A kunok táborában szenvedett rémségek
Mária a vele
történt csodáktól egészen elkábultan támaszkodott egy mohos fa derekához, mint
aki álmában futni akar és nem tud.
A nagy barlangüreg
száján keresztül bachanali zsivaj tört elő, visítás, röhej, vadállati
nyerítés hangjai; zsoltárok paródiája, trágár szavakkal: a sötét erdők
mélyéből pedig vadállati üvöltés egész csordában. A kunok kutyái ugatnak
az éjben, jelentve, hogy az elvonulást színlelő tábor megint visszatért.
Ez álomkáprázatból
a dái áldoát szava költé fel Máriát. Az izmaelita kantáron vezetve hozta a két
paripát.
– Üljünk fel.
Haladjunk.
– Hová megyünk? –
kérdezé Mária.
– Egyet tarts meg
– szólt az izmaelita –; sohase kérdezz. Én mindent megmondok önként,
kérdezetlenül, amit meg kell tudnod, a maga idején; de azt, hogy a jobb
lábammal hova lépek, még a bal lábamnak sem mondom meg előre.
Mária keresztbe
tette a kezeit a keblén, s Istennek ajánlá lelkét. Aztán fel hagyta magát a
lovára ültetni. A másik lóra a dái áldoát ült fel; s maga előrebaktatott,
hogy az ösvényt megtalálja az erdők sötétjében.
Mentől jobban
közeledtek az erdő széléhez, annál jobban hallhatták azt az egyetemes
vonítást, ami az éjszakát felverte. A kunok ezrével hordják magukkal az ebeket:
azok náluk az előőrsök. Ők maguk alusznak, a kutya ébren van.
A kutya a kunoknál
szent állat: erre esküsznek. A kutyák osztoznak a véráldozatoknál a „Keremet”
istennel. Ezek a szép fehér, hatalmas, bátor komondorok, amik most a magyar
Alföldön a juhnyájakat őrzik, a kunok bálványebeinek az utódai.
Nappal mindegyik a
gazdája körül van, annak falatját lesi ki a szájából, éjjel pedig, mikor a
harcos legelőre csapja a lovát, a komondor a paripával együtt kimegy a
mezőre, s míg a lovak ménesszámra füveznek, addig a kutyák
csordaszámra száguldoznak, csikasz farkast, ólálkodó idegent szimatolva, s
széjjeltépik, ha megkapják. Amint pedig hajnalhasadáskor felhangzik a tábor
közepéből az áldozatdob puffanása, akkor rohannak vissza, s mindenik
komondor kergeti a maga paripáját a gazdájához sebten.
Amint Mária a
vezetőjével az erdőből kijutott, a messze elterülő sík
rónán ezernyi őrtüzet látott vörösleni. Kialvófélben volt már valamennyi.
A tábor szélén legelésztek a paripák. A fenyéren egy hosszú, fehér tömeg
közeledett a két jövevény felé: a komondorcsorda. Együttes mormolásuk olyan volt,
mintha távol mennydörögne. A vezetőjük borjúnyi nagy dög volt, a nyakán
szeges örvvel.
– Jaj! Széttépnek
bennünket! – rebegé Mária.
– Te ne szólj,
légy nyugodt – monda a dái áldoát, s azzal leszállt a lováról, s a hosszú
zarándokbotjának a két végéről lecsavarta a keresztet és a vas csúcsát, s
aztán annak az egyik végét a szájához illesztve, mikor már közel ért hozzá a
vezérkomondor, valami port fújt neki a szeme közé, mire a dühödt állat
egyszerre elkezdett keservesen ordítani, megfordult, félreszaladt, folyvást
vonítva ádázul; a többi kutya mind utána: ott hagyták a két embert, s míg a
vezérkomondor sírva, szűkölve verte magát a földhöz, a többi jó pajtások
körülülték, és olyan keserves tutulást követtek el, mintha a gazdáik halálát
éreznék.
Ez megint olyan
csoda volt, amiről Mária a szemeinek sem akarta elhinni, hogy nem álom.
– Látod – monda
neki a dái áldoát –, minden állatnak a legfájóbb része a szeme. Még a vad
oroszlánt is megjuhászíthatni vele, ha ezt a port a szeme közé fújják. Attól
egyszerre megrémül a vadállat, s odavan minden ereje. Kutya, farkas beszélni
tud egymással. Most ez azt beszéli társainak, hogy „itt jár a Keremet!
Elkussodjatok!” – Haladhatunk tovább.
Valamennyi
kutyacsorda a tábor körül mind eltanulta egyszerre azt a fertelmes éneklést,
amit ez a legelső falka rákezdett: „Itt jár a Keremet!”
Mária rettegve
látta, hogy vezetője egyenesen a tábortüzek felé veszi az irányát.
Nem mert már
többet kérdezni.
Mikor a
legelső tábortűzhöz közel értek, páter Horus ismét leszállt a lóról,
s a széles zarándokkalapját szétdarabolva, a lovak patkói alá bugyolát kötözött
belőle, hogy a léptek dobogása ne hallassék.
A hold eltűnt
már a hegyek mögé; csak a csillagok ragyogtak meg a hamvadó parázs a földön. A
fegyveres alakok ott hevertek a tűz körül, gubáikkal betakarva. Horkolt
valamennyi. A posajtott lótejtől mély dermenet szegődik az álomhoz.
Akármelyiknek el lehetett volna lopni a fejét.
A két jövevény
végigmehetett az egész táborban észrevétlenül.
Mária nem bírta
kitalálni, hogy hová viszi őt most rejtélyes vezetője.
A tábor közepén
volt egy szekérvár, s azon belül, utcasorban az előkelők sátrai, egy
kerek téren a nagy vezéri sátor, tarka nemezből, aranyzsinórokkal a
földhöz cövekelve, annak a nyílása előtt is, egymáson keresztülfekve,
aludtak az őrök.
A vezéri sátorral
szemben volt egy széles kövekből felrakott oltár; azon felállítva egy
kecskelábú alak kezében pánsíppal, a fején kecskeszarvakkal. (Valami
Szatír-szobor lehetett, amit a legutóbbi expedícióból elhoztak istennek,
amidőn a latinok elfogták a görögöktől a szent Bizáncot, s az ott
talált művészi bronzszobrokat megolvaszták, s kiverték krajcárnak. A kunok
jobban megbecsülték a maguk osztalékát: a Dione-szobrot megtették a Bábolna
istenasszonynak, a Szatír-szobrot pedig Keremet istennek. Ilyennek képzelték
ők azt éppenséggel.)
Ennek az oltára
pedig körül volt tűzködve hegyes karókkal, minden karónak a végén egy
emberfő.
Mária reszketve
húzta szeme elé a fátyolát, hogy ne lássa ezt a rémképet.
Az oltár körül
aludtak a garaboncok, mögötte nagy máglyának az üszkei terjesztettek
vérvilágot, amik közt az elégett áldozatok csontjai izzottak fehér fénnyel.
Tegnap bizonyosan
nagy áldomás volt, minden ember holtra itta magát.
A főtáltos
sátora előtt állt a hordónyi áldozatdob, rajta a buzogányforma nagy puffantó.
Csak a vezéri
sátor hátuljában levő paripák érezték meg, hogy idegenek jöttek; azok
kezdtek el nyeríteni.
Mária remegett: ha
most fölébrednek?
– Szállj le a lovadról! – mondta neki a dái áldoát.
Mária engedelmeskedett.
– Lépj fel arra az oltárra amott.
Mária azt hitte,
hogy a halál csarnokába lép. Megtette.
Akkor a dái áldoát
a csuhája alól egy derekára kötött zöld selyem zászlót oldott le, amelyen egy
aranynap és félhold volt hímezve, s azt a vándorbotja végére tűzve,
Máriának nyújtá.
– Emeld magasra!
Akkor fogta a
dobütőt, s olyat ütött vele háromszor a bőrre, hogy megzendültek bele
a visszhangos bércek.
E riasztóra
egyszerre rémséges zsivaj támadt az egész táborban: a sátorokból rohantak ki a
felriadt vezérek, bálpapok; maga a főtáltos majd keresztülesett a saját
dobjában, s szinte visszahőkölt, amikor azt látta, hogy a dobütő már
másnak a kezében van. Maga az ifjú vezér lóháton ugratott ki a sátorából páncél
nélkül, karddal a kezében; szemei szikráztak, az arca vörös volt: „Ki háborgat
engem?” – ordítá fejedelmi haraggal.
Az izmaelita pedig
odaplántálta magát az oltár elé, s felemelt kezével a zászlóra mutatva Mária
kezében, e szókat mondá:
„A Sheik
Aldzsebál.”
Erre a névre,
mintha kicserélték volna a vezért: a karja, kardostul aláhanyatlott az oldalára;
az arca elsápadt: észrevevé, hogy nincsen páncélja, összeborzadt.
– Mit kívánsz dái
áldoát? – hebegé halk hangon.
– Szállj le és
jöjj elém.
A fejedelem
leszállt a lováról engedelmesen.
Páter Horus pedig
úgy beszélt vele, mint egy bíró a bűnössel.
– Mit parancsolt
neked a Hegyek ura?
– Azt, hogy
harcoljanak az ő ellenségei ellen.
– S kiket ismersz
te az ő ellenségeinek?
– A törököket és a
mongolokat.
– Hát itt keresed
te a törököket vagy a mongolokat?
– Hallgass meg! –
szólt a fejedelem könyörgő szóval, s félve tekingetett jobbra-balra, háta
mögé. Amely fejedelmet a dái áldoát felelősségre von, az a halotti pénzt a
szájában hordja! Legközelebb eső hívei közt vannak a „fedáik”, a Hegyek
urának orgyilkosai: a dái áldoátnak egy szemöldök összeráncolása elég, hogy
belőle holt embert csináljon.
– Beszélhetsz.
– Megtudtam a
kémeimtől, hogy a mongolok nem Örményország, hanem Etelköz felé jönnek.
– Ez igaz.
– Ott akarok velük
találkozni. De magam, népemmel nem vagyok elég erős, hogy megküzdhessek
vele; a magyar király szövetségét keresem. Hozzá vezet az utam.
– Vigyázz, hogy el
ne tévedj. Ha a mongolokkal árulsz egy gyékényen: annyit ér a fejed koronástul,
mint ezek közül egyik, amik itt póznára vannak tűzve. A Sheik Aldzsebál
keze utolér, akárhová mégy e földön, még ha a Kaf hegyén túl mégy is.
– Fejem a
szavamért! – monda a vezér.
– Elfogadom. És
most tégy tiszteletet az én úrnőm, a „Bajraktár” előtt.
Mária először
hallá, hogy ő a bajraktár. Nem név az, hanem tisztség. Zászlóhordó. A
próféta szent zászlójának vivője. Az is asszonytól származik: Aishától.
A fejedelem
odajárult az oltárhoz, s fél térdre támaszkodva nyújtá kezét Máriának, úgyhogy
a hölgynek az ő felemelt térdét kelle használni zsámoly gyanánt. És aztán
meghajtott, fedetlen fővel vezeté őt saját sátorába, átengedve azt
neki egészen.
A dái áldoát és a
fejedelem erre kiüríték a szövetségkelyhet, saját vércseppjeikkel vegyítve a
bort.
Akkor azt mondá az
izmaelita a kun vezérnek, hogy ha vannak a népe között lázárok, akik az
egyiptomi szemgyulladásban szenvednek, hívassa ide; a bajraktár
csodatevő hatalmával meg fogja őket gyógyítani.
Voltak nagy
számmal.
Mária ezen a napon
egészen boldognak érezte magát: reggeltől napestig szenvedőket gyógyíthatott.
A hatalmas szerrel megkente a lázárok gyulladt szemeit, s aztán bekötötte,
meghagyva, hogy másnapig ki ne bontsák.
És a
következő nap reggelén már ugyanazok az emberek áldva, magasztalva jöttek
vissza hozzá, hogy a köntösét megcsókolhassák; a kínzó csuma elmaradt róluk.
A fejedelem maga
is el volt ragadtatva e csodatétel által, mely különösen az ő kedvenc
asszonyai szép szemeinek adta vissza az egykori bűbájos ragyogást.
– Nem bocsátalak még ma innen el – mondá Máriának.
Páter Horus azt mondá:
– Bocsáss bennünket, mert sietős utunk van.
– Nem addig, míg a bajraktár csodáiért hálaáldozatot nem tartottam.
Mária maga is azt mondá, hogy még kész itt maradni. Ír volt
lelkének, hogyha a szenvedők kínjait enyhítette, s még egyre tódultak a
sátorához gyógyulást kereső lázárok.
– Megmondtam, hogy ne legyen saját akaratod, az enyémen kívül –
mondta neki az izmaelita. – Most már ígéretet tettél. Ám lássad.
Az a nap gyógyítási csodatételekkel múlt el. Mária szívesen hagyta
magát harmadnapra is megmarasztalni, hogy a szer hatásának sikeréről
bizonyossá legyen.
Az a nap pedig volt az áldozat ünnepe, amit a kun vezér egyenesen
az ő tiszteletére rendezett.
De nagyon megbánta Mária, hogy ott hagyta magát marasztalni. Mert
az az ünnepély abból állt, hogy egy csapat foglyot a Keremet bálvány oltárán
lemészároltak, s vérüket egy közös verembe bocsátva, s a fejeiket póznákra
tűzködve.
S Mária az emberáldozatnál ráismert egykori útitársaira, a
mezítlábos szentekre. Azokat ott lepték a kunok a barlangjukban mámortól elázva,
egész csoportostul. Átkaik és kínordításaik elől nem volt hová bújni: a
halottak ismerős torz arca még azután is ott fintorgott reá, kopjahegyre
tűzve. Azt hitte, megőrül ettől a látványtól.
Hát pedig ez az áldozatünnep!
S mikor ennek vége volt, akkor meg következett a Bábolna
istenasszony áldozati szere. Annak meg a fogoly nőket áldozták meg: a
szent zarándoknőket. De már azt a válogatott kínzást, amit ezekkel
elkövettek, nem nézhette Mária végig. Eszméletét veszté az iszonyat miatt.
Mikor felocsúdott, a dái áldoátot látta maga előtt.
– Mondtam, hogy ne legyen akaratod az enyémen kívül, amíg veled
járok! Most volt: meglakoltál érte. – Amit láttál, felejtsd el: álom volt. Az
áldozatok kiszenvedtek bűneikért, úgy érdemlették: most a paradicsomban
vannak.
Mária felfogadta, hogy soha többet még fejbólintással se fog se
igent, se nemet mondani.
Negyednapra aztán elbocsátá őket a kun fejedelem,
megajándékozva őket még egy pár gyorsfutó paripával, s kíséretül egy
csapat válogatott lovast rendelt melléjük, akik előttük nyargalva, az utat
tisztán tartsák, valameddig a tengerpartot el nem érik, ahol új fejedelem
országa kezdődik.
Mária most kezdte távolról sejteni, hogy minő rémséges
hatalomnak kell annak lenni, aminek a keze még a vándorló nemzet uralkodóit is
pórázon tartja; hogy ki lehet az a „Hegyek ura”?
|