Róbert lovag menyegzője
A
lovag részeg volt a bortól.
Két karját
ölelésre tárva állta el az útját Máriának, s ez a
tekintet megmondá neki, hogy van rettenetesebb sors is egy nőre nézve,
mint felfalatni ez anthropophag által.
– Ah, te meg is vetetted a menyegzői ágyat? – kiálta a lovag röhögve, s a mohhal fedett sírhalomra veté
magát, odarántva, elkapott kezénél fogva Máriát is.
Mária
rémületében a keblén csüggő keresztet tartá eléje, s mert beszédét nem
érté, jegygyűrűjére mutatott, hogy ő már férjes asszony.
A lovag másképp
érté azt.
– Ne félj semmit,
feleségül veszlek! – szólt kacagva. – Egész
ceremóniával. Kánon szerint. Megesküszünk.
Te az enyém, én a tied. Holtomiglan,
holtodiglan. Teremtúgysegéljen! Hahaha! Hol az
a pap? Gyere páter! Hozd azt a breviáriumot.
Páter Horus ott is
állt már.
Mária ekkor a
kétségbeesés erejével szakítá ki magát a lovag kezei közül, s futott ki a
barlangból.
Róbert lovag utána
rohant. Hosszú lábai voltak; hamar utolérte.
Mária nagyot
sikoltva ugrott félre előle, s akkor látta elkáprázva, hogy a nagy
testnek, aki mellette elfut, rohanva le a lejtőnek: nincsen feje.
A barlang szája
előtt pedig ott áll Páter Horus, jobbjában a görbe kindzsált tartva,
baljában magasra emelve üstökénél fogva a keresztes homlokú fejet: úgy
pillogatnak még a kimeredő szemek, úgy kattognak össze az emberevő
fogak.
– Én vagyok a
Hegyek urának dái áldoátja!
|