Mohamed paradicsoma

Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez öntudatlan állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a Mohamed paradicsoma, e világon elővarázsolva.

Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott maga körül, melynek virághullató, gyümölcskínálgató fái közül soha nem látott alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, akik mosolyogva, hízelegve üdvözlik, csábtáncukat járják, andalítva dalolnak, s tanítanak olyan tudományra, ami nincs a bölcseknek könyvében. Terített asztalt hoznak eléje, amin eddig sohasem ízlelt drága étkek párolognak, kínálják, jól tartják édes gyümölccsel, s még annál édesebbel is; olvadt lángot töltögetnek a pohárba, és azzal itatják; a tubafa nedve annak a neve a paradicsomban, és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly erős, hogy a Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül megölette, mivel boriváson kapta. – De „itt” – a paradicsomban aranyserlegből isszák azt, és bíbor ajkakról, ahogy még részegítőbb; míg az ifjú fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad, és ismét álomba merül.

Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit, visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra ugorva, hogy hol van hát az a kés, amellyel utat lehet nyitni abba a paradicsomba, amit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött benne, és soha többé el nem tud feledni.

Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a hegyek vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorj le innen a toronyból a mélységbe, tétovázás nélkül megteszi. Ahogy ezt a Hegyek vénje Guillome de Tyrnek két fedáival megmutatta.

Aki azután a fedáik közül még a testi erőn, ügyességen kívül ésszel is kitünteti magát, aki sok nyelvet megtanul, s azokon szónokolni tud, aki ismeretekben oly gazdag tud lenni, minők az egyiptomi, a mór, az arab tudósok, annak egy ranggal magasabb fokozata van: ennek a címe „dái áldoát”.

Egy dái áldoátot csak rendkívüli feladatok végrehajtására szoktak kiküldeni.

Ilyen volt az, akinek a tudós Fakr Eddin perzsa imámot kellett elnémítani. Az imám a legveszedelmesebb fegyverrel ostromolta az izmaelitákat: bölcsességgel, ékesszólással; hatalmukon több csorbát ejtett ezekkel, mint valamennyi hóhérai a szultánoknak a pallosaikkal. A Hegyek vénje rábízta az elnémítását a dái áldoátra. Mint tudományszomjas tanítvány hízelegte be ez magát a tudós imámnál, s szorgalmával, lángeszével kivívta azt, hogy ő lett a kegyenc tanítványa. Évekig tanult dái verseket kötetszámra, csillagvizsgálást és bölcsészetet, míg egyszer egyedül kaphatta a professzorát, éjjel az üstökös csillag vizsgálása mellett. Ekkor a földre teperte, s ráült a mellére, kirántva ruhájában elrejtett kését. „Mit akarsz?” – nyögé az imám. „Fel akarom hasítani a gyomrodat az álladig!” – „Mit vétettem neked?” – „Vétettél a Hegyek ura ellen! Nem jársz e szekéren városról városra az Izmael fiai ellen prédikálni. A Hegyek ura azt parancsolta, hogy némává tegyelek. Rám van bízva minden eszköz. Ha akarod, késsel, ha akarod, méreggel – ha akarod arannyal. Itt a másik kezemben az erszény, benne háromszázhatvan arany; ennyit kapsz minden évben, ha megnémulsz!” És Fakr Eddin Razi sokkal alaposabb ismeretű filozófus volt, minthogy ne tudta volna, hogy az arany pondus specificuma úgy áll a vaséhoz, mint a 19 a 7-hez, s inkább az erszénnyel hagyta magát elnémíttatni. A dái áldoát pedig nyomtalanul eltűnt. Hanem az imám minden évfordulóban ott találta reggel az asztalán az erszényt az aranyakkal – a bölcs hallgatásért.

Mikor Modud, abyssini király ellen volt kiküldve a dái áldoát, a néger azorpartok közé keveredett, befestve egész testét feketére olyan szerrel, ami a bőrről le nem kopik, s úgy férkőzött hozzá a vadászaton a halálos gyilokkal.

Mikor a Korassáni szultán, Tadzs el Muluk ellen volt kimondva az ítélet, azt a dái áldoát, mint a bagdadi szultán Mohamed testőre szúrta keresztül, a szultán trónja előtt, mikor kihallgatásra jött.

Akszenkár Borzakit, Mosszól fejedelmét az emírjei közepette találta szíven a dervisnek álcázott assasin.

Mikor Montferrat márki ellenségeik sorába tévedt (a keresztyéneket mindig kímélték, ha azok nem bántották őket), a dái áldoát keresztyénné lesz, papi ruhát ölt; annyira viszi a kegyességet, hogy gyóntatójává lesz a márkinak: akkor gyilkolja le.

Szaladin szultánt, ki az izmaelitákat üldözi, úgy közelítik meg mint hadseregében harcoló vitézek: csodamódra harcolnak az ellenségeivel szemben. A szaracen emírnek öltözött dái áldoát Aleppó ostrománál elfoglal egy zászlót, vérengző tusa után, s viszi a diadaljelt a szultán elé, ki lovon ül, páncélosan. Mikor átnyújtani készül a lobogót, úgy sújtja vele főbe a szultánt, hogy az lefordul a lováról. Szaladin segélyért kiált, akkor a testőre üti ki a fejéből a sisakját fokosával. Sátora felé fut, ott meg a lovásza szúrja a tőrét a koponyájába. Mind a három fedái volt. Azokat darabokra vagdalták; de a szultánnak elég volt a tanúság, hogy a Hegyek urával többet ki ne kössön.

Úgy keresték az assasinok a kínhalált, mint a legmagasabb gyönyört. Az izmaelita anyák maguk vitték oda Alamut várába a legkedvesebb gyermekeiket, s boldog volt, akinek a fiát a fedáik közé fölvették. Boldogabb, akinek a fia a rábízott hős gyilkosság után kínhalálra jutott.

Mikor Borzakit legyilkolta egy assasin a moschéeben, s megjött a híre Alamut várába a végrehajtott gyilkosságnak, de együtt érkezett azzal a hírrel, hogy a rémtett után a derviseket, akik mind álcázott fedáik voltak, lassú tűzön kínozták halálra; hát akkor ezeknek az anyjaik végigjárták az utcákat örömtől ujjongva s dicsérő himnuszokban énekelve fiaik paradicsomi felmagasztalását. Ekkor egyszerre odatoppan eléjük a dái áldoát, maga a gyilkos, aki a szultánt leszúrta, s aki csodamódra megmenekült, egy pillanat alatt öltönyt és alakot változtatva a zűrzavarban; amint a megszabadult fiát meglátta az ujjongó anya, kétségbeesetten ordíta fel: „Hát te élve maradtál!” S fájdalmában megszakadt a szíve.

Ilyen dái áldoát volt páter Horus, a mezítlábos szentek vezérlő diakónusa.

Hogy miért szedte ő ezt a társaságot össze, annak ez az eredete.

A magyar király elvonulása után egészen elcsillapodott a Szentföldön a harcok dühe. A magyarok nem sok vért ontottak: azért a kevésért kár is volt nekik idefáradni. Hanem aki a magyar király után jött a Szentföldre, a német császár, az még jobban elrontotta a háborút. Nemhogy mészárolta volna, de inkább kibékítette a szaracénokat. A szultánok és császár összebarátkoztak, de annyira, hogy Malek Kamel szultán az ő kedves barátjának, a német császárnak, ingyen adta át a szent várost, Jeruzsálemet. Ennél nagyobb botrány nem történt a földön soha! Harc nélkül, kardcsapás nélkül, vonulni be Jeruzsálembe! Feltenni a fejére a jeruzsálemi királyi koronát, anélkül, hogy mint az első elfoglalás alkalmával, térdig gázoljon a szaracénok vérpatakjaiban a Megváltó sírjáig. Vége is lett ezzel a császár becsületének; a fél világ visszhangzott a visszariadó kiáltástól: „Nem kell békében szerzett Jeruzsálem!”

A másik fele a világnak pedig éppen úgy visszhangzott a mohamedánok szidalmaitól, akik a szultánokat árulóknak nevezték, amért harc nélkül odaadták a szent várost a Messiás-követőknek.

Pedig azt, hogy béke legyen a felhők alatt, ezt parancsolta a népeket összerázó föld maga. A várak mind leomlottak: nem volt mit védni és ostromolni.

De akiknek a vérontás az üdvük, azoknak kárhozat a béke. A harcmezőt is be kell vetni előbb: azután jöhet az aratás. Ez a magvető a „Hegyek ura”.

Ha a koronás fők egymás közt kibékülnek, akkor az ő birodalmának a határai az első ökörbőr kerületéig húzódnak össze.

A szultánok azonnal megtagadták az eddig fizetett harácsot a Hegyek urától. Nem féltek tőle többé.

S ennek a békés hangulatnak legfőbb mestere volt az öreg szultán, Malek Adel. Az tanácsolta a két leghatalmasabb fiának, Koradin és Malek Kamel szultánoknak, hogy kössenek békét a keresztyénekkel. Egymás között sem lehetett a fiait összeveszíteni, míg az öreg élt, mert azt rettegték – és szerették.

Az új háborúi korszaknak ez a vén ember áll még útjában. Ez a mohos kő.

Csakhogy ezt a mohos követ nem lehet oly könnyen felrúgni az útból.

A vén szultán ismeri a maga ellenségeit, s amióta hályog szállt a szemeire az egyiptomi ragály miatt, gyanakodó és bizalmatlan. Félrevonultan él egy sziklavárban a Holt-tenger mellett. Az a vár egy a tengerbe benyúló sziklaelőfokon épült, melyhez csak meredek lépcsőkön lehet feljutni. Az ajtaját egy núbiai oroszlán őrzi, éppen úgy, mint a börtönökhöz vezető folyosó ajtaját, s azok csak az állatszelídítő mester szavára kussadnak el. Nyitva van ugyan a Holt-tenger felől a hozzájárás: csakhogy ezen az elátkozott víztükrön sohasem jár hajó. Ha odajutunk, majd megtudjuk az okát, miért? Arra, hogy az innenső partról a túlsóra átevezzen a partlakók valamelyike, semmi ígérettel rá nem vehető. Halászok nincsenek, mert a Holt-tengerben semmi élő állat nem lakik.

De még ha bejuthatna is Malek Adel sziklapalotájába egy fedái, a szultánhoz nem férhetne; mert az férfit magához nem ereszt. Akik körülötte szolgálnak, mind nők; még az orvosát sem bocsátja magához, annak sem hisz, mert férfi szereit be nem veszi; attól tart, hogy mérget ad neki: egy hindu vajákos asszonnyal kuruzsoltatja a nagy baját.

Női fedáik pedig nincsenek.

Tehát kell őket csinálni.

A mohamedán nőkből nem lehet; mert azoknak a számára nincsen paradicsom. Az alkorán szerint a nőnek nincsen lelke. Az izmaelita dogma szerint van: hanem csak egy; míg a férfinak kettő van; egy halandó és egy halhatatlan. Az izlám asszonyait tehát nem lehet a paradicsommal hőstettekre felbiztatni.

Keresni kell olyan nőket, akiknek van keresetük a paradicsomban. Ott vannak a Messiás-hívők.

Menjen el a legtudósabb dái áldoát, vegye fel a diakónus reverendát, járja be a frankok országait, hátha megtalálná azok között a női fedáikat.

Páter Horus azt hitte, hogy ő feltalálta őket.

Ezek a bűnös szépségek, akiket a kínzó lélek a gyönyörökről lemondani kényszerít, akik a kavicsos pusztába futnak ki mezítláb, kerülik a selyempárnák kísértő rémeit, akik félnek a pokoltól, s kapaszkodnak a csillagsugárba, hogy felvonassanak rajta az égbe: ezek közül talán csak válik egy, aki elviszi a halált oda, ahova férfi nem viheti. Egy gonosztevő, aki üdvözülni akar!

Óh, milyen szépen tudott prédikálni páter Horus a szentek paradicsomáról az ő nyája előtt. Leste az arcaikon a hatást. Kihallgatta gyónásaikban szíveiknek minden titkát. Válogatott bennük, melyik legyen a dái áldoát asszonyi alakban?

Eljutottak már egész Szófiáig.

Itt azzal a hírrel lepték meg őket a görögök, hogy a Balkán felől közelít a kunok tábora.

Az pedig elrémítő hír volt.

A kunokat a legkegyetlenebb népnek írták le előttük. Azok nem keresztyének, és nem mohamedánok: hanem bálványimádók. Van egy kanbálványuk meg egy nősténybálványuk. Amannak a fogoly férfiakat áldozzák meg, emennek a fogoly leányokat. Az ellenség vérét megisszák. Hitet, esküvést meg nem tartanak. Ez a hír járt előttük.

Mint a bolgárok szövetségesei, azoknak segítettek végigpusztítani Tráciát, Macedóniát, azután azokkal is összevesztek, meghasonlottak, több oldalról szorongatva, IV. Béla magyar királyhoz folyamodtak, hogy adjon nekik menedéket az országában: az meghívta őket; most azután jönnek seregestül Erdély felé; a rémület fut előttük; mint a porfelleg a mennydörgő zivatar előtt.

A mezítlábos szentek erre a nagy riadásra azt határozták el, hogy félrevonulnak a hegyek közé, s meghúzzák magukat a barlangokban, amíg a zivatar átvonul a fejük fölött. Ez volt a legokosabb, amit tehettek.

A lovagok mindegyike fölvett egy hölgyet a háta mögé e menekülés alatt, s annak védhősévé avatta föl magát.

Róbert lovag, a keresztes homlokú önként felajánlá védlovagságát Máriának, amit ő szépen megköszönt: neki ott volt a védőtársa, a hűséges Bálint gazda.