Damaszkusz a pálmák városa

Még most is a „Kelet szemefénye” Damaszkusz. Csupa kertek közepében, miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon. Egész világkereskedés folyik a barackjaival, mikhez hasonlót más ország nem terem.

De mi volt ez még akkor! Egy világváros, amihez Európának egy metropolisát sem lehet hasonlítani. Ahol most a barackligetek gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett, százféle gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a hírhedett damaszkuszi rózsa berkeinek illata félnapi járóra átittasítá a léget, s mentől közelebb jött az utazó, annál részegebb lett tőle.

Pálmák és olajfák közepette terült el az óriási város, mely vetekedett Konstantinápollyal, lakosa több volt, mint ma Budapestnek, fényűzése nagyobb, mint Párizsnak, szent helye több, mint Rómának. Itt van az a torony, melyre az izlamhívők hite szerint a Jézus Krisztus (szerintük is próféta) az ítélet napján le fog szállni az égből, itt a mártírok és próféták sírjai, remekül épült mauzóleumok alatt: a szultáni paloták, a mecsetek ólom- és réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a paloták tömkelege közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek fel a szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, amit a cédrusfából épült házak, a szumach- és szandarakmézgával fényesített verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre kúsznak fel, ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utcákon, miket az oszlopsorokon végigvonuló vízvezetékekből folyton öntöznek, hogy por be ne lepje a fényes házfalakat, a virágos háztetőket. Gazdagság, pompa, jóllét nevet mindenünnen dicsekedő tüntetéssel: Damaszkusz a boldog emberek hazája. Itt nincs koldus.

Akkor volt ez, amikor még a sánta démon, Timur Lenk el nem pusztítá a török birodalom harmadik szent városát, őrjöngő fanatizmusból; kiirtatva a pálmaerdőket körös-körül mindenünnen. A XIII. században még a hatalmasabb szultánok székhelye volt Damaszkusz.