13. RESPUBLICA KOMAROMIENSIS

Nap nap után telt el. Folyt a nagy harc az ostromlók és ostromlottak között. Nem karddal és ágyúval: annál hatalmasabb fegyverrel: a kaszával. Annak a nagy csontembernek a kaszájával, akit úgy hínak, hogy „halál”. Nem az Iliász, nem a Zrínyiász faltörő harca, hanem a dögvész dicstelen pusztítása. Minden táborhelyen temető támadt; a kórházak zsúfolva voltak nyavalyásokkal, itt is, ott is. Komárom utcáin nem szünetelt a temetési gyászmenet.

Ez megpuhította a kőkemény szíveket.

Ó, ez a derék, becsületes Cholera Morbus a leghatalmasabb békebarát.

Bécsben is, Komáromban is kezdték átlátni, hogy amilyen dicsőséges feladat vitézül elvérezni a csatában, olyan szomorú sors elhullani dögben.

Kezdtek megalkudni.

Haynau elengedte a föltétlen megadást, kényre-kegyre teljes bocsánatot kínált az egész komáromi hadseregnek, vagyon- és szabadságbiztosítást; Klapka felhagyott az egész országot érdeklő kikötésével, a hadsereget és a Komáromban összegyűlt hazafiakat kívánta megmenteni.

Haynau azt felelte neki, hogy ő csak a katonákkal egyezkedik, polgárokra nem terjed ki a kegyelme.

Klapka segített rajta. Valamennyi Komáromba menekült hazafit, aki a szabadságharcban részt vett, kormánybiztost, tisztviselőt, írót, mind kinevezett hadnagyokká, századosokká, kétszáz derék családapát, reményteljes ifjakat mentett meg ezzel az egy szíve sugallatával a bitófától, börtöntől, a koldusbottól.

„Annyi áldás szállott rája!”

Áldás? Szállott biz arra átok is. A nem alkuvó hazafiak átka. Egyik nap a másik után a legviharosabb ülések tartattak a tisztikar gyülekezetében. Minő világgyújtogató beszédek. Rettenetes kitörései az ékesszólásnak. Magyar és német nyelven. A honvédtisztek nagy része német volt; egynéhány lengyel. Ezek voltak a legharciasabbak. Klapkának a saját tiszttársaival volt a legnehezebb küzdelme. Eleinte a kormánybiztossal, Újházyval.

A békülni nem akaró elemet gyarapítá az összes tüzérség és a mérnöki kar. Ők bíztak fegyvereik legyőzhetetlenségében.

Rendszeres liga képződött Klapka ellen, valóságos összeesküvés. Vezére volt egy fiatal főtiszt: Thaly Zsigmond. Vitéz bajnok, hevesfejű politikus.

A liga terve ez volt: Klapkát mint hazaárulót elfogatni, fővezéri állásától megfosztani, s azt Mack tábornokra átruházni, Újházyt is elmozdítani. És akkor kikiáltani Komáromot és a Csallóközt szabad köztársasággá, s folytatni a harcot a végtelenig.

„Respublica Komaromiensis.”

Milyen nevetés támadt a mai kor embereinél erre a szóra.

Komáromi köztársaság. Csallóköz tartománnyal!

Hahaha!

Tiszteletre méltó volt az érzelem, mely ezt kigondolta. A végső elkeseredés e bukott haza sorsa fölött.

S nem volt az (az akkori idők viszonyai között) olyan észficamító hóbort, mint amilyennek most látszik.

A Csallóköz (a hajdani „Aranykert”) teljesen elégséges arra, hogy a komáromi várőrséget évről évre eleséggel, szüleséggel ellássa. Az évi termése túl gazdag volt.

A komáromi hadsereg elég erős a megszálló, ellenséges hadsereget a Csallóközből kiverni, sőt azt megsemmisíteni. S hogy új hadsereg jöhessen át e nagy szigetre, annak a meggátlására itt van a hadi gőzös. Azt erős vaslemezekkel fogják beburkolni, tizennyolc fontos ágyúkkal ellátni, s ez képes lesz megakadályozni minden hídverést a Duna-ágakon. Íme a komáromi ész öt évvel hamarább kitalálta a páncélos hadihajók tervét, mint az amerikai belháború létrehozta a Merrimac és Monitor példányait.

De hát télen, amikor a Duna befagy, s hosszában járható? Akkor ott lesznek a mozgó őrcsapatok, melyek az átkelni akaró ellenség előtt a jeget fölrobbantják; lőpor van elég.

De hát a hadsereg fizetésére szükséges pénz honnan kerül elő? Először is itt van a bankóprés. Másodszor a köztársaság követei bejárják Poroszországot, Angliát, Amerikát, a komáromi köztársaság számára államkölcsönt szerezni. (Hittek a Poroszország és Ausztria között kitörendő háborúban.)

És ami a legpraktikusabb volt (Friebeisz Pistától eredt): felállítunk Komáromban egy rulettbankot, az idecsődíti az idegen milliomosokat, annak a nyereségéből eltartunk egy hadsereget.

Ez a terv talált a legnagyobb (titkos) helyeslésre. Ha megvalósult volna, most Komárom lenne az, ami Monte Carlo: a paradicsommá földíszített pokol.

Ez összeesküvés el volt már terjedve az egész hadseregben, és Klapkát még senki sem tudósította róla.

Végképp elkeseríté a hangulatot az a hír, miszerint Haynau a már annyira lefokozott alkupontokból még a komáromi pénzjegyek érvényesítését s a várparancsnok szerződéseinek átvállalását is kitörölte. Ez már minden embernek az elevenjébe vágott.

Az összeesküvők elhatározták, hogy az egész komáromi hadsereget áthódítják a maguk köztársasági tervezetére.

Erre legjobb eszköz volt: dupla zsold a legénységnek, dupla havidíj a tisztikarnak.

De ehhez pénz kell.

Az is meglesz. Itt vannak a gazdag vállalkozók, akiknek érdekükben áll a harc folytatása. Thaly aláírást nyitott. Nagy összegek jegyeztettek.

Lippay Tihamér is hozzájárult tetemes összeggel. Evégett azonban mégis a feleségéhez kellett fordulnia. Időközben ugyanis Natália megtudta Tihamér szertelen kártyaveszteségeit, zár alá vette a megmaradt pénzét, s férjének indokolnia kellett minden egyes alkalommal, ha abból ki akart valamit kapni. Az efféle családi jeleneteket még egy vígjátékíró sem hozta színpadra. Pedig érdekes téma volna.

Mikor tehát Lippay Tihamér a hadi kasszába adandó összeget a nejétől meg akarta kapni, kénytelen volt vele közölni annak a rendeltségét, s annak folytán az asszonyával megismertetni az egész államalkotási nagyszerű tervet.

El volt már határozva, hogy Klapkát elfogják vagy megölik, amikor a kapituláció oklevelét aláírni átmegy az ellenséges tábor közötti térre, minden kíséret nélkül.

S aztán következik a respublica kikiáltása.

– De ezt el ne mondd Angiolinának.

– Nem mondom el Angiolinának.

– Esküdjél meg rá.

Fogadom hitemre, szeretetemre.

És aztán átadta neki az egész összeget, ami még nála volt. Tegyen vele, amit akar.

Tihamér szaladt a megkapott összeggel Mack tábornokhoz.

Natália lelkében kínos küzdelem támadt: ellenkező kötelességek egymás közötti harca.

Mit tegyen most?

Józan esze azt súgta neki, hogy ez a komáromi köztársaság terve egy idétlen agyrém, mely kudarcon végződik. Lehetetlenség az, mely a résztvevők vesztével fog megpecsételtetni.

Eliszonyította az a képzelet, hogy a békét megakadályozzák, véres harcokat idéznek elő.

És még az ő lelki eszményképét, a hős, a bölcs, a jóságos Klapka fővezért is össze akarják törni!

Minő gyász, minő borzasztó felfordulás fog ebből következni az egész országra!

De hát az egész országgal, az egész világgal, magával a bálványképpel szemben áll a férj iránti hűség.

Szabad-e egy nőnek elárulni a férj által rábízott titkot? Ha abból mindjárt égszakadás következik be? Megmenteni a bálványt, s elveszteni a férjet.

A leggyötrelmesebb lelki tusakodásban vergődött az asszony.

Kit áldozzon föl? – Kinek a javára?

A kétségbeesésnek ezen órájában érkezett meg hozzá Negrotin: a régi jó barát. Hosszú idő óta nem látogatta már meg védencét.

Mint szabadítót fogadta most.

– Úrnőm – mondá Negrotin –, bocsásson meg, hogy édes otthonában zavarom. Az ügy sürgetős. Önnek a férje ez órában önnek összes megmaradt pénzösszegét átadta Mack tábornoknak. Ennek a pénznek az a célja, hogy a komáromi hadsereget megvesztegessék vele. Titkos összeesküvés koholtatik titokban, melybe én nem vagyok beavatva. Nem is tolakodom belé. Nekem elég a magam balsorsa. De kegyed irányában van egy kötelezettségem. Ezt nagybátyja, a püspök bízta a becsületemre. Két föladatot tűzött elém. Először önnek a vőlegényét, Lippay Tihamért a turai csatamezőről halálra sebesülten elhozni Komárom várába, hogy itt felgyógyulva, kegyedet nőül vehesse. S aztán, biztos menedéket találva, bevárhassa, míg Komárom kapitulál, s a benne levő helyőrség közbocsánatot kap, hogy ekként Lippay Tihamér életét, szabadságát, ősi birtokát megmenthesse. A másik megbízása az ön nagybátyjának az volt, hogy az önnek szánt menyasszonyi hozományt megőrizzem. Annak egy része magyar, másik osztrák pénzjegyekben volt letéve. A magyar pénzjegyeket értékesítettem a komáromi katonai barakkokban, az osztrák pénzjegyeket becseréltettem komáromi papirospénzzel, amit önnek egészben átadtam. Most mi következik? Ha az összeesküvők merénylete sikerül, a respublica pünkösdi királysága, a várkormányzó szerződését a barakkok vállalkozóival nem váltják be: önnek a vagyona odavész. De elvész a férje is. Két nagyhatalom egyesült ereje összetöri a szabadságharcosok seregét, Tihamér fogollyá lesz vagy földönfutóvá, ősi birtokát elkobozzák, kegyedre a végső nyomor vár. – Mármost gondolja meg kegyed, hogy nem kötelessége-e egy férjét szerető asszonynak ily válságos helyzetben magát, a férjét és még hatvanezernyi üldözött hazafit megmenteni: – egy kimondott szónak az árán?

Natália lelkében ki volt egyenlítve a nehéz küzdelem a két ellentétes kötelesség között.

Megszorította a kezét Negrotinnak, azt rebegve:

– Köszönöm.

Felkészült.

Azt megfogadta Tihamérnak, hogy a vele közölt titkot nem mondja el Angiolinának. De azt nem fogadta meg, hogy nem fogja elmondani Klapkának magának.

Rögtön sietett fel a várba. Találkozást kért a főparancsnoktól. Elmondott neki mindent.

Klapka elszörnyedve hallgatá a fölfedezéseket. Megtudta, hogy élete is fenyegetve van.

Ki van mondva fejére a halálítélet. Ha ellenszegül, a várbeli tüzérek a pavilonja ellen fordítandják ostromágyúikat, s azt rommá lövetik, őt is a romok alá temetik.

Klapkát! A félistent!

És a többi híveit a békés megalkuvásnak. Krivácsyt; még egy asszonyt is, gróf Károlyinét, kit a hír a két ellenséges tábor közötti alkuvivőnek jelölt meg. Kiszemelt gyilkosa ott volt az udvarlói között, akik a tiszti bálokon a feltűnő szépséget körülrajongták.

Mikor mindent elmondott Klapkának Natália, akkor térdre bocsátkozott előtte, s megfogta a kezét, és könnyeivel áztatá.

– Én szolgálatot akartam tenni önnek és hazámnak; de egyúttal megmenteni a férjemet. Adja nekem a szavát, fővezér úr, jutalmul e szolgálatomért, hogy az én szegény férjemet, Lippay Tihamért, soha semmi vétségeért megbüntetni nem fogja, hanem kegyelmet fog iránta gyakorolni.

A fővezér mélyen meg volt hatva.

Íróasztalához sietett, s ott egy levélpapírra ezt írta:

– Én, Klapka György, a komáromi hadsereg főparancsnoka, lovagias szavamat adom, hogy Lippay Tihamért századosnak bárminő vétségeért kegyelmet adok, és őt megbüntetni nem engedem.

Ezt odaadta Natáliának.

A nő összecsókolta ez írást, és keblébe rejté.

Egész megnyugtatott lélekkel tért haza.

Klapka rögtön összehívatta az egész tisztikart tanácskozmányra. Meglepett mindenkit, hogy lakása előtt egy század honvéd volt felállítva.

Mielőtt a tárgyra tértek volna, az elnöklő fővezér felszólalt:

– Kérem Thaly Zsigmond ezredes urat, tegye le a kardját, és menjen azonnal szobafogságra.

A felszólított engedelmeskedett. Letette a kardját az asztalra, de azt kérdé:

– Szabad megtudnom, hogy mi a vétségem?

– Ön a hadcsapatot engedetlenségre izgatja.

Ezt nem lehetett eltagadni. Thaly Zsigmond a megelőző napon az egybegyűlt huszárságot nyílt téren buzdította végső ellenállásra.

Még aztán Friebeisz Pistát is elfogatta Klapka, s a lapját elkoboztatá.

Ezzel ki lett vágva a szíve az egész összeesküvésnek.

De az a gyakorlati eredménye megvolt, hogy most már az osztrák fővezér elfogadta a komáromiak ultimátumát. Odaát is belátták, hogy ha Klapkát megbuktatják; a kétségbeesés uralma következik be, s majd azzal megküzdeni drága mulatság lehet. Másnap mindkét részről alá lett írva a kapituláció.

Lippay Tihamér a felesége előtt Negrotint káromolta.

– Bizonyosan ez a lengyel árulta el a titkunkat Klapkának.

Talán soha nem is találta volna ezt ki Tihamér, ha a saját bűne hozzá nem segítette volna.