A gyónások napja

Minden ember sietett meggyónni páter Horushoz: ahogy szokás halálos nagy veszedelem előtt. Egész késő estig eltartott az. Legutoljára maradt Mária. Tétovázva is közeledett páter Horushoz, s jó ideig nem tudott megszólalni.

– Nos, leányom. Nem gyónsz-e?

– Nem merek.

– Olyan nagy a bűnöd?

– Olyan nagy. Ezek a többiek mind szentek és igazak, egyedül én vagyok az elkárhozott és álnok. Ezek itt mind a Jézus, isten fiai sírjáért indultak harcolni; csak engem egyedül hozott más indulat erre az utamra. Férjem fogságba esett a szaracénoknál. Ahhoz igyekeztem, őt akartam kiszabadítani. Kincseket nem vihettem érte váltságdíjul, mert mi az én gazdagságom a hatalmas szultánok előtt? A pokol hatalmaihoz fordultam, hogy adják kezembe azokat a bűbájos szereket, amikkel a legpusztítóbb vészt, az egyiptomi vakságot meg lehet gyógyítani. Megkaptam, összegyűjtöttem, pokollal harcolva, ördögöt kísértve, tömlőbe zártam; s most íme midőn már útban vagyok, egyetlen vezetőm, tolmácsom, jó öreg Bálint szolgám hirtelen halállal kimúlt előttem. S most én azt sem tudom merre, hol a férjem: kit kérjek? Hová folyamodjam? Nem értem az idegenek beszédét; elhagyott tehetetlen asszony vagyok. Elhagyott az Isten. Eltávozott előlem; és én pörbe akarok szállni az Istennel. Óh, én nagy bűnöm! Szörnyű nagy bűnöm.

Páter Horus gyöngéden érinté ujjai hegyével Mária homlokát.

– Nem oldalak fel, mert nem bűnöd az, amit elmondtál: erényed az. Urad van fogságban a szaracén szultánnál, a vén Malek Adelnál? Kínozzák, gyötrik? S te őt ki akarod szabadítani? Dicsőséged az. Diadalod lesz. Te vagy ebben az egész seregben az egyedüli szent és igaz. A többiek mind hétszeres bűnösök és átkozott gonosztevők. Akik reggel meggyónják a bűneiket, s este újra elkövetik azokat. Mikor térdepelnek, még mondja a szájuk az imádságot, s már az eszük azon jár, hogy mi új bűnt kövessenek el. A vezérük maga, a keresztes homlokú lovag azt követte el, hogy felfalta a feleségét és leányát: s még azok az asszonyok, akiket felfalt, nem voltak a legszerencsétlenebbek, hogy rájuk éhezett. Van az éhségnek még gonoszabb fajtája. Most terád éhezett! – Ő volt az, aki méreggel megölte a te kísérő szolgádat. Azért, hogy az ő védelmére légy szorulva, hogy veszni hagyva rabbá tett uradat, feleségül menj hozzá! Holott a pápától meg van neki tiltva a nősülés. Ő most gyónta ezt meg nekem.

Mária reszketve emelkedett föl térdeiről: rémülettől elmeredt szemekkel bámulva a gyóntatóra.

– De hát ki vagy te? Hogy pap létedre elárulod a meggyónt titkokat, diakónus?

– Én nem vagyok diakónus; hanem a Hegyek urának dái áldoátja, aki elküldetett a Hegyek urától, hogy keressen a keresztyén világban egy asszonyt, amilyen te vagy; akiben annyi a szeretet, mint a vakmerőség: együtt a gyöngédség és az erő; aki az urát elvesztette, és azt ki akarja szabadítani maga kezeivel; aki keresi az Istent, azért, hogy pörbe szálljon vele! Rád találtam: téged kerestelek. Ne félj, minden viszontagság közül megmenekülsz. Én vezetlek, védlek, tolmácsollak ismeretlen országokon, idegen népeken keresztül: elviszlek mind egészen az urad börtönének az ajtajáig. Én a hatalmas Hegyek urának „Hívek híve” (Dái áldoát), a bosszúálló Istennek szolgája.

Odakinn azonban nagy örömzaj támadt, a zarándokok kiküldött kémei jöttek a kedvező hírrel, hogy a kunok fenyegető tábora hirtelen elvonult kelet felé, felszedték a sátraikat; elmúlt a veszedelem!

Erre aztán mindenki egymást ölelte, csókolta, a megszabadulás örömében; elővették a kulacsokat, s nagyot ittak, énekeltek táncugrások mellett.

– Te ne osztozzál az ő örömükben – mondta az izmaelita. – Rövid öröm lesz az. Ismerem én a kunokat, csak finta tőlük az ilyen hirtelen elvonulás. Ezek a zarándokok most efölötti örömükben a nagy barlangban vigasságnak adják át magukat. Tudom már a szokásukat. Az ijedségre következik a féktelen kicsapongás. A föld alatti sötétség eltakar mindent. Te maradj itt, ebben a kis barlangban: és várd a vezércsillag feljövetelét. Lovaid legyenek felnyergelve. Ne ijedj meg semmi rémtől, akármi kísért. Mikor szükséged lesz rám, itt leszek.

Azzal magára hagyta Máriát, és kiment a sötét éjbe, melynek csendességét föl-fölriasztá a nagy barlang mélyéből kitörő zaja az őrült orgiának: „Itt nem látja az Isten!”

Mária ezalatt magára maradtan azzal fáradozott, hogy szegény meghalt szolgáját a barlang egy zugában eltemette. Köveket hordott össze, azokból rakott föléje sírhalmot, azt befedte sűrű zöld mohával, s keresztet faragott faágakból: azt tűzte a sírhalom fejéhez; és azalatt végig gondolkozott borzadozva azokon a rémes nyilvánításokon, amikkel az izmaelita a lelkét felháborítá: Fel sem bírta azokat fogni. – Hisz ez több a pokolnál!

Pedig, hogy igazat mondott a dái áldoát, azt nemsokára bizonyosan megtudhatá. Nehéz, tántorgó lépések közeledtek barlangjának szája felé, s amint a holdvilág besütött rajta, Róbert lovag alakját látta maga előtt.