – Azonnal idehozom. Az ezredes átment a saját lakosztályába, s pár perc múlva visszatért másodmagával. A kormánybiztos, a vasból öntött ember, majd hanyatt dűlt a kacagás miatt, mikor az emberét meglátta. – Hisz ez a Tózsó! A kis ezermester! – Igenis, én vagyok. – Hát maga akar kétszáz barakkot előállítani két hét alatt? – Én és a consorsaim. – A kabátja ujjából rázza ki őket? – Igenis, onnan rázom ki. – Tózsón ezúttal szép Kossuth-dolmány volt, bő ujjakkal: azoknak az egyikéből kihúzott egy hosszában hajtott papirost. Az egy szerződés fogalmazványa volt, melyben Papp Theodoziusz és társai vállalkoznak a komáromi várparancsnokság megrendelésére kétszáz katonai barakkot ötezer ember befogadására két hét alatt felállítani az újszőnyi Duna-parton ötszázezer forint fizetésért. – Kik azok az ön társai? – kérdezé a kormánybiztos. Tózsó megnevezte őket. A legtekintélyesebb, vagyonos, komáromi polgárok voltak, derék hazafiak. Most már nem lehetett a dolgon nevetni. A kormánybiztos még kétkedett. – De honnan veszik önök kétszáz barakkhoz az épületfát; az ellenség elzárta a Vág torkolatát, onnan talpakat le nem bocsátanak. – Tessék végigolvasni a szerződést: ott vannak a föltételek. Az épületfa-készlet ott van felhalmozva Vácon. A várparancsnokságnak csak az engedélye kívántatik, hogy bocsássa a vállalkozók rendelkezésére a Komárom alatt horgonyzó hadiflottát, mely azt gőzöseivel felvontassa. – A hadiflottát? – dörmögé a kormánybiztos. – Igenis, a magyar hajórajt, melynek admiráljául nemrég Erdélyi Adolf hajóskapitány neveztetett ki. A Duna most egész Vácig szabad az ellenségtől; négy nap alatt a gőzösök felhordhatják az egész váci épületfa-tömeget. – De ki fizeti ki ennek az épületanyagnak az árát? Pénzt is tud ön a kabátja ujjából előrázni? – Azt is tudok – felelt Tózsó. Azzal a Kossuth-dolmány másik ujjából vett elő egy iratot, de már azt se nem adta kezébe a kormánybiztosnak, se fel nem nyitotta előtte, csak a tartalmát mondta el. – Az egész épületfakészletnek az ára már ki van fizetve. Mostani tulajdonosa engem ruházott fel teljhatalommal, hogy azt alkalomadtával értékesítsem. Itt az alkalom. – Hogy híják azt a tulajdonost? – Már engedelmet kérek, azt nem mondhatom meg. Ez üzleti titok. A meghatalmazás törvényes pecsét alatt van kiállítva. A kormánybiztos még mindig nem akart bízni a dologban. – De a magyar kormányzat itt Komáromban egy rézgarast sem előlegezhet erre a vállalatra! Értsék meg önök! Ez órában üres minden pénztár, míg Szeremlei el nem készül a dolgával.1 – Ó, mi nem várunk Szeremlei dolgára, a consortiumnak nincs szüksége egyébre, mint a várparancsnokság által aláírt szerződésre. – S ki fogja önöknek ezt az ötszázezer forintot kifizetni? – Hát ha mi győzünk, akkor a magyar kormány; ha vesztünk, akkor az osztrák kormány. – Ez igazi görögül van mondva. – Görögül; de igazán. A kormánybiztos meg volt győzve az ajánlat komolyságáról. Fogta a tollát, hogy aláírja a szerződést. Tózsó utánakapott az írásnak. – Kérem, ne tessék magát fárasztani az aláírással. Ezt Klapka fővezérnek kell aláírni. Majd elküldi hozzá a térparancsnok úr őnagyméltósága. A hatalmas úr nagyot nézett a kis görögre. – Értem. Tózsó rábólintott a fejével. Azt biz’ értheti. A kormánybiztos a mutatóujja hegyével érinté Tózsónak az orrát: – Ez a görög orr! Hát biz’ az a görög orr meg tudta szagolni, hogy ha ezt a szerződést a teljhatalmú kormánybiztos írja alá, akkor ez rebellis aktus, de ha a várparancsnok írja alá, akkor fortifikácionális kontraktus. Ami nagy különbség. Az ezredes most kordiális hangon szólt közbe: – No, ha már kezedbe vetted azt a tollat, írd meg vele a rendeleted visszavonását. Megtörtént. – No, Tózsó! – mondá a kormánybiztos –, eldicsekedhetel vele, hogy te vagy Toldi, a János; mert az én derekamat nem törte be senki; te vagy az első és egyetlen, aki azt megtetted. – Mármost csak azt kérem, hogy méltóztassék intézkedni, hogy a gőzhajókat rögtön fűtsék; még ma tegyenek egy utat Vácra és vissza. – Az az én dolgom lesz – mondá az ezredes. Azzal elvonult Tózsóval együtt a megnyert csatatérről az átjáróajtón. Beőthy Laci ott settenkedett már; annak a kezébe nyomták a kormánybiztos visszavonó rendeletét, hogy vigye gyorsan a nyomdába. Az ajtóban elfogták Lacit a hölgyek; mutatta nekik az írást, mire nagy örömben törtek ki, Angiolina szerette volna a diadalért összecsókolni a férjét; de ismerte jól a szigorú embert, hogy a feleségnek a hivatalszobába betörni nem szabad. Natália ellenben nem ismerte a regulát, s minthogy a Laci nyitva hagyta maga után az ajtót, s ő meglátta Tihamért az ezredes előtt állni, odaszólt hozzá fuvolahangon: – Tihamér! – Csitt, mamsell! – förmedt rá az ezredes –, a kapitány rapporton van. Tegye be az ajtót! A galoppinnek pedig, apróra megértetve vele az eddig történteket azonnal lóra kellett ülni, és vágtatni Győrbe, a barakkok felőli szerződéssel, Klapkát értesíteni, s még ha késő éjjel is, visszatérni. Így múlt el Komárom felül az asszonyzendülés veszedelme egyszerű intézkedéssel. Ki ne ismerné fel ebben is Negrotin kezét? |
1 Az a Szeremlei dolga abból állt, hogy a teljhatalmú kormánybiztos rendeletére 10 és 12 forintos bankjegyek lemezeit véste, amelyek a Kossuth-féle bankjegyeket helyettesíteni fogják. |
Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License |