Nagy csapás éri Máriát
Alig érték el a
Etropoli Balkánt, ahol a rengeteg erdők elrejték a menekülőket, már
ott voltak a sarkukban a kunok. Őket magukat nem, csak az
előhírnökeiket lehetett látni, az égő hegyeket. Az a kellemetlen szokásuk volt, hogy ahol erdőt
találtak maguk előtt, azt felgyújtották, végig leégették, hogy az útjukat
álló ellenséget kipörköljék belőle. Egész lángba borult
hegyek hirdették közeledésüket.
Ehhez
a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte Máriát.
Az etropoli menedékbarlangokban letelepült a zarándoksereg. Régi
menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utca egymás
mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó öreg Bálint odakinn
hált éjjel a barlang nyílásánál a kipányvázott paripák mellett. Reggel, mikor
fel akarta őt költeni Mária, az öreg nem mozdult. Meg volt halva.
Máriát a kétségbeesés környékezte. Mi lesz őbelőle, ha a
hű szolga elköltözött? Ki lesz a kalauza? Ki lesz a tolmácsa? Annyi
ismeretlen országon, annyi idegen nemzeten keresztül? Ki vezeti őt oda,
ahol a fogoly urát megtalálja?
Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok
vészüvöltése: itt a kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!
|